11.
fejezet
Nicole nem tudta levenni szemét a
képről, melyet hátulról világított meg a neoncső, ami a tábla mögé volt
elhelyezve, és amin egy vese képe volt látható, ahogy az érzést sem tudta elhessegetni
magától, hogy valami nem stimmel a képpel. Tisztán emlékezett rá, hogy Dr.
Landgrave azt mondta, jóindulatú vesedaganattal kell operálni a férfit, de a
röntgenen sehogy sem látta a daganatot. Összehúzott szemmel lépett közelebb,
miközben fél füllel hallotta, hogy a vezetősebész éppen a műtőben lévő
orvos-gyakornokoknak magyaráz teljes átéléssel, tőle szokatlan jókedvvel.
- Dr.
Rafferty! Látom, teljesen transzba esett a röntgenfelvételtől, de gyakorlott
szakorvosként, legalább a medikusok előtt tegyen úgy, mintha látott volna már
életében vesét! – pirított rá nevetgélve Dr. Landgrave, de Nicole sehogy sem
tudott elszakadni a felvételtől, sőt, még csak reagálni sem reagált a férfi
szavaira – ha nem, hát nem! Úgy elkezdjük maga nélkül! Nyugodtan csatlakozhat,
amikor jól esik – tette hozzá még mindig vidáman, majd színpadi mozdulattal
emelte fel a szikét, hogy megejtse az első bemetszést, de hirtelen megállította
a doktornő hangja.
- Ne!
Várjon! – tört fel a nőből kétségbeesetten, mire a férfi kezéből a földre esett
a szike, és értetlenül nézett vissza rá.
- Mit
ordít, mint a fába szorult féreg? A frászt hozza az emberre! – állt meg az
orvos keze félúton, mialatt mérgesen villant tekintete a doktornőre, Nicole
pedig, a tábla felé mutatott.
- Elcserélte
a röntgenképet! – világított rá a nem éppen elhanyagolható tényre, mire minden
szem abba az irányba fordult – rossz oldalon akar bemetszeni! A daganat nem a baloldalon van! – magyarázta,
elfojtva mérgét, miközben Dr. Landgrave közelebbről is megvizsgálta az említett
felvételt. Ezúttal már ő is látta, ami eddig elkerülte a figyelmét, miszerint a
röntgen a bal oldali vese képét mutatta, mely tiszta volt, és semmi jel nem
utalt arra, hogy operációra szorult volna.
- Hoppá
– vonta meg a vállát vigyorogva az orvos, így megtörve a beállt kínos csendet,
a doktornő pedig, döbbenten meredt rá. El sem akarta hinni, hogy a vezetősebész
pusztán ennyivel elintézi, amikor a férfi folytatta – megesik az ilyen. Még
szerencse, hogy a kórházban mindig akad egy-két szemfüles, túlbuzgó orvos, aki
figyel a részletekre – jegyezte meg minden szégyenérzet nélkül, Nicole pedig,
hitetlenkedve figyelte, ahogy odasétál, és leveszi a képet – egyébként nincs is
szükség erre. A lényeg, hogy a baloldalon kell metszeni! – sétált vissza az
altatásban lévő beteg mellé, mire Dr. Ebott megköszörülte a torkát.
- Jobb…
- súgta halkan, Dr. Landgrave pedig, érdeklődve fordult felé.
- Mit
mondott? – kérdezett vissza, mint aki nem értette az elhangzottakat, de a
férfinak nem volt mersze megismételni.
- Azt
mondta, hogy jobb! Jobb oldalon kell bemetszést ejtenie! Harmadszor hangzik el!
– ismételte meg az aneszteziológus szavait Nicole fojtott hangon, mire Dr.
Landgrave bőszen bólogatni kezdett.
- Igen-igen!
Én is azt akartam mondani, hogy nem a bal, hanem a jobb oldal – krákogott kissé
zavartan, majd kinyújtott tenyérrel a műtősnővér felé fordult, így jelezve,
hogy vegyen elő egy tiszta, steril szikét, és adja át – akkor, vágjunk bele, ha
élhetek egy kis szóviccel! – fűzte hozzá nevetgélve, de ő volt az egyetlen, aki
jót mulatott rajta. A műtősnővér bizonytalanul nézett Nicole-ra, mintha tőle
várná a választ, kezébe adhatja-e az orvosnak az eszközt, amit kért, de még
mielőtt a nő reagálhatott volna, Josh Landgrave szólalt meg – mi lesz már? A beteg
lassan magához tér, mi meg még neki sem álltunk! – morrant rá a fiatal nőre,
aki azonnal átadta a szikét. Nicole nagyot nyelve figyelte, ahogy az orvos,
teljes koncentrációval viszi kezét oda, ahol a bemetszést ejteni akarta, és
rémülten fedezte fel, hogy ujjai megremegnek, és homloka gyöngyözni kezd.
Bármennyire is próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy a férfi ittas
állapotban jött operálni, az beigazolódni látszott. Az, hogy mindig mogorva
természete ellenére, szokatlanul vidám és közvetlen volt a hangulata, hogy a
röntgenfelvételt elcserélte, és ez cseppet sem zökkentette ki, és kezének
remegése mind ezt bizonyította.
- Dr.
Landgrave! – állította meg ismét halkan, mire az orvos bosszúsan nézett fel rá,
de szürke szemeiben mintha megkönnyebbülés szikrája villant volna, hogy elodázhatja
a feladatot.
- Mi
az már megint?! – dörrent a doktornőre, aki megköszörülte a torkát. Jól tudta,
mi lesz a következménye annak, amit tenni fog, de sokkal fontosabb volt számára
a beteg, mint karrierje.
- Fáradtnak
látszik… ha gondolja, szívesen átveszem – nyögte nehezen, miközben minden
szempár rászegeződött a műtőben. Dr. Landgrave is érezhette szavai súlyát, mert
farkasszemet nézve a nővel, húzta össze szemöldökét.
- Remélem,
rosszul értettem, Dr. Rafferty! – sziszegte indulatosan, majd folytatta – ugye
nem azt akarta mondani, hogy átveszi az operációt a vezetősebésztől? – hangzott
el a kérdés, mely inkább volt baljós hangú figyelmeztetés.
- Csak
azt mondtam, hogy az ügyelet miatt fáradt lehet, ezért jobb volna, ha én
operálnék, Ön pedig, pihenne az orvosi szobában – ismételte meg kijelentését
jóval hangosabban Nicole, mire az orvos összehúzta szürke szemét, mely most
hidegen csillogott.
- Köszönöm
az ajánlatot, doktornő, de tudom uralni a helyzetet – jelentette ki, majd éppen
munkához látott volna, miközben a többi, műtőben tartózkodó is fellélegzett,
amikor Nicole közelebb hajolt a férfihoz.
- Dr.
Landgrave! Vagy kimegy pihenni, és átadja a szikét, vagy én megyek, egyenesen
Dr. Anzil irodájába – súgta olyan halkan, hogy csak a vezetősebész hallja.
Annak ellenére, hogy a steril maszk elfojtotta hangját, elég volt az orvosra
néznie ahhoz, hogy tudja, minden szavát értette. Dr. Landgrave néhány
másodpercig hezitált, a beteg fölött tartva szikét fogó kezét, majd hirtelen
lehanyatlott karja, és erőltetett mosollyal szólalt meg.
- Tényleg
nagyon fárasztó volt az éjszakai műszak! Dr. Rafferty, lekötelezne, ha átvenné
a beteget! – nyújtotta a doktornő felé a szikét, aki némán bólintott, mialatt a
szobában vágni lehetett volna a feszültséget – köszönöm! Ígérem, nem maradok
hálátlan! – tette hozzá, de hangjában nyoma sem volt a hálának, sokkal inkább
hangzott fenyegetésnek, és ezt Nicole is érezte. Nagyot sóhajtva engedte ki
tüdejéből a benntartott levegőt, mialatt a vezetősebész távozott, hogy aztán
nyugalmat erőltetve magára, hozzálásson az operációhoz.
Alig 3 órával később Dr. Rafferty
elcsigázottan tépte le arca elől a maszkot, hogy tüdeje friss levegőhöz jusson,
majd gumikesztyűjétől is megszabadulva, azt az ajtó melletti kukába hajítva,
lépett a mosdókagylóhoz, és megmosta kezét. Az operáció komplikáció nélkül
zajlott, sikeresen eltávolította a daganatot, de korántsem ment könnyen, és
most már egészen biztos volt benne, hogy jól tette, amikor átvette a szikét
felettesétől. A daganatot vékony hajszálerek fogták körül, és biztos kézre volt
szükség ahhoz, hogy véletlenül se sértsenek meg közülük egyet sem, más különben
a beteg elvérezhetett volna, és Nicole jól tudta, Dr. Landgrave képtelen lett
volna ilyen precíz műtétet elvégezni abban az állapotban. Éppen arcára fröcskölte
a hideg vizet, így próbálva felfrissülni egy kicsit, mielőtt beszél a
hozzátartozókkal, amikor nyílt az ajtó, és Dr. Landgrave lépett be rajta.
- A
pofátlanság legfelsőbb foka, amit bent engedett meg magának! – sziszegte a
férfi, miközben szürke szeme jeges fuvallatként szántott végig a nő zöld színű
steril ruhába bújtatott testén – hogy jön ahhoz, hogy egy vezetősebészt, aki a
felettese, kiküldjön a műtőből?! Mit képzel, ki maga?! – fröcsögte egyre
indulatosabban a szavakat Dr. Landgrave, mire Nicole nyugodtan viszonozta a
pillantását, miközben egy ruhával szárazra törölte arcát.
- Józan
– felelt egyetlen szóval, mire a férfi először meglepődött, majd hájas arca
rákvörössé vált.
- Hogy
képzeli…?! – támadt volna a nőnek, de Nicole elvágta a további szóáradatot.
- Nem
képzelek semmit! A saját szememmel láttam! – tört fel belőle mérgesen, majd
azonnal folytatta, még mielőtt felettese bármit mondhatott volna – láttam, hogy
a röntgenképet elcserélte, láttam, hogy remeg a keze, és noha, szájmaszkot tett
fel, az olcsó pia bűzét nem tudta elnyomni! – záporoztak az érvek a nőből, majd
hozzátette – megmondtam, csak addig tartom a számat, amíg be nem megy ittasan
operálni! Mégis, mit hitt?! Hogy hagyom, hogy remegő kézzel vágjon fel bárkit?!
- Megalázott!
Egy rakás gyakornok, és kolléga előtt alázott meg! – vicsorogta Dr. Landgrave,
de Nicole-t nem tudta megijeszteni, még mindig hűvösen, és büszke tartással
állta a szúrós tekintetet.
- Nem
aláztam meg, sőt! Bevédtem, és elhitettem minden jelenlévővel, hogy csak azért
dekoncentrált, mert fáradt! A helyett, hogy nekem esik, legyen hálás, amiért
megmentettem a karrierjét! – világosította fel az orvost a doktornő, majd
folytatta – de ez egyszeri alkalom volt, értette?
- Mire
céloz ezzel? – hördült fel a férfi meglepetten, mire Nicole közelebb lépett
hozzá, a férfinak pedig, fel kellett emelnie fejét, hogy egyenesen a szemébe
nézhessen.
- Menjen
fel Dr. Anzil irodájába, és kérje ki a szabadságait – közölte érzelemmentes
hangon a doktornő. Tudta, hogy merész húzás a részéről felettesét utasítania,
méghozzá nem is akármire, de bármire képes lett volna, hogy a műtőkön kívül
tudja az alkoholproblémákkal küzdő orvost, aki veszélyt jelentett a betegekre –
hivatkozzon arra, hogy fáradt, vagy nyaralni viszi a kutyáját, bánom is én! A
lényeg, hogy meg se álljon egy elvonókúráig, és csak akkor jöjjön vissza, ha
képes lemondani az alkoholról! – jelentette ki, mire Dr. Landgrave úgy nézett
rá, mint aki nem hiszi el, amit hallott.
- Különben,
mi lesz? Azt hiszi, csak mert sikerült egy operáció, és a szerencsének köszönhetően
nem kellett levágni annak a kölyöknek a lábát, már maga parancsol az
osztályon?! – fortyant fel az orvos, ledegradálva Nicole sikereit, mire a
doktornő elszántan nézett le rá.
- Vagy
ez, vagy én megyek fel Dr. Anzil-hoz, és kérem a mielőbbi szabadságolását, de
ezúttal, nem arra hivatkozom majd, hogy fáradtnak látom! Remélem, érti, mire
gondolok! – tette hozzá sokatmondó tekintettel, mire a férfi némán csikorgatta
fogait. Jól le lehetett olvasni arcáról, hogy szíve szerint, a pokolba küldené
a doktornőt, de Nicole-ból annyi határozottság áradt, hogy az orvos tudta, nem
viccel. Tisztában volt vele, ha most nem bólint rá az ajánlatra, Dr. Rafferty
gondolkodás és lelkiismeret-furdalás nélkül fogja tönkretenni, amit nem engedhetett
meg magának. Hamarosan nyugdíjba vonulhatott volna, és szüksége volt a pénzre,
valamint nem bírta volna elviselni, ha folt esik a tekintélyén. Így is elég
bosszankodást és fejfájást okoztak neki a kórházi pletykák, nem volt szüksége
továbbiakra. Mégis a tudat, hogy egy alig 30. életévét betöltött nyikhaj
doktornő dirigáljon neki, égette a lelkét, és önérzetén mély sebet hagyott –
nos? Mit választ? – kérdezte kegyetlen nyugalommal a doktornő, mire Dr.
Landgrave gyűlölettel nézett rá.
- Van
választásom? Persze, hogy én megyek Dr. Anzil-hoz! – jelentette ki nem túl
lelkesen, majd az ajtó irányába indult, de mielőtt kilépett, még visszafordult
– ne higgye, hogy ezzel vége, Dr. Rafferty! Minden erőmmel azon leszek, hogy
megfizessek kamatostul azért, amit velem tett! – fenyegette meg undorral a
tekintetében, mire Nicole büszkén húzta ki magát.
- Csak
nyugodtan! Van benne gyakorlatom, hogy szembenézzek vele! – közölte színtelen
hangon, amivel néhány pillanatra sikerült elbizonytalanítania az orvost, aki
morgolódva távozott, Nicole pedig, remegő lábakkal támaszkodott meg a
mosdókagylónál.
Nicole, az otthon kényelmes melegében,
kanapéján melegítőben üldögélve, elgondolkodva forgatta kezében az
ajándékdobozt, mely díszes csomagolásban csak a gazdájára várt, miközben
fejéből nem tudta kiverni a néhány nappal korábbi vitát Dr. Landgrave-vel. Egy
belső hang azt súgta, óvatosabbnak kellett volna lennie az orvossal, de a düh,
mely elfogta a tudatra, hogy képes lett volna részegen operálni, nagyobb volt,
mint óvatossága, és átvette az irányítást. Ahogy azonban megnyugodott, és
végiggondolta a helyzetet, el kellett ismernie, hogy az orvos talán nagyobb
veszélyt jelenthet rá, mint hitte. Miközben tekintete elidőzött a kandalló
tüzében ropogó fahasábokon, igyekezett elűzni a félelem szülte gondolatokat, és
figyelmét ismét a kezében lévő ajándékra fordította, amit Patrick-nek vett egy
nappal korábban. Mivel Monique, állítása szerint, csak két nappal korábban
találta meg őket, hogy nevet húzhassanak, nem sok ideje maradt gondolkodni, és
ajándékot választani. Szerencsére, még emlékezett, hogy a férfi rajong a
második világháborúról szóló könyvekért, azon belül is, főként a haditechnikák
nyűgözték le, így a műszak vége után, besétált egy könyvesboltba, és
kiválasztott egy erről a témáról írt könyvet. Csak remélni merte, hogy a férfi
még nem vásárolta meg magának azt Chicago-ban. Már előre örült az estének, és
alig várta, hogy lássa a férfi arcán az örömöt, amikor átnyújtja neki, de
amikor eljött az időpont, hogy készülődjön a karácsonyi bálra, hirtelen
elbizonytalanodott, és már korántsem volt biztos benne, hogy jó ötlet-e elmenni.
Végül, felsorakoztatva a pro- és kontra érveket, az otthonmaradás mellett
döntött, és szilárdan hitte, hogy ez a jó megoldás. Fülében folyton Robert
szavai csengtek, és az, hogy távol kell tartania magát a férfitól. Tekintettel
arra, hogy a kórházban is nehéz volt ezt megvalósítani, nem tehette ki magát
egy felesleges bonyodalomnak azzal, hogy vele tölt egy egész estét kötetlenül.
Éppen elég volt azzal megbirkóznia, hogy felelőtlenül elfogadta a férfi vacsorameghívását
és fogalma sem volt, mivel húzhatná ki magát alóla. Éppen itt tartott
gondolatban, amikor kopogtattak, ő pedig, nagyot sóhajtva ment ajtót nyitni.
- Te
még fel sem öltöztél? – rökönyödött meg Sue, a váratlan vendég, aki ezúttal
csillogó kövekkel kirakott estélyi ruhába préselte telt idomait. Hajából szőke
festék segítségével tüntetett el minden ősz hajszálat, de ezúttal is úgy
fésülte, mintha éppen most szabadult volna a konnektor fogságából, és legalább
120 volt futott volna végig testén. Invitálás nélkül furakodott be a doktornő
mellett a kis, otthonosan berendezett nappaliba, és hajította a kanapéra
fekete, szintén kövekkel ékesített retiküljét, majd rosszalló pillantással
mérte végig a nőt, felhúzva sötétre kihúzott szemöldökét – remélem, nem így
akarsz jönni, ezzel is elérve, hogy ne legyen élő ember, aki megkörnyékezne…
- Nem
megyek, Sue – jelentette ki Nicole eltökélten, miközben tüntetőleg lehuppant a
kanapéra, és lábát felpolcolta az előtte álló asztalra – egész héten
túlóráztam, többet operáltam, mint az összes kolléga együtt véve, balhéztam Dr.
Landgrave-vel… elegem van! Fáradt vagyok, pihenni akarok, nem pedig, bájologni
olyanokkal, akikkel egyébként három szót sem váltok soha! – duzzogott, mint egy
kislány, miközben remélte, elég meggyőző ahhoz, hogy Sue ne kérdezősködjön.
- A
te hibád, hogy nem ismered őket jobban! Olyan vagy, mint egy sündisznó, Nicole
Rafferty! Bárki a közeledbe megy, kiengeded a tüskéidet – tett szemrehányást
Sue, miközben egy mozdulattal lökte le a nő lábát az asztalról, és állt meg
vele szemben csípőre tett kézzel – itt lenne a jó alkalom, hogy barátkozz egy
kicsit! – vetette fel, de Nicole megrázta a fejét.
- Nem
kellenek barátok! – közölte határozott hangon. Nem volt szüksége barátokra,
hogy aztán őket is el kelljen hagynia – tette hozzá gondolatban, mire Sue
ingatni kezdte fejét.
- Hogy
lehet valaki ilyen antiszociális orvos létére?! – döbbent meg látványosan az
asszony, de amikor nem érkezett felelet, úgy döntött, stratégiát vált -–na, és
Dr. Rosette? -–kérdezte ártatlan tekintettel, ügyelve, hogy véletlenül se
nézzen az ajándékdobozra az asztalon, és elégedetten látta, hogy Nicole
zavartan kezd fészkelődni -–őt sem akarod látni? Azt hallottam, egész jól
összebarátkoztatok az elmúlt napokban...
- Barátságnak
nem mondanám! Egyszerűen levakarhatatlan! – tett úgy a doktornő, mintha
idegesítené a férfi kitartása, de Sue-t nem tudta átverni, mert a nő csak
mosolygott a rossz színészi játékon.
- Már
látom, miért orvos lettél, és nem színésznő! – jegyezte meg kuncogva, és amikor
a doktornő értetlenül nézett vissza rá, folytatta – komolyan azt hiszed,
beveszem, hogy neked nem tetszik a szívek doktora? Ugyan már, kislány! Egy éven
át néztem, hogyan hajtod el a legelszántabb udvarlókat is, pontosan tudom, hogy
ha nem éreznél valamit a fiatalember iránt, régen megszabadultál volna tőle,
még hozzá úgy, hogy nőkre sem nézne többet, nemhogy rád! – nevetett fel most
már jó kedvűen, és hangulata csak még jobb lett, amikor meglátta a doktornő
durcás szemöldökráncolását, ami egyértelműen jelezte, hogy telibe talált –
gyerünk! Irány öltözni, és meg sem állunk a kórházig! - jelentette ki
ellentmondást nem tűrő hangon, majd, amikor Nicole nem mozdult, taktikát
váltott – rendben… látom, nem akarsz jönni. Egyedül nekem sincs kedvem -
biggyesztette le száját szomorúan, és szeme sarkából látta, hogy Dr. Rafferty
őt figyeli – nagy kár… jövőre már nem dolgozom a kórházban, ez lett volna az
utolsó alkalom, hogy részt vehessek a bálon – szipogta sokkal jobb előadással,
mint Nicole korábban, mire a doktornő mérgesen fújtatott.
- Jól
van! Elmegyek, csak hagyd ezt abba! – tört fel belőle morgolódva, és anélkül,
hogy ránézett volna legjobb barátnőjére, a háló felé indult átöltözni, Sue
pedig, elégedetten nézett utána.
- Helyes!
Nem azért öltem a ma estébe annyi munkát! – motyogta ravaszkás mosollyal, miközben
egy karácsonyi dalt kezdett dúdolni.
Dr. Landgrave utálkozva hallgatta, ahogy
a kórház előcsarnokában karácsonyi zenét játszott a zenekar, miközben kollégái
halkan, vagy hangosabban beszélgettek, ő pedig, dobozokba pakolta személyes
holmiját. Forrt benne az indulat a gondolatra, hogy most ő is közöttük lehetne,
és gondtalanul ünnepelhetné a karácsonyt, ha nincs Nicole Rafferty, aki lassan
egy éve keseríti meg életét. Annak ellenére, hogy viszonylag tisztán jött ki a
helyzetből, és tényleg sikerült elkerülnie a pletykákat, sőt, Dr. Anzil még
örült is, amiért végre kiveszi a fennmaradt szabadságait, olyannyira, hogy nem
is kérdezősködött, dühös volt a doktornőre. Gyűlölte, amiért beleavatkozott az
életébe, gyűlölte, hogy már ilyen fiatalon jobb sebész volt, mint ő, és
gyűlölte azért is, amiért a nélkül váltott ki tiszteletet, és szimpátiát a
kollégákból, hogy bármit tett volna érte. Elképzelni sem tudta, mit keres a nő
itt, az Isten háta mögött, amikor minden utálata ellenére még ő is elismerte,
hogy kiváló sebész, nagyszerű tehetség. Miközben az egyik dobozba rakott néhány
orvosi szakirodalmat, a hallból beszűrődött Mariah
Carey örökzöld klasszikusa, az All I
want for christmas is you című szám, ő pedig, csak arra tudott gondolni,
hogy az egyetlen dolog, amit idén karácsonyra kérne az, hogy lássa, amint
Nicole Rafferty a bocsánatáért könyörög, és átkozza magát azért, hogy megalázta
a kollégák előtt a műtőben, és pofátlanul megzsarolta. Ő viszont, nem bocsátana
meg, élvezettel nézné végig a nő gyötrődését, és elégedetten mosolyogva törölné
el még a nevét is a kórház történetéből. Mialatt ezt elé vetítette képzelete,
kaján vigyorral az ajkán, komótos léptekkel sétált vissza asztalához, és emelte
fel a telefonkagylót, miközben arra gondolt, milyen képet fog vágni a doktornő,
amikor rájön, bosszúja hamarabb utolérte, mint hitte.
12.
fejezet
Nicole bizonytalan léptekkel követte
Sue-t a tágas előtérben, ahol kollégái, és azok hozzátartozói vidáman
beszélgettek, vagy táncoltak a meghitt hangulatot teremtő, karácsonyi dallamokra,
miközben olyan szorosan tartotta kezében a díszes ajándékdobozt, hogy
belefehéredtek ujjai. Szíve vad, reményteli dobogását elnyomva, igyekezett
abban bízni, hogy Patrick nem jött el a karácsonyi partira, és így eltölthet
egy kellemes estét anélkül, hogy megerőszakolva érzelmeit, távol kellene
tartania magától. Mosolyt erőltetve magára csatlakozott Monique és Dr. Ebott
mellé, akik puncsot kortyolgatva éppen a szilveszteri terveikről beszélgettek,
de azonnal elhallgattak, amikor megérkeztek.
- Dr.
Rafferty! Örülök, hogy eljött! – mosolygott rá örömteli csillogással a szemében
a vékony orvos, mire Nicole feszengve bólintott – Sue, meg kell mondjam… a
ruhája… - vakarta meg feje tetejét elgondolkodva a férfi, keresve a megfelelő
szavakat, mire Sue vidáman, de olyan erővel csapott a doktor karjára, hogy
Nicole komolyan aggódott, hogy esetleg eltöri.
- Lélegzetelállító,
ugye? – kacsintott Timothy-ra magabiztosan, mire a férfi nehézkesen nyelte le a
kikívánkozó választ, helyette csak biccentett.
- Igen!
Ez a találó kifejezés rá – ivott bele puncsába, így elkerülve, hogy folytatnia
kelljen a mondatot.
- Hogy
van Tommy? – kérdezte az aneszteziológust Nicole, aki lenyelve a kortyot,
nyugodtan nézett vissza rá.
- Gyorsabban
gyógyul, mint hittük! Ma voltam bent nála, eltávolítottuk a mellkasából a csövet,
amit a légmell miatt helyezett be neki Dr. Rosette – magyarázta a férfi, és
folytatta volna, ha Monique meg nem böki a vállát.
- Emlegetett
szamár! – intett fejével az ajtó felé, melyen éppen akkor lépett be a
szívsebész, Nicole pedig, aki szintén abba az irányba fordult, nem tudta
levenni szemét róla. Patrick roppant elegánsan festett sötét zakójában, melyhez
fehér inget, és bordó nyakkendőt választott, a doktornő pedig, összeszorult
szívvel gondolt rá, hányszor segített a férfinak az alkalomhoz megfelelő
nyakkendőt választani, és idézte fel emlékeiben az apró csókokat, melyeket
akkor kapott, amikor még utoljára, mielőtt otthonról elindultak, igazított
rajta néhányat. Sötét haja ezúttal is homlokába hullott, szeme fürkészőn futott
végig a termen, mintha keresne valakit, Nicole-nak pedig, nem kellett
nyomozónak lennie ahhoz, hogy tudja, őt kutatják a kék szemek olyan kitartóan.
Maga sem tudta, akarja-e, hogy a férfi megtalálja, de a sors, jobban mondva
Monique megválaszolta helyette a kérdést. – Dr. Rosette! – hasított hangja a
levegőbe olyan erővel, hogy még a hangos zene ellenére is sikerült magára
vonnia Patrick figyelmét, aki először zavartan kereste a hang forrását, majd
amikor megtalálta, és pillantása találkozott Nicole igéző, kék tekintetével,
elmosolyodott, és azonnal feléjük indult. Dr. Rafferty kényelmetlenül kezdett
feszengeni, és már éppen a lehetőséget kereste, hogy eltűnhessen, amikor
megérezte Sue karját a kezén, amint megmarkolja, és nem ereszti.
- Meg
ne merj szökni, mert úgy éljek, pokollá teszem a hétköznapjaidat a kórházban –
súgta, mosolyogva szűrve fogai között, mire a doktornő döbbenten meredt rá, de
reagálni nem volt ideje, mert időközben Patrick odaért hozzájuk.
- Szép
jó estét a hölgyeknek! Gyönyörűek! – bókolt gentleman módjára, miközben szemét
egy pillanatra sem vette le a doktornőről. Mindig is sejtette, hogy a zöld,
vagy éppen fehér orvosi egyenruha, amit megszokott rajta, formás alkatot
takarhat, de sosem gondolta, hogy ilyen tökéletes lehet. A kék, egyrészes,
spagetti pántos estélyi ruha úgy követte teste áramvonalát, mintha rászabták
volna, kihangsúlyozva telt kebleit, és vékony derekát. A V-alakú kivágás
akaratlanul is kiemelte selymes bőrét, kecses nyakát, melyre csak még jobban
ráirányította a figyelmet hosszú, arany fülbevalója, és rövid haja, amely
ezúttal is divatosan keretezte arcát. A szoknya térd fölötti hossza rámutatott
tökéletes lábaira, melyek a ruhához színben pontosan passzoló, körömcipőben
végződtek.
- Éppen
időben jött! Nemsokára kezdődik a titkos- Télapó játék! – örvendezett
izgatottan Monique, miközben titkon Sue-ra pillantott, akinek tekintete
figyelmeztetőleg villant, de ezt sem Nicole, sem Patrick nem vette észre.
- Hozhatok
egy italt? – kérdezte figyelmesen az orvos, mire Sue nemet intett fejével,
Monique és Dr. Ebott pedig, saját poharukra mutattak, így jelezve, hogy még az
sem fogyott el.
- Egy
hideg puncs jól esne – bólintott Nicole, mire Patrick azonnal a bárpultnak
kinevezett nővérpult felé indult volna, de Sue hangja megállította.
- Miért
nem mész el szegény dokival? – vetette fel, mire Nicole észrevétlenül intett
nemet a fejével, amit az, láthatólag figyelembe sem vett, csak folytatta –
annyi finomsággal készültek a kollégák, lehet, hogy nem is puncsot innál, hanem
valami mást… - vélte okoskodva, mire Nicole nagy levegőt vett, és bólintott.
Úgy érezte, ha már semmiképpen sem tudja elkerülni, hogy Patrick társaságában
töltse az estét, legnagyobb elszántsága ellenére sem, akkor biztonságosabb
lesz, ha legalább Sue közeléből eltűnnek. A nő nem titkolt buzgalommal
igyekezett összeboronálni őket, és ezzel nem kevés nehézséget okozott a
doktornőnek.
- Rendben,
talán igazad van – egyezett bele látszólag nyugodtan, mire Sue elégedetten
húzta ki magát, és figyelte, ahogy két védence távolodik.
- Mi
az, hogy talán?! Naná, hogy igazam van! – csapta össze tenyerét, hogy aztán
minden figyelmét Dr. Ebott-nak, és az időközben csatlakozó Amanda Lang-nak
szentelje.
Nicole hálás mosollyal köszönte meg a
pezsgőt, melyet Patrick átnyújtott neki, majd elsétált a pulttól, és a terem
egyik sarkában cövekeltek le, így helyet adva másnak is, aki frissítőt szeretett
volna vételezni.
- Nem
reméltem, hogy itt leszel ma este – hallotta meg Patrick halk hangját, mire
kérdőn pillantott fel rá, az pedig, folytatta – azt hiszem, túlságosan rámenős
voltam néhány napja. Erőltettem a vacsorát, és bevallom, attól félek, csak
azért jössz el velem, mert megsajnáltál – vallotta be szégyenlős mosoly kíséretében,
és Nicole érezte, itt lenne az alkalom, hogy visszakozhasson. A férfi
akaratlanul saját maga kínálta tálcán a lehetőséget, hogy elkerülhesse a vacsorát,
mindössze egyet kellett volna értenie vele.
- Nem!
Egyáltalán nem voltál rámenős, és nem, nem azért megyek veled, mert
megsajnáltalak – bökte ki gondolatmenete ellenére. Nem volt hozzá szíve, hogy
hazudjon, és megint fájdalmat okozzon annak a férfinak, akit Samantha
Hammond-ként már annyiszor megsebzett. Patrick arcán megkönnyebbültség futott
át, és éppen folytatni akarta, amikor a teremben berezonált a mikrofon, és Dr.
Anzil lépett mögé.
- Egy-kettő…
egy-kettő-három! – számolt olyan hangsúllyal, mint egy rock legenda a koncert
előtt, és amikor tisztán hallotta magát, megköszörülte a torkát – kedves kollégák!
Köszöntök mindenkit az Oregon Állami Közkórház immár hagyománnyá vált,
karácsonyi bálján! – kezdte beszédét, mire szolid taps követte, ő pedig,
bólintva köszönte meg, majd folytatta – távol álljon tőlem, hogy sok időt
raboljak el a felhőtlen szórakozásból, így rövidre fogom a beszédemet! Ez egy
kis kórház, mi mégis szívünket-lelkünket beleadva hozzuk ki magunkból minden
nap, minden órájában, minden percében a legjobbat, és soha fel nem adva a
reményt, és hitet, küzdünk a betegek életéért. Ez nem munka! Ez hivatás! Én
pedig, úgy érzem, hogy akik most itt vannak, tisztában vannak ezzel, amiért
roppant hálás vagyok! Soha nem úgy gondoltam magamra, mint igazgató, inkább
úgy, mint egy család feje, egy édesapa, aki igyekszik kellő türelemmel, és ha
kell, szigorral irányítani gyermekeit a cél felé! Büszke vagyok rá, hogy ebben
a kórházban egy család dolgozik! Mint minden családban, nálunk is hagyomány,
hogy karácsonykor megajándékozzuk egy kis aprósággal egymást! Következzék
tehát, a titkos- Télapó, amit már nyilván mindannyian nagyon vártatok! Boldog
karácsonyt! – emelte magasba a kezében lévő pezsgőspoharat, mire minden
kollégája, akik eddig egy emberként hallgatták, leutánozva a mozdulatot,
ugyanúgy tettek, miközben egymás felé fordultak, és izgatott, boldog mosollyal
arcukon kívántak boldog ünnepeket a másiknak, közben pedig, előkerültek az
ajándékok. Nicole vadul dobogó szívvel nézett le a kezében lévő csomagra, majd
Patrick felé fordult, és átnyújtotta.
- Boldog
karácsonyt, Patrick – adta át a csomagot, mire az orvos meglepetten nézett rá,
és mosolyogva tépte le a masnit, és a csomagolópapírt. Arcára azonnal döbbenet
költözött, amikor meglátta a könyvet, mely a dobozban lapult, és áhítattal a
szemében vette kézbe, hogy belelapozzon – remélem, még nincs meg… -
bizonytalanodott el Nicole, látva, hogy a férfi némán nézi a könyvet, mire
Patrick nemet intett fejével.
- Nem!
Egy ideje már kinéztem magamnak, de sosem jutottam el odáig, hogy megvegyem –
mesélte suttogva, majd hirtelen gyanakodva nézett a nőre – honnan tudtad, hogy
érdekel ez a téma? – kérdezte, mire Nicole fejében megszólalt a vészcsengő. Úgy
érezte, hibát követett el, amiért olyan ajándékot vett a férfinak, ami azt
sugallja, ismeri őt.
- Csak
tippeltem… - hazudta látszólag nyugodtan, majd azonnal folytatta – a férfiak
általában szeretik a haditechnikáról szóló könyveket, gondoltam, nem lőhetek
mellé. – fűzte hozzá, és örömmel látta, hogy Patrick elfogadja a választ, ő
pedig, megkönnyebbülten fújta ki tüdejéből a levegőt.
- Mit
csináltál volna, ha tévedsz, és engem nem érdekel? – vetette fel komisz
mosollyal, mire Nicole magabiztosan rántotta meg a vállát.
- Túl
udvarias vagy ahhoz, hogy megmondd, így valószínűleg sosem tudtam volna meg – felelte,
viszonozva a mosolyt, és újabbat kortyolt a pezsgőből, miközben tekintetét
elmélázva futtatta körbe a helyiségen. Elmerengett, mennyivel jobb lenne, ha
nem a tanúvédelmi program keretében lenne itt, ha megengedhetné magának, hogy
barátokat szerezzen, és velük osztozhatna örömeikben, bánataikban, éppúgy, mint
Chicago-ban. Gondolataiból Patrick hangja rántotta ki, ahogy finoman
megköszörüli a torkát, így magára vonva figyelmét.
- Boldog
karácsonyt, Nicole – nyújtott át egy kis dobozt, így egyértelművé téve, hogy egymást
húzták a titkos- Télapó alkalmával, a doktornő pedig, hitetlenkedve meredt rá,
és óvatosan vette el a dobozt, mely alig volt nagyobb, mint egy tévé
távirányítója.
- Ajándékot
kapok tőled? – kérdezte értetlenül, úgy tűnt, ő még nem jött rá, miért is kap
ajándékot a férfitól.
- Téged
húztalak, te pedig, engem – magyarázta készségesen a férfi, majd nevetve
hozzátette – micsoda véletlen, nem igaz? – kérdezte vidáman, Nicole pedig,
gyanakodva nézett Sue és Monique irányába, akik éppen vadul vitatkoztak
valamin.
- Véletlen…
na, persze! – húzta el a száját, majd kizárva a negatív gondolatokat,
izgatottan nyitotta ki az ajándékát, de arra nem számított, amit talált benne.
Még a lélegzete is elállt, amikor meglátta az ezüst nyakláncot, rajta egy
pergamen alakú medállal. Remegő kézzel emelte ki, és fordította maga felé, hogy
jobban lássa, mit gravíroztak a pergamenbe, majd könnybe lábadt szemmel olvasta
el a feliratot, mely egy dátum volt – Tommy operációjának dátuma – suttogta
meghatottan, mire Patrick bólintott, és finoman kivéve a nő kezéből a nyakláncot,
a háta mögé állt, és felkapcsolta nyakára. A lánc szinte világított a
napbarnított, selymes bőrön.
- Egyelőre
Tommy-t jelenti a dátum. Azt szerettem volna, ha sosem felejted el, milyen csodálatos
dolgokra vagy képes, és milyen tehetséges vagy – suttogta a férfi, mialatt
lehelete megcsiklandozta a nő nyakát – de bízom benne, hogy egy idő múlva, nem
csak ezt jelenti majd, hanem a napot is, amikor mi ketten találkoztunk – fűzte
hozzá, és észrevétlenül közelebb hajolva szívta be mélyen a nőre jellemző
jázminillatot. Nicole a könnyeivel küszködött, és nem tudta, mit felelhetne
erre a vallomásra, és egy ilyen varázslatos ajándékra. Helyette megfordult, és
mélyen a férfi szemébe nézve szólalt meg.
- Köszönöm!
– csuklott el a hangja, mire Patrick elégedetten rámosolygott, és puhán végig simított
arcán.
Monique nyakát nyújtogatva igyekezett
alacsony termete ellenére átlátni a tömegen, hogy le ne maradjon semmiről, ami
Nicole, és Patrick között történhet, miközben ujjait tördelve, izgatottan
harapdálta alsó ajkát.
- Az
ég áldjon meg, higgadj már le! – pirított rá a nőre Sue, miközben megrángatta
fehér miniszoknyájának szélét, ami a nővéregyenruhához hasonlóan, ráfeszült a
telt combokra.
- Átadták
egymásnak az ajándékot! – közvetített Monique, miközben hatalmas mellei majdnem
kibuggyantak a szűk, fekete felsőből, amibe beleszuszakolta magát, és ami
kellőképpen elvonta Dr. Ebott tekintetét bármi másról – jaj, Istenem! Biztosan
rá fognak jönni! – szörnyülködött tőle szokatlan aggodalommal, mire Sue égnek
emelte a tekintetét.
- Hagyd
már abba! Nem jönnek rá semmire! – csitította Sue a nőt, majd folytatta – okos,
tehetséges orvos mind a kettő, de ami a szívügyeket illeti, nem túl eszesek, és
rafináltak! Ha azok lennének, már régen kikötöttek volna egymás mellett, és nem
szorulnának a mi segítségünkre! – célzott ezzel arra a hadvezéreket
megszégyenítő összeesküvésre, ahogy elérték, hogy mindenki húzzon a karácsonyi
ajándékozásra, csak Nicole és Patrick ne kerülhessen a neveket tartalmazó doboz
közelébe, illetve, hogy a végén szándékosan csak az ő nevüket hagyták benne. Az
sem volt kis feladat, hogy a doktornőt elcitálja a bálra, így most elégedetten,
és Monique-al ellentétben, minden idegesség nélkül várta a fejleményeket.
- Ha
Dr. Rafferty megtudja, hogy mit tettünk… - jósolta volna meg a sötét jövőt
Monique, mire Sue unottan nézett rá.
- Akkor,
mi lesz? Maximum kicsit paprikás lesz, amiért beleavatkoztunk az életébe, utána
meg nagyon hálás, amiért rátalált a szerelem – fejezte be a jóslatot saját
szájíze szerint, majd elégedetten húzta ki magát, és bökött fejével a
táncparkett felé – ugye, hogy ugye, kishitű Barátném! – mutatott Nicole és
Patrick felé, akik éppen egy lassú zenére igyekeztek felvenni a ritmust –
tökéletes! – motyogta maga elé, miközben hatalmasat kortyolt a puncsból.
Nicole nagyot nyelve helyezte karját
kissé feszengve férje nyaka köré, miközben kis tenyere tökéletesen simult bele
a férfi erős, mégis gyengéd tenyerébe, mialatt érezte, hogy Patrick másik keze
átöleli derekát. Gerince mentén bizsergés indult el, ahogy közelebb húzta
magához a férfi, miközben arra gondolt, ez a helyzet rosszabb, vagy ha
Larkin-nal jön el táncolni. Éppen meghitten beszélgettek, amikor megjelent
mellettük a belgyógyász, és fontosságának teljes tudatában, határozottan
közölte, hogy elviszi táncolni Nicole-t, aki hiába próbált ellenkezni, úgy
tűnt, az orvos tudatáig nem hatol el a tiltakozás. Végül Patrick mentette meg a
helyzetet azzal, hogy felismerte, mennyire nem kívánja ezt a táncot a doktornő,
és szemrebbenés nélkül hazudta Larkin szemébe, hogy ezt a lassú táncot a nő már
neki ígérte. Azzal, a választ meg sem várva, faképnél hagyva a belgyógyászt, a
táncparkettre vezette. Akkor még úgy gondolta Nicole, hogy Patrick megmentette
őt egy kínos helyzettől, most viszont inkább úgy érezte, belekeverte magát egy
sokkal veszélyesebb szituációba. Hogyan tudna józanul gondolkodni, és
távolságtartó lenni, amikor férje csípője minden egyes ringó mozdulatnál az
övéhez préselődik, vagy amikor kellemes arcvizének illata az orrát
csiklandozza. Széles, kidolgozott válla szinte hívogatja, hogy hajtsa rá fejét,
és simuljon izmos testéhez olyan közel, hogy szívük egy ritmusra dobbanjon.
Nagyot sóhajtva húzta ki magát, így erőltetve, hogy higgadt tudjon maradni,
miközben igyekezett csak Robert-re gondolni, és arra, amit mondott.
- Engedd el magad! – hallotta meg Patrick halk,
suttogó hangját, ahogy lehelete megcirógatta fülét, mire mélyet sóhajtott, és
ellazította izmait, melyek szinte azonnal belesimultak az ölelésbe, és hagyta,
hogy a férfi vezesse.
Lábuk ösztönösen vette fel a tánc ritmusát, és
olyan összhangban mozogtak, mintha egymásnak teremtették volna testüket. A zene
körbeölelte őket, és lassan, észrevétlenül szűnt meg a külvilág Nicole számára.
Már nem volt tanúvédelmi program, nem volt DiMaggio, nem volt veszély, nem
voltak kollégák, a nevetések, dúdolások nem jutottak el füléig. Nem létezett Robert
Fallon ügynök sem, aki folyamatos utasítgatásaival és intelmeivel keserítette
meg mindennapjait. Semmi más nem volt csak ő és Patrick, ahogy szinte a föld
felett lebegve ringtak a zene lágy, andalító dallamára. Olyannyira átadta magát
a pillanatnak, hogy észre sem vette, egyre közelebb kerül a férfihoz, aki
élvezettel, lehunyt szemmel hajtotta le fejét, és temette arcát a nő nyakába,
miközben azt kívánta, bárcsak sosem érne véget ez a tánc. Teste reagált minden
apró rezzenésre, amit a nő törékeny teste produkált. Érzett minden rezdülést,
és csak nagy önuralommal tudta megőrizni hidegvérét, mely ezúttal felforrósodva
száguldott ereiben. Mindennél jobban kívánta Nicole Rafferty-t, és tudta, ez
nem pusztán testi vágy. Szeretni akarta, de nem csak a testét, hanem a lelkét
is. Meg akarta ismerni, tudni akarta a titkait, félelmeit, álmait, vágyait,
terveit, és azt akarta, hogy ezekben a tervekben számára is legyen hely.
Hihetetlenül szerencsésnek érezte magát, amiért Samantha után még egyszer része
lehet ebben az érzésben, a szerelemben. Igen! Szerelmes volt, ezt most már
biztosan tudta. A kérdés csak az volt, hogyan éri el, hogy a doktornő
viszontszeresse. Tisztában volt vele, hogy nem tarthatná a karjában, ha Larkin
doktor nem a legjobbkor érkezik, és nem játszik a kezére, lehetőséget adva
arra, hogy a megmentő szerepében tetszelegve, éljen az alkalommal, és elcsábítsa
a nőt egy lassú táncra. Miközben azon gondolkodott, hogyan tudná bebizonyítani
a nőnek, hogy neki kitárhatja szívét, ő sosem fogja bántani, érezte, hogy
Nicole egyre közelebb húzódik hozzá. Orrába bekúszott a jázminillat, tenyere
minden sejtje érzékelte a doktornő izomzatának játékát, ahogy csípőjét ringatta
a lágy ritmusra, feje pedig, ösztönösen fordult oldalra. A selymes bőr csábítón
hívogatta ajkát, hogy megízlelje, mire gondolkodás nélkül engedelmeskedett, és
puhán belecsókolt a nő nyakába. Ajka épphogy csak érintette a kecses nyak ívét,
és elégedetten hunyta le szemét, amikor látta, hogy a doktornő karja
libabőrössé válik, de a következő pillanatban, Nicole kibontakozott az
ölelésből, és zavartan nyúlt oda, ahol az imént még ajka érintette. A kék
szemekben meglepettség csillogott, ő pedig, átkozta magát ostobaságáért, amiért
nem tudott uralkodni érzelmein. Attól félt, mindent elrontott ezzel az egyetlen
mozdulattal.
- Sajnálom…
én csak… - dadogta zavarodottan a fiatal orvos, mire Nicole megrázta a fejét.
- Muszáj
kimennem, bocsáss meg! – nyögte nehezen, majd a választ meg sem várva, magára
hagyta a férfit, aki szíve szerint, hangosan felkiáltott volna mérgében. Nem a
nőre volt dühös, sokkal inkább magára, amiért hagyta, hogy érzelmei elragadják,
és ösztönösen cselekedett, a helyett, hogy eszére hallgatott volna, és lassan,
a doktornő tempóját követve, hódította volna meg szívét.
A folyosó kihalt volt, egy lélek sem
töltötte meg az egyébként nappal zsúfolt helyet. A szobákban félhomály
uralkodott, csak egy-két beteget vizsgáltak az orvosok, akik a titkos- Télapó
után visszatértek műszakjaikba, hogy ellássák a sürgősségire érkező betegeket.
Nicole tanácstalanul nézett körbe, hova vonulhatna félre, majd megkönnyebbülten
látta, hogy a hozzátartozóknak fenntartott helyiség üresen áll. Miután beért,
hátát a hideg falnak támasztva tette égő arcára tenyerét, miközben lehunyt
szemmel idézte vissza az érzést, amit férje ajkának érintése okozott. Még most
is beleborzongott, ahogy belegondolt, milyen jó érzés volt. Egy szinte már
elfeledett, de régóta hiányolt érzés, amit újra és újra át akart élni, és
amiről tudta, nem lehet, hiszen csak bonyodalmakat okozna. Mióta Patrick
megjelent a kórházban, számtalanszor elképzelte, milyen lenne, ha azok az ajkak
újra bőréhez érnének, de nem gondolta volna, hogy ennyi is elég lesz ahhoz,
hogy felkorbácsolja vágyait.
- Kérlek,
ne haragudj rám! – zökkentette ki gondolatai közül egy mély, bársonyos bariton,
ő pedig, meglepetten nézett Patrick bűnbánó, kék szemeibe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése