Téves diagnózis 1-2. rész

"Sziasztok! Nem tudom, érdekel-e valakit, de ahogy ígértem, ismét felteszem a blogra Téves diagnózis című irományomat. Ez azt jelenti, hogy bizonyos időközönként, reményeim szerint, naponta jelentkezem több résszel, hogy hamar felkerüljön. A problémát, hogy egyben feltegyem, nem sikerült megoldanom, így maradt ez a módszer. Köszönöm!" K.B

1.     fejezet

Dr. Nicole Rafferty kezét ölében összekulcsolva, merengve bámulta az asztalával szemben lévő, fehér ajtót, miközben székével, leheletnyit hintáztatta magát a szintén fehérre meszelt irodai helyiségben. Pár centi jobbra, pár centi balra, remélve, hogy ez a monotonitás megnyugtatja majd feszült idegeit. Már legalább negyed órája csinálta, de még mindig ugyanolyan idegesnek érezte magát, és tudta, ennek semmi köze ahhoz, hogy a délelőtt folyamán, milyen nehéz műtétet kellett végrehajtania egy baleseti sérültön, aki nem csak vadonatúj Mercedes-ét, hanem saját magát is totálkárosra törte. A fiatal fiú egy oszlopnak ütközött, aminek következtében mindkét karját, és jobb lábát eltörte, valamint koponyáján is súlyos sérülést szerzett. A vérömleny, melyet a CT mutatott, Nicole reményei szerint, pár napon belül felszívódhat, de kérdéses volt, hogy nem hagy-e maga után maradandó károsodást. Hogy figyelmét elterelje az asztalán heverő dokumentumról, ismét felidézte magában a műtétet, mely hatalmas kihívást jelentett a számára. A fiú olyan precizitással zúzta össze csontjait, mintha jutalom járt volna a minél pontosabb munkáért, és Nicole-nak már az is fejtörést okozott, hogy mivel kezdjen. Végül a legsúlyosabb mellett döntött, és a lábát vette kezelésbe, mely annyira roncsolódott, hogy sebész kollégája az amputációt javasolta. Nicole azonban, elképzelni sem akarta, hogy erőfeszítés nélkül, és a nélkül, hogy elmondhassa, mindent megpróbált, hogy megmentse, nyomorékká tegyen egy alig 18 éves, életerős fiatalembert, így több mint 9 órát töltött a műtőben. Keserűen gondolta, hogy még ennek ellenére sem lehet biztos benne, hogy nem kell ismét műtőasztalra fektetni, és elvégezni rajta egy csonkító operációt, amennyiben a vérkeringés nem indul meg a jobb lábában. Ahogy a fiú orvosi kartonja után nyúlt volna, tekintete ismét a fehér borítékra tévedt, melyet titkárnője, Sue nyomott a kezébe, amikor a fárasztó műtét után szobájába ment volna, hogy pihenjen egy kicsit a kora esti vizit előtt. Gyomra ismét émelyegni kezdett, ahogy a feladót olvasta. Harvey és Társa ügyvédi iroda. Nem kellett kibontani ahhoz, hogy tudja, mi áll benne. Két évvel ezelőtt, amikor mindent ott hagyott Chicago-ban, tudta, hogy el fog jönni ez a perc, ahogy azt is tudta, minden erejét össze kell majd szednie ahhoz, hogy meg tudja tenni. De nem volt választása. Nagy levegőt véve, remegő kézzel nyúlt a boríték után, és emelte fel, miközben ernyedten hanyatlott hátra a székben. Éppen kinyitotta volna, hogy túlessen élete második legnehezebb lépésén, amikor kopogtattak az ajtón.

- Szabad! – lélegzett fel, és megkönnyebbülten dugta fiókjába a borítékot. Pillanatok múlva egy 60-es éveinek elején járó, kerek női arc kukucskált be az ajtórésen keresztül. Festett szőke, loknis fürtjei divatjamúltan dauerozottan meredeztek az égnek, melyből itt-ott ősz hajszál is kikandikált. Külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy gazdája későn ébredt reggel, és nem volt ideje rendbe szedni rakoncátlan tincseit, holott a nő, Nicole tudomása szerint, legalább egy órát töltött azzal reggelente, hogy ilyen legyen a frizurája. Az erős, kék szemhéjfesték kihangsúlyozta zöldes-kék szemeit, a rózsaszín rúzs pedig, szinte világított a szándékosan sápadtra púderezett, ráncokkal barázdált arcon, melyről mindig vidámság sütött.

- Doktornő! Zavarhatlak egy percre? – kérdezte Sue, aki azóta töltötte be a titkárnői, és egyben anyai szerepet Nicole életében, mióta az, ideérkezett az oregon-i kórházba, mint általános sebész. Szinte az első perctől mellé osztották be, hogy segítse eligazodni a kórházra jellemző adminisztrációban, és amikor megtudta, hogy a doktornő egy szállodában szállt meg, azonnal felajánlotta a háza melletti melléképületet.

- Gyere csak be, Sue – mosolygott a nőre Nicole szeretetteljesen, mire az, beljebb szuszakolta magát a kis helyiségbe, ami nem is volt könnyű, tekintettel arra, hogy jó pár kiló súlyfelesleggel rendelkezett.

- Nem igazságos, hogy még mindig ebben a kis lyukban kell dolgoznod! – méltatlankodott elégedetlenkedve, miközben tekintetét körbefuttatta a szobában. Az egész nem volt nagyobb, mint egy ház kisebb szobája. Épphogy elfért benne egy asztal, egy szék, és egy ránézésre is kényelmetlen ágy. A falakon a doktornő diplomája kapott helyet, bekeretezve, és egy könyvespolc, mely roskadozott az orvosi szakkönyvek súlyos terhe alatt. Az ajtó mellé Nicole becsempészett egy fogast, és egy pálma növényt is, mely kitartóan küzdött az életben maradásért, annak ellenére, hogy a doktornő láthatólag, nem sok időt tudott tölteni gondozásával. Az egyetlen, keskeny ablak a kórház mögött található, téglaépületre nézett, és hatalmas termetével sikeresen takarta el a napot még a legszebb időben is.

- Ne háborogj, Sue! Hidd el, jó nekem itt! – győzködte mosolyogva a doktornő titkárnőjét, aki egyben a legjobb barátnője is volt, mire Sue elhúzta a száját.

- Persze, hogy jó, mert itt is észrevétlen tudsz maradni! – jelentette ki sokat tudón, majd folytatta – csak tudnám, miért vagy ilyen félénk! Az itt dolgozó sebészek a fél karjukat adnák azért, hogy olyan tehetségesek legyenek, mint te!

- Felrovod nekem, amiért nincs feltűnési viszketegségem, mint némely kollégának? – húzta fel meglepetten szépen ívelt, barna szemöldökét Nicole, miközben elnézőn mosolygott a nőre, aki megrántotta a vállát.

- Nem azt mondom, hogy olyan nagyképű legyél, mint Larkin doktor – utalt a kórházban dolgozó, 30-as éveinek elején járó, sötét hajú, barna szemű, szálfa termetű orvosra Sue, aki nem csak külsejével volt tisztában, hanem azzal is, hogy megbecsült belgyógyásza volt a közösségnek, és ezt éreztette is mindenkivel, akivel hajlandó volt szóba állni – de egy kis büszke rátartiság szorulhatott volna beléd!

- Miért jöttél? – terelte el a témát Nicole, aki nem akarta beavatni barátnőjét visszahúzódásának okaiba. Pontosan tudta, hogy neki az egyetlen kötelessége az, hogy minél észrevétlenebb maradjon, csak így őrizheti meg jelenlegi állását, életét, még akkor is, ha abban nincs mellette az, akit a világon mindennél jobban szeret.

- Tommy Delano édesanyja van itt – válaszolta halkan, együtt érzéssel Sue, miközben szeme könnybe lábadt, ahogy felidézte a fiú fehér lepedővel letakart testét, amelyet átitatott a vér, amikor behozták a kórházba. Nicole azonnal elkomorult, és nagyot nyelve bólintott – ugye… jó híreket mondasz szegény Ann-nek? – kérdezte félelemmel a hangjában, de Nicole nem válaszolt, csak az ajtó felé biccentett, így jelezve, hogy beküldheti az asszonyt. Sue egy másodpercig még ácsorgott, szürke szoknyája, mely éles kontrasztot mutatott a lila selyemblúzzal, meglebbent telt combja körül, ahogy végül megperdült, és szélesre tárta az ajtót, hogy Ann Delano beléphessen. A vékony nő, megtörten, kezében zsebkendőt gyűrögetve, lassan lépett beljebb. Annak ellenére, hogy nem lehetett több 50 évesnél, most legalább 60-nak látszott. Az aggodalom, a félelem már nyomot hagyott arcán. Szeme vörös volt a sok sírástól, haja csapzottan tapadt fejére, melynek fekete színe elütött a rideg fehér falaktól.

- Ann, foglalj helyet – mutatott kinyújtott karral az asztallal szemközti két, puha kárpittal bevont székek egyikére Nicole, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy objektív tudjon maradni. Oregon kis város volt, ahol mindenki ismert mindenkit, és talán ezt volt Chicago után a legnehezebb megszoknia. Itt nem tudott úgy elkülönülni érzelmileg a betegeitől, mint ott. Ismerte őket, ahogy a hozzátartozóikat is, mint ahogy ismerte Ann Delano-t is. A házától kétsaroknyira lévő pékségben dolgozott, mindig kedvesen mosolygott, és alig néhány nap után, már tudta, mit fog kérni Nicole, így elég volt bemennie, elő volt készítve a szokásos reggeli fánk, és kávé, éppúgy, ahogy szerette. Itt törődtek egymással az emberek, nem udvariasságból kérdezték meg, hogy van a másik, hanem azért, mert valóban érdekelte őket, éppen ezért kellett annyira ügyelnie rá Nicole-nak, hogy minden áron észrevétlen maradjon, és senkit ne engedjen közelebb magához.

- Nicole… vagyis… Dr. Rafferty… - javította ki magát azonnal szégyenkezve Ann, amint ráeszmélt, milyen személyes hangot ütött meg az orvossal szemben, de Nicole szelíden elmosolyodott.

- Maradjunk a Nicole-nál – nyúlt át az asztal fölött, és megsimogatta a nő kezét, melyben a papír zsebkendő már felismerhetetlen formát öltött. Ann meghatottan nézett le a kezére, majd felsóhajtott, és aggodalom szülte könnycsepp gördült le arcán.

- Hogy van Tommy? – kérdezte elcsukló hangon, mire Nicole hátradőlt a székben, és a fiú kartonja után nyúlt, de Ann megrázta a fejét, és elkapva a nő kezét, mélyen a szemébe nézett. Meleg barna szemében elszántság tükröződött, és olyan erő, amely minden édesanyában ott van, amikor a gyermekéről van szó. – Ne! Nem érdekel a hivatalos orvosi zsargon, nem érdekelnek a latin kifejezések, amiből úgysem értek egy szót sem! – jelentette ki határozott, kemény, mégis remegő hangon – az igazat akarom tudni! Hogy van Tommy? – ismételte meg a kérdést, mire Nicole visszanézett rá, és mélyet sóhajtott.

- Ann... nem tudok mondani semmi konkrétumot… - habozott a doktornő, miközben agyában egymást kergették a gondolatok, arra keresve a választ, hogyan mondhatná meg a legfinomabban, milyen következmények várnak a fiúra. Ann azonban, nem tágított, és kitartóan nézett vele farkasszemet. Arcán látszott, nem hagyja el addig a kis helyiséget, amíg válaszokat nem kap, legyen az jó, vagy rossz. Végül Nicole bólintott, és keresztbe fonva ujjait az asztal lapján, belekezdett – hosszú, és nehéz operáció volt. A kezei károsodás nélkül összeforrnak, 6 hét gipsz, gyógytorna és rendben tudja majd használni őket. A vérömleny, reményeim szerint, pár nap múlva minden maradvány nélkül felszívódik, de, hogy okozott-e problémát az agy bármely területén, csak akkor derül ki, ha Tommy felébred.

- Na, és a lába? A jobb lába? – kérdezett rá a legnagyobb félelmére a nő, mire Nicole elhallgatott. Ismerte Tommy-t, tudta, hogy minden álma az volt, hogy híres futó legyen, és azt is tudta, anyjától, hogy ösztöndíjjal felvételt nyert a Columbia egyetemre, amire nemcsak ő, de szülei is rendkívül büszkék voltak. A kocsi, amelyet összetört, ajándék volt tőlük, mintegy elismerésként a szorgalmas munkáért.

- Mindent megtettünk… – nyögte nehezen, de Ann közbevágott.

- Tudom, hogy Josh le akarta vágni a fiam lábát! – jelentette ki a nő visszafogott indulattal. A férfi, akiről beszélt, a 60-as éveinek elején járó, vezetősebész volt a kórházban, akit a szóbeszéd szerint, csak mészárosnak csúfoltak, nemcsak a városka lakói, de saját kollégái is. Nicole-nak akaratlanul is felrémlett a műtőben lezajlott vita, amelyet a férfival folytatott, aki naiv, fiatal libának nevezte, és azzal vádolta, feleslegesen teszi ki a fiút még egy operációnak, mert, mint mondta, a vége úgyis az lesz, hogy le kell vágni a lábát. A doktornő mit sem törődve a műtős asszisztensek, és az altatóorvos elképedésével, határozottan tette helyre a vezetőorvost, majd közölte, hogy hagyja el a műtőt, amennyiben nem tud orvoshoz méltón küzdeni egy betegért. Josh Landgrave végül megszégyenülten, de maradt, szürke, üveges tekintetében azonban harag villámai cikáztak.

- Egyelőre erre nem került sor, de amennyiben nem indul meg a vérkeringés a lábában, és továbbra is érzéketlen marad, úgy nem lesz más választásom – felelte halkan Nicole, mire Ann szája elé kapta kezét, és igyekezett elfojtani a torkából feltörő zokogást. Nicole felállt a székből, és odasétált a nő mellé, majd finoman simogatni kezdte a vállát – mindent elkövetek, hogy ne így legyen! Megígérem! – próbálta nyugtatni azt, mire Ann lassan bólintott.

- Tudom… csak… Tommy… - csuklott el a hangja, majd folytatta – annyira szeret futni. Minden álma, hogy benne legyen az egyetemi futócsapatban, és én nem tudom… nem tudom, hogyan mondjam meg neki – fulladt sírásba a hangja, mire Nicole együtt érzőn nyelte le a gombócot a torkában.

- Tommy erős, kitartó srác, aki mindig eléri a kitűzött célját! Ha futni akar, hát futni is fog! – jelentette ki magabiztosan, miközben magában azért fohászkodott, hogy ne keltsen hiú reményeket a nőben, aki most fátyolos szemmel nézett fel rá, majd halványan elmosolyodott, és bólintott.

- Bemehetek hozzá? – kérdezte kételyektől gyötörten.

- Igen, de ne maradj sokáig. Jelenleg mesterségesen altatjuk, hogy ne érezzen akkora fájdalmat – magyarázta, majd hozzátette – beszélj hozzá, hallani fog téged! – mosolygott biztatóan a nőre, aki hálásan pillantott vissza rá, majd elhagyta a kis szobát. Nicole fáradtan lépett a szobában található mosdókagylóhoz, és elgondolkodva nézett képmásával farkasszemet. Kék szeme volt az egyetlen, ami ismerősként köszönt vissza rá. Korábbi hosszú, szőke fürtjei helyett, most rövid, barna haj keretezte arcát, melyen nyoma sem volt annak a vidámságnak, mely évekkel ezelőtt olyan közkedvelt emberré tette. A sebészi beavatkozásnak, melyre alig két évvel korábban került sor, semmi nyoma nem látszott, legalábbis, nem voltak látható hegek, kivéve a lelkében, ahova szinte beleégtek az azt megelőző napok, majd az arcplasztikát követő hetek és hónapok. Komoran túrt bele egyenes szálú hajába, amitől homlokába hullottak a zabolátlan tincsek, miközben tekintete ismét a fiókra tévedt. Végül nagy levegőt véve lépett közelebb, és elővette a borítékot, hogy szembenézzen múltjával.

2. fejezet

Patrick Rosette komor tekintettel olvasta el újra a papírokat, melyeket néhány nappal korábban küldött neki az ügyvédi iroda, és amelyben a válási papírok voltak. Felesége még nem írta alá őket, de biztos volt benne, hogy amint ő alászignózza, egy hét múlva, megkapja a másik példányt felesége aláírásával ellátva. Szívére mázsás súly nehezedett, amint emlékei között felrémlett megismerkedésük, szerelmük, és rövid házasságuk képe. Negyedéves rezidensként lépett az életébe, és ma is látta maga előtt, ahogy szőke fürtjei, felvéve a harcot az erős széllel, mely a chicago-i parkolóban háborgott, keretezik kerek arcát. Kék szeme csodálkozva nézett fel rá, amikor a kezéből kiesett dokumentumok után lehajolt, és segített összeszedni azokat.

- Bolondos időjárás! – nevetett a férfi a nőre, aki viszonozta azt, és hálásan vette át a papírokat, melyek kihullottak kezéből, de Patrick segítőkészségének hála, a szél nem fújta őket szét a parkolóban. – Patrick Rosette – nyújtotta kezét a nő felé, bemutatkozva, miközben magában megállapította, hogy talán a leggyönyörűbb nővel hozta össze a sors, akit valaha látott.

- Samantha Hammond – fogadta el a kezét, és Patrick úgy érezte, mintha áram söpört volna végig egész testén, amikor a puha, finom ujjak megszorították kezét. Abban a percben tudta, hogy senki mással nem tudja elképzelni az életét, csakis Sam-mel, akinek mosolya megbabonázta, kék szemének csillogása pedig, levette a lábáról, és hirtelen úgy érezte, mintha az egyébként zsúfolt parkolóban, ahova percenként érkeztek az orvosok, és rezidensek munkába, rajtuk kívül senki sem lenne – szintén rezidens? – kérdezte Sam érdeklődve, mire Patrick nemet intett fejével.

- Már nem! Éppen a szakosodási időmet töltöm, ez lesz a második évem – válaszolta, miközben útjukat a kórház felé vették – a kérdésből ítélve, te rezidens vagy? – tegezte le közvetlen hangsúllyal a lányt, aki láthatólag ezt nem vette zokon, csak bólintott, mialatt beléptek a hallba.

- Negyedik év. Általános sebészetre szakosodom – felelte nyílt tekintettel, és arcán izgatottság keveredett felelősségtudattal, miközben tétován nézett körül a hatalmas előtérben. Az ajtóval szemben, a váróterem végében, ahol betegek sorakoztak, és türelmesen, vagy éppen elégedetlenkedve várták, hogy sorra kerüljenek, egy nővérpult helyezkedett el, üvegfallal elválasztva a betegektől, akik a biztonsági intézkedésből ítélve, olykor meglehetősen agresszív formában adták tudtául az egészségügyi személyzetnek felháborodásukat az ellátással kapcsolatban. Sam tanácstalanul nézett le a kezében lévő fecnire, melyre olvashatatlan kézírással véstek néhány számot. Patrick egy ideig mosolyogva nézte, majd megköszörülte a torkát.

- Segíthetek? – kérdezte, majd a választ meg sem várva vette ki a lány kezéből a cetlit, és hámozta ki az információkat – második emelet, aztán jobbra! A folyosó végén lesz a 316-os szoba. Ott le tudod tenni a cuccaidat, és köpenyt is találsz – magyarázta szolgálatkészen, majd a lányra villantotta legcsábosabb mosolyát, Sam pedig, hálásan nézett rá, mialatt ő elmerült a ragyogó kék szemek csillogásában.

- Nagyon köszönöm! Nyugtass meg, hogy csak az első nap káosz! – kérte színlelt kétségbeeséssel, mire Patrick megrázta a fejét.

- Persze, hogy nem! Ez a sürgősségi! Itt minden nap kész rémálom! – kacsintott rá, mire Sam felkacagott, Patrick pedig, vadul dobogó szívvel hagyta, hogy elvarázsolja. Amikor a lány még mindig nevetve intett, és távozni készült, izgatottan kapott a lehetőségen, és megszólította – Samantha! Esetleg, ha gondolod…khm… - köhécselt zavartan, Sam pedig, láthatóan élvezettel figyelte a zavarát – szóval, este végzek, és szívesen szebbé teszem ezt a napot egy vacsorával a számodra – jegyezte meg nagyképűen, mely azonban élesen elütött zavartságától, és arcának pírjától, ahogy megpróbált magabiztosan mosolyogni. Sam egy pillanatig nézte őt, majd közelebb sétált, és a férfi tenyerét maga felé fordítva, egy tollat vett elő, hogy aztán egy négyjegyű számot írjon fel.

- A csipogóm száma! Pittyenj rám, ha végeztél!- közölte, mire Patrick még szélesebben mosolygott, és már alig várta az estét, amikor minden figyelmét a lánynak szentelheti. Attól a naptól kezdve, elválaszthatatlanok voltak. A vacsora remekül telt, Sam levette a lábáról humorával, éles eszével, könnyed stílusával. Minden szabad idejüket együtt töltötték, és alig egy évvel később, Patrick izgatottan várta a percet, amikor megkérheti szerelme kezét. Madarat lehetett fogatni vele, amikor Sam igent mondott, és tudta, élete legjobb döntését hozta meg, amikor őt választotta. Most, három évvel később, egy év házassággal a háta mögött, inkább abban volt biztos, hogy élete legrosszabb, legelhamarkodottabb döntését hozta meg. Samantha pusztán egy évet bírt ki mellette, majd egyik délután, amikor egy hosszú, 36 órás ügyeletből hazaért, csak egy levél várta a nőtől, amiben közölte, hogy el akar válni, mert, mint írta, nem teljesedhet ki ebben a kapcsolatban, ellentétben Robert mellett, akivel néhány hónapja megcsalta.

Patrick keserűen forgatta át a válási papírok lapjait, melyen a hivatalos szöveg volt olvasható, hogy minél előbb az utolsó oldalhoz érjen. Nagyot sóhajtva nézte a kipontozott vonalat. A jobb oldalon felesége neve szerepelt, baloldalon az övé. Szemét lehunyva képzelte ismét maga elé a nőt. Hosszú, szőke haját, ragyogó kék szemét, csábos mosolyát, csilingelő nevetését, majd a fájdalmat, melyet a csalódás okozott, hogy egy másik férfit is megajándékozott csókjának ízével, bőrének puhaságával. Mérgesen fújtatva nyitotta ki szemét, miközben zakója belső zsebéből tollat vett elő, és dühvel firkantotta le nevét, hogy aztán egy mozdulattal visszahelyezze a papírokat a borítékba. Miután végzett, felállt asztala mellől, és fekete aktatáskájával a kezében, kiviharzott az orvosi szobából.

- Melanie, kérem, adja ezt postára, még a mai nap folyamán! – utasította titkárnőjét szigorúan, noha felindultsága nem a 30-es éveiben járó, fiatal, két gyermekes anyukának, sokkal inkább csalfa feleségének szólt.

- Ahogy parancsolja, doktor úr! – válaszolta a szolid, barna hajú teremtés, majd meglepetten nézett főnöke után. Utoljára akkor látta ilyen feldúltnak, amikor megtudták, hogy Dr. Samantha Hammond kilépett a kórházból, és azt pletykálták, elhagyta az orvost.

Nicole Rafferty remegő kézzel bontotta fel a borítékot, és húzta ki a hófehér, gépelt lapokat. Szája kiszáradt, tenyere izzadni kezdett, melyet most fehér, orvosi nadrágjába törölt, hogy ne hagyjon nyomot a papíron. Lassan, fájó szívvel kezdte olvasni a sorokat, miközben érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Mire az utolsó részhez ért, már alig látott a könnyeitől. A betűk elmosódtak szeme előtt, és mellkasa is egyre szaporábban emelkedett a visszafojtott zokogástól. A lap alján egyetlen aláírás díszelgett: Patrick Rosette. Ezer közül is felismerte volna. A férfi, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szeretett, ugyanígy írta alá a házasságlevelüket is, három évvel korábban, ahogy most, a válási dokumentumokat. Nicole egy percre maga elé képzelte a férfit. Szabályos arcát, kék szemét, mely egészen elsötétült a vágytól, keskeny ajkát, arcának kemény vonásait, mely ellágyult, amikor őrá nézett. Szinte ajkán érezte csókjának ízét, kezének finom simogatását a testén. A tudat, hogy soha többé nem érezheti, fájón mart bele minden sejtjébe, de tisztában volt vele, hogy nem tehet mást. Vajon, mit gondolhat róla? Csak úgy, szó nélkül eltűnt az életéből, nem hagyott hátra sem búcsúlevelet, sem magyarázatot. Egyszerűen, két évvel ezelőtt kilépett az életéből, hogy azután a válási papírokkal jelentkezzen ismét. Kereste egyáltalán a férfi? Tudni akarta, hova tűnt? Biztosan! – válaszolta meg azonnal a kérdést. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy Patrick nagyon aggódott miatta, és biztos volt benne, hogy meg akarta találni. Neki azonban úgy kellett eltűnnie, hogy senki ne találhassa meg, még a szeretett férfi sem. Persze, mindezt az ő érdekében. – sóhajtott nagyot, majd erőt véve magán, tollat vett a kezébe, és aláírta a papírt. Azon a néven, amit két éve nem használt, és amelyet ki akart törölni emlékezetéből. Nemcsak a nevet, hanem a hozzá kapcsolódó emlékeket is: Samantha Hammond. Miközben összehajtotta a hivatalos okmányt, gondolatban két évet repült vissza az időben. Egy műtétről jött ki éppen, jókedvűen nevetett kollégája egyik poénján. Az operáció sikeressége, és a tudat, hogy alig néhány óra múlva szeretett férje társaságában élvezheti egy romantikus vacsora meghitt hangulatát, boldogsággal töltötte el, és alig várta, hogy vége legyen a műszaknak. Elképzelte, ahogy a vacsora után, hazaérve, férje gyengéd, lágy csókokkal halmozza el, végig simogatja testének minden porcikáját, ő pedig, örömmel simul bele erős karjaiba, miközben lassan araszolnak majd a hálószoba felé, hogy egymáséi legyenek, amely ugyanolyan csodálatos lesz, mint első alkalommal, és mint minden alkalommal. Annyira elmerült a csodás jövő képében, hogy észre sem vette, egy fekete öltönyös férfi állja útját a lifteknél, így teljes lendülettel ütközött neki.

- Te jó ég! Bocsásson meg! – szabadkozott zavartan elpirulva, miközben a nyakából lerepült sztetoszkóp után nyúlva, folytatta – Remélem, nem tettem kárt magában – jegyezte meg vidáman, de mozdulata, hogy helyére illessze a sztetoszkópot, megállt félúton, amikor a férfi megszólalt.

- Dr. Hammond! – szólította meg nyugodt, de szokatlanul nyers hangon, mire Sam felnézett, és szíve vadul kezdett dobogni mellkasában a rémülettől. A magas, legalább 180 centis, szőke hajú, és ijesztően rideg, szürke szemű férfit majdnem két éve nem látta, mégis ezer közül is felismerte volna.  Fekete öltönye megfeszült kidolgozott felsőtestén, zakójának zsebében sötét napszemüveg várta, hogy használatba vegyék, és mielőtt a doktornő bármit mondhatott volna folytatta – van egy kis probléma. Velem kell jönnie! – közölte, majd a választ meg sem várva, betuszkolta a nőt a liftbe, akinek minden sejtje remegni kezdett.

Nicole gondolatban ismét ugrott az időben. Egy kórházi szobában volt, végtagjait ólomnehéznek érezte. Hiába próbálta kinyitni a szemét, nem sikerült. Gépek monoton zümmögését hallotta, feje tompán hasogatott, és úgy érezte, mintha lebegne. Néhány másodperc múlva nyílt az ajtó, és két férfi lépett be rajta. Látni nem látta őket, de hallotta, amint halkan beszélgetni kezdenek.

- Az arca sérült – szólalt meg az egyik, akiben Robert-et ismerte fel Sam – nem is akárhogy! Plasztikai műtétre lesz szüksége. Az a vadállat piszkosul elintézte!

- A te hibád! Neked kellett volna vigyáznod rá! – sziszegte egy idősebb férfihang, mire Robert felfortyant.

- Igazán?! Talán, ha jobban vigyáznátok, hogy a tanúvédelmi programban résztvevők adatait ne kaparinthassák meg, akkor nem került volna sor erre az egész rohadt támadásra! – vágott vissza, mire az idősebb férfi lepisszegte!

- Hallgass már, te Isten barma! Még az hiányzik, hogy felébreszd! – jósolta meg a következményeket, majd tovább beszélt – mindegy, hogy történt! Nem tudunk változtatni, de még tudunk segíteni a helyzeten! Ez a sérülés pedig, pont kapóra jött! – jegyezte meg cseppnyi elégedettséggel a hangjában, mire Robert undorodva szólalt meg.

- Igazi rohadék vagy! – jegyezte meg, majd nagyot sóhajtott – itt maradok, amíg felébred, és elmondok neki mindent! Nem lesz feldobva – vélte bizonytalanul, mire az idősebb hangú férfi szó nélkül távozott.

Nicole szemét összeszorítva rázta meg a fejét, remélve, hogy így talán ki tudja űzni nyomasztó gondolatait, miközben ismét lenézett az immár aláírt válási papírokra. Minden vágya az volt, hogy elmondhassa Patrick-nek, mi történt két évvel ezelőtt. El akarta mondani neki, hogy mindennél jobban szereti, hogy nem akarta szó nélkül elhagyni, de nem volt választása. Tudta azonban, hogy erre sosem fog sor kerülni. Az égiek nem akarták, hogy boldog legyen egy olyan férfi oldalán, aki őszintén szerette, és aki minden lehetséges alkalommal éreztette is ezt vele. Helyette, új életet kapott, magányosan, elzárva minden emberi kapcsolattól, és neki fogalma sem volt róla, meddig fog tartani. Ez azonban már lényegtelen is volt a számára, hiszen tudta, régi életéhez akkor sem térhet vissza. Nagyot sóhajtva tette borítékba a papírokat, majd ismét fiókja mélyére száműzte azokat, megfogadva, hogy másnap reggel első dolga lesz postára adni. A mosdókagylóhoz lépve, ezúttal kerülve, hogy tükörbe nézzen, megmosta arcát, és alaposan megtörölte. Végül csak annyi időre pillantott képmására, hogy megállapítsa, sikerült-e annyira helyrehoznia magát, hogy megkezdhesse a késő délutáni vizitet. Nem szeretett tükörbe nézni, még mindig nem szokta meg az új arcot, melyet majdnem két évvel ezelőtt kapott, annak ellenére sem, hogy tudta, azokkal a hegekkel, amit DiMaggio emberei hagytak arcán, képtelen lett volna együtt élni. Miután szárazra törölte arcát és kezét, nyakába akasztotta a sztetoszkópot, és kilépett szobájából, egyenesen a nővérpulthoz. A pult mögött ülő Monique barátságosan mosolygott rá, amikor elvette a kartonokat.

- Dr. Rafferty! Maga még mindig itt? – kérdezte a 30 év körüli, fekete bőrű, molett nő, aki fekete haját mindig szoros kontyba fűzve hordta. Telt keblein a fehér nővéregyenruha pattanásig feszült minden mozdulatnál, ő mégis kedélyesen, fesztelenül mozgott benne, és termetéhez képest, ezúttal is fürgén ugrott fel a székről, és nyújtott át egy plusz aktát a nőnek – ezt is dobja hozzá! Elméletileg Dr. Landgrave betege lenne, de az a pasas képes lesz levágni a karját csak azért, mert beleállt egy szálka! – fűzte hozzá, amikor látta, hogy Nicole értetlenül néz vissza rá. A doktornő próbált rosszalló arckifejezést felvenni, de a nővér harsány nevetése, ragadósnak bizonyult, és ő is elmosolyodott.

- Rendben, Monique, megnézem – ígérte nyugodt hangon – egyéb hír az osztályon? – kérdezte csak úgy, mellékesen, miközben tekintetével gyorsan átfutotta a kezébe nyomott aktát. Döbbenten állapította meg, hogy mint mindig, Monique ezúttal is elbagatellizálta a dolgot, ugyanis a beteg alkarjába nem egy szálka, hanem egy faág állt bele, amikor figyelmetlenül dolgozott az egyik fafeldolgozó üzemben.

- Azon kívül, hogy mindenki tud a Tommy fiú okozta műtéti incidensről maga és Landgrave között? – kérdezett vissza válasz helyett pimasz vigyorral az arcán a nő, mire Nicole égnek emelte a szemét.

- Igen, azon kívül! – vágott szigorú arcot a doktornő, de a nővérről lepergett, csak megrántotta a vállát.

- Állítólag ma lép munkába az új szívsebész Klement doktor helyett – csacsogta Monique készségesen. Mindenki tudta, hogy a férfi azért hagyja itt őket, mert beleszeretett egy színésznőbe, akit képes egészen New York-ig követni, hogy az, valóra válthassa álmait, és még azzal sem törődött, hogy kellő időt hagyjon arra, hogy megtalálják utódját – el tudom képzelni, milyen félnótás érkezik a helyére.

- Miből gondolod, hogy félnótás lesz? – lepődött meg a nyílt előítéletet hallva Nicole.

- Lássuk csak! Alig három napja adtuk fel a hirdetést! Szívsebészekből nem tolonganak minden sarkon, ráadásul ez egy kis város! Mégis, milyen szívsebész jön az Isten háta mögé, ahelyett, hogy egy nagyvárosban tömné degeszre a zsebeit? – vetette fel logikusan a kérdést Monique, mire Nicole megrántotta a vállát – erről jut eszembe! Például, magát sem értem, doktornő! Mi a frászt keres itt? Ezzel a tehetséggel egy nagyobb kórházban már főorvos lehetne! – jelentette ki, mire Nicole érezte, hogy veszélyes vizekre eveznek, és kínosan mosolygott a nőre.

- Mennem kell! Ami az új kollégát illeti, legyél vele elnéző, és ne tedd pokollá az első napját, főként úgy ne, hogy éjszakás műszakban kezd! – figyelmeztette a nővért, aki csak legyintett az intésre, Nicole pedig, nevetve pördült meg, aminek következtében egyenesen beleütközött egy széles mellkasba. Kezeiből az akták szanaszét repültek a földön, ő pedig, meglepetten nézett fel a kezek tulajdonosára, melyek erősen tartották karjait, így megakadályozva, hogy ő is elessen.