25.
fejezet
Patrick összeszorította a fogát, és
minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon a kötél fogságából, miközben
izmai megremegtek a visszafojtott indulattól, ahogy DiMaggio keze ismét a
levegőbe lendült, és teljes erővel csapott le felesége arcára. Pecsétgyűrűjének
borostyán köve úgy hatolt a selymes bőrbe, mint kés a vajba, és legalább két
centiméter hosszan, mélyen felhasította azt. A sebből azonnal kiserkent a vér,
végig csorogva a nő arcán, miközben Nicole igyekezett eszméleténél maradni, de
érezte, hogy vesztésre áll. A raktárhelyiség forgott körülötte, füle csengett,
és a maffiavezér hangját egészen a távolból hallotta, mintha mikrofonba
beszélne. Nem is nagyon értette a szavakat, melyeket a férfi keskeny ajka
formált, agyának idegpályáit teljesen lekötötte a fájdalom, és a küzdelem, hogy
ne veszítse el tudatát. Kissé megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a második
pofon után nem érkezett több, így időt kapott, hogy egy kicsit összeszedje
magát. Feje előrebukott, ő pedig, hitetlenkedve nézte, ahogy arcából a vér
művészi pontossággal csepeg a koszos padlóra. Mélyeket lélegezve igyekezett
elcsendesíteni gyomrának háborgását, miközben elfordítva fejét, Patrick könnybe
lábadt kék szemeiből igyekezett erőt meríteni. Férje halántékán lüktetett az ér
a dühtől, és mellkasa szaporán kapkodta a levegőt, miközben válla megfeszült az
erőlködéstől. Arcán elszántság és aggodalom keveréke tükröződött, ahogy
feleségére nézett, Nicole pedig, megpróbált rámosolyogni, de arca fájdalmasan
rándult össze.
- Nézzen
rám! – hallotta meg DiMaggio utasítását, ő azonban, nem engedelmeskedett. Esze
ágában sem volt meghajolni a férfi akarata előtt. A tudat, hogy a vezér
mindenképpen megöli, dacot és büszkeséget váltott ki belőle. Inkább hal meg
úgy, hogy megmarad a tartása és az ellenállása, mint úgy, ahogy az apja,
meghunyászkodva, könyörögve az életéért, nem kis elégtételt okozva ezzel Marco
DiMaggio-nak. – Nem hallotta, amit mondtam?! – emelte meg hangját ingerülten a
férfi, mire Nicole megnyalta vértől fémes ízű, kiszáradt ajkait.
- Minden
szót tisztán hallottam – válaszolta olyan halkan, hogy a maffia főnöknek
közelebb kellett hajolnia, hogy értse.
- Akkor
tegye, amit mondtam! – figyelmeztette fenyegető hangsúllyal, mire Nicole
örömtelenül elmosolyodott, de még mindig nem nézett a férfira.
- Mindent
elvehet tőlem! A családomat, a munkámat, az életemet… de a szabad akaratomat
soha! – fordította félre fejét látványosan, kerülve a vezér pillantását, mire
DiMaggio visszafojtott indulattal szívta be mélyen a levegőt. Keze meglendült,
Nicole pedig, lehunyt szemmel várta, hogy ismét eluralkodjon minden sejtjén a
fájdalom, de legnagyobb meglepetésére, nem érzett semmit, csak egy kattanást
hallott. Azonnal felismerte a kibiztosított fegyver hangját, melyet DiMaggio
egyenesen Patrick-re szegezett.
- Biztos
benne? – kérdezte elégedett örömmel a hangjában a férfi, amikor észrevette a
rémületet a doktornő szemében, ahogy az, felismerte, mire készül. Patrick
nyílt, büszke tekintettel nézett Marco-ra, miközben az, pillantásra sem
méltatva, csak arra várt, hogy a doktornő megtegye, amit parancsolt neki, és
ránézzen. Nicole könnyeit visszafojtva szorította össze ajkát, és tekintetét
egyenesen a vezérre emelte. Ha csak a saját életéről lett volna szó, az utolsó
pillanatig küzdött, és ellenállt volna, de Patrick biztonságáért még arra is
hajlandó lett volna, hogy könyörögjön. Kék szeme egészen elsötétült, különös
fényben csillogott a könnytől, és a lámpa visszaverődő fényétől, miközben
DiMaggio arcán sátáni mosoly jelent meg. – Sokkal jobb – engedte le pisztolyt
tartó kezét, és ismét a nő elé sétált – látni akarom a félelmet a szemében. A
rettegést, és a felismerést, hogy ezúttal nincs senki, aki magáért jöjjön! –
sziszegte bosszúszomjasan, de Nicole tekintetében, bármennyire is vágyott rá,
semmi ilyet nem tudott felfedezni. A kék szemekben büszkeség, dac, és undor
cikázott, amikor megszólalt.
- Nem
félek magától! – jelentette ki magabiztosan, mire DiMaggio gúnyosan elhúzta a
száját.
- Majd
fog! – vetítette előre, és egy kobra gyorsaságával ütötte arcon a nőt, akinek a
lendülettől oldalra hanyatlott a feje.
- Hagyja
már abba, maga vadállat! – tört fel Patrick-ből indulatosan, miközben olyan
erővel próbálta kiszabadítani magát, hogy a szék megemelkedett a padlóról.
Tekintetében a gyűlölet tüze lobogott, miközben fogai összecsikorogtak szájában.
- Irigykedik
talán, hogy magával még nem foglalkoztam eleget? – lépett most közelebb hozzá
DiMaggio, miközben apró, közel ülő szemeiben gunyorosság fénylett.
- Öljön
meg most, mert ha Isten kegyelméből kiszabadulunk innen, én nem leszek irgalmas
– sziszegte fortyogó dühvel az orvos fenyegetően halkan, mire Nicole nagyot
nyelve nézett rá.
- Patrick…
kérlek – könyörgött a férfinak, így elérve, hogy ne szálljon szembe a vezérrel.
Ő már tudta, tapasztalta, mire képes Marco DiMaggio, nem akarta, hogy Patrick
is átélje, amiben neki része volt. Ellentétben a férfival, ő nem volt olyan
optimista, és bizakodó azt illetően, hogy sikerül innen élve kijutniuk, és nem
akarta, hogy DiMaggio őt is félholtra verje, ahogy azt vele tette két évvel
korábban. Patrick némán nézett bele a könnytől csillogó, könyörgő szemekbe, és
egyikük sem vette észre, hogy a maffiavezér, milyen érdeklődve figyeli az
eseményeket.
- Nocsak,
nocsak – szívta meg fogát, és arcán a felismerés mosolya terült szét, mely a
házaspárt egy ragadozó vicsorgására emlékeztette leginkább, miközben Nicole
felé fordult. – Nem fél tőlem… - kezdett bele halkan, elgondolkozó hangsúllyal
– nem fél a haláltól… - folytatta lassan, minden szót megfontolva – az ember
már azt hinné, megkeményítették az elmúlt évek, és az, amin keresztülment –
húzta fel hitetlenkedve a szemöldökét, majd lemondón biggyesztette le ajkát. –
De senki sem tökéletes, még maga sem, Dr. Rafferty – tette hozzá csalódottan,
mialatt végig húzta ujját a nő arcán, finoman megérintve a saját kezével
okozott sebet, és sajnálkozva törölte bele az ujjára kerülő vért egy hófehér
zsebkendőbe, melyet zakójának mellényzsebéből húzott elő. – bármennyire
igyekszik keménynek, és magabiztosnak tűnni, előlem nem tudja elrejteni azt,
amitől a legjobban fél! – emelte fel hirtelen a pisztolyt, és Patrick
homlokához szorította – ez az?! Ettől retteg annyira?! – kiáltott fel
határozottan, mire Nicole érezte, hogy szíve a torkában kezd dobogni, tenyere
izzadni kezdett, és minden erejével arra próbált koncentrálni, hogy a vezér ne
vegyen észre rajta semmit. Tekintete állta a szürke szemek sötét, hideg
pillantását, arcizma pedig, meg sem rezdült, úgy nézte a jelenetet – válaszoljon!
– dörrent rá a nőre, aki azonban, felelet helyett, csak kihúzta magát, és rá
sem nézett az orvosra, nehogy elgyengüljön. – Hallani akarom!! – ordított most
teli torokból a maffiavezér, akinek minden mozdulatáról lerítt, hogy nem
szokott hozzá az engedetlenséghez, és nem tudja kezelni a kialakult helyzetet.
Megszokta, hogy ha csak megjelent valahol, ott mindenki elcsendesedett, senki
nem mert megszólalni, ha engedélyt nem kapott rá, és egyetlen szavára bárki
ugrott, és kérdés nélkül teljesítette a parancsát. Megtehette volna, hogy
rövidre zárja a dolgot, és agyonlövi mindkettejüket, de győzni akart, méghozzá
teljes győzelmet akart. Meg akarta alázni a doktornőt, látni akarta, hogy
szenved. – Azt akarom, hogy könyörögjön az életéért!! – utasította mindenható
fensőbbségességgel, mint, aki tudatában van annak, mekkora hatalom van a
kezében, mire Nicole felszegett állal, büszke tekintettel nézett fel rá.
- Majd,
ha befagy a pokol! – sziszegte halkan, miközben pillantása az orvosra tévedt,
aki egyetértőn bólintott. Mindkettejük fejében ugyanaz játszódott le.
Megtehette volna a doktornő, hogy engedelmeskedik, és kielégíti DiMaggio
perverz vágyát, de tudták, a férfi akkor is lelőtte volna Patrick-et, annyi
különbséggel, hogy még nagyobb örömét lelte volna benne. A maffiafőnök
hitetlenkedve meredt rá, arcáról jól le lehetett olvasni, hogy nem hiszi el,
amit lát. Először összehúzott szemmel nézett a kezében tartott fegyverre, majd
az előtte ülő orvosra, végül a doktornőre, aki változatlanul egyenes tartással
nézett vissza rá. Szeméből elszántságot, és méltóságot olvasott ki. A kék
tekintetben nyoma sem volt a félelemnek, vagy a rettegésnek, helyette
határozottság fénylett benne. Fejét ingatva mosolyodott el, miközben rájött, a
doktornő soha az életben nem fog könyörögni.
- Fikarcnyi
sincs magában az apjából – jegyezte meg már-már elismeréssel a hangjában, így
utalva a gyilkosság napjára, amikor Henry Green térden állva esdekelt a
bocsánatáért, és azért, hogy ne ölje meg.
- Köszönöm
– emelte meg fejét öntudatosan a doktornő, mintha bókot kapott volna, mire
DiMaggio elhúzta a száját.
- Sebaj!
A fél győzelem is győzelem, nem igaz? – rántotta meg a vállát, majd
kibiztosította a fegyvert, és Nicole-ra emelte – ideje pontot tenni az ügyre.
Már így is tovább tartott, mint kellett volna! – jelentette ki, miközben Nicole
férje felé fordult, és halványan rámosolygott.
- Szeretlek!
– formálta némán a szavakat, és várta, hogy a halálos lövés eldörrenjen. A következő
pillanatban éles hang hatolt el tudatáig, egész testén fájdalom száguldott
végig, miközben érezte, hogy a szék, melyhez kötözték feldől. Tüdeje nehezen
kapkodott levegő után, úgy érezte, mintha mázsás súly nehezedne mellkasára,
mialatt szeme előtt elmosódott képek cikáztak. A távolból ismerős hangot vélt
hallani, és ahogy oldalra fordította a fejét, DiMaggio-t látta meg a padlón,
hason feküdni, arccal felé fordulva. Szürke, korábban hidegen, érzéketlenül
csillogó szeme, most élettelenül meredt rá, pupillája kitágult. Agya homályosan
érzékelte, hogy Patrick fölé hajol, és fürge mozdulatokkal oldozza ki kezét,
majd hanyatt fekteti, és olyan sebességgel tépi szét blúzát, hogy a gombok szanaszét
repültek. Amint ezzel sikerrel járt, tarkója alá nyúlva emelte meg kissé a
fejét, miközben tenyerét mellkasára szorította, így próbálva elállítani a
vérzést, melyet a lövés okozott.
- Nicole!
– hallotta meg férje suttogó hangját, melyből aggodalom, és félelem csendült ki
– maradj velem! Nézz rám! – csuklott el Patrick hangja, miközben
kétségbeesetten nézett fel, segítséget várva, ami nem is késett sokáig.
- Hogy
van? – csatlakozott egy férfi Patrick-hez, és legnagyobb döbbenetére, Dr.
Larkin magasodott fölé. Egyik kezében pisztolyt tartott, a másikkal nyaki
ütőerét tapintotta ki.
- Mellkason
lőtte ez a szemétláda! – szűrte fogai között gyűlölettől fűtve Patrick –
azonnal kórházba kell vinni!
- Igen,
azt látom! – sóhajtott szomorkásan a belgyógyász, miközben Nicole érezte, hogy
elnehezülnek szempillái, és már képtelen ébren maradni. Minden köbcentiméter
levegőért meg kellett küzdenie, mellkasa égett, végtagjai erőtlenné váltak,
neki pedig, már nem maradt ereje harcolni.
- Édes,
ne aludj el! Maradj ébren, kérlek! – próbálta szóval tartani feleségét a
szívsebész, miközben tanácstalanul figyelte, ahogy ujjai között átszivárog a nő
vére, és hiába szorította le minden erejével a sebet, a vérzés sehogy sem akart
csillapodni – Ne hagyj itt! Szeretlek!– hajolt egészen közel hozzá, és nézett
bele a kék szemekbe, melyből most, kigördült egy könnycsepp és végigcsorgott a
doktornő arcán, aki átadva magát a fájdalomnak, és az enyhülést hozó
sötétségnek, lehunyta szemét. Patrick, ahogy megérezte, hogy szerelme teste
elernyed a karjai között, szorosan lehunyva szemét, erőtlenül hanyatlott le a
padlóra, és temetette arcát a nő nyakába, mélyen magába szívva az ismerős
jázmin illatot, miközben hagyta, hogy könnyei akadálytalanul csorogjanak végig
arcán.
Monique és Sue csüggedtek ültek
egymással szemben a nővérpultnál, mindketten gondolataikba merültek, és
mindkettejüknek ugyanazon járt az eszük, Nicole Rafferty hirtelen felmondásán,
és Dr. Landgrave felbukkanásán. Érezték, hogy a két eseménynek köze van egymáshoz,
de sehogy sem tudtak rájönni, mi történhetett. Elejétől a végéig megtárgyalták
a történteket, Monique beszámolt a nőnek arról is, milyen gyorsan elviharzott
Dr. Rosette, amikor értesítette róla, hogy a doktornő felmondott. A hír hamar
elterjedt az osztályon, és Dr. Landgrave volt az egyetlen, aki látható
jókedvvel élvezte a változást, melyet az orvosnő távozása jelentett.
- Fel
nem foghatom, mi történt – sóhajtott értetlenül Sue, miközben ujjai
tanácstalanul túrtak kusza hajfürtjei közé. Az elegáns, vajkrém színű kosztüm,
amit viselt, ezúttal szokatlanul visszafogott volt, amit igyekezett a neonkék
blúzzal kivédeni, mely a szoknyához és blézerhez ugyan nem passzolt, de
személyiségéhez tökéletesen illett.
- Biztos
vagyok benne, hogy Dr. Landgrave keze van a dologban! – fújtatott mérgesen
Monique, miközben lakkozott körmei ütemesen, de türelmetlen elégedetlenséggel
doboltak a pulton – talán megzsarolta valamivel – mondta ki első gondolatát,
mire Sue úgy nézett rá, mint egy földönkívülire.
- Ugyan
már! Ne nevettesd ki magad! – legyintett olyan arckifejezéssel, mint, aki még a
feltételezést is sértőnek találja a doktornőre nézve – mégis, mivel tudta volna
megzsarolni? Te is ismered Nicole-t, nem? Okos, tehetséges, soha egyetlen
kollégával sem volt konfliktusa, kivéve persze, azt a tetűt – húzta el
undorodva rózsaszínre rúzsozott ajkát.
- Igen,
ismerem, de pusztán csak egy éve – jegyezte meg elgondolkodva a nő, majd
azonnal folytatta – lássuk be, hogy a múltjáról sosem beszélt. Senkit nem
engedett közel magához, senkivel nem barátkozott, és senkinek nem mesélte,
honnan jött, és miért ide az Isten háta mögé… - magyarázta, egyre inkább
hagyva, hogy fantáziája elragadja, és amikor Sue sokat mondón köhécselni
kezdett, bocsánatkérőn emelte fel kezét – rendben, téged a bizalmába fogadott,
de mennyire? Úgy értem, tudsz róla bármit?
- Sok
mindent tudok róla… - válaszolta Sue lassan, elbizonytalanodva, miközben rá
kellett jönnie, hogy a nővérnek igaza van. Ő sem tudott róla sokkal többet,
mint bárki az osztályon, mégis határozottan elvetette a lehetőségét annak, hogy
bármi olyasmit tett volna a múltban a doktornő, amivel Landgrave sakkban
tarthatta, és kényszeríthette, hogy felmondjon. Magabiztosan, és mérgesen rázta
meg a fejét, amiért egy percig is felmerült bennük egyáltalán a gondolat, hogy
ilyet feltételezzenek az orvosnőről, és összehúzott szemöldökkel, haragosan
nézett Monique-ra – Igen is, sok mindent tudok róla! Tudom, hogy tehetséges,
őszinte, lelkiismeretes orvos! A legjobb barátom! - jelentette ki határozottan,
majd hozzátette – te pedig, túl sok szappanoperát nézel, ezért látsz mindig
rémeket! – pirított rá a nővérre, aki éppen válaszolni akart, amikor Dr.
Landgrave jelent meg mellettük.
- Kérem
Dr. Rafferty betegeinek kartotékját! – utasította a nővért rátarti
pökhendiséggel, mire Monique felszegett állal fonta keresztbe a karjait, és egy
centimétert sem mozdult – nem hallotta, amit kértem? Adja ide a kartonokat! Át
kell néznem őket, mielőtt vizitelni megyek! – emelte meg kissé hangját
parancsolón az orvos, mire a nővér, fitymáló tekintettel mérte végig.
- Minek
magának a karton? Úgysem azzal kezeli, ami a baja – vágta oda pimaszul, majd
mit sem törődve az orvos felháborodott tekintetével, folytatta – egyszerűen
csak ölje meg szerencsétleneket, mindenféle diagnózis nélkül, ahogy szokta, és
kész!
- El
akar lehetetleníteni?! – kérdezte villámló szemekkel Landgrave, miközben hájas
tokája megremegett az idegességtől.
- Nem
kerülne sok energiámba – húzta el a száját unottan Monique látványosan körmeit
nézegetve, mire a doktor, levegő után kezdett kapkodni.
- Ide
a kartonokat, vagy hamarosan Dr. Anzil irodájában találja magát! – fenyegette
meg a nővért, aki nem túl lelkesen nyúlt le a jobb oldala mellett található
fémtálcához, és néhány köteg aktát nyomott a férfi kezébe, mire az, elégedetten
elvigyorodott. – Azt is! – mutatott az egyetlen kartonra, ami ott maradt, mire
Monique Sue-ra pillantott.
- Soha!
– rázta meg a fejét határozottan a nővér, majd fogta Tommy Delano kartonját, és
a háta mögé rejtette – inkább leszek hajléktalan munkanélküli, de nem adom át!
– jelentette ki öntudatosan, mire Landgrave savó szemei dühösen szűkültek
össze. Éppen át akart nyúlni a pult felett, hogy megkaparinthassa az aktát,
amikor erőteljes, határozott hang állította meg mozdulata közben.
- Mi
folyik itt? – csattant Dr. Anzil mély hangja a háta mögött, mire abbahagyta az
erőlködést, és sértett arccal fordult felettese felé.
- A
nővér nem hajlandó átadni Dr. Rafferty betegeit! – panaszkodott szinte már
nyüszítő hangon, mint egy óvodás, mire Sue szánakozva emelte égnek a
tekintetét, Monique azonban, nem hagyta magát, és azonnal védekezni kezdett.
- Mindet
átadtam, kivéve egyet! – emelte fel Tommy papírjait – nem fogom egy olyan orvos
kezébe adni, aki le akarta vágni a lábát! – jelentette ki, mire Dr. Landgrave
fogait csikorgatva meredt rá, Dr. Anzil pedig, mindent értőn elmosolyodott.
- Nem
is kell, Monique. Egyetlen beteget sem kell átadnia – nyújtotta ki kezét a
vezetősebész felé az igazgató, mire mindhárman döbbenten néztek vissza rá, ő
pedig, folytatta – én fogom átvenni a doktornő betegeit. – tette hozzá halk,
szomorkás hangon, majd a választ meg sem várva, kivette a még mindig
mozdulatlanul rábámuló Landgrave kezeiből az aktákat, Monique pedig,
győzelemittas mosollyal nyújtotta át Tommy kartotékját.
- Jaj,
de sajnálom! – nevetett fel hangosan a nővér a helyzeten, leplezetlenül
kárörvendve, miközben Landgrave hitetlenkedve rázta a fejét, Sue pedig, vidáman
mosolygott az igazgatóra. A vezetősebész éppen szóra nyitotta volna a száját,
hogy ellenkezzen, amikor mentőautó szirénája hasított a levegőbe, és csikorgó
gumikkal állt meg a kórház előtt. Mindannyian várakozón pillantottak ki az
udvarra, kíváncsian, vajon, milyen sürgős esetet hoztak, de amikor kivágódott a
kétszárnyú ajtó, Monique döbbenten ugrott fel a székből, Sue szája elé kapta
kezét, hogy elfojtsa a sikolyt, mely kitörni készült torkából a látványra,
Landgrave halálsápadtan rázta meg fejét, Dr. Anzil pedig, megrökönyödve bámult
a hordágyra, melyen egyik kedvenc orvosa feküdt. Nicole mellkasa csupa vér
volt, Patrick a hordágyra félig feltérdelve, mindkét kezét a doktornő mellkasán
ütemesen mozgatva igyekezett szívmasszást alkalmazni, miközben Dr. Larkin a nő
szájából kilógó tubus végén lévő ballont tartotta, és két mentőápolóval futva
tolták be a hordágyat.
- Mi
a frászkarika történt?! – találta meg hangját Anzil, mire Larkin doktor
elképedve nézett rá.
- Most
akarja hallani? – kérdezett vissza, látványosan a halál küszöbén táncoló
doktornőre mutatva, mire Anzil megrázta a fejét.
- Az
egyes műtőbe! Azonnal! – kiáltotta el magát, mire rögtön a lift felé indultak,
Dr. Landgrave pedig, alig tudott lépést tartani velük.
- Máris
bemosakszom! – jelentette ki, fontosságának teljes tudatában, mire Patrick
gyűlölettől villámló szemekkel nézett rá, miközben egy pillanatra sem hagyta
abba a szívmasszást.
- Ha
csak a közelében meglátom, megölöm! – szűrte fogai között olyan komoly
tekintettel, hogy senkinek még csak kétsége sem volt afelől, hogy meg is teszi.
- Én
operálom! – csendült fel Anzil hangja, látszólag nyugodtan, noha arcáról le
lehetett olvasni, ő is ugyanannyira aggódik a nő állapota miatt, mint Patrick.
Landgrave alsó ajkát rágcsálva figyelte, ahogy eltűnnek a liftben, miközben
arra igyekezett rájönni, mi történhetett a nővel. Emlékei között azonnal
megjelent Tony Brant, és a bosszúszomj, amit szemeiben felfedezni vélt. Egyre
biztosabb volt benne, hogy a férfi nem elégedett meg a pénzzel, amit kapott
tőle, és felkereshette DiMaggio-t az információval, amit megtudott a
doktornőről. A tény, hogy Rafferty doktornő a kórházban volt, azt bizonyította,
hogy nem úgy sült el a dolog, ahogy Brant várta, ennek pedig, egyenes
következménye volt, hogy az ő szerepére is fény derülhet. Nagyot nyelve kezdett
apró lépésekkel a kijárat felé araszolni, amikor Dr. Larkin hangja
megállította.
- Készül
valahová? – nézett rá szokatlanul komolyan a belgyógyász, akinek tekintetében
most nyoma sem volt a korábbi egoizmusnak, vagy érdektelenségnek –
beszélgessünk, Dr. Landgrave! – tette hozzá, és az orvos válaszát meg sem
várva, erősen megmarkolta köpenyének gallérját, és meg sem állt vele a férfi
szobájáig.
Patrick magába roskadva ült a kórház
várótermében, miközben agya újra és újra lepergette előtte a pillanatot, amikor
DiMaggio szerelme felé fordította a pisztolyt. Most sem értette, honnan lett
annyi ereje, hogy lábát kiszakítsa a kötél fogságából, de hirtelen sikerült,
éppen abban a pillanatban, amikor kivágódott a raktár ajtaja, és egy csapat
kommandós hatolt be a helyiségbe, élükön Dr. Larkin-nal. DiMaggio meglepetten
fordította fejét a hang irányába, és ez elegendő időt adott Patrick-nek ahhoz,
hogy egy hatalmas lendítéssel elrúgja a férfi pisztolyt tartó kezét, pont
akkor, amikor az, meghúzta a ravaszt. Szinte ezzel egy időben lőtt rá a vezérre
Larkin is, mire az, levegő után kapkodva terült el. Az orvos először
Patrick-hez lépett, hogy kioldja köteleit, aki miután szabaddá vált, rögtön
Nicole-hoz sietett. Szíve a torkában dobogott, és a lélegzete is elállt egy
pillanatra, amikor meglátta, hogy igyekezete ellenére, DiMaggio-nak sikerült
eltalálnia mellkasán szerelmét. Patrick nagyot sóhajtva rázta meg fejét, hogy
így űzze el fájdalmas emlékeit, melyek minduntalan utat törtek maguknak, és elé
vetítették, ahogy a doktornő kék szemei lecsukódnak, mellkasának mozgása pedig,
lelassul. Patrick idegesen pillantott a faliórára, mely úgy tűnt, órák óta egy
helyben áll. A percek ólomlábakon jártak, ő pedig, úgy érezte, nem tud ülve
maradni, mégsem állt fel, hogy rója a hiábavaló köröket a váróban. Cipőjének
kopogását olyan erővel verték vissza a falak, mintha a fejében dübörögtek
volna, szinte minden hang, minden mozgás még idegesebbé tette. Reménytelen kilátástalansággal
akart beletúrni hajába, de ahogy felemelte kezeit, döbbenten vette észre, hogy
azokon még mindig Nicole vére van. Hirtelen minden még valóságosabbá vált,
minden izma remegni kezdett, miközben szíve szerint, berontott volna a műtőbe,
hogy megtudja, hogy halad Dr. Anzil. Mindent megadott volna érte, ha most ott
lehet, de az igazgató, amikor be akart mosakodni az operációhoz, határozottan
megtiltotta, hogy bemenjen. Utólag ő is belátta, hogy jelenlegi állapotában nem
lett volna nagy segítség, akkor mégis nagyon dühös volt a férfira. Feletteséről
azonban, lepergett a szemrehányás, és a szitok, amit fejéhez vágott, egyszerűen
csak közölte, hogy a többi szidalmat írja le, amíg várakozik a hozzátartozóknak
kijelölt helyiségben, majd a választ meg sem várva, távozott. Patrick éppen ott
tartott gondolatban, hogy amint lehetősége lesz rá, elnézést kell kérnie,
amikor végre valahára nyílt a műtőszoba ajtaja, és Dr. Anzil lépett ki rajta,
meggyötört, fáradt, szomorú tekintete pedig, nem biztatott semmi jóval.
26.
fejezet
Az igazgató lassú léptekkel közeledett
az orvos felé, miközben fáradtan dörzsölte meg izzadt homlokát, és ugyanazzal a
mozdulattal húzta le fejéről a műtős sapkát. Maszkja még a nyakában lógott,
ajkát pedig, halk sóhaj hagyta el, ahogy tekintete találkozott a reménnyel telt
kék szemekkel. Patrick nagyot nyelve pattant fel a székről és igyekezett az
orvos arcáról leolvasni a műtét kimenetelét, de annak zárkózott tekintete nem
árult el semmit. Amikor a férfi megállt előtte, elveszítette türelmét, és
sürgető hangon szólalt meg.
- Nos?!
– faggatta felettesét, és hangjából jól érződött a remény, és a kétségbeesés
groteszk keveréke.
- Üljünk
le, fiam – mutatott az egyik székre Dr. Anzil, de Patrick határozottan nemet
intett a fejével, így jelezve, hogy éppen eleget üldögélt már ebben a teremben
tehetetlen várakozással, nem bír többet. Az igazgató azonban, együtt érzőn
helyezte vállára kezét, és finom erőszakkal nyomta le az egyik székbe, majd
lassan ő is mellé ereszkedett – nem fogok hazudni neked. Életem egyik
legnehezebb operációján vagyok túl, és Nicole egyáltalán nem könnyítettem meg a
helyzetemet – mosolyodott el szomorúan az orvos, majd folytatta – a golyó
milliméterekkel kerülte el a szívét, csak a szerencsén múlott, hogy nem ölte
meg azonnal, de így is komoly roncsolódást okozott. Az egyik főartériát, a tüdő
és a szív között, plasztikázni kellett… - akadt el a hangja, és nem kellett a
férfira néznie ahhoz, hogy tudja, szívsebészként tisztában van a szavak
jelentésével. – Megtettünk mindent, de az operáció során összeomlott a vérkeringése
– tette hozzá halkan, mire Patrick lehunyta a szemét. Legszívesebben felugrott
volna, hogy elrohanjon, és ne kelljen végig hallgatnia, ami ezután következik.
Elég régóta volt a szakmában ahhoz, hogy tudja, mit fog hallani, de erős
maradt, és nem mozdult, csak ajka remegése árulkodott lelki állapotáról. –
Szerencsére, Nicole erős nő, és nem adta fel a küzdelmet – hatolt el tudatáig
Dr. Anzil mély baritonja, mire a remény ismét elárasztotta, és lélegzetét
visszafojtva várta a folytatást – hamarosan átviszik az intenzív osztályra, de
tudnod kell, hogy a felépülése még korántsem biztos – nézett mélyen az orvos
szemébe az igazgató.
- Ezt…
nem értem… - rázta meg a fejét Patrick, aki nem tudott józanul, orvosként gondolkodni.
Ebben a pillanatban nem volt más, mint egy férj, aki rettegett még a
gondolatától is, hogy elveszítheti feleségét.
- A
következő 48 óra kritikus lesz. Fogalmunk sincs, hogy a plasztikázott artéria
bírni fogja-e a vér szállítását – sóhajtott gondterhelten az igazgató – ha nem…
bypass-ra kell tennünk, amíg olyan állapotba nem kerül, hogy alkalmas legyen
egy shunt beépítésére, ami majd ellátja ezt a feladatot – magyarázta
türelmesen, mintha nem is egy kollégához beszélne, mire Patrick bólintott,
jelezve, hogy mindent megértett.
- Bemehetek
hozzá? – kérdezte halkan, mire az igazgató néhány másodpercig hezitálni látszott.
Annak ellenére, hogy általában nem szokták megengedni, hogy a műtét napján
látogassák az intenzív osztály betegeit a hozzátartozók, be kellett látnia,
hogy Nicole felépülésének esélye, vagy egyáltalán annak, hogy megéri a
következő 24 órát olyan kicsi, hogy nem akarta elvenni a lehetőséget a fiatal
orvostól, hogy legalább elköszönhessen tőle. Noha nem mondta ki hangosan a
várható kimenetelét a műtétnek, tisztában volt vele, hogy Patrick, mint szívsebész,
hamarosan átgondolja a hallottakat, és magától is rájön majd, hogy ez az
egyetlen alkalma van már csak a nő mellett.
- Nem
bánom, menj! – bólintott szomorúan, együtt érző pillantással, de amikor
beosztottja felállt, hogy elinduljon a lift felé, kezét a vállára téve
állította meg – Patrick! – szólította nevén a férfit, és amikor az, ránézett,
sokatmondó tekintettel pillantott annak véres kezére, Patrick pedig, bólintott,
és először a mosdó felé vette az útját. Dr. Anzil sajnálkozva nézett a fiatal
orvos után. Nem tudta, hogy a férfi birtokában van-e annak az információnak,
amit ő nem sokkal a műtét előtt megtudott, de tekintettel arra, hogy nem
kérdezett rá, úgy gondolta, fogalma sem lehet róla. Talán jobb is – gondolta
fájdalmas sóhaj kíséretében, majd lassú léptekkel elindult, hogy ellenőrizze,
miért nem tolták még ki az intenzívre egyik legjobb orvosát, aki remélte, hogy
a saját életéért is olyan elszántan fog küzdeni, mint betegeiért.
Patrick steril, zöld ruhában, maszkkal
az arcán lépett be az intenzív osztály kórtermébe, melyben egyedül felesége
kapott helyet. A gépek monoton zümmögését elnyomta szíve vad dübörgése, ahogy
az ágy felé tartott. Nicole lehunyt szemmel, szájában lélegeztető tubussal,
mozdulatlanul feküdt, mialatt az életjeleit megfigyelő gépek ütemes
egyhangúsággal pityegtek mellette. Arcán a sebet, melyet DiMaggio pecsétgyűrűje
okozott, összevarrták, és fehér kötéssel takarták le, a takaró alól kilátszott
a hatalmas kötés, mellyel a mellkasi műtét helyét tapasztották le, körülötte
pedig, tappancsokat helyeztek fel. Kezébe infúzió csepegett komótosan a
vénájába szúrt branülön keresztül. Kisimult arcvonásai egyáltalán nem
árulkodtak a borzalmakról, melyen keresztülment az elmúlt napban, külső
szemlélő számára úgy tűnhetett, mintha csak aludna, de Patrick jól tudta, mi
megy végbe szervezetében, és csak remélni merte, hogy nem adja fel. Abból, amit
Dr. Anzil elmondott, tudta, milyen kevés esélye van a nőnek, de nem akarta
elfogadni, hogy elveszítheti. Ez nem történhet meg! – ismételte magában kitartóan,
és még a lehetőségét sem engedte meg magának, hogy akár egy percig is arra
gondoljon, nem látja többé a kék szemeket szerelmesen ragyogni, nem hallja
többé a csilingelő kacagást, nem érintheti a selymes bőrt, nem csókolhatja
cseresznyeajkait, nem suttogja nevét boldogan, karjai közé simulva. Nagyot
nyelve, könnyes szemmel húzott egy széket az ágy mellé, aztán leült, és percekig
némán nézte a nőt, akibe évek óta szerelmes volt, akit még akkor is szeretett,
amikor azt hitte, megcsalta, és akibe újra és újra bele tudna szeretni. Nem
Samantha Hammond-ot szerette, még csak nem is Nicole Rafferty-t. A nőt
szerette! A nőt, aki szenvedélyesen viszonozta csókjait, akinek keze gyengéd
mozdulattal simított végig homlokán, vagy arcán, mely érintésben benne volt
minden szeretet, és törődés. A nőt, aki minden rezdülését ismerte, aki képes
volt a saját boldogságát feláldozni, és mindent hátrahagyni, hogy őt megmentse.
Szerette az orvost, aki a végsőkig harcolt a betegeiért, akinek mindig volt egy
kedves szava a kollégákhoz, aki mosolyával a legrosszabb napját is szebbé tudta
varázsolni, aki az őrületbe kergette makacsságával, és akinek csipkelődő
megjegyzései, humora üde színfoltot jelentett a szürke, fárasztó, nyomasztó
hétköznapokban. A tudat, hogy mindezt elveszítheti, rettegéssel töltötte el, és
szívét jeges félelem szorította össze. Nagy levegőt véve pillantott fel a
monitorokra a nő ágya mellett, és kis megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy az
értékek nem változnak. Keze gyengéden emelte fel a nőét, mely ernyedten
engedelmeskedett, és lágy mosollyal az ajkán húzta végig ujját a finom bőrön, a
kecses ujjakon, majd megállt, és elszorult torokkal nyúlt bele zsebébe, hogy
kivegye a kis ékszert, mely néhány órával korábban még égető fájdalmat okozott.
Könnybe lábadt szemmel olvasta el a karikagyűrűbe vésett monogramot, és a
dátumot, majd remegő kézzel húzta fel a doktornő gyűrűsujjára, hogy aztán a
maszkon keresztül, puhán csókot leheljen rá, és két keze közé fogva érintette
homlokához, mintha így akarna erőt átadni szerelmének a küzdelemhez.
- Nem
hagyhatsz itt! – suttogta halkan, miközben ujjbegyével lágyan simogatta a nő
kezét – szükségem van rád! Még soha, senkire nem volt annyira szükségem, mint
rád, Nicole – tette hozzá, és hangja elcsuklott, torkából nem tudta eltüntetni
a gombócot, arcán pedig, akadálytalanul gördült végig egy könnycsepp. Fogalma
sem volt, mióta ülhetett felesége ágya mellett, de hirtelen egy finom kéz
érintésére lett figyelmes. Meglepetten emelte fel fejét, és nézett az intenzív
osztályvezető doktornőjére, aki együtt érző pillantással, szomorkás mosollyal
nézett vissza rá.
- Minden
rendben lesz! Erős nő, nem adja csak úgy fel, küzdelem nélkül – jósolta meg a
jövőt optimistán a 30-as éveinek végén járó nő, aki hosszú, egyenes szálú haját
kontyba tűzve hordta. Barna tekintetében kedvesség, és magabiztosság fénylett,
mosolyában biztatás és hit keveredett. Fehér köpenye, melyre precíz hímzéssel
varrták fel a Dr. Lyon nevet, legalább egy számmal nagyobb volt a kelleténél,
amit mi sem bizonyított jobban, minthogy minden lépésnél szinte palástként
lebegett utána, miközben a gépekhez ment, és néhány gomb megnyomásával EKG-t
nyomtatott ki, majd figyelmesen tanulmányozta. Patrick válasz nélkül hagyta a
mondatot, ő pedig, amikor végzett, még egyszer a fiatal orvosra pillantott –
minden oka megvan rá, hogy küzdjön, és ezt ő is tudja – emelte tekintetét
sokatmondón összefonódott kezeikre, és a doktornő ujján lévő karikagyűrűre,
melyen megcsillant a plafonra erősített neonlámpa tompa fénye.
- Biztos
benne? – kérdezett vissza bizonytalanul Patrick, aki annak ellenére, hogy
emlékezett Nicole utolsó szavaira a lövés előtt, nem tudta, hogy vajon szerelme
tisztában volt-e azzal, hogy ő is szereti. Bűntudattal átkozta magát, amiért
nem mondta a nőnek, még mielőtt DiMaggio meghúzta volna a ravaszt, amikor
pedig, végre kimondta, már késő volt, Nicole elveszítette az eszméletét.
- Nos,
ha mégsem, akkor kellő motiváció lehet a baba – rántotta meg csontos vállát
könnyedén az osztályvezető, mire Patrick kék szeme szinte világított a
döbbenettől a steril maszk felett, ahogy rámeredt a doktornőre.
- Baba?
Mi… milyen baba? – dadogta zavartan a szívsebész, mire válaszul Dr. Lyon elkerekedett
szemekkel kapta szája elé a kezét.
- Te
jó ég! Maga nem is tudott róla? – kérdezett vissza válasz helyett, és amikor
Patrick nem válaszolt, csak továbbra is hitetlenkedve nézett rá, folytatta –
Dr. Rafferty gyermeket vár – bólintott nyugodtan, mire a férfi megrázta a
fejét.
- Az…
nem lehet… én… fogalmam sem volt… - kereste a megfelelő szavakat, majd kérdőn
ráncolta össze szemöldökét – biztos ez?
- Igen
– jelentette ki Dr. Lyon – a lehetséges belső vérzés miatt készítettek
ultrahangot, még az operáció előtt, és akkor derült ki. Körülbelül 5-6 hetes
lehet – tette hozzá cseppnyi örömmel a hangjában, és arcán jól látszott,
valóban örül kolléganőjének – igazi kis harcos, reméljük az anyukájától
örökölte – nézett ezúttal az eszméletlenül fekvő Nicole-ra, és meleg, gesztenyebarna
szemeiben szomorúság csillogott.
- Nem
is szólt róla – motyogta maga elé Patrick, mire az orvosnő tanácstalanul
álldogált egy percig, végül, bár nem kérdezték, úgy érezte, válaszol a páciens
védelmében.
- Talán
nem is tudott róla. Ebben az időszakban még nem könnyű felismerni… - vélte elgondolkodva,
de amikor Patrick nem válaszolt, csendesen magukra hagyta őket, és távozott a helyiségből.
Patrick elgyötörten hunyta le szemét, miközben keze ösztönösen még erősebben
fonódott a vékony ujjakra. Nem kellett sokáig tanakodnia rajta, mikor
foganhatott a csöppség, hiszen abból, hogy hány hetes terhességet említett a
doktornő, biztos volt benne, hogy azon a szilveszter éjszakán történt, amikor
meglepte Nicole-t az ügyeletben. Eggyel több oka volt rá, hogy élete
legcsodálatosabb éjszakájaként emlékezzen arra az estére.
- Egy
kisbaba – suttogta maga elé még mindig hitetlenkedve, mialatt lelki szemei
előtt megjelent egy bájos kislány képe, sötét hajkoronával, kék szemekkel,
melyből életkedv és vidámság sugárzott. Csilingelő nevetése, pajkos mosolya, és
ravasz tekintete Nicole-ra emlékeztette. Szemébe könnyek gyűltek, miközben csak
arra tudott gondolni, mennyire vágyott egy közös gyermekre a nővel, és Isten
nem lehet olyan kegyetlen, hogy egyszerre veszi el mindkettejüket tőle. Székét
hátratolva, Nicole fölé magasodott, és puhán megcsókolta a homlokát, majd
letérdelt az ágya mellé, és fejét az ágyra hajtotta, aztán felesége kezét puhán
a fejére tette, hogy érezze keze melegét, miközben lehunyt szemmel próbálta
felidézni az imát, amit még gyerekkorában tanított neki édesanyja. Nagyot
nyelve szedte össze gondolatait, és némán formálva a szavakat kezdett
fohászkodni ahhoz a felsőbb hatalomhoz, melytől elfordult, és akiben sosem hitt
igazán. Mint orvos, nem hitt a csodákban. Tisztában volt az emberi test anatómiájával,
pontosan tudta, hol van az a pont, amikor már semmi sem segíthet, legfőképpen
az ima nem, most mégis hinni akart. Hinni és remélni, hogy téved, csodák igenis
léteznek.
Patrick frissen borotválkozva, kék
inget, hozzá sötét farmernadrágot viselve lépett ki a kórház liftjéből az
intenzív osztályon. Imája meghallgatásra talált, és az első 48 óra után Nicole
állapota javulni kezdett. Mióta behozták a kórházba, minden napot az ágya
mellett töltött, beszélt hozzá, biztatta, hogy ne adja fel, és amikor meglátta,
hogy az EKG, és az EEG eredmény is pozitív változást jelez, madarat lehetett
volna fogatni vele. Dr. Anzillal egyetértettek abban, hogy ezek után bármikor
várható, hogy a doktornő magához térjen, ő pedig, alig várta, hogy ismét
belenézhessen a ragyogó kék szemekbe, hallhassa bársonyos hangját. Egy hete nem
váltott vele egyetlen szót sem, de ő egy örökkévalóságnak élte meg. Ez a hét
maga volt a pokol, még annál is szörnyűbb, mint amikor két évre tűnt el mellőle
a nő, igaz, akkor abban a hitben volt, hogy egy másik férfival ment el. Még
most sem bocsátotta meg magának, hogy egy percig is elhitte Nicole-ról, képes
lenne megcsalni, és eldobni a boldogságukat, amiben részük volt. Csak remélte,
hogy attól a naptól kezdve, hogy magához tér, új életet kezdhetnek, távol a
múlt szörnyűségeitől. Minden pillanatban várta, hogy végre megtörténjen, és a
szemébe nézhessen, ezúttal is csak annyi időre rohant haza, amíg gyorsan
lezuhanyozott, és átöltözött, hogy minél frissebbnek tűnjön, amikor szerelme
magához tér. Annak ellenére, hogy sietősre vette lépteit, mégis legalább fél
órájába került, amíg a földszintről felért az emeletre, mivel az összes
kolléga, beleértve Sue-t, és Monique-t, Nicole felől kérdezősködtek. Nagy
levegőt véve állt meg a bejáratnál, és éppen lenyomta volna a kilincset, amikor
Dr. Lyon hangja állította meg.
- Rossz
díszlet, kolléga! – figyelmeztette vidám hangon, mire Patrick értetlenül
fordult hátra, és nézett bele a barátságosan csillogó barna szemekbe – a
kollegina már nem élvezi a vendégszeretetünket, az első emeletre deportálták –
magyarázta jókedvűen, és arcán látszott, milyen boldog, amiért a doktornő
állapota annyit javult, hogy elhagyhatta az osztályt.
- Ezt
azt jelenti… - dadogta meglepetten Patrick, aki még nem engedte meg magának azt
a luxust, hogy felhőtlenül örüljön a hírnek. Addig nem, amíg nem látta saját
szemével, hogy szerelme jól van, amíg nem hallotta hangját, nem érezte ajkát az
övén.
- Azt
jelenti, hogy amíg te emberi külsőt öltöttél, ő felébredt Csipkerózsika álmából
– mosolygott még mindig, felszabadulva az elmúlt napok terhe alól a doktornő,
akivel időközben tegező viszonyba kerültek. – Az értékei kiválóak, a kis harcos
is jól van - nevezte becenevén a kisbabát a nő – szóval, semmi oka nálunk
foglalni a helyet az igazi betegek elől – tette hozzá, és hangosan felnevetett,
amikor Patrick válasz nélkül hagyva, visszaviharzott a lift irányába, hogy
aztán türelmét veszítve, inkább a lépcsőt válassza.
Nicole óvatosan szívta meg a
szívószálat, és élvezettel hunyta le szemét, amikor a frissítő, hideg víz végig
csiklandozta kiszáradt torkát. Az apró korty jótékonyan enyhítette az égő
érzést torkában, melyet az intubáló tubus okozott, miközben pillantása a jobb
könyökhajlatában lévő branülre esett. A poharat lassú mozdulattal helyezte
vissza az éjjeli szekrényre, miközben érezte, hogy a köhögés fojtogatja. Ahogy
azonban megpróbált köhinteni, mellkasán a seb könyörtelenül emlékeztette rá,
min ment keresztül egy héttel korábban. Keze önkéntelenül kapott oda a
kötéshez, arca fájdalmas grimaszba rándult, amivel csak azt érte el, hogy a
DiMaggio által okozott seb is húzódni kezdett a varratok alatt. Reménytelen
sóhajtással feküdt vissza a párnára, miközben gondolatai visszarepítették a
raktárhelyiségbe. A tudat, hogy DiMaggio halott, boldog megkönnyebbüléssel
árasztotta el, és már csak arra vágyott, hogy láthassa Patrick-et. Amikor
magához tért, Dr. Anzil tekintetét látta meg először, ahogy fölé magasodva,
igyekszik megállapítani, minden rendben van-e. Szemében atyai szeretet, és aggodalom
csillogott, mely azonnal örömnek adta át a helyét, ahogy Nicole megtalálta
hangját, és első kérdése Patrick-re irányult. Az igazgató ugyan nem győzte
bizonygatni, hogy a férfinak semmi baja, de ő csak akkor lesz hajlandó ezt
elhinni, ha saját szemével láthatja. Nem hagyta nyugodni a mondat, amit Dr.
Anzil különös, rejtélyes mosollyal az ajkán mondott, nem sokkal az után, hogy ő
Patrick felől érdeklődött – mindannyian
jól vannak – ismételte el magában a választ, de hiába töprengett, nem jött
rá, mire célozhatott a férfi. Elgondolkodva simított végig homlokán, és ahogy
keze eltávolodott, gyűrűsujján megcsillant az arany karikagyűrű. Döbbenten
nézte az ékszert, de sehogy sem tudta felidézni, mikor került az ujjára. Amikor
utoljára látta, Patrick kezében volt, és csalódott, keserű arccal dugta
nadrágja zsebébe. Akkor azt hitte, soha többé nem látja majd viszont, sem
szerelmük jelképét, sem a férfit. Elmerengve az elmúlt hét eseményein, finoman
forgatta meg a gyűrűt, amikor halk hang szakította ki gondolatai közül.
- Csak
akkor vedd le, ha soha többé nem akarod az ujjadra húzni – hallotta meg Patrick
mély, elcsukló hangját, mire kék szemét az ajtó felé fordította, és pillantása
találkozott a könnyes, kék szemekkel. A férfi vonzóbb volt, mint ahogy
emlékezett rá, hajából ezúttal is homlokába hullott egy tincs, ajkán halvány
mosoly játszott. Az átélt napokról csak a szeme körüli ráncok árulkodtak.
Lassan beljebb sétált, és bizonytalanul állt meg a nő ágya mellett. Arra számított,
hogy Nicole boldogan mosolyog majd rá, amint meglátja, és együtt örülhetnek
közös jövőjüknek, és az apróságnak, mely felesége szíve alatt növekedett.
Ehelyett a doktornő komolyan nézett rá, és kék szemében szomorúság csillogott.
- Nem
értem, mikor… - kezdett volna bele a kérdésbe, de Patrick szavába vágva
válaszolta meg a ki nem mondott kérdést.
- Én
húztam az ujjadra – felelte, miközben széket húzott oda, és leült, de ügyelt
rá, hogy a jelenlegi helyzetben ne érjen feleségéhez, annak ellenére, hogy semmi
másra nem vágyott jobban.
- Miért?
– kérdezte Nicole halkan, és hangjából jól kivehető volt, mennyire bizonytalan
kettejükkel kapcsolatban. A férfinak elég volt arcára néznie ahhoz, hogy tudja,
a doktornőnek fogalma sincs róla, mennyire szereti, és egyáltalán nem haragszik
rá a történtek miatt.
- Mert
szeretlek! Jobban, mint az életemet! Mindig is így volt, akkor is, amikor azt
hittem, gyűlöllek. – vallotta be komolyan a kék szemekbe nézve, miközben
közelebb húzódott, és kezébe vette a nő kezét – Ha akkor jobban bíztam volna
benned, nem egyedül kellett volna végigmenned mindezen. Sajnálom, hogy feltétel
nélkül elhittem, amit Robert a levélben írt, és fogalmam sincs, hogy meg
tudod-e bocsátani valaha – nyelt nagyot vadul dobogó szívvel az orvos, miközben
felesége válaszára várt. Nicole hitetlenkedve nézett férjére, mialatt érezte,
hogy minden eddigi teher lehullik a válláról, és végre felhőtlenül tud örülni
az életnek. – De mindent megteszek azért, hogy bebizonyítsam, mennyire
szeretlek!
- Itt
vagy – ejtette ki halkan a szavakat Nicole, miközben jobb kezét kinyújtva,
gyengéden simított végig férje arcán – és ez mindennél többet jelent – fűzte
hozzá könnybe lábadt szemekkel, mire Patrick megkönnyebbülten engedte ki az
eddig visszatartott levegőt, hogy aztán odahajolva, ajkát a nőére tapassza.
Csókja tele volt gyengédséggel, szerelemmel, és boldogsággal, hogy ismét
érintheti szerelme ajkát, miközben érezte, hogy sós íz keveredik a csókba.
Megszakítva a csókot, finoman törölte le Nicole arcáról a könnycseppet, és elmerülve
egymás tekintetében, felszabadultan mosolyogtak a másikra, és újabb lágy csókot
váltottak.
- Azt
hittem, megint elveszítelek – suttogta szinte a nő szájába a szavakat Patrick,
mire Nicole együtt érzőn érintette homlokát a férfiéhoz, ujjai pedig, puha,
ismerős mozdulattal túrtak a sűrű tincsek közé annak tarkóján.
- Vége
van, semmi más nem számít – válaszolta ugyanolyan halkan, miközben ismét
köhögés kapta el, és fájdalmas arccal igyekezett visszafojtani. Patrick óvatos
mozdulattal segítette vissza a párnára a doktornőt, majd kényelmesen helyet
foglalva az ágy szélén, simogatta kezét.
- Igen,
vége, és mi koncentrálhatunk a házasságunkra – mosolyodott el boldogan, de
arcára fagyott a mosoly, amikor meglátta, hogy Nicole sajnálkozva rázza meg a
fejét.
- Sajnálom,
de nem lehet – jelentette ki szomorkás tekintettel, és majdnem elnevette magát,
amikor meglátta férje arcán a rémületet – Nicole Rafferty-t sosem vetted el –
húzta fel a vállait tanácstalanul, így jelezve, hogy a jövőben ezen a néven
szeretné tovább folytatni életét, ebben a kórházban, mire Patrick is
elmosolyodott, és hitetlenkedve rázta meg fejét.
- Értem
– ment bele a játékba, mely egyértelmű jele volt annak, hogy a nő a gyógyulás
útjára lépett – szerinted, milyen gyorsan tudom elintézni a válást?
- Ez
attól függ, milyen gyorsan írja alá a feleséged a válási papírokat – vélte
elgondolkodó arccal Nicole, majd hirtelen eszébe jutott, hogy már alá is írta
őket, de soha nem küldte el az ügyvédi irodának, mellyel Robert a kapcsolatot
tartotta, hiszen éppen aznap jelent meg Patrick a kórházban.
- Remélem,
minél hamarabb, mert a nem sokára megszülető gyermekemnek apára van szüksége –
tréfálkozott tovább az orvos, mire Nicole arcáról lehervadt a fesztelen mosoly,
és döbbenten meredt szerelmére.
- Tessék?
– kérdezte megrökönyödve, de Patrick semmit nem vett észre a nő reakciójából. A
boldogság, hogy végre rendeződnek a dolgok, boldog lehet a feleségével, és
nemsokára kisbabájuk születik, elvonta figyelmét a doktornő döbbenetéről.
- Dr.
Lyon lepett meg a hírrel, hogy kisbabánk lesz, és bevallom, váratlanul ért, de
nem voltam még ennél boldogabb soha életemben! – mesélte nagy levegőt véve, egy
szuszra, miközben Nicole úgy érezte, egyik rémálomból csöppen a másikba.
Patrick-nek gyereke lesz Mary Ann Lyon-tól? Mégis, hogyan? Mikor? És hogyan
közölheti ezt ilyen természetes hangsúllyal, amikor éppen az imént vallott neki
szerelmet? - záporoztak fejében a kérdések, miközben Patrick földöntúli
mosollyal az arcán próbálta megcsókolni, ő azonban, hátrahőkölt, és kezét a
férfi mellkasának támasztva akadályozta meg a mozdulatban.
- Tényleg
azt hiszed, hogy ezek után megcsókolhatsz? – tört fel belőle indulatosan, mire
az orvos értetlenül bámult rá.
- Azt
hittem… te is örülsz neki… - nyögte zavartan, Nicole pedig, gúnyosan fújtatott.
- Úgy
nézek ki, mint aki örül?! – kérdezte felháborodottan, miközben kétkedve húzta
össze szemét.
- Nem…
határozottan nem örülsz – ismerte el Patrick, miközben felállt az ágyról, és
szomorúan nézett le szerelmére. – Sajnálom. Én azt hittem, azért nem szóltál
róla, mert a megfelelő alkalmat vártad. Fogalmam sem volt róla, hogy azért nem,
mert nem akarod ezt a kisbabát. – tette hozzá, büszkén kihúzva magát, és az
ajtó felé indult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése