9.
fejezet
Nicole remegő kézzel húzta el a telefon
kijelzőjén ujját, majd emelte füléhez a készüléket, miközben gyorsabbra vette
lépteit, hogy minél hamarabb irodájába érhessen.
- Hogy
van? – kérdezte egy mély hang a vonal túlvégén, és ő azonnal felismerte benne
Robertet, aki olyan hangszínnel érdeklődött, mintha régi jó ismerősök lennének.
- Megvagyok
– válaszolta színtelen hangon a nő, miközben kilépett a liftből, és egyenesen
kis szobája felé vette útját. Robert valószínűleg megérezhette, hogy nincs
egyedül, mert néma maradt, egészen addig, amíg be nem csukódott mögötte az
ajtó, és ő meg nem szólalt újra – mit akar? – kérdezte nem túl kedvesen. Hiába
tudta, hogy a férfinak köszönheti életét, hiszen a baleset után, amikor
DiMaggio foglya volt, csak az ő leleményességének volt hála, hogy
megmenekültek, igaz, az ellen ő sem tudott, mit tenni, hogy arcát ne torzítsák
el, nem tudott közvetlen lenni vele.
- Érdeklődöm,
hogy minden rendben van-e. Ha elfelejtette volna, az is a munkám része, hogy
figyelemmel kísérem az életét, és a távolból vigyázok magára – magyarázta
nyugodt hangon a férfi, miközben Nicole helyet foglalt bőr foteljében, és
feszülten tartotta kezében a telefont – tehát? Minden rendben? – jött az újabb
kérdés, és a doktornő egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy elmondja,
Patrick a kórházban van, végül elvetette. Annak ellenére, hogy éjszaka még
szabadulni akart tőle, a ma reggeli közös kávézás megváltoztatta a véleményét.
Túl gyenge volt, nem volt elég erős hozzá, hogy ismét lemondjon szerelméről,
még akkor sem, ha tudta, sosem kerülhet közel hozzá, és talán éppen ez hozott lelkiismeretének
megnyugvást. Hiszen, ha ki is derül ismét a személyazonossága, Patrick-et akkor
sem fogja semmilyen veszély fenyegetni, mert Nicole Rafferty-hez semmi köze sem
lesz.
- Minden
rendben, nincs hírem – hazudta dobogó szívvel, igyekezve, hogy hangja könnyedén
csengjen. A vonal másik felén néhány másodpercig csend volt, és Nicole kezdett
aggódni.
- Értem
– érkezett meg a felelet, amitől a doktornő lassan megnyugodott, de a férfi
folytatta – tehát, magának az nem hír, hogy a férje, bocsánat, nemsokára a volt
férje, abban a kórházban dolgozik, ahova elrejtettem?! – kérte számon komoly,
atyai hangon Fallon ügynök, mire Nicole döbbenten meredt a készülékre kezében.
- Honnan…
honnan tud róla? – dadogta zavartan, miközben vadul kutatott agyában a válasz
után, de mielőtt rájöhetett volna, Robert válaszolt.
- Teljesen
mindegy, a lényeg, hogy nem magától! – jegyezte meg indulatosan a férfi, majd
folytatta – Nem gondolja, hogy telefonálhatott volna, amikor Patrick Rosette
megérkezett?! Hányszor kell elmondanom, hogy az élete a tét?! – figyelmeztette
a doktornőt, aki megfelelő válasz után keresgélt.
- DiMaggio
embereinek hála, Patrick-nek fogalma sincs róla, ki vagyok! Ebből következik,
hogy nem vagyok veszélyben – felelte rezignáltan, és hangjából jól érzékelhető
volt, mennyire unja már, hogy folyton a háta mögé kell néznie – gondolom, ezek
után, új helyet keres nekem – jósolta meg nem túl nagy örömmel Nicole, de
legnagyobb meglepetésére Fallon csak elnyomott egy szitkot.
- Szívem
szerint, azt tenném, de nem lehet – nyögte nehezen, majd azonnal folytatta – a
tégla jobban végzi a dolgát, mint gondoltuk, és már legalább három tanút tettek
el láb alól! Nem kockáztathatom az életét azzal, hogy új személyiséget kreálok
magának, az nyomot hagyna, és nem akarom éppen én magára engedni DiMaggio-t meg
az embereit! – sóhajtott mélyet a férfi – kénytelenek leszünk kezelni a
helyzetet, és reménykedni, hogy a férje nem ismeri olyan jól, mint hiszi –
utalt ezzel arra, hogy ha szerencséjük van, Patrick sosem jön rá, kicsoda
valójában Nicole Rafferty.
- Ebben
egészen biztos lehet! – szűrte fogai között a választ dühösen Nicole, mire
Fallon értetlenül köhécselt a telefonba, jelezve, hogy fejtse ki – ha ismert
volna valaha is, sosem hiszi el, hogy képes lettem volna megcsalni! –
jelentette ki, mire csend lett a vonal végén.
- Szóval,
tud a levélről? – kérdezte feleslegesen Fallon, és amikor nem jött válasz,
folytatta – kerülje a társaságát, a maga érdekében mondom! – figyelmeztette
újra a férfi, mire Nicole hitetlenkedve rázta meg a fejét.
- Az
én érdekemben, ugye?! Az is az én érdekemet szolgálta, hogy szajhának tüntetett
fel, aki egy évvel a házassága után már félre…
- Igen!
– vágott közbe Robert, még mielőtt befejezhette volna – hiszi vagy sem, nem
érdekel, de a maga érdekében történt! Ha egyszerűen, szó nélkül eltűnik, a
férje mindent megtett volna azért, hogy megtalálja magát! El kellett érnem,
hogy eszébe se jusson keresni. Így volt a legegyszerűbb! – jelentette ki
határozott hangon, mire Nicole dühösen csapott az asztalra.
- Fogalma
sincs róla, mit okozott azzal a rohadt levéllel! – tört fel a nőből mindaz a
harag, keserűség, csalódás, fájdalom, ami azóta forrt benne, mióta eljött a
kávézóból – miért nem engedte, hogy én írjam meg?!
- Mert
csöpögött volna a szerelemtől, és nem azt érte volna el, ami a célunk volt! -
vágott vissza a férfi mérgesen.
- Ez
a maga célja, nem az enyém! A vallomásomért cserébe biztonságot, és egy jobb
életet ígért, nem azt, hogy az apám után még valakit elveszítek, aki fontos
nekem, ráadásul gyűlöl! – záporozott a szemrehányás a doktornőből, de a
férfiről lepergett a sértés.
- Nyugtassa
meg a tudat, hogy nem magát, hanem Samantha Hammond-ot gyűlöli. Egyébként
pedig, már nem akar megfizetni az apja gyilkosának? – jött az övön aluli ütés,
mire Nicole elhallgatott. Erre már nem tudott válaszolni, és ezt Robert is
érezte, mert nyugodt hangon folytatta – ne felejtse el, miért csinálja ezt az
egészet, és tartsa távol magát Patrick Rosette-től! – figyelmeztette újra, majd
bontotta a vonalat, Nicole pedig, könnyek között tette le a telefont, és
temette kezébe az arcát, miközben vállait rázta a zokogás.
Patrick elmélyülten nézte a vérképet
asztala mögött, majd letette, és a néhány perccel korábban készített, EKG
eredményt vette szemügyre, miközben forgószékével jobbra-balra ringatta magát.
A vele szemben ülő, túlsúlyos, 30 év körüli Mike Cricket idegesen törölte meg
verejtékező homlokát. Annak ellenére, hogy kint mínusz 15 fokot mutatott a
hőmérő, és a szobában sem volt 20 foknál több, a férfiról szakadt a víz, pedig,
csak egy farmernadrág és egy keki színű póló volt rajta. Gyér, ritkuló,
világosszőke hajából néhány szál nedvesen tapadt homlokához, miközben
zöldes-kék szemében aggodalom csillogott. Húsos ujjait tördelve húzta magát
közelebb a doktor asztalához, és kíváncsiskodva hajolt előrébb.
- Mit
lát doki? Mennyi időm van még hátra? – kérdezte elcsukló hangon, mire Patrick
mosolyogva nézett rá.
- Az
csak magán múlik, Mike – tette le az eredményeket, majd folytatta – az EKG
szerencsére nem mutat semmi rendkívülit, de a vérképe katasztrofális. A koleszterin
szintje az egekben van, a májenzimek is lehetnének alacsonyabbak, nem beszélve
a cukorterhelés eredményéről – sorolta az orvos, mire Mike értetlenül nézett
vissza rá.
- Vagyis?
Beszéljen érthetően! – nyelt nagyot a férfi, Patrick pedig, egy reklám füzetért
nyúlt, mely a diéta fontosságát, az elhízás veszélyeit mutatta be, és felhívta
a figyelmet az egészséges életmódra.
- Tartsa
távol magát a zsíros, sok szénhidrátot tartalmazó ételektől! Vegyen búcsút az
édességtől, és mozogjon többet! – javasolta, majd, amikor látta a rémületet, és
az elborzadást Mike tekintetében, sietve hozzátette – ha továbbra is ezt az
életmódot éli, nemcsak a vérképe lesz elrettentő példa, hanem az EKG is! Most
még változtathat! Ami a szívét illeti, egyelőre rendben van. A nyomás, amit a
mellkasában érzett, valószínűleg inkább belgyógyászati eset, semmint
kardiológiai. Fogadja meg a tanácsomat, és kezdjen el diétázni!
- Szakács
vagyok, az Istenit! Hogy a francba diétázzak? – tört fel a férfiból
megrökönyödve, és Patrick éppen válaszolni akart, amikor kopogtattak, majd
nyílt az ajtó, és legnagyobb örömére, Dr. Rafferty lépett be rajta. Két napja
nem látta a nőt, és most szinte itta magába a látványát. Barna haja divatosan
fésülve hullott kissé homlokába, miközben a hosszabb tincseket füle mögé tűrte.
A fehér blúz kiemelte telt kebleit a köpeny alatt, de ezúttal nem a szokásos
orvosi fehér nadrágot, hanem farmert viselt, mely tökéletesen állt feszes
combjain. Kék szemében most is óvatosság csillogott, ahogy belépett, de Patrick
felfedezte a viszontlátás örömét is benne.
- Ne
haragudj, később visszajövök! – kért azonnal elnézést a doktornő, amikor
meglátta, hogy az orvosnál páciens van, és már éppen kifordult volna az ajtón,
hogy távozzon, amikor Patrick hangja megállította.
- Csak
egy perc, és a tiéd vagyok – csúszott ki a száján, mire Nicole meglepetten
nyelt nagyot, Mike viszont, szélesen elvigyorodott. – Úgy értem, segítek, ha
tudok - javította ki magát zavartan Patrick, amivel csak azt érte el, hogy Mike
még vidámabban nézett rá, a doktornő pedig, alsó ajkát beharapva igyekezett
elrejteni a mosolyt, ami szájára kívánkozott. Nicole elgondolkodva nézte a
férfit, miközben az, receptet írt fel a városka éttermében dolgozó szakács,
Mike Cricket számára, miközben azon gondolkodott, hogy férje semmit nem
változott az elmúlt évben. Ugyanolyan kisfiús zavartság ült ki arcára, amikor
kedveskedni próbált egy nőnek, és ugyanúgy kereste a megfelelő szavakat, amivel
csak azt érte el, hogy még jobban belebonyolódott mondandójába. – Tessék! Ezt
vegye be minden nap, és keressen fel egy gasztroenterológust. A mellkasi nyomás
oka valószínűleg az, hogy sok a gyomorsava – magyarázta türelmesen, majd
megkocogtatta a diétás füzetet – tartsa a diétát, és mozogjon sokat! Egy hónap
múlva jöjjön vissza, és kérünk egy friss vérképet! – bocsátotta útjára a
férfit, aki érthetetlenül morgolódva nyúlt kabátja után, és hagyta el a
helyiséget.
- Megeszem
a kalapomat, ha rá tudod venni, hogy mellőzze a húst, és a szénhidrátot - jegyezte
meg Nicole mosolyogva, miután Mike távozott, mire Patrick megvonta a vállát.
- Ha
annyit elérek, hogy többet mozog, és lead néhány kilót, már elégedett leszek –
dőlt hátra székében, majd kíváncsian nézett a nőre, akinek mosolya most is
elvarázsolta – miben segíthetek?
- Tommy
miatt jöttem – komolyodott el a doktornő, miközben a kezében lévő kartonba
nyúlt, és különböző lapokat vett elő – konzultációt kérnék tőled – lépett egy
fehér tábla elé, miközben röntgen képeket helyezett fel, és felkapcsolta a
lámpát, melynek segítségével láthatóvá vált az átvilágított lapon a fiú
mellkasáról készült felvétel. Patrick felállt, és közelebb sétált, hogy jobban
szemügyre vehesse.
- Víz?
– nézett döbbenten a nőre, aki szomorúan bólintott.
- Úgy
tűnik, egyre nehezebben viseli az altatást. Az intubációs cső kisebb gyulladást
okozott a tüdejében, és víz termelődik. Alig egy órája szívattam le neki, ez 10
perccel ezelőtt készült – mutatott a felvételre, mire Patrick mélyet sóhajtott.
- Milyen
a szaturáció? EKG-t csináltatok? – tette fel sorban kérdéseit, mire Nicole
ismét a kartotékba nyúlt, és újabb lapokat vett elő.
- A
szaturáció, oxigén rásegítéssel 96-97, de amint megpróbáljuk megvonni tőle az
oxigént, 90 alá süllyed – magyarázta komor hangon, majd folytatta – itt az EKG
– tette felülre a következő leletet, mire Patrick egészen közel hajolt hozzá,
hogy jobban láthassa. Nicole orrába bekúszott a férfi arcszeszének illata, és
megbizseregtette sejtjeit, miközben arra gondolt, milyen pokoli nehéznek érezte
az elmúlt két napot, amikor azon igyekezett, hogy véletlenül se találkozzon
vele. Szerencséjére, a sors a kezére játszott ebben, ugyanis éjszakás műszakra
osztották be. Mire megérkezett dolgozni, a férfi már hazament, és ő is elhagyta
a kórházat, mire Patrick bejött. Ma azonban, elkerülhetetlen volt, hogy
megkeresse. Aggódott Tommy egészsége miatt, és ez fontosabb volt, mint Robert
Fallon, vagy bármilyen tanúvédelmi program.
- Egyelőre
nem látok nagy bajt – jegyezte meg elgondolkodva Patrick, miközben igyekezett
figyelmen kívül hagyni a jázmin illatot, ami a nőből áradt – de enyhe szívritmus
zavara van, amit könnyen okozhat az, hogy a tüdőben termelődő folyadék nyomja a
szívét. Ha rám hallgatsz, még ma felébreszted – tette hozzá halkan, mire Nicole
bólintott.
- Én
is erre gondoltam – válaszolta bizonytalanul, majd nagyot sóhajtott, és
pillantása találkozott az együtt érző kék szemekkel. Nagyot nyelve vándorolt
lejjebb a tekintete a keskeny, érzéki ajkakra, melyek csábítóan közel voltak
hozzá. Csak egyetlen lépést, egyetlen apró lépést kellett volna tennie, hogy
ismét ajkán érezhesse a férfiét. A felismerés, hogy mennyire vágyott erre a
mozdulatra, megrémítette, és sietve hátrált ki a bűvös körből, ami Patrick
figyelmét sem kerülte el. – Köszönöm! – nyögte Nicole, majd az ajtó felé
indult.
- Nicole!
– állította meg a doktor hangja, ő pedig, nyugalmat erőltetve magára fordult
vissza – sajnálom, ami két napja a kávézóban történt – szólalt meg Patrick,
miközben kissé közelebb sétált.
- Nem!
Én sajnálom, hogy udvariatlan voltam – szabadkozott Nicole is, és meglepetten
vette észre, hogy valóban sajnálja. Szíve szerint, az egész napot, és még az
utána következőket is az orvossal töltötte volna, de nem tehette, ezt Robert is
világosan a tudtára hozta.
- Egyezzünk
meg abban, hogy mindkettőnknek van miért kárpótolnia a másikat - nevetett rá
Patrick, mire Nicole érdeklődve húzta össze a szemét, így várta a folytatást,
ami nem is késlekedett – meghívlak vacsorázni. Te kiengesztelsz azzal, hogy
elfogadod, én kiengesztellek azzal, hogy fizetem! – kacsintott a nőre, mintha
egy visszautasíthatatlan ajánlatott tett volna, miközben visszafojtott
lélegzettel várta a választ. Nicole szíve nagyot dobbant a lehetőségre, hogy
kettesben tölthetne egy estét a férfival, de nem tudta elfelejteni, hogy
Patrick csak addig nincs veszélyben, amíg semmi köze ő hozzá.
- Nem
fogadhatom el, sajnálom… és hálás lennék, ha nem hívnál meg többet – préselte
ki magából a szavakat, melyek szinte égették a lelkét, de legnagyobb
döbbenetére, Patrick még közelebb sétált hozzá, és mélyen a szemébe nézett.
- Képtelenség,
hogy te nem érzed… - suttogta halkan, egészen közel állva a nőhöz, miközben
szemét egy pillanatra sem vette le a hívogató cseresznye ajkakról. Minden vágya
volt, hogy megízlelhesse, de tudta, még túl korai lenne. Egyelőre azt akarta
elérni, hogy Nicole is belássa, vonzódnak egymáshoz. Normál esetben, az első
elutasítás után háttérbe húzódott volna, és többé nem kereste volna a nőt
magántermészetű okokból, de fejéből nem tudta kiverni, amit Monique mondott
neki arról, mit jelent, hogy Nicole elfogadta meghívását a kávézóba, ezen kívül,
érezte, hogy a doktornő is érdeklődik iránta. – Van valami kettőnk között,
Nicole! Ezt nem tagadhatod le – folytatta halkan, miközben keze már a nő
felkarját simogatta, és elégedetten látta, hogy a doktornő egy pillanatra
lehunyja szemét. Bátorságot merítve a néhány másodpercnyi mozdulatból, tovább
beszélt, miközben ajka már egészen közel volt a nőéhez – miért nem adsz
kettőnknek egy esélyt? – hajolt lejjebb, és éppen megérintette volna ajka a nőét,
amikor Nicole fejében megszólalt a vészcsengő. Esély? Volt esélyük, és boldogok
is voltak, de közbe szólt Robert Fallon és a tanúvédelmi program. Pontosan
tudta, hogy őket egymásnak teremtette az ég, azzal a morbid tréfával, hogy
sosem lehetnek együtt, és csak mindketten újabb sebeket szereznének, ha hagyná,
hogy megtörténjen ismét. Határozott mozdulattal nyomta tenyerét a férfi
mellkasának, és távolodott el tőle.
- Nem
tudom, miről beszélsz, Patrick – hazudta nagyot nyelve, és az orvos meglepetten
nézett vissza rá, ő pedig, remegő hangon folytatta – tisztellek, mint kollégát,
és szívesen leszek a barátod is, de ennél többet nem adhatok! Sajnálom! – tette
kezét ismét a kilincsre, de ebben a pillanatban akkor hévvel vágódott ki az
ajtó, hogy Nicole-nak ideje sem jutott arrébb ugrani. Az egyetlen oka, hogy nem
vágta orrba az volt, hogy Patrick fürgének bizonyult, és a megfelelő
pillanatban, megmarkolva karját, magához szorította, és hátrarántotta, de még
így is csak egy hajszál mentette meg az orrtöréstől.
- Szép
jó napot! Zavarok? – jelent meg Monique az ajtóban, aki alig 160 centiméteres
magasságával, vidám tekintettel nézett fel rájuk, mire Nicole villámgyorsan
távolodott el az orvostól, ami nem kerülte el a nővér figyelmét – nocsak,
nocsak! – kacsintott szövetségesként a dokira, aki félszeg mosollyal fogadta a
nem éppen finom célzást.
- Nekem
mennem kell… - motyogta zavartan a doktornő, majd Patrick felé fordult –
örülnék, ha ott lennél, amikor Tommy-t kihozom az altatásból… - vetette fel,
mire az, azonnal bólintott.
- Számíthatsz
rám! – ígérte meg gondolkodás nélkül, miközben csak az járt a fejében, miért
hadakozik annyira kettejük ellen a doktornő. Egyértelműen érezte, hogy
megremegett a karjaiban, ahogy a vágyat is látta felcsillanni a kék szemekben,
amikor majdnem megcsókolta. Elhatározta, ha törik, ha szakad, meghódítja
Nicole-t. Nem hagyhatja, hogy elússzon a lehetősége a boldogságra, hogy aztán
egész hátralévő életében azon gondolkodjon, mi lett volna ha…
- Ne
siessen úgy, Dr. Rafferty! – rántotta ki gondolatai közül Monique hangja, és
csak most vette észre, hogy a doktornő az ajtóból lép vissza – húzzanak egy
nevet, aztán mehetnek a dolgukra! – rázta meg a kezében lévő dobozt a nővér.
- Ez
micsoda? – érdeklődött Patrick, miközben engedelmesen belenyúlt, és követve
Nicole példáját, húzott egy cetlit, de még nem bontotta ki.
- Két
nap múlva lesz a karácsonyi buli, és titkos Télapót játszunk a kollégákkal!
Akinek a neve szerepel a cetlijén, meg kell ajándékoznia – magyarázta Monique,
majd már sietett is volna ki a helyiségből, amikor Nicole hangja megállította.
- Ebben
csak két cetli volt! – jegyezte meg gyanakodva, mire a nővér megrántotta a
vállát.
- Mit
tehetek én arról, hogy maguk állandóan róják a kórház folyosóit, és mászkálnak,
mint zsidóban a fájás! Most is csak szerencsém volt, hogy egy szobában voltak!
– érvelt logikusan azzal, hogy a többi kolléga már húzott, majd sértett arccal
távozott. Nicole még mindig gyanakodva hajtogatta szét a papírt, és szíve
kihagyott egy ütemet, amikor meglátta, kinek a neve áll a papíron, miközben
arra gondolt, hogyan játszhat vele ilyen kegyetlen tréfát az élet.
10.
fejezet
Nicole meredten nézte a cetlijén
szereplő nevet: Dr. Patrick Rosette.
Még abban sem volt biztos, hogy el akar-e menni egyáltalán erre a bálra. Az
alatt az egy év alatt, amit a kórházban töltött, nem engedett közel magához senkit,
kivételt képezett ez alól Sue Mendez, aki az első perctől kezdve megnyitotta a
falat, amely körülvette, kedvességével, nyíltságával, és azzal, hogy segítő
kezet nyújtott, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Akkor, amikor egyedül kellett
megtalálnia a helyét ismeretlenek között, azzal a fájdalmas ténnyel
megbarátkozva, hogy elhagyta férjét, akit szeretett, ott hagyta barátait,
kollégáit Chicago-ban, és egy olasz maffiavezér keresi. Jobban örült volna, ha
Patrick neve helyett inkább Sue-é áll a papíron, de nem tudott változtatni
rajta. Éppen azon gondolkodott, hogy elcseréli, vagy legalábbis úgy szervezi,
hogy ne kelljen elmennie a bálra, amikor Patrick hangja szakította félbe
gondolatmenetét.
- Kit
húztál? – hajolt kissé közelebb, hogy belekukkantson a nő kezében lévő cetlibe,
de Nicole fürgébb volt, és egy gyors mozdulattal vágta zsebre.
- Attól
titkos, hogy nem kötjük senki orrára – kerülte meg a választ Nicole, de Patrick
ravaszkásan rákacsintott.
- Ha
te elmondod, én is megmutatom, ki szerepel a cetlimen – ajánlotta bizalmasan
somolyogva, majd amikor nem kapott választ, tovább próbálkozott, mint egy
kisgyerek, aki mindenáron rá akarja beszélni valami kópéságra barátját – ugyan
már! Ki tudná meg, hogy mi megosztottuk egymással?
- Én,
és ez bőven elég ahhoz, hogy lakat legyen a számon! – jelentette ki a doktornő,
de a szópárbajtól jobb kedve lett, és ezt kihasználva, Patrick folytatta.
- Még
az sem motivál, hogy megtudhatnád, kit húztam? – kérdezte megemelve
szemöldökét, mire Nicole egy pillanatig úgy tett, mint, akit tényleg kísértésbe
hoz a lehetőség, majd határozottan megrázta a fejét.
- Nem,
mivel nem érdekel – hazudta szemrebbenés nélkül, majd a kilincsre tette a
kezét, de Patrick megérintve a karját tartotta vissza, ő pedig, már felkészült
egy újabb nehéz csatára, de legnagyobb meglepetésére, a férfi azonnal
elengedte, és az asztalához lépett. Nicole kíváncsian várta, mit szeretne,
miközben Patrick kihúzta a fiókját, és egy lapot vett elő.
- Tessék!
A vacsorán akartam odaadni, de kategorikusan kijelentetted, hogy nem szoktál enni…
- Szoktam
enni – javította ki a nő, miközben elvette a lapot, és meglepetten húzta fel a
szemöldökét. A lapon egy rajz volt látható, amin egy férfi és egy nő, kézen
fogva sétálnak egy parkban, ami csodálatos karácsonyi díszekkel, meghitt
hangulatot árasztott, felettük pedig, télapó suhant el szánjával, amit a
rénszarvasok húztak. Éppen elég rajzot kapott már Diana-tól ahhoz, hogy tudja,
ez is az ő műve, de nem értette, miért Patrick adta oda neki, ahogy azt sem,
kit ábrázol a kép – ez nagyon aranyos! – bukott ki belőle ösztönösen, mire
Patrick elmosolyodott.
- Minket
ábrázol, ahogy egy kellemes vacsora után sétálunk a parkban. Diana úgy
gondolta, szép pár lennénk együtt, és szerinte, ha adnék neked egy rajzot,
megenyhülnél irántam – magyarázta vidáman, megválaszolva a nőben felmerült
kérdéseket, majd sietve hozzátette – én nem tudok rajzolni, hát besegített egy
kicsit.
- Köszönöm…
- nyögte elszorult torokkal a doktornő, mire Patrick közelebb lépett, és reménykedő
pillantással kérdezte.
- Igaza
volt? Segített? – kérdezte halkan, mire Nicole lehunyta a szemét néhány
másodpercre.
- Fogalmad
sincs, milyen szívesen mondanék igent – csúsztak ki száján a szavak meggondolatlanul,
majd azonnal megrázta a fejét, és hátrébb lépett. Nem engedhette meg magának,
hogy elérzékenyüljön, és hogy hasson rá a férfiból áradó vonzerő. – De nem
tartom jó ötletnek… Sosem keverem a munkát és a magánéletet – jutott eszébe egy
meggyőző, ugyanakkor nyomós érv a vacsora ellen.
- Ne
tekints rá úgy, mint egy randira – jött a mentőötlet a férfitól, ő pedig,
zavartan nézett rá – te is szoktál enni, és én is! Miért ne ülhetnénk közben
véletlenül pont egymással szemben? – vigyorgott rá kisfiús huncutsággal, mire
Nicole felnevetett, amivel sikerült teljesen elbűvölnie a férfit.
- Te
sosem adod fel, igaz? – kérdezte fejét ingatva, még mindig mosolyogva, mire
Patrick elkomolyodva nézett vissza rá.
- Csak
egy vacsora, Nicole! Semmi több, megígérem! – emelte esküre a kezét, és Nicole
éppen válaszolt volna, amikor megszólalt a férfi csipogója, ő pedig, egy
szitkot elnyomva nyúlt utána – mondj valamit, kérlek! Ne így kelljen elválnunk!
– nézett mélyen a kék szemekbe könyörgőn, és Nicole-nak nem volt ereje
kategorikusan nemet mondani ismét.
- Átgondolom,
rendben? – kérdezte, megkerülve az egyenes választ, de úgy tűnt, ezzel is sikerült
örömet okoznia a férfinak, mert az, szélesen elmosolyodott.
- Rendben!
– húzta ki magát elégedetten, holott fogalma sem volt róla, a doktornő már most
azon gondolkodik, hogyan kerülhetné el ezt a vacsorát. Miután kiléptek az
ajtón, Nicole jobbra indult, Patrick pedig, a lift irányába, de mielőtt
elváltak volna, még a nő után szólt – mikor hozod ki Tommy-t az altatásból? –
kérdezte, mire a doktornő az órájára pillantott.
- Levizitelek,
és utána megyek az intenzívre… - gondolkodott hangosan – kb. egy óra múlva! –
jelentette ki, mire Patrick bólintott, így jelezve, hogy ő is ott lesz, ahogy a
nő kérte.
Nicole talpig zöld ruhában, maszkban és
gumikesztyűben állt Tommy Delano ágya mellett, Patrick, és egy aneszteziológus,
valamint egy neurológus társaságában. A fiú mély altatásban feküdt,
mozdulatlanul, szájából még kilógott a tubus, amit hamarosan eltávolítanak.
Patrick a szívmonitort figyelte, míg Nicole a fiú EEG hullámait követte nyomon,
melynek lapos tevékenysége nem lepte meg. Nem reagált semmiféle külső ingerre,
sem a fájdalomra, sem a fényre, éppen ezért nem tudta azt sem megállapítani,
vajon érzékel-e a lába, amit megoperált. Tudta, hogy mesterséges kómában az agy
nem dolgozik, ennek fő oka volt, hogy igyekeztek minél pihentetőbb fázisba
juttatni a beteget.
- Szóval,
hogy állunk? – kérdezte Timothy Ebott, a 30-as éveinek végén járó, kopasz,
nyúlánk orvos, aki magassága miatt olyan vékonynak tűnt, mintha a csontjain nem
is lett volna izom, miközben orrára biggyesztette kerek szemüvegét, és a
gépekhez lépett.
- A
koponyaűri nyomás csökkent, a vérrög teljesen felszívódott, mint az a CT
eredményből is kiderül – vette át a szót Amanda Lang, a neurológus, aki 20-as
éveinek közepén járt, és az egyik legfiatalabb orvosnak számított a kórházban,
de tudásával, és közvetlenségével hamar kivívta minden kolléga tiszteletét, és
szeretetét. Zöld szeme szinte világított a maszk felett, ahogy közelebb lépett,
és kedvesen simított végig Tommy begipszelt karján – semmi nem indokolja, hogy
továbbra is kómában tartsuk – jegyezte meg, majd Nicole-ra emelte a pillantását.
- Kezdhetjük?
– kérdezte Dr. Ebott, mire Nicole bólintott, a férfi pedig, injekciós tűért
nyúlt, és a fiú karjában lévő branülbe fecskendezte az átlátszó folyadékot –
akkor hajrá! Ébredj Csipkerózsika! – suttogta halkan, miközben egy emberként
pillantottak a monitorra. Az EEG néhány másodpercig mozdulatlan volt, majd
megremegtek a fiú szempillái, és a monitoron az addig lapos vonalak hullámzani
kezdtek, ami egyértelmű jele volt, hogy a fiú lassan ébredezett. Ekkor Dr.
Ebott a feje mellé lépett, és lecsatolta ajkáról a tubust, majd húzni kezdte lassan,
kifelé. Amikor teljesen kiszedte, Tommy hörögni kezdett, és levegő után
kapkodott, miközben vérnyomása emelkedni kezdett. – Gyerünk, kölyök! Vegyél
levegőt! – skandálta Dr. Ebott, mialatt Nicole is visszatartotta saját
lélegzetét. Egyelőre nem foglalkozott azzal, tudja-e mozgatni a lábát a fiú,
csak azt akarta, hogy önállóan lélegezzen.
- Valami
nem stimmel! – hallották meg Patrick hangját, aki előre lépett, és most már ők
is látták, mire gondol. A vérnyomás és a szaturáció csökkenni kezdett, miközben
Tommy arcszíne lilás színbe ment át – az Istenit! Légmellet kapott! – kiáltotta
el magát Patrick, majd azonnal egy szike után nyúlt, és kitapogatva a fiú
bordái között a megfelelő helyet, felnyitotta, hogy aztán egy vékony csövet
szúrjon belé. A felesleges levegő, mint egy enyhe fuvallat távozott a
mellkasából, de a vérnyomása még mindig tovább zuhant. Patrick, nem törődve
azzal, hogy véres kesztyűje foltot hagy a fiú meztelen felsőtestén, erőteljes
szívmasszást kezdett alkalmazni, miközben Nicole szíve a torkában dobogott –
adrenalint! – utasította az aneszteziológust, mire Dr. Ebott azonnal
cselekedett, és pár másodperc múlva már be is szúrta Tommy vénájába.
- Gyerünk
Tommy! Ne hagyj cserben minket! Lélegezz!– lépett az ágyhoz közelebb Nicole, és
mintha a fiú megértette volna, hirtelen nagy levegőt vett, és köhögni kezdett,
a vérnyomása pedig, újra normalizálódni látszott. Patrick megkönnyebbülten
hagyta abba mellkasának ütemes masszírozását, miközben tekintetét egy
pillanatra sem vette le a monitorról, ami azonban megfelelő értékeket mutatott.
- Hallod-e
kölyök, te szinte már sportot űzöl belőle, hogy a frászt hozd ránk – pirított a
fiúra a neurológus Amanda, mire Tommy lehunyt szemmel, halványan elmosolyodott,
de válaszolni még nem volt ereje. Nicole nagy levegőt véve lépett az ágy
lábához, és hajtotta fel a takarót.
- Tommy!
Kérlek, mozgasd meg a lábad – kérte hevesen dobogó szívvel. Itt az ideje, hogy
kiderüljön, megérte-e 9 órát a műtőben tölteni, igaza volt-e, amikor azt
mondta, járni fog, és nem kell amputálni a lábát. Mivel a láb nem mozdult,
Nicole azt hitte, Tommy nem értette, amit kért tőle, ezért újra megszólalt –
Mozgasd meg a lábad, a jobb lábad! – ismételte meg, amit mondott, mire Tommy
résnyire nyitotta a szemét.
- Mozgatom…
- suttogta rekedtes hangon, mire Nicole a mellette álló orvosokra nézett, akik
tanácstalanul néztek vissza rá – mi a baj, doki? – kérdezte erőtlenül a fiú, de
Nicole nem tudott válaszolni a torkában lévő gombóc miatt.
- Szerintem,
ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket! – szólalt meg halkan Dr. Lang,
majd amikor kollégái felé fordultak, folytatta – a mesterséges kóma egyik
velejárója az izomgyengeség, és izombénulás, ami az ébresztés után is
fennmaradhat – vélte elgondolkodva, mire Tommy szemei kikerekedtek.
- Lebénultam?!
– nyögte elgyötörten, mire Amanda megveregette a vállát.
- Ne
aggódj, néhány nap, és újra érezni fogod a lábad – jelentette ki magabiztos,
megnyugtató hangon, mire Nicole felkapta a fejét.
- Érezni!
– ismételte meg a szót, mire mindannyian értetlenül néztek rá – ha nem is tudja
mozgatni a lábát az izomgyengeség miatt, a fájdalmat éreznie kell! Ha megindult
a lábában a vérkeringés, éreznie kell vele! – nyúlt azonnal zsebébe, és egy
fémszínű tollat vett elő, majd megnedvesítve kiszáradt száját, úgy, hogy Tommy
semmit ne vegyen észre bizonytalanságából, közelebb lépett, és erősen, mégis
finoman húzta végig operált lábának sípcsontja mentén a tollat – mit érzel,
Tommy? – kérdezte izgatottan, mire a fiú komolyan ránézett.
- Mondtam
már, hogy csiklandós vagyok, doki? – mosolyodott el, egyértelmű jelét adva,
hogy minden egyes mozdulatot érzett, Nicole pedig, legszívesebben kikiáltotta
volna boldogságát a világba. Elég volt kollégái arcára néznie ahhoz, hogy
tudja, ők legalább annyira boldogok, hogy sikerült megmenteni a fiú lábát.
Szemébe könnyek gyűltek az örömtől, és amikor pillantása találkozott Patrick
elismerő kék tekintetével, kedve lett volna a karjaiba vetni magát. – Mikor
futhatok újra? – törte meg a mámoros pillanatot Tommy hangja, mire Nicole mosolyogva
ingatta meg a fejét.
- Az
egy kicsit még odébb van! Néhány hét múlva kivesszük a rögzítő csavarokat, és
fekvő gipszre cseréljük, az is hat hét minimum. Ha olyan gyorsan gyógyulsz,
mint reméljük, akkor utána következhet a gyógytorna – magyarázta nyugodtan, és
hangja ezúttal a boldogságtól remegett kissé.
- Szóval,
még jó darabig itt hesszelek, ugye? – húzta el a száját a fiú.
- Nem
beszélve a karodról, amit ugyancsak sikeresen zúztál szét – vette át a szót
Amanda, miközben mosolyogva nézett végig rajta. Néhány percig még beszélgettek
vele, aztán amikor látták, hogy fárad, az ajtó felé indultak, hogy pihenhessen.
Nicole elégedetten, és örömmel lépett ki a folyosóra, ahol Ann várta, kezét
tördelve. Miután megnyugtatta, hogy minden a legnagyobb rendben, meghatottan
nyelte vissza könnyeit, amikor Ann szorosan a karjaiba zárta.
- Nem
tudom, mit mondhatnék, Dr. Rafferty! Ha maga nincs, Tommy elveszíti a lábát! –
zokogott fel megkönnyebbülten, amiért túl vannak a nehezén, de Nicole csak a
fejét rázta. Úgy érezte, nem az ő érdeme egyedül, hogy a fiatal fiú közöttük
lehet, hiszen Patrick volt az, aki magabiztosan kezelte az extubáláskor
kialakult helyzetet.
- Csak
a munkánkat végeztük, Ann – simogatta meg a nő vállát, majd folytatta – most
had pihenjen egy kicsit, meglehetősen kifárasztotta a mai nap. De később
bemehetsz hozzá – ígérte felszabadultan, majd a nővérpulthoz sétált, ahol
kollégái már várták. Az intenzív osztályon mindenki hallotta, mi történt, és
most gratulálni jöttek, nemcsak azért, hogy sikeresen kihozták a mély
altatásból a fiút, hanem azért is, hogy sikerült megmenteni a lábát. Nicole
szerényen fogadta a gratulációkat, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette
le Patrick-ről, aki a háttérben meghúzódva figyelte a jelenetet. Hirtelen
ötlettől vezérelve, közelebb lépett a nőhöz, és kihasználva, hogy éppen nem
tartja szóval senki, megállt előtte.
- Gratulálok!
– nyújtotta kezét mosolyogva a doktor, mire Nicole boldogan nézett vissza rá,
és helyezte tenyerét az erős, mégis gyengéd kézbe.
- Köszönöm!
– mosolygott a férfira, miközben érezte, hogy tenyere bizseregni kezd az érintéstől,
Patrick azonban, nem engedte el kezét, hanem hüvelykujjával finoman végig
simított selymes bőrén, Nicole pedig, úgy érezte, eláll a lélegzete.
- Elképesztő,
amit csináltál, ugye tudod? Nem sok sebészt ismerek, akinek sikerült volna egy
ilyen operáció, de te megcsináltad! – nézett lenyűgözve a doktornőre, mire az,
zavartan pillantott le még mindig összefonódott kezükre.
- Szerencsém
volt, és te is kellettél hozzá ma – válaszolta szerényen, mire Patrick ismét
végig simított ujjbegyével a nő kezén.
- Nem
válaszoltál a vacsora meghívásra – vetette fel az orvos, és csalódottan vette
tudomásul, hogy a doktornő kihúzza kezét, és kissé távolabb lép.
- Dehogynem!
Azt mondtam, gondolkodom rajta – felelte kitérő választ adva, és éppen folytatni
akarta, amikor hirtelen ütemes taps hasított a levegőbe, mely robajszerűen
visszhangzott a kórházi folyosón. Mindenki abba az irányba fordult, ahonnan a
hang érkezett, és legnagyobb meglepetésükre, Dr. Landgrave-et látták az egyik
falnak támaszkodni. Ahogy észrevette az orvos, hogy felfigyeltek rá, nehézkesen
ellökte magát a faltól, és abbahagyva a tapsolást, közelebb lépett a kis csoporthoz.
- Látom,
nagy az öröm – jegyezte meg gúnyosan, mire néhány orvos azonnal a dolgára
indult, csak a kíváncsibb természetűek maradtak ott, nehogy lemaradjanak
valamiről, ami szaftos pletyka lehet. – Hallottam, hogy a fiú lába reagált az
érintésre, megindult a vérkeringés. Most nyílván nagyon büszke magára! – tette
hozzá epésen, mire Nicole döbbenten ingatta meg fejét.
- Talán
jobban örült volna, ha magának lesz igaza, és le kell vágni egy 18 éves fiú
lábát? – kérdezte válasz helyett, de Landgrave nem válaszolt, csak közelebb
sétált a pulthoz, és kérdés nélkül elvett egyet a kikészített sütemények közül.
- Ezt
nem mondtam! De nem szeretném, ha a fejébe szállna a dicsőség! – harapott bele
a süteménybe, figyelmen kívül hagyva, hogy néhány morzsa, engedelmeskedve a
gravitációnak, a padlóra pottyan, vagy éppen félúton, talajt fog a köpenyén.
Miközben cuppogni kezdte húsos ajka széléről a porcukrot, mely rátapadt,
közelebb lépett a nőhöz – ne feledje, minél magasabb lovon ül valaki, annál
nagyobbat tud esni – tette hozzá, mire Patrick ösztönösen lépett Nicole elé.
- Megint
fenyegetőzik, Dr. Landgrave? Lassan már szokásává válik – szűrte fogai között
visszafojtott indulattal, az orvos pedig, meglepetten nézett fel rá, majd
széles, gúnyos mosoly nyúlt el arcán.
- Maga
a védőangyala, vagy mi? – kérdezte, de a választ meg sem várta, csak folytatta
– ne habarodjon bele túlságosan, mert úgy jár, mint itt az összes facér orvos.
Megrágja, és kiköpi, mint egy darab húscafatot, aztán nem győzi összeszedegetni
a maradványait! – jósolta meg rosszindulatúan, mire Nicole érezte, hogy elönti
a pulykaméreg, de reagálni nem volt ideje, mert Patrick szólalt meg ismét.
- Ne
féltsen engem, tudok magamra vigyázni! Sőt, azokra is, akik fontosak nekem! –
szűkült össze a szeme fenyegetőn, és Nicole most először látott enyhe félelmet
Dr. Landgrave szemeiben, aki egy darabig farkasszemet nézett a fiatal orvossal,
majd megszívta a fogát, és miközben betömte a lopott sütemény maradékát, a lift
felé indult – szóval… vacsora?– kérdezte nyugodtan mosolyogva Patrick, ismét a
nő felé fordulva, mintha az iménti jelenet meg sem történt volna, Nicole pedig
elragadtatva nézett vissza rá. Még sosem látta ilyen határozottnak, és
félelmetesen magabiztosnak férjét, igaz, még egyetlen alkalommal sem
fenyegették meg a jelenlétében, és ez megnyugvással töltötte el. Hálás volt
neki azért, hogy kiállt mellette, ellentétben kollégáival, akik vagy
elpárologtak, vagy úgy tettek, mintha nem is hallanák, mi történik, annak
ellenére, hogy fülüket látványosan hegyezték. Be kellett látnia, hogy ezek
után, valóban udvariatlan lett volna tőle, ha nem hálálja meg egy vacsorával
ezt a nemes gesztust. Mi rossz lehet abban, ha együtt töltenek egy nyugodt
estét? Beszélgetnek, jót esznek, majd mindenki hazatér saját otthonába, és
barátok maradnak. Ebben semmi veszélyes nincs – nyugtatta meg háborgó
lelkiismeretét, és szívére hallgatva mosolygott a férfira.
- Nem
bánom!– nézett mélyen az örömtől csillogó kék szemekbe, és már alig várta, hogy
kettesben lehessenek.
Nicole komótos mozdulatokkal, maszkot
viselve, haját steril sapka alá kényszerítve mosakodott be az operációhoz, és
amikor végzett, karját derékszögben behajlítva, a nélkül lökte be hátával a
kétszárnyú ajtót, hogy keze akár egy leheletnyit is hozzáért volna a fémhez.
Amint belépett, azonnal megjelent egy műtősnővér, és szó nélkül segítette fel a
zöld ruhára a színben vele megegyező zöld köpenyt, majd kötötte meg derekán a
madzagot, hogy aztán rutinos mozdulatokkal húzza fel kezére a gumikesztyűt is.
Legnagyobb meglepetésére, amikor a műtőasztalhoz ért, melyen egy 50 év körüli,
fehér férfi feküdt altatásban, és akiről Dr. Timothy Ebott gondoskodott
aneszteziológusként, Dr. Landgrave nézett vele farkasszemet a maszk mögött.
- Dr.
Landgrave? – döbbent meg Nicole látványosan, hiszen nem a vezetősebészre
számított. – Úgy tudtam, Dr. Anzil-nak asszisztálok – folytatta, miközben az a
bugyuta gondolata támadt, hogy talán eltévesztette a műtőszobát.
- Dr.
Anzil-nak közbejött valami, engem kért meg, hogy ugorjak be a helyére! -
világosította fel nem nagy lelkesedéssel az orvos, majd nagyot sóhajtott – a
beteg neve Henry Geforce, 55 éves, jóindulatú vesedaganattal diagnosztizálták –
mutatott a röntgenfelvételre, melyet a műtőben lévő falra erősített táblára
helyezett fel néhány perccel korábban – eltávolítjuk a daganatot, rutin
beavatkozás – jelentette ki meglepően nyugodt hangon, miközben a beteg fölé
hajolt – szikét! – utasította a nővért, aki azonnal engedelmeskedett, Nicole
azonban, döbbenten meredt a röntgenfelvételre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése