7.
fejezet
Nicole gyötrődve pillantott a köpcös,
feje tetején kopaszodó, de egyébként ősz hajú Dr. Landgrave-re, aki sunyi
mosollyal az ajkán furakodott közéjük, ami nem is volt egyszerű, tekintettel
arra, hogy a doktornő, és Larkin doktor szorosan a kávéautomata mellett álltak
meg, így segítve, hogy a büfébe igyekvő orvosok, ápolók, és hozzátartozók
könnyebben eljuthassanak a pultig. El sem tudta képzelni, mi várhat még rá a
mai nap reggelén. Nem elég, hogy el kellett viselnie Larkin pimasz udvarlását,
még a legnagyobb ellenlábasa is megtalálja, pedig, 8 óra sincs! Landgrave
hangosan szuszogva bújtatta köpenyének zsebébe kezeit, melyet, kollégáival
ellentétben, akik csak lazán magukra kapták a zöld, vagy éppen fehér ruha fölé,
ő mindig begombolt. A köpeny ezúttal is megfeszült hatalmas pocakján, miközben
apró, közel ülő szürke szemeit hidegen futtatta végig a doktornőn.
- Dr.
Rafferty, örülök, hogy látom – jelentette ki, noha rekedtes hangjában nyoma sem
volt az öröm szikrájának sem, és Nicole is tudta, hogy mindez csak álságos
udvariaskodás – Dr. Larkin – bólintott a belgyógyász felé is a 60-as éveinek
elején járó vezetősebész, miközben a feszültség kézzel tapinthatóvá vált – hogy
van a betege? Hogy is hívják? Thomas… valaki… - vakarta meg elgondolkodva feje
tetejét a férfi, amelyen megcsúszott a helyiség plafonjára erősített neon lámpa
tompa fénye.
- Delano
– segítette ki színtelen hangon Nicole a férfit, de annak kerek, elhízott
arcáról leolvashatta, szemernyit sem érdekli a fiú neve, pusztán bosszantani
akarta – köszöni, jól van! – hazudta szemrebbenés nélkül, mire Landgrave
hangosan felkacagott, amitől hájas tokája megremegett, odavonzva Dr. Larkin
figyelmét, akinek arcára azonnal látványos undor ült ki.
- Jól
van?! Ezt maga sem hiszi el, ugye? Amennyiben mégis, úgy ostobább, mint hittem!
– horkantott fel gúnyosan, miközben tudálékos pillantást vetett a doktornőre –
egészen véletlenül, dolgom volt az intenzív osztályon, és ha már arra tévedtem,
belepillantottam ennek a Tommy fiúnak a leleteibe – mesélte magabiztosan, mire
Nicole érezte, hogy ökölbe szorul a keze, és legszívesebben, megütötte volna a
férfit.
- Nos,
nekem mennem kell! Meg kell néznem… szóval, Mrs. Walsh elég rossz bőrben volt
hajnalban, a biztonság kedvéért… - dadogott Dr. Larkin, egyértelművé téve, hogy
szabadulni akar a kínossá vált helyzetből, Nicole pedig, szánakozva gondolt rá,
hogy az egoista, magabiztos, fennhéjázó külső, micsoda gyáva személyiséget
rejteget.
- Az
Istenért, tűnjön már el! – pirított rá a férfira Landgrave, akinek láthatólag
nem tetszett, hogy megzavarták legszebb pillanatát, amikor a doktornő szemére
vethette volna, hogy tévedett az operáció során, és téves diagnózist állított
fel, amikor azt hitte, megmentheti a fiú lábát. Larkin néhány másodpercig
furcsa gyűlölettel nézett vissza rá, de amikor már Nicole azt hitte volna, hogy
válaszol, a férfi csak biccentett, és eloldalgott.
- Semmi
joga a betegeim leletei között kutatni! – szűrte a fogai között Nicole,
visszarántva a korábbi témához Landgrave-et, akinek most összeszűkültek szürke
szemei.
- Ha
elfelejtette volna, én vagyok a vezetősebész, Dr. Rafferty! Abba az aktába
nézek bele, amelyikbe csak tetszik! – vágott vissza, de Nicole nem hagyta
magát.
- Abban
az esetben, ha konzultációt kérek! Legjobb tudomásom szerint, nem tettem! Előbb
harapnám le a nyelvem! – húzta ki magát, így majdnem egy fejjel lett magasabb,
mint a férfi, akinek fel kellett néznie rá, miközben beszélt.
- Hiába
ámítja magát, a fiú lábát úgyis le kell majd vágni! Megnéztem az értékeket, nem
reagál semmire, és a vérkeringés sem indult meg! – fröcsögte gyűlölködve a
szavakat, mindegyikkel mélyen megsebezve a nőt – kíváncsi leszek, hogyan
magyarázza majd meg az anyjának, hogy a fiát azért kell ismét a műtőbe tolni,
és azért kellett ennyit szenvednie, mert okosabbnak hitte magát, mint amilyen
valójában!
- Tartsa
távol magát a betegeimtől, Dr. Landgrave! – sziszegte Nicole visszafojtott
indulattal, mire az orvos megvetőn végigmérte.
- Meddig
akarja altatásban tartani? Meddig akarja halogatni, hogy kiderüljön, tévedett,
és esélye sincs annak a gyereknek ismét lábra állni?! – emelte meg a hangját a
férfi, majd azonnal folytatta – felesleges fájdalmaknak teszi ki, mindezt
azért, hogy tehetségesnek tűnjön, de engem nem ver át! Pontosan tudom, ki maga!
– szúrta oda, amitől Nicole ereiben meghűlt a vér. Képtelenség, hogy Josh
Landgrave tudjon a múltjáról – mondogatta magában, és erre megerősítést is
kapott, amikor folytatta – maga nem több mint egy felkapaszkodott kis senki!
Egy ostoba liba, aki azt hiszi, csak mert csinos pofikával rendelkezik, és az
ujja köré tudja csavarni a férfiakat, akkor már tudásra is szert tett!
- Sértegethet,
ha ettől könnyebb magának, doktor, de a tényeken nem változtat, hogy Tommy
Delano járni fog! – tett könnyelműen vakmerő kijelentést Nicole, miközben azért
imádkozott, nehogy az ellenkezője történjen – az idő engem igazol majd, és ez
megnyugtat. Maga, hogy alszik éjszaka a tudattal, hogy semmit még csak meg sem
próbált azért, hogy egy 18 éves fiú megtarthassa a lábát? – vágott vissza
kíméletlenül, és abból, ahogy Landgrave kövér arca elvörösödött, tudta, talált
a célzás.
- Talán
a maga lelkiismerete tiszta, hogy feleslegesen teszi ki szenvedések és
fájdalmak sorozatának ezt a gyereket? Ha rám hallgat, a nehezén már túl lenne!
– jelentette ki, mire Nicole hitetlenkedve, örömtelenül nevetett fel.
- A
nehezén túl lenne?! Komolyan ezt hiszi?! Nem, Dr. Landgrave! A neheze csak
ezután következne! Megbarátkozni a helyzettel, hogy elvesztette a lábát,
miközben csak az járna a fejében, hogy talán megmenthető lett volna, ha olyan
sebész kezei közé kerül, aki ért a szakmájához! – csattant a hangja dühösen,
mire Landgrave azonnal elsápadt, ahogy rájött, hogy éppen szakmai képességeit
vonták kétségbe.
- Mit
képzel, ki maga! Ne merészeljen packázni velem, maga taknyos! - sisteregtek
dühösen a szavai, miközben arca utálkozó grimaszba torzult – én már régen a
műtőasztal mellett álltam, amikor maga még azt sem tudta, fiú-e vagy lány! –
utalt ezzel a közöttük lévő majd’ 30 év korkülönbségre, majd folytatta –
egyébként pedig, ha akkora ász, ha olyan rohadtul megfizethetetlen tehetség
maga, akkor mi a francot keres itt, mi?! – kérdezte egyre zavarodottabb tekintettel,
Nicole pedig, minden igyekezetével azon volt, hogy arcára ne üljön ki, mit
váltanak ki belőle a kérdések – mit titkol, Dr. Rafferty? – lépett kissé
közelebb a férfi, és egészen közelről nézett bele a most hidegen csillogó kék
szemekbe – mert vannak titkai, ugye? Hogyne lennének, különben nem az Isten
háta mögött osztaná az észt, nem igaz? – válaszolta meg saját maga a kérdést,
miközben vizenyős szemei fürkészőn pásztázták a nő arcát, hogy véletlenül se
maradjon le egyetlen rezdülésről sem.
- Fogalmam
sincs, mire célozgat, és nem is érdekel! Maradjunk annyiban, hogy békén hagyja
a betegeimet, én pedig, nem firtatom, mitől remeg a keze minden reggel –
halkította le hangját a doktornő, egyértelművé téve, hogy hallotta a kórházi
pletykákat arról, miszerint az orvos gyakran néz a pohár fenekére. Eddig még nem
találkozott vele úgy a műtőben, hogy ittas lett volna, és szilárdan
elhatározta, hogy hallgatása csak addig tart, amíg fel nem fedezi, hogy a
kórházban is iszik, de most úgy érezte, muszáj tennie valamit annak érdekében,
hogy végre magára hagyja. Landgrave néhány másodpercig döbbenten meredt rá,
majd hirtelen elvörösödött az arca, szinte felrobbant mérgében. – Egy dolgot
viszont tisztázzunk! Ha csak egyetlen egy alkalommal észreveszem, hogy ittasan
jön be dolgozni, azonnal eltávolíttatom a kórházból! – fűzte hozzá határozott
hangon, mire Landgrave levegő után kezdett kapkodni.
- Hogy
merészeli?! – tört fel belőle, de ebben a pillanatban, valaki erőteljesen
csapott a hátára. A férfi arca fájdalmas grimaszba rándult, miközben Nicole nem
tudott uralkodni arcizmain, és széles mosollyal nézett a melléjük lépő
Patrick-re. Már régen lemondott róla, hogy a mai nap folyamán találkozik vele,
és most szíve repesett a boldogságtól, hogy láthatta, annak ellenére, hogy esze
óvón figyelmeztette.
- Dr.
Landgrave, ha nem tévedek, ugye? – harsant bele a kínos csöndbe Patrick mély,
bársonyos hangja, amitől Nicole szíve még gyorsabban kezdett dobogni, mire
Landgrave a nélkül válaszolt, hogy pillantását egy percre is levette volna a
doktornőről.
- Az
vagyok! És maga? – fordult most kényszeredetten a hang irányába, és
meglepődött, amikor fel kellett emelnie fejét, hogy lássa, ki üdvözölte.
- Patrick
Rosette, szívsebész. Tegnap kezdtem a kórházban! – válaszolta szolgálatkészen a
férfi.
- Ezek
szerint, máris hallott rólam? – húzta ki magát büszkén a vezetősebész –
remélem, csak jó híreket!
- Nem
igazán! De ne aggódjon! – veregette meg Patrick ismét a férfi hátát, mit sem
törődve annak elképedt pillantásával – a rossz reklám is reklám, nem igaz? –
vigyorgott rá gondtalanul, mire Landgrave dühödten kezdett fújtatni.
- Hogy jön ahhoz, hogy ismeretlenül hozzám
érjen?! Immár másodszor?!– kérte ki magának az iménti mozdulatot a férfi, mire
Patrick szerényen megvonta a vállát.
- Ne
haragudjon, ahonnan én jövök, ez baráti gesztusnak számít – válaszolta
természetes könnyedséggel a hangjában, miközben észrevétlenül a doktornőre
kacsintott, aki még mindig jól szórakozott.
- Nem
vagyunk barátok! – morogta bosszúsan, majd távozni készült, de előtte még a
doktornő felé fordult – ne felejtse el, amit mondtam, Dr. Rafferty! Ne játsszon
a tűzzel, mert könnyen megégetheti magát! -–csengett fenyegetőn a hangja, mire
Nicole nagyot nyelve nézett utána. Vajon, mire célzott a férfi? Talán
értesítenie kéne Robertet- szólalt meg fejében azonnal a vészjelző, de
elhessegette magától rémképeit. Nem eshet pánikba, valahányszor valaki féltékeny
módon ijesztgetni próbálja. Elvégre, hogyan jöhetne rá Dr. Landgrave, kicsoda ő
valójában? -–nevetett fel magában a feltételezésen Nicole.
- Elnézést
kérek, ennél udvariasabban szoktam bemutatkozni – szabadkozott előbbi tette
miatt az ifjú orvos, miközben szemében jókedv bujkált.
- Úgy
tűnik, szerencsésnek mondhatom magam, amiért nekem a régi, hagyományos módon
mutatkoztál be – tréfálkozott felszabadultan Nicole, aki annyira
megkönnyebbült, hogy végre megszabadult Dr. Landgrave-től, hogy minden
óvatosságáról megfeledkezett, és nem elfelejtkezve az előző estéről, tegezni
kezdte a férfit. Patrick szinte itta magába a mosolygó Nicole látványát,
mialatt arra gondolt, lám, nem tévedett, valóban még gyönyörűbb a nő, amikor mosolyog,
és arca nem zárkózottságot tükröz – hogy telt az első éjszakai műszak? –
kérdezte a doktornő, mire Patrick megvonta a vállát.
- Egy-két
baleset, többnyire a túlzott alkohol-fogyasztás miatt – sorolta lazán, majd
hirtelen a nőre emelte pillantását – tudod… megígértem Dr. Anzil-nak, hogy a
délelőtt folyamán átnézem a kórházban lévő szívbetegek kartonjait… - kezdett
hozzá, és elégedetten látta, hogy Nicole érdeklődve várja a folytatást.
- Talán
segítsek? – kérdezte szolgálatkészen, de meglepetésére Patrick megrázta a
fejét.
- Nem
erről van szó! A helyzet az, hogy álló
helyemben el tudnék aludni, sokat javítana az állapotomon egy bögre kávé –
válaszolta kisfiúsan mosolyogva, de Nicole szándékosan úgy tett, hogy
elodázhassa a választ, mint, aki nem érti, mire céloz a férfi.
- Főzzem
meg? Itt az automata, szolgáld ki magad – mutatott látványosan a mellettük lévő
gépezetre kaján mosollyal, ami egy pillanatra arra az időszakra emlékeztette
Patrick-et, amikor Samantha incselkedett vele. Ő is ugyanilyen ravaszkás
tekintettel nézett rá, amikor szándékosan kiforgatta a szavait, vagy úgy tett,
mintha nem lenne számára egyértelmű egy helyzet. Gondolatait sietősen terelte
el volt feleségéről, hogy minden figyelmét az előtte álló csodálatos nőnek
szentelhesse.
- Akkor
kibököm, legfeljebb, megint visszautasítasz – vett mély levegőt, és még mielőtt
a nő bármit mondhatott volna, folytatta – volna kedved meginni velem egy csésze
kávét? Nem ilyen löttyre gondoltam – tette hozzá gyorsan, az automatára
mutatva, mire Nicole gondolkodóba esett. Esze azt súgta, utasítsa vissza megint
az ajánlatot, talán az egyértelmű üzenet lenne a férfi számára, hogy ne
próbálkozzon többé, szíve azonban, kitartóan követelt magának Patrick közelében
legalább fél órát, amikor elfeledkezhet a múltról.
- Rendben
– ejtette ki olyan halkan a szavakat, hogy Patrick először nem is volt biztos
benne, hogy jól hallotta, de ahogy belenézett a kissé bizonytalanul csillogó
szemekbe, már tudta, hogy igent mondtak ajánlatára.
- Csodálatos!
Hozom a kabátomat! – jelentette ki, majd sietve hozzátette – a kórházzal szemben
van egy cukrászda, azt mondják, isteni a kávéjuk! – rohant el a kabátjáért,
miközben Nicole csak remélni merte, hogy nem élete legnagyobb hibáját követi el
éppen.
Patrick élénk, érdeklődő pillantással
figyelte, ahogy Nicole belekortyol a frissen főzött kávéba, melynek illata az
egész parányi helyiséget betöltötte. A cukrászda egy családi vállalkozás volt,
néhány asztallal, és egy süteményes pulttal. Az eladó, az 50-es éveinek végén
járó, vékony testalkatú, sötét barna hajú Mary Adams kíváncsi tekintettel mérte
végig őket, mialatt Nicole-t régi ismerősként üdvözölte.
- Mi
volt ez az előbb, Dr. Landgrave-vel? – törte meg a csendet Patrick, mire Nicole
feszengve pillantott fel csészéje felett.
- Csak
egy kis szakmai vita – bagatellizálta el a helyzet komolyságát a doktornő, de
Patrick nem hagyta annyiban a dolgot. Továbbra is fürkésző szemekkel nézte őt,
ami kezdett egyre kínosabbá válni, így nagyot sóhajtott, és folytatta – nem
értünk egyet Tommy esetével kapcsolatban. Mint mondtam, ő amputálni akarta a
lábát, én nem hagytam. Most abban reménykedik, hogy neki lesz igaza, és ezt
dörgölte az orrom alá – zárta rövidre a témát, de Patrick figyelmét nem kerülte
el hangjának remegése.
- Tisztán
hallottam, hogy megfenyegetett – jegyezte meg halkan, mire Nicole erőltetett
nevetéssel reagált.
- Dr.
Landgrave és az ő fenyegetései! Senkit sem ismerek, akinél be is váltotta volna
őket – felelte látszólag érdektelenül, mintha semmi jelentőséget nem
tulajdonítana az esetnek, és mindent meg is tett annak érdekében, hogy így
legyen.
- Amelyik
kutya ugat, az nem harap? – kérdezte, az ismert közmondással azonosítva a szituációt,
mire Nicole bólintott.
- Valahogy
úgy! – hagyta rá a férfira, és elégedetten látta, hogy az, megnyugszik a
választól.
- Miért
pont Oregon? – váltott hirtelen témát az orvos, Nicole pedig, érezte, hogy most
kell óvatosnak lennie.
- Ezt
hogy érted? – kérdezett vissza válasz helyett, mire Patrick, belekortyolt a
kávéjába, és néhány másodpercig tűnődve nézett végig a nőn.
- Az
éjszaka folyamán beleolvastam Tommy kartonjába – fogott hozzá. Halkan, megfontoltan
beszélt, mint aki nem biztos benne, hogyan reagál a doktornő, de amikor látta,
hogy Nicole csendben figyel, és nem látszik rajta ellenkezés, vagy sértettség,
folytatta – a sérülései… főként a lába! – sóhajtott mélyet Patrick, és arcáról
jól le lehetett olvasni, mennyire megdöbbentette, amit látott – súlyosabban
roncsolódott, mint hittem! Dr. Landgrave joggal bízik a diagnózisa
helyességében, elvégre, lássuk be, az alapján, amit olvastam, 10 sebészből 9 az
amputációt javasolta volna, de te nem! Te megoperáltad, megcsináltad!
- Még
nem biztos a siker – sütötte le szemét Nicole, és nem tudta, büszke legyen
arra, amit a férfi mondott, vagy inkább kezdjen el még jobban a miatt aggódni,
hogy esetleg kudarcot vall.
- Valóban,
még nem biztos, de a lényeg, hogy egyetlen sebészt sem ismerek, aki legalább
megpróbálta volna! – jelentette ki elismeréssel a hangjában Patrick, majd
folytatta – éppen ezért nem értem, mit keresel itt, Oregonban! Ezzel a
tehetséggel, sokkal többre vihetnéd egy nagyvárosi kórházban! – hangzott el az
a mondat, amit már nem egyszer hallott a nő, mire megvonta a vállát.
- Nem vonz a nagyvárosi élet – felelte kurtán,
mire Patrick kétkedve nézett rá.
- Próbáltad
már? – kérdezte érdeklődve, Nicole pedig, bólintott.
- Igen,
de nem nekem való – hazudta szemrebbenés nélkül, miközben igyekezett kerülni a
férfi pillantását, helyette azzal kötötte le figyelmét, hogy a már teljesen
elolvadt cukrot kevergesse kávéjában.
- Hadd
találjam ki! A szüleid kisvárosban élnek, ott is nőttél fel, és nem tudtál mit
kezdeni a temérdek lehetőséggel, amit a nagyváros nyújtott az egyetemi évek
alatt, ugye? – kérdezte mindent tudó hangsúllyal, amivel sikerült mosolyt
csalnia a nő arcára.
- Tévedsz!
Anyámat sosem ismertem, apám néhány évvel ezelőtt halt meg – felelte látszólag könnyed
hangon, úgy megválogatva szavait, hogy abba az igazságot is belecsempéssze, persze,
csak annyira, hogy Patrick számára véletlenül se derüljön ki, kicsoda
valójában. – A halála után egyedül maradtam, és egyáltalán nem tetszett, amit
New York-ban tapasztaltam. A személytelenség, az érdektelenség, az, hogy
mindenki rohan a dolgára, és nem figyelnek senkire. Másra vágytam – ért
mondandója végére, miközben Patrick némán figyelte.
- Értem!
Zavart, hogy nem pletykálnak a hátad mögött, hogy nem figyelik árgus szemekkel
minden mozdulatodat, és hogy előbb tudtad, mit csinálsz következő hétvégén,
mint a szomszéd – bólogatott megértőn Patrick, Nicole pedig, felkacagott, ahogy
hallgatta a kisvárosi élet legjellemzőbb tulajdonságait. Dr. Rosette szívét
melegség járta át a csilingelő kacagást hallva, miközben nem értette, hogyan
lehet ennyire ismerős a pillanat, és a nevetés, amikor még sosem hallotta
korábban a nőt nevetni.
- Ha
ilyen véleménnyel vagy a kisvárosi életről, miért éppen a mi kórházunkat
választottad? – kérdezte Nicole félig komolyan, miközben visszatartott
lélegzettel várta a választ. Patrick láthatólag töprengett néhány másodpercig,
és Nicole nem hibáztatta volna, ha azt a választ kapja, semmi köze hozzá,
elvégre, még csak alig egy napja ismeri a férfi őt.
- Új
életet akartam kezdeni, távol a… problémáktól, az emlékektől – adott mégis
egyenes választ az orvos, mire Nicole legszívesebben könyörgött volna, hogy
meséljen el mindent, ami azóta történt vele, hogy kilépett az életéből.
Helyette azonban, józan eszére hallgatva, így válaszolt.
- Van
olyan pillanat, amikor az embernek mindent a háta mögött kell hagynia – felelte
halkan, és egy másodpercre saját magára gondolt. Sosem hitte volna, hogy egy
nap el kell hagynia a szeretett férfit, és egy új életet kell élnie, de nem
volt választása. Patrick láthatólag nem értette, nem is érthette, mire gondol,
mert bólintott.
- Igen,
például, ha az ember arra megy haza egy 36 órás ügyeletből, hogy a felesége
elhagyta – csúszott ki a száján, és azonnal megbánta őszinteségét. Elég volt
Nicole meglepett arcára néznie ahhoz, hogy tudja, túl messzire ment az első
kávézás alkalmával – ne haragudj! Nem kellett volna ennyire kitárulkoznom,
valószínűleg egyáltalán nem érdekel a magánéletem – szabadkozott mosolyogva, de
Nicole nemet intett fejével.
- Semmi
baj! Szívesen meghallgatom… ha beszélni akarsz róla – tette hozzá, miközben minden
igyekezetével azon volt, arcára ne üljön ki az izgalom, és a kíváncsiság
keveredése, mely lelkében dúlt. Arra azonban nem számított, még rémálmaiban
sem, amit ezután hallott.
8.
fejezet
Nicole vadul dobogó szívvel várta, hogy
a férfi folytassa, amit elkezdett. Nem tudta igazán, akarja-e a hallani, de
kíváncsisága hatalmas volt. Tisztában volt vele, mennyire fájdalmas lesz
meghallgatni a férfit, amint elmeséli, mit érzett, amikor az üres lakásba
hazaért, és ott nem várta senki, de még csak egy magyarázat sem, hova tűnt a
felesége, akivel addig a pillanatig boldogan éltek. Patrick azonban, nem
szólalt meg, csak némán nézett le a szinte már üres kávés csészéjébe. Úgy tűnt,
nem tudja eldönteni, mit és mennyit áruljon el múltjából. Nicole megértette a
néma jelzést, és nem hibáztatta érte a férfit. Belátta, hogy korainak számít az
ismeretségük ahhoz, hogy Patrick minden érzését felfedje előtte. Nem győzte
emlékeztetni magát, hogy ebben a helyzetben, csak ő ismeri a vele szemben ülőt,
Patrick Rosette semmit nem tud Nicole Rafferty-ről, csak idegenként tekint rá.
- Megértem,
ha nem akarsz róla beszélni – dobott mentőövet a doktornak, hogy visszatáncolhasson,
mire az, szomorkásan mosolygott le rá.
- Szívesen
mesélnék neked… - hagyták el ajkát a szavak lassan, megfontoltan, majd hitetlenkedve
rázta meg a fejét – nem is értem! Általában nehezebben nyílok meg az emberek
előtt, főleg az utóbbi két évben, de veled más a helyzet! Olyan, mintha évek
óta ismernélek… - fűzte hozzá elgondolkodva, miközben szeme megbabonázva
kereste a nő tekintetét, Nicole pedig, hirtelen kényelmetlenül kezdte érezni
magát.
- Talán
a kisugárzásom az oka – vetette fel, hogy elterelje a férfi figyelmét arcáról,
még mielőtt rájöhetne, honnan olyan ismerősek a vonásai – orvosként, megvan a
hatalmam, hogy a legzárkózottabb emberek is elmondják legféltettebb titkaikat –
kacsintott huncut mosoly kíséretében a férfira, annak ellenére, hogy a
legkisebb porcikájának sem volt kedve viccelődni. A taktika bevált, Patrick
elmosolyodott, és már nem nézett rá úgy, mint, akit elvarázsoltak, és miértekre
keresi a választ.
- Eddig
csak Samantha-nak volt ekkora hatalma felettem – bukott ki meggondolatlanul a
férfi száján, de ahogy kimondta, legszívesebben visszaszívta volna. Nem
értette, miért furakodik elő mindig a nő emléke, ráadásul a legrosszabb
pillanatban. Elég volt a nő meglepett arcára pillantania, hogy tudja, hibázott,
és talán sikerült elrontania egy csodálatos reggeli kávézást. Nicole dermedten
ült a széken, még a kávéskanál is megállt kezében. Két év óta, most először
hallotta Patrick szájából ismét a nevét. Pulzusa felgyorsult, szája kiszáradt,
miközben tekintete összekapcsolódott a kék szemekkel, melyből fájdalmat, és
keserűséget olvasott ki.
- Ő…
a… - próbálta kinyögni a kérdést, de szerencséjére, Patrick félreértette
hezitálását, és befejezte a megkezdett mondatot.
- A
feleségem – válaszolta látszólag nyugodtan, de halántékán lüktetni kezdett egy
ér, mely nem kerülte el Nicole figyelmét, és amely jól mutatta, hogy korántsem
olyan közömbös a témával kapcsolatban, mint látszik. – Vagyis, hamarosan már
csak a volt feleségem lesz, beadta a válópert.
- Sokáig
voltatok házasok? – kérdezte finoman Nicole, így próbálva elérni, hogy minél
közelebb kerüljön ahhoz a két évhez, amit nem férje mellett töltött. Maga sem
értette, miért akarja kínozni magát azzal, hogy első kézből tudja meg, min ment
keresztül Patrick, amiért szó nélkül elhagyta, de tudni akarta.
- Nem!
Alig egy évig… - ejtette ki halkan a szavakat Patrick, miközben tekintete a
távolba révedt, és maga elé idézte felesége képét, házasságuk boldog hónapjait
– tudod, ő gyönyörű volt, okos, humoros… általános sebész volt, mint te –
nézett most a nőre, akinek egyre nagyobb erőfeszítésébe került, hogy nyugodt
tudjon maradni, de a férfi folytatta – néhány dologban hasonlított rád – fűzte
hozzá, amitől Nicole-t kiverte a hideg veríték. Tehát még óvatosabbnak kell
lennem – jegyezte meg magában, miközben érdeklődve viszonozta a férfi pillantását.
- Úgy
tűnik, nagyon szeretted… - nyögte ki nehezen, lenyelve a torkában keletkezett
gombócot, mire Patrick lassan bólintott.
- Jobban,
mint az életemet – jelentette ki cseppnyi fájdalommal a hangjában, és nem vette
észre a könnyeket, melyek Nicole szemébe gyűltek. A férfi hirtelen örömtelenül
felkacagott – Te jó ég! Itt ülök egy gyönyörű nővel, egy meghitt kávézóban, és
én a volt feleségemről beszélek. Úgy szívom el a romantikát, mint egy porszívó
– masszírozta meg zavartan homlokát az orvos, miközben kerülte a nő
pillantását. Nicole meglepetten emelte fel szemöldökét, mialatt igyekezett nem
mutatni, mennyire érdekli minden apró részlet.
- Romantika?
Úgy tudtam, csak egy kávéra ültem be veled, hogy legyen erőd átnézni a kartonokat,
mielőtt hazamész – figyelmeztette a férfit, aki most felnézett, és könnyedén
rámosolygott.
- Lebuktam
– rántotta meg kisfiúsan a vállát, majd elkomolyodva folytatta – Samantha… már
nem része az életemnek! Nem szeretném, ha azt hinnéd, még mindig őt szeretem,
vagy vágyakozom utána… - magyarázta, keresve a megfelelő szavakat. Fogalma sem
volt róla, hogy minden egyes szó mélyen megsebzi a vele szemben ülőt.
- Már
semmit nem érzel iránta? – kérdezte finoman puhatolózva, mire Patrick
elgondolkodott, majd bólintott.
- De
igen! Keserűséget, szánalmat, amiért nem tudta értékelni azt a boldogságot, ami
megadatott nekünk, és gyűlöletet, amiért nem volt bátorsága a szemembe mondani
az igazságot! – érkezett a felelet csalódott hangon, Nicole pedig, úgy érezte,
mintha tőrt forgatnának a szívében. Hogyan magyarázza meg a férfinak, hogy ő
nem így akart elválni tőle, hogy ő sosem akarta elhagyni! A tény, hogy Patrick,
akit a világon mindennél jobban szeretett, most gyűlöli, fájóbb volt annál is,
amikor ott hagyta Chicago-t.
- Talán
nem volt rá alkalma – nyelt nagyot a doktornő, és Patrick észre sem vette,
milyen görcsösen akarja védelmébe venni volt feleségét.
- Igaz!
Alkalma valóban nem volt rá! – húzta el száját megvető mosolyra Patrick, a nő
pedig, nem értette, miért a haragos csillogás a kék szemekben – Túlságosan
lefoglalta, hogy a szeretőjével minél előbb eltűnjön, még mielőtt hazaérek! –
fűzte hozzá, mire Nicole elkerekedett szemekkel nézett vissza rá. Miről beszél
a férfi? Milyen szerető? Soha életében nem szeretett rajta kívül senkit, hiszen
az első férfi volt az életében, és ha rajta múlik, az utolsó is.
- Tessék?!
Szerető?! Ez képtelenség! – tört fel a nőből, mire Patrick meglepetten nézett
rá. Nem számított ilyen heves reakcióra, és Nicole a pillanat tört része alatt
kapott észbe. – Úgy értem… elég valószínűtlen, hogy bármilyen épelméjű nő
megcsaljon téged. Vagyis, ezzel nem azt akarom mondani, hogy tetszel nekem,
vagy ilyesmi, de a mai világban szaladgáló férfiakhoz képest, normálisnak
tűnsz… - dadogta zavartan, és megkönnyebbülten engedte ki a levegőt, amikor
Patrick elmosolyodott. Szerencséjére, a férfi félreértette felháborodását, és
bóknak vette, nem keltett benne gyanakvást az érzelmi kitörés.
- Samantha-nak
nem volt elég. Gyáva módon csak egy levelet hagyott, amiben mindent bevallott –
tárta szét kezeit tehetetlenül Patrick – Robert, a fickó neve, akivel megcsalt,
és aki mellett ki tudott teljesedni. Mellettem ezt nyilván nem tudta megtenni –
vélte szomorú csillogással a szemében, Nicole pedig, nem győzte feldolgozni az
információkat. Levél?! Nem hagyott levelet Patrick-nek, erre pontosan
emlékezett. Annak ellenére, hogy könyörgött Robert-nek, hagyja, hogy
elbúcsúzzon férjétől, az, kategorikusan nemet mondott. Hirtelen eszébe jutott,
mit ígért neki a férfi: Bízza rám,
elintézem! A férje mindent érteni fog! Most értette csak meg, hogyan
intézte el Robert, hogy Patrick könnyedén elengedje. Elhitette vele, hogy egy
másik férfi miatt hagyta el. Szíve szerint, felüvöltött volna mérgében, és
fájdalmában. Nem okozott így is elég szenvedést Patrick-nek azzal, hogy egy
évvel a házasságuk után elment tőle? Feltétlenül muszáj volt még jobban
megsebezni? – záporoztak fejében a kérdések, és észre sem vette, hogy Patrick
már egy ideje figyeli. – Nicole! Minden rendben? – rántotta ki gondolatai közül
az orvos hangja, mire zavartan nézett rá.
- Persze!
– préselte ki magából a választ, és elégedetten nyugtázta, hogy hangja még csak
meg sem remegett a benne dúló érzelmi vihar ellenére. Bárcsak elmondhatná a
férfinak, mi történt két évvel ezelőtt. Bárcsak elmagyarázhatná, miért kellett
elmennie, és azt is, hogy azt a levelet nem ő írta, valóságalapja pedig, semmi
sincs. Sosem tudná megcsalni, hiszen teljes szívéből szerette, és el sem tudja
képzelni, hogy bárki úgy érintse meg, úgy csókolja, ahogy Patrick tette. Annak
ellenére, hogy tisztában volt vele, soha többé nem térhet vissza régi életéhez,
továbbra is hű maradt hozzá, és nem a tanúvédelmi program volt a fő oka, amiért
minden férfi közeledési kísérletét elutasította. Még mielőtt ostobaságot
tehetett volna, az égiek gondoskodtak róla, hogy a lehetőségét is elvegyék
tőle, mert a beállt csendben erőszakosan harsant fel a nő nadrágszíjára
erősített csipogó, ő pedig, remegő kézzel nyúlt utána – mennem kell, ne haragudj!
– állt fel a székről, ahogy meglátta a négyjegyű kódot, mely az intenzív
osztályt jelentette, és kabátja után nyúlt. Éppen indult volna, amikor Patrick
hangja megállította.
- Velem
vacsoráznál? – kérdezte reménykedő pillantással– tudom, váratlan a kérdés, de a
kávé alatt csak rólam beszéltünk, és szeretnék többet megtudni rólad… - tette
hozzá bizonytalanul, mire Nicole szíve szerint, azonnal igent mondott volna, de
tudta, Nicole Rafferty-ként nem engesztelheti ki valamiért, amit Samantha és
Robert követett el, az pedig, nem lenne tisztességes a férfival szemben, ha
táplálná abban a hitében, hogy bármi kialakulhat közöttük.
- Sajnálom,
de nem lehet – nyögte nehéz szívvel a választ, és gyötrelme csak még nagyobb
lett, amikor meglátta a csalódott kék szemeket.
- Tudom,
hogy elrontottam! – jelentette ki Patrick, miközben már egészen közel állt a
nőhöz, és az sem érdekelte, ellentétben a nővel, hogy Mary figyelmesen
hallgatózik a pult mögül – túl sokat beszéltem a volt feleségemről, de
esküszöm, hogy már a múlté! Semmit nem érzek iránta a gyűlöleten kívül! –
bizonygatta, nem is sejtve, milyen fájdalmat okoz ezzel Nicole-nak, akinek
minden kitartására szüksége volt, hogy ne törjön ki könnyekben – csak egy
esélyt szeretnék, hogy jóvátegyem… - folytatta volna, de mondatát elvágta a doktornő
csipogója, mely újra sivítani kezdett.
- Mennem
kell! – tárta szét kezeit tehetetlenül az orvosnő – köszönöm a meghívást, de
nem fogadhatom el! – fűzte hozzá határozottan, majd kisietett a cukrászdából. A
hó ropogott lába alatt, ahogy a métereket szelte, a hideg, decemberi szél
bekúszott vastag kabátja alá, és egészen a csontjáig hatolt, megdermesztve
sejtjeit, de ő semmit nem érzékelt ebből. A könnyek akadálytalanul folytak
végig arcán, miközben az alig egy saroknyira lévő kórház felé sietett. Nem értette,
honnan vette a bátorságot Robert, hogy ilyen érzéketlenül viselkedjen, ráadásul
nem is szólt neki róla. Mire beért, sikerült valamelyest megnyugodnia, amikor
pedig, kiszállt a liftből, szilárdan elhatározta, hogy amint lehetősége lesz
rá, felhívja a férfit telefonon, és magyarázatot követel. Tudta, ezzel azt
kockáztatja, hogy amint Robert értesül róla, hogy Patrick a kórházban van, új
helyet keres neki, de úgy gondolta, talán így lesz a legjobb. Legalább nem kell
minden nap megbirkóznia férje látványával, és azzal, hogy nem bújhat hozzá, nem
csókolhatja meg, nem szeretheti, és legfőképpen, nem mondhatja el neki az
igazat.
Patrick komoran lépett be a kórház
halljába, majd megtorpant, és tanácstalanul nézett körbe. Fogalma sem volt, hol
találhatná meg a kartonokat, amit át kellene néznie, de jelen esetben, nem is
érdekelte különösebben. Fejéből nem tudta kiverni a néhány perccel korábban
történteket. Annak ellenére, hogy kezdetben nagyon is érdeklődőnek tűnt a
doktornő, amikor elmondta neki, hogyan ment tönkre a házassága, hirtelen
zárkózottá, és feldúlttá vált, amit nem tudott, hova tenni. Találkozott már
empatikus emberekkel, de olyannal még sohasem, akit ennyire érzékenyen érintett
volna más problémája, fájdalma. Le merte volna fogadni, hogy egy pillanatig
őszinte szomorúságot, és mintha könnyeket látott volna a kék szemekben. Lelke
mélyén érezte, hibát követett el, amikor túlságosan megnyílt a nőnek. Attól
félt, nem lesz lehetősége bebizonyítani, hogy Samantha már csak egy rossz emlék
a számára, és valóban új életet akar kezdeni, meg akarja őt ismerni.
Csalódottan, és tanácstalanul túrt bele hajába. Az ő hibája. Sosem volt jó az
udvarlásban, hódításban. Középiskolában nem örvendett túl nagy népszerűségnek,
sokkal inkább lekötötték figyelmét a könyvek és a tanulás, hogy elérje célját,
és orvos lehessen, mint a lányok, még a végzős bálba is gyerekkori barátnőjét
vitte. Az egyetemen volt néhány futó kapcsolata, sőt, az egyik lánnyal egészen
komolyra fordult a dolog, de soha nem kötődött hozzá érzelmileg, és kinézete
ellenére, nem váltogatta barátnőit. Sosem érzett késztetést rá, hogy olyan
nőket hódítson meg, akik a legkevésbé sem ébresztették fel érdeklődését.
Kizárólag olyan nőknél próbálkozott, akik nemcsak, mint nő, hanem mint ember is
vonzották, akiknek a személyisége elvarázsolta, éppen ezért, nem is volt
gyakorlata a hódításban. Az egyetlen nő, akinél azt érezte, mindent el kell
követnie azért, hogy felhívja magára a figyelmet, Samantha volt, és azt is
meglehetősen bugyután csinálta. Be kellett látnia, hogy sikere csak azon múlt,
Samantha is legalább annyira érdeklődött utána. Mi sem bizonyította ezt jobban,
mint az, hogy bármennyire próbálkozott, Nicole Rafferty doktornőnél esélytelen
maradt.
- Dr.
Rosette, segíthetek? – szólította meg Monique a nővérpult mögül, aki ezúttal is
szokásos, szűk egyenruháját viselte, és két kézzel támasztotta meg állát a
pulton.
- Igen!
A kórház betegeinek kartonjait keresem! Dr. Anzil megkért, hogy fussam át a
szívbeteg páciensek adatlapját – válaszolta, miközben közelebb lépett, és
meglepődött, amikor Monique hátrafordult, majd egy halom aktát nyomott a kezébe
– köszönöm – futott át arcán a reménytelenség a gondolatra, hogy talán délután
is lesz, mire végez, és hazamehet. Éppen indult volna szobájába, hogy nyugodt
körülményeket teremtsen az olvasáshoz, amikor a nővér hangja megállította.
- Gratulálok!
Ügyesebb, mint hittem! – kacsintott rá bizalmaskodva a nő, mire Patrick értetlenül
nézett vissza rá – hallottam, hogy ma reggel Dr. Rafferty-vel kávézott, édes
kettesben Mary cukrászdájában! Nagyon romantikus! – emelte égnek szemét
szentimentális mosollyal az ajkán Monique, de Patrick megrázta a fejét.
- Ne
gondoljon bele többet annál, mint ami – figyelmeztette a nőt. Egyfelől azért,
mert valóban nem volt több, másfelől pedig, mert véletlenül sem akarta
kellemetlen helyzetbe hozni Nicole-t azzal, hogy igaztalanul pletykáljanak a
háta mögött. – Csak beszélgettünk, ennyi az egész!
- És
ennyi is marad? – kíváncsiskodott nulla diszkrécióval a nővér, majd folytatta –
ugyan már, doki! Nekem bevallhatja, látom, amit látok! Odáig van, Dr.
Rafferty-ért, és higgye el, itt senki nem hibáztatja emiatt! Az orvosok
többsége, legalábbis, aki facér, kezét-lábát törte, hogy elhívják valahova, de
mindenkit visszautasított – mesélte készségesen Monique, majd elismerő
pillantást vetett a férfira – de maga sikerrel járt mindjárt a második nap!
Lenyűgöző!
- Csak
egy kávé, és ennyi is marad – jelentette ki Patrick komoran, mire a nővér
meglepetten nézett vissza rá, a férfi pedig, úgy érezte, kötelessége elmondani
azt is, hogy nem a doktornő hibájából nem lesz folytatása a dolognak – nem úgy
sikerült, ahogy szerettem volna.
- Leöntötte
kávéval? – találgatott Monique, mire a férfi nemet intett fejével – akkor… elgáncsolta?
Vagy… talán… túl rámenős volt? Atya ég! Megcsókolta?! – kapta szája elé kezét a
nő, hogy elfojtsa a feltörni készülő kiáltást, mire Patrick közelebb lépett, és
csitítva emelte fel kezét.
- Dehogy!
Egyik sem! – zárta volna rövidre a beszélgetést, de elég volt a nővér arcára
néznie, hogy lássa, vagy kifejti egy kicsit bővebben, vagy rábízza Monique
fantáziájára, hogy kitalálja, ami nem kecsegtetett túl jó végkifejlettel. –
Elmondtam valamit, amit talán nem kellett volna… - hagyta félbe a megkezdett
mondatot, mire a nővér fekete arcán először meglepettség, majd értetlenség
suhant át. Úgy tűnt, arra vár, hogy a férfi ennél kicsit pontosabban mondja
meg, mi történt, mivel azonban ez elmaradt, megpróbálta az arcáról leolvasni.
- Remélem,
nem azt vallotta be, hogy sorozatgyilkos, vagy valami undorító fétissel rendelkezik!
– húzta el a száját undorodva a nő, és a szavak a tőle megszokott őszinteséggel
buktak ki száján, mire Patrick határozottan rázta meg a fejét.
- Dehogy!
Ennél sokkal… ártalmatlanabb a dolog… - vakarta meg feje búbját, amitől homlokába
hullott néhány tincs, majd zavartan hozzátette – a válásomról beszéltem…
- Ó!
Értem! – kapott mellkasához a nő megkönnyebbülten, majd vigyorogva folytatta –
nem kell betojni, doki! Ellentétben a férfiakkal, mi nők szeretjük, ha már az
első perctől kezdve őszinték velünk a pasik! Persze, azért ne essenek
túlzásokba, ha érti, mire gondolok! – mosolygott sejtelmesen, de Patrick-nek
fogalma sem volt róla, miről beszél, ennek ellenére bőszen bólogatott, ő pedig,
zavartalanul folytatta – ne pánikoljon! Amennyiben nem arról regélt, mennyire
odavan a volt feleségéért, úgy nincs veszve semmi!
- Gondolja?
– nézett rá kétkedő pillantással az orvos, aki azok után, ahogy a doktornő
elutasította a vacsorameghívást, és elviharzott a cukrászdából, mérget mert
volna venni rá, hogy esélye sincs egy újabb kettesben töltött pillanatra.
- Biztos
lehet benne! Egy, ez volt az első alkalom, hogy a doktornő igent mondott itt
valakinek, aki meghívta! Ebből látszik, hogy bejön neki! Kettő, azzal, hogy a
válásáról beszélt, azt bizonyította, hogy nősülő típus… - sorakoztatta fel
érveit, így megerősítve az orvost, aki legalább olyan szimpatikus volt számára,
mint a doktornő, és könnyen el tudta képzelni őket egymás mellett – egy
pillanat! Nem maga miatt váltak el, ugye? – kérdezte gyanakvó pillantás kíséretében,
mire Patrick nemet intett fejével, ő pedig, megnyugodva bólintott – helyes! Az
egy kicsit megkomplikálta volna a dolgokat! A lényeg, hogy sínen van, doki, ne
csessze el!
- Ha
maga mondja… - vonta meg a vállát bizonytalanul az orvos, mire Monique olyan
sértetten nézett rá, mintha az egészségügyi szakértelmét vonta volna kétségbe.
- Naná,
hogy én mondom, és nekem el is hiheti! Szakértőnek számítok, vili?! – pirított
rá az orvosra, aki mosolyogva bólintott, majd hozzátette – csak legyen egy
kicsit rámenősebb! Ne várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön! Dr.
Rafferty nem az a nő, aki fut egy férfi után! – hívta fel az orvos figyelmét,
és amikor Patrick a dolgára indult volna, még hozzátette – Még valami, Dr.
Rosette! A doktornő az egyik kedvenceim közé tartozik a kórházban! Remélem, nem
kell mondanom, hogy ez mit jelent – figyelmeztette sokat mondó, elszánt
tekintettel a férfit, mire az, bólintott, és titkon kellemes érzés töltötte el
a tudatra, hogy vigyáznak a doktornőre.
Nicole lesújtva hagyta el Tommy Delano
kórtermét az intenzív osztályon, és úgy haladt el a nővérpult mellett, a lift
irányába, hogy véletlenül se kelljen az ápolószemélyzet szemébe néznie.
Legnagyobb sajnálatára, Dr. Landgrave nem túlzott, amikor arról beszélt, milyen
rossz állapotban van Tommy. Hiába dolgozott keményen a műtőben, hiába tett meg
mindent azért, hogy ne kelljen végül csonkító operációt végre hajtani, jelen
pillanatban úgy tűnt, ha 48 órán belül nem indul meg a fiú lábában a
vérkeringés, nem lesz más választása, mint az amputáció. Keserűen gondolt arra,
hogyan fog Ann szemébe nézni, hogyan számol majd el a lelkiismeretével. Amikor
megszólalt a csipogója, reménykedett, hogy nem Tommy miatt hívják, de tévedett.
A fiú vérnyomása csökkent, a szaturáció szám is éppen csak 90 környékén mozgott,
ami azt jelentette, hogy hamarosan ki kell hoznia az altatásból. Éppen itt
tartott gondolatban, amikor megcsörrent a mobilja, ő pedig, dobogó szívvel
nézett a számra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése