23.
fejezet
Patrick kék szeme foglyul ejtette a
nőét, arcáról tisztán le lehetett olvasni, hogy tud a felmondásáról, és Nicole
biztos volt benne, hogy Monique volt az információforrás. Tudta, hogy a
nővérnek el fog járni a szája, de remélte, hogy nem ilyen hamar. Bízott benne,
hogy lesz egy-két órája összecsomagolni, és mire a férfi ideér, hogy számon
kérje tette miatt, már rég elhagyja a várost Roberttel.
- Nicole,
mi ez az egész? – nyomult beljebb a lakásba Patrick, a nélkül, hogy a doktornő
behívta volna, de most a legkevésbé sem óhajtott foglalkozni az etikett
szabályaival. Amikor kijött a műtőből, és a nővér azzal fogadta, hogy Monique
keresi, álmaiban sem gondolta volna, hogy azzal a hírrel, szerelme felmondott,
és elhagyta a kórházat. Mindent hátrahagyva, és minden sebességkorlátot
megszegve igyekezett a házához, remélve, hogy magyarázatot kaphat. Nicole
azonban, látható módon nem akart semmit megosztani vele, mert csak némán beljebb
sétált a lakásba, és becsukta maguk mögött az ajtót – Igaz, hogy felmondtál? –
tette fel újabb kérdését, mivel a nő magától nem mondott semmit, mire Nicole
bólintott.
- Igen
– jött az egy szavas felelet, Patrick pedig, értetlenül nézett rá. Semmi okát
nem látta annak, hogy a doktornő ezt meglépje, hiszen néhány órával korábban
még gondtalannak, és boldognak tűnt.
- Elmondod,
miért? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára, Nicole azonban, megrázta a fejét.
- Változásra
van szükségem – felelte érzelemmentes hangon a doktornő, mire Patrick hitetlenkedve
nézett vissza rá. Nem akarta elhinni, amit hallott. A nő, aki előtte állt, és
akit néhány órával ezelőtt csókolt a raktárban, mintha két különböző
személyiség lett volna, mintha sosem ismerte volna.
- Változásra?
Éppen most? – faggatta enyhe türelmetlenséggel a hangjában. Érezte, hogy nem
csupán ennyi áll a felmondás mögött, és bosszantotta, amiért a doktornő annak
ellenére nem osztja meg vele, ami kettejük között történt. – Legalább azt
elárulnád, hogy miért Monique-tól kellett megtudnom? – kérte számon a nőt,
mivel az nem felelt korábbi kérdésére, csak összekulcsolt kézzel állt a kanapé
mellett, sőt, még a tekintetét is kerülte.
- Nem
volt időm elmondani – közölte nyugodt hangon Nicole, mire Patrick értetlenül
ingatta meg fejét.
- Nem
volt időd? Miért nem mondtad el a liftben? Vagy tegnap a vacsoránál? Vagy ma
délután a raktárban? – sorolta a lehetőségeket, miközben Nicole úgy érezte,
vasmarok szorítja össze a szívét. Hirtelen ráébredt, mennyivel könnyebb volt
két évvel ezelőtt a dolga, amikor Robert megkímélte egy hasonló jelenettől.
- Azonnal
kellett dönteni – felelte kissé idegesen, majd összeszedve minden fantáziáját,
belekezdett, hogy megmagyarázza a férfinak, döntése okát, úgy, hogy véletlenül
se derüljön ki az igazság – az egyik magánkórház olvasta a cikket Tommy
esetéről, és ma felhívtak, hogy szívesen alkalmaznának, mint vezető sebészt –
hazudta szemrebbenés nélkül, a szerinte, hihető magyarázatot, mire Patrick,
döbbenten meredt rá.
- Elfogadtad?
– kérdezte feleslegesen, hiszen minden arra utalt, hogy szerelme igent mondott
az ajánlatra.
- Igen
– válaszolta Nicole, majd a hálóba indult, hogy azt a kevés holmit is
összepakolja, ami még megmaradt. Út közben, futólag karórájára pillantott, hogy
lássa, mennyi ideje van még Robert érkezéséig.
- Hol
van az a kórház? – hallotta meg maga mögül Patrick hangját, ő pedig, ijedten
rezzent össze. Nem számított rá, hogy a férfi utána jön, de nem is bánta, így
legalább láthatta, hogy elhagyja a várost.
- Elég
messze… - adott kitérő választ, hiszen nem mondhatta el, hova utazik, igaz, még
ő sem tudta. – Elköltözöm – sóhajtott nagyot, nehéz szívvel, majd a férfi felé
fordult, és ahogy belenézett a csalódástól fátyolos szemekbe, összeszorult a
szíve. Megint fájdalmat okoz, de talán ezúttal sokkal nagyobbat, mint korábban,
gondolta.
- Hova?
– kérdezett rá ismét az úti célra Patrick, de amikor a nő nem válaszolt, csak
hátat fordítva tovább pakolt, fájdalmas sóhaj hagyta el ajkát. Rá kellett
jönnie, hogy a nő nem akarja elmondani, hova költözik, ami azt jelenti, hogy
kapcsolatuknak is véget akar vetni – tehát ennyi volt? Vége van? – hallatszott
ki hangjából a kétségbeesés, és Nicole-nak nem volt ereje megfordulni. Nem
akarta látni a fájdalmat a férfi szemében, nem akart szembesülni vele, milyen
gyáva módon hagyja el megint. Mialatt automatikus mozdulatokkal, oda sem
figyelve dobált bőröndjébe fogkefét, és egyéb pipere holmit, Patrick tétlenül
nézte. Agyában egymást kergették a gondolatok. Mit csinálhat rosszul? Miért
hagyják el mindig a nők, akiket teljes szívével szeret? Először Samantha, most
pedig, Nicole. És miért van az, hogy minden alkalommal szó nélkül hagyják
faképnél? – záporoztak fejében a kérdések, majd hirtelen elfutotta a méreg.
Egyszer már tétlen maradt, és harc nélkül feladta, amikor elhagyták, még
egyszer nem akart elbukni. – Válaszolj! Ne legyél gyáva, mondd a szemembe, hogy
már nem szeretsz! – fordította maga felé a doktornőt, nem túl erősen, de elég
határozottan megragadva felkarját ahhoz, hogy végre magára irányítsa annak
figyelmét a pakolás helyett. Hallani akarta, hogy már nem érez iránta semmit,
látni akarta, hogy már nem fénylik a kék szemekben a szerelem tüze, mely olyan
gyorsan kapott lángra az első perctől kezdve, hogy megismerték egymást. Csak
akkor lett volna hajlandó elhinni, hogy vége annak a varázslatnak, amiben
néhány hétig része lehetett. Nicole néhány másodpercre lehunyta szemét, hogy
erőt merítsen, majd a férfira nézett, és szomorúan rámosolygott.
- Soha,
senkit nem szerettem még úgy, ahogy téged, és egész életemben szeretni foglak!
– suttogta halkan, nyílt tekintettel, könnyektől csillogó szemmel, miközben
gyengéden megsimogatta a férfi arcát. Erősnek kellett volna lennie, távol
tartania magát, de Patrick közelsége, illata, mely bekúszott orrába, a kék
szemekben megvillanó bánat, elgyengítette. Úgy érezte, jár neki még egy utolsó
csók, egyetlen csók, amire emlékezhet, amiből erőt meríthet új otthonában, így
a következményekkel nem számolva, ujjai beletúrtak a sűrű, sötét tincsek közé,
és magához húzva a férfit, megcsókolta. Nyelve akadálytalanul hatolt az édes
barlangba, lassú, lágy táncra csábítva a másikat, Patrick pedig, szemét
lehunyva adta át magát az érzésnek, ahogy a nő ajka az övére tapadt. Kezei
olyan szorosan fonták át Nicole derekát, mintha az életébe kapaszkodna, és úgy
érezte, jelen pillanatban, valóban azt teszi. A doktornő sóhajtása mindent
elárult, és most már biztosan tudta, nem fogja elengedni, akkor sem, ha Nicole
könyörög érte.
- Maradj!
– súgta szinte a szájába, miközben kissé eltávolodott a cseresznyeajkaktól a
férfi, és forró lehelete égette a nő ajkát, mire az, feleszmélve a bódulatból,
megrázta a fejét, és erőnek erejével szakította ki magát az ölelésből.
- Mennem
kell – nyögte gombóccal a torkában, és elfordult, hogy a fiók tartalmát is
kiürítse az éjjeli szekrényből.
- Akkor
veled megyek! – tört fel Patrick-ből, miközben háta mögé lépett, és kezét a
fiók fogantyújára téve, meg akarta akadályozni, hogy kinyithassa – szeretlek,
és nem maradok Oregonban, ha nem vagy itt! Nincs értelme! – igyekezett
meggyőzni szerelmét, miközben Nicole erősebben megrántotta a fiókot, hogy az,
engedjen a húzásnak, mire annak minden tartalma a földre potyogott. – Ne
haragudj, nem ez volt a célom – kért elnézést a férfi, amiért rendetlenséget
csinált, és leguggolva, egyesével kezdte felszedni a földre szóródott iratokat,
borítékokat. Nicole nagyot sóhajtva pillantott először rá, majd a nyitott,
majdnem telepakolt bőröndre, miközben arra gondolt, miért ilyen kegyetlen vele
a sors. Miért nem mondhatja el a teljes igazságot, vagy legalább vele jöhetne
szerelme!
- Nem
hiszem, hogy… - kezdett volna bele egy újabb hazugságba, amikor hirtelen megcsillant
valami a férfi kezében, neki pedig, kihagyott egy ütemet a szíve. Hiába
remélte, hogy nem azt látja Patrick kezében, amire gondol, elég volt a férfi
értetlenül csillogó kék szemeibe néznie ahhoz, hogy tudja, téved. Pontosan az
van nála, amit hisz.
- Ez…
ez, hogy került hozzád? – mutatta felé az arany karikagyűrűt, miközben Nicole
átkozta magát ostobaságáért. Amikor eljött Chicago-ból, Robert meghagyta neki,
hogy semmi emléket nem hozhat magával, semmi olyat, ami bárkit Samantha
Hammond-ra emlékeztetné, és karikagyűrűjét is el akarta kérni, ő azonban,
megesküdött az ügynöknek, hogy megszabadul tőle. Nem akarta átadni, később
pedig, nem volt rá képes, hogy elhajítsa, mint egy értéktelen vacakot, mintha
nem kötné hozzá millió fájdalmas, de annál boldogabb emlék. Hogyan is
pusztíthatta volna el, amikor attól az embertől kapta, szerelmének zálogául,
akit a világon mindennél jobban szeret? – Ismered őt? – zökkentette ki őt
gondolataiból Patrick hangja, melyben már nyoma sem volt a szerelemnek, csak a
döbbenetnek, és számonkérésnek.
- Kit?
– köszörülte meg torkát zavartan Nicole, miközben igyekezett érzelemmentes
tekintettel visszanézni a férfira, de tekintete minduntalan a gyűrűre esett.
- Ez
Samantha gyűrűje! – mutatta arca elé, két ujja közé szorítva Patrick, majd
kissé megdöntötte, hogy a belsejébe lehessen látni – én készíttettem neki az
esküvőnkre! Benne van a dátum, és a monogramja! Ismered őt? – tette fel ismét a
kérdés, mire Nicole nagyot nyelt, agyában pedig, vadul kergették egymást a
gondolatok, hogyan is mászhatna ki szorult helyzetéből.
- Bizonyos
tekintetben… igen – nyögte nehezen, miközben még mindig a megfelelő válaszon
gondolkodott. Mi lenne, ha hagyná, hogy a férfi azt higgye, közös ismerősük
Samantha? Talán akkor, könnyebben elengedné – vélte elgondolkodva, de Patrick
hangja kizökkentette.
- Bizonyos
tekintetben? – kérdezett vissza a férfi, majd levéve Nicole-ról pillantását,
ismét a gyűrűt vette szemügyre, néhányszor megforgatta kezében, majd ránézett a
doktornőre, és percekig csak figyelte. Szemét összehúzva vette szemügyre minden
arcvonását, mélyen belenézett a kék, könnytől csillogó szemekbe. Felrémlett
előtte nevetése, az, ahogy nevét suttogta szeretkezés közben, sajátos humora,
minden apró mozzanat, mely során megidézte számára Samantha-t, a feleségét.
Maga elé vetítette szenvedélyes csókjaik emlékét, amikor Nicole ugyanolyan
puhán, mégis perzselőn harapott bele alsó ajkába, ahogy Samantha tette azt korábban.
Eszébe jutottak a finom mozdulatok, amikor haját eltűrte homlokából, az, ahogy
ujjai beletúrtak tarkóján tincseibe, végig cirógatták arcát. Közelebb lépve,
felemelte kezét, és nagyot nyelve tűrte el füle mögül a haját a doktornőnek, és
szíve megállt egy másodpercre, amikor felfedezte a heget, melyre tisztán emlékezett,
hiszen ő maga varrta össze, amikor az egyik részeg páciens a készenléti
tálcának lökte feleségét, és annak felszakadt a bőre. – Krisztusom! – kapta
szája elé a kezét, és hitetlenkedve rázta meg a fejét. Gyomra felkavarodott, a
csalódottság és a keserűség íze keveredett szájában, ahogy rájött, nem más áll
vele szemben, mint Samantha, aki egész végig a bolondját járatta vele – Te vagy
az! - nyögte nehezen, és elég volt Nicole arcára néznie, hogy tudja, nem téved.
- Patrick…
- próbálta megmagyarázni a történteket a nő, bár ő maga sem tudta, mit mondhatna,
hiszen az igazságot továbbra is titkolnia kellett. Amikor a férfi, fürkésző
tekintettel végig mérte, majd közelebb lépve, eltűrte haját, már tudta,
vesztett. Ki fog derülni, kicsoda valójában, ő pedig, elgyötörten hagyta,
hiszen semmit nem tehetett ellene.
- Mi
folyik itt? – csendült ki értetlenség Patrick hangjából, de Nicole nem szólt
egy szót sem. Nagyokat nyelve igyekezett megnyugodni, szívét normális ütemre
kényszeríteni, és kitartani, hogy véletlenül se gyengüljön el, és ne mondjon
semmit – Mondj már valamit! Szólalj meg! – emelte fel hangját keserű
ingerültséggel az orvos, mire Nicole szeme könnybe lábadt. Soha életében nem
beszélt vele ilyen hangon férje, de nem tudta hibáztatni érte. Jogos volt a haragja,
és nem kérhette tőle számon, amiért dühös rá, hiszen elhagyta, és hazudott neki
a házasságuk alatt is, sőt, most is, amikor ismét találkoztak.
- Mit
mondhatnék? – kérdezte halkan, mivel valóban nem tudta, hogyan magyarázza meg a
történteket az igazság elhallgatásával.
- Bármit,
ami magyarázatot ad erre az egészre! – rázta meg kezével a gyűrűt, miközben
Nicole arcára mutatott - Ha az igazat mondanád végre, az jól esne! – tört fel a
férfiból gúnyosan, mire Nicole torkát a sírás fojtogatta. Tudta, nem adhatja
meg ezúttal sem férjének, amit kér.
- Nem
lehet – nyögte elkeseredetten, Patrick azonban, nem látta, vagy nem akarta
látni rajta kínlódását. Sokkal inkább lekötötték gondolatait saját érzelmei.
- Mi
volt ez? Valami rohadt teszt? – kérdezte keserűen, majd a választ meg sem
várva, folytatta – kíváncsi voltál rá, újra beléd habarodok-e? – fűzte hozzá,
miközben keze ökölbe szorult, ráfonódva a gyűrűre, ami szinte égette a tenyerét
– Igen! Megint voltam olyan bolond, hogy hittem neked, és beléd szerettem!
- Patrick!
Úgy szeretném megmagyarázni! – suttogta gyötrődve Nicole, miközben szeméből
utat talált magának egy könnycsepp, és végig gurult arcán – fogalmad sincs,
mennyire… - csuklott el hangja, mire Patrick várakozón nézett rá, de tekintete
hideg volt, és érzelmek nélküli.
- Rajta!
Magyarázd meg! – szólította fel feleségét kemény hangon – magyarázd meg, miért
tűntél el egy évvel a házasságunk után egy Robert nevű fickóval! Magyarázd meg,
miért nézel ki máshogy! Magyarázd meg, miért bolondítottál magadba újra! - sorolta
a kérdéseket, melyek megfogalmazódtak benne, miközben Nicole érezte, hogy
zsebében rezegni kezd mobiltelefonja. Biztos volt benne, hogy Robert próbálja
elérni, de tudta, minden elveszne, ha most felvenné.
- Nem
tehetem – suttogta erőtlenül, miközben szeméből folyamatosan folyt a könny.
Tisztában volt vele, hogy Patrick minden erejével gyűlölni fogja ezek után, és
noha, szíve majdnem megszakadt még a gondolatra is, tudta, ez lesz a legjobb.
Ha gyűlöli, soha többé nem fogja keresni, nem akar majd semmiféle kapcsolatot
vele, és esélytelen lesz, hogy még egyszer összefusson vele bárhol. Így ő új
életet tud kezdeni, Patrick pedig, biztonságban lesz, távol DiMaggio-tól, távol
az olyan emberektől, mint Josh Landgrave, akik Istent és embert nem ismerve
tesznek tönkre bárkit. Patrick a választ hallva, egy ideig némán nézett vissza
rá, tekintete fátyolossá vált, haragja csillapodni látszott. Mintha most
győzedelmeskedett volna minden fájdalom, melyet eddig a haragtól nem érzett,
mintha most telepedett volna rá igazán a csalódottság, és a keserűség. Nagyot
sóhajtva, elcsigázottan nyitotta ki tenyerét, és nézte meg ismét a
karikagyűrűt, miközben lehunyta szemét, és mintha csak magához intézni szavait,
halkan beszélni kezdett.
- Én
vagyok a világ legnagyobb marhája – suttogta megkínzottan, majd a gyűrűt a
zsebébe rejtve, folytatta, miközben kifelé ment az ajtón, Nicole pedig,
visszanyelve könnyeit, követte a nappaliba, ahol a férfi megfordult, és most
először, úgy nézett rá, hogy nem Nicole Rafferty-t, hanem Samantha Hammond-ot,
a feleségét látta benne. Tekintetében egyszerre volt sóvárgás, és ellenállás,
mintha saját magával is harcot vívna, miközben a keserűség vegyült a szomorúsággal
– Hogy nem jöttem rá hamarabb? A szemed… a nevetésed… a humorod… - sorolta
mindazokat a tulajdonságokat, amiből rá kellett volna ismernie feleségére – a
csókod íze… ugyanúgy csókoltál... - csuklott el a hangja, mire nagyot nyelt,
Nicole pedig, közelebb lépett hozzá, és meg akarta érinteni, de Patrick egy
kézmozdulattal megállította -–Ne! -–emelte fel mindkét kezét, majd undor ült ki
arcára -–Nem akarom, hogy még egyszer hozzám érj! Undorodom tőled! - jelentette
ki annyi gyűlölettel a szemében, amennyit Nicole még sosem látott, és hirtelen
úgy érezte, semmiféle DiMaggio kínzás, ütlegelés, késelés nem ér fel akkora
kínnal, mint az, amit most férje szemében lát, ahogy rá néz.
- Sajnálom...
annyira sajnálom.… - suttogta, miközben sírás fojtogatta, mire Patrick összeszorította
száját, és az ajtóhoz sétált, mielőtt azonban kilépett volna, még hátrafordult,
és hideg tekintettel mérte végig feleségét.
- Menj
a pokolba, Samantha!... Vagy akárhogy is hívnak! – vetette oda, mire Nicole úgy
érezte, mintha szívét egy késsel döfték volna keresztül.
- Az
elmúlt két évet ott töltöttem! – tört fel belőle meggondolatlanul, amivel
sikerült elérnie, hogy Patrick kérdő tekintettel visszafordult. Egy pillanatig
úgy tűnt, kérdezni akar valamit, mire Nicole szíve hevesebben kezdett dobogni,
végül meggondolta magát, és válasz nélkül tépte fel az ajtót. Meglepetten
hőkölt azonban hátra, mert a küszöbön egy férfi állt, és egyáltalán nem úgy
nézett ki, mint aki baráti szándékkal érkezett.
24.
fejezet
A magas, izmos, szőke hajú férfi először
meglepetten nézett végig rajta. Napszemüvegét éppen a fekete zakó
mellényzsebébe készült csúsztatni, de keze megállt a mozdulat közben, és szürke
szeme hidegen csillant meg a téli napsütésben, végül, köszönés nélkül beljebb
sétált, és egyenesen Nicole felé tartott. Úgy tűnt, otthonosan mozog a
lakásban, Patrick pedig, annak ellenére, hogy néhány perccel korábban még menni
készült, földbe gyökerezett lábbal állt az ajtóban, és döbbenten nézte, ahogy a
számára ismeretlen férfi, megáll a nő előtt. Szívében jeges fuvallatként söpört
végig a fájdalom, amikor meglátta, hogy felesége megkönnyebbül a szőke férfi
láttán.
- Mehetünk?
– kérdezte az idegen mély baritonján. Hangja inkább volt parancsoló, mint kérdő,
de Nicole láthatólag nem vette zokon, csak bólintott – Ő, mit keres itt? –
intett most fejével a férfi Patrick felé, mire az orvos érdeklődve csukta be az
ajtót. A jelek szerint, a másik pontosan tudta, ő kicsoda.
- Nem
én hívtam, világos? – csattant a kelleténél mérgesebben a doktornő hangja,
akinek így is éppen elég lelki traumán kellett átmennie a nap folyamán, nem
vágyott rá, hogy még Robert is őt zaklassa. Patrick egyik sebet kapta a másik
után, de talán mind közül az volt a legfájdalmasabb, hogy miután felesége
elhagyta, majd más valakinek kiadva magát becsapta, most úgy beszél róla,
mintha itt sem lenne, és arcán látszott, tényleg annak örülne a legjobban.
- Nem
kétlem, de akkor sem jó, hogy itt van! – jelentette ki azt, ami a doktornő
számára is nyilvánvaló volt, majd néhány pillanatra eltűnt, és a csomagokkal a
kezében tért vissza, útra készen – indulhatunk? – kérdezte, és hangjából jól
érezhető volt a sürgetés.
- Persze…
csak egy perc – felelte halkan, de a férfi nemet intett a fejével, és az ajtó
felé indult, így jelezve, hogy esze ágában sincs, akár egyetlen percet is adni
a nőnek - Robert! – emelte meg kissé hangját könyörgőn a nő, mire Patrick
felkapta a fejét, a megszólított azonban, kelletlenül megállt, és némán várt.
Az orvos nem akart hinni a fülének. Felesége ugyanazzal a férfival készült
lelépni, akivel házasságuk alatt is megcsalta, és aki miatt egyszer már
elhagyta. Sokat hallotta életében, hogy a történelem ismétli önmagát, de aminek
itt szemtanúja volt, már egészen szürreális volt. Dühét és keserűségét lenyelve
figyelte, ahogy felesége elé lép, és mélyen a szemébe néz. Legszívesebben
elfordította volna a fejét, de Nicole tekintete fogva tartotta, és nem tudott
szabadulni tőle. Az, amit gondolt feleségéről, és tettéről, szöges ellentétben
állt azzal, amit annak kék szeméből ki tudott olvasni. Szomorúság, fájdalom, könnyek
csillogtak benne, és együtt érzés. Nem úgy nézett ki, mint akit az bánt, hogy
lebukott a játékával, sokkal inkább, mintha őt sajnálta volna, és azt, hogy el
kell mennie.
- Tudom,
hogy gyűlölsz, és minden okod meg is van rá – intézte szavait gombóccal a torkában
Nicole férjéhez, aki rezzenéstelen arccal nézett vissza rá, ő azonban,
töretlenül folytatta – de tévedsz, ha azt hiszed, akár egyszer is elhagytalak
volna, ha lett volna más lehetőségem! – halkult el hangja, hogy Robert
véletlenül se hallja, amit mond. Patrick szeméből lassan eltűnt az
érdektelenség, és fürkészőn villant tekintete, de még mindig nem szólt egy szót
sem, annak ellenére, hogy mostanra sikerült teljesen összezavarodnia. Milliónyi
kérdés keringett a fejében, és már abban is kételkedett, hogy Nicole
szándékosan bántja-e. – Szeretlek, és
éppen ez az oka annak, hogy elhagytalak, és annak, hogy most is megteszem –
fűzte hozzá könnyes szemmel, majd ösztönösen emelte fel kezét, és ugyanazzal a
gyengéd, féltő mozdulattal simított ki a férfi homlokából egy hajtincset, hogy
aztán végig cirógassa arcélét, melyet az orvos megszokott, és amely úgy
emlékeztette őt korábban is Samantha-ra. Amikor el akart távolodni tőle, hogy
kövesse Robert-et, legnagyobb meglepetésére, Patrick megragadta a karját, és
nem eresztette, sőt, még közelebb húzta magához.
- Ne
menj így el! – súgta fájdalommal a hangjában, miközben ezerszer is őrültnek
kiáltotta ki magát, amiért mindezek után, nem tudja elengedni a nőt, hanem
bolondként abban reménykedik, van valami ésszerű magyarázat, és ehhez a
legerősebb kapaszkodót a doktornő utolsó mondatai jelentették, valamint
gyengéd, szerelmes mozdulatai – Magyarázd meg, mi folyik itt! Könyörgöm! –
kérte kétségbeesetten a férfi, mire Nicole észrevétlenül rázta meg a fejét,
Robert pedig, sokatmondón köhécselni kezdett, és látványosan órájára pillantott.
- Nem
tehetem! – súgta vissza, miközben homlokát a férfiéhoz érintette, és hagyta,
hogy az eddig visszatartott könnycsepp kigördüljön, és végig csorogjon arcán.
- Nem
hagyhatsz így itt! – remegett meg Patrick hangja, mire Nicole lehunyta szemét,
és forrón megcsókolta, majd, kiszabadulva az erős karok közül, melyek úgy
fonódtak derekára, mint fuldokló keze a mentőövre, még egyszer belenézett a kék
szemekbe.
- Ne
gyűlölj! Csak ennyit kérek, Patrick, hogy ne gyűlölj! – csuklott el a hangja,
majd a választ meg sem várva, ellépett szerelmétől, és Robert felé bólintva,
elindult, Patrick pedig, egyedül maradva kétségeivel, és fájdalmával,
tehetetlenül nézett utána. Robert nem tetszésének hangot adva fújtatott, és
lehajolt a bőröndökért, melyeket letett maga mellé arra a néhány percre, amíg
Nicole elköszönt férjétől.
- Gratulálok,
ezek után nyilván nem fogja keresni! – jegyezte meg szarkasztikus éllel hangjában,
de a doktornő nem foglalkozott vele. Tisztában volt vele, hogy el kell hagynia
ismét azt, akit teljes szívéből szeret, de nem akarta, hogy azt higgye,
játszott csak vele, és nem jelent számára semmit. Némán tépte fel az ajtót,
hátra sem fordulva, így nem láthatta, hogy Patrick, milyen fájdalmas
tekintettel néz utána, és éppen kilépett volna, amikor egy fekete autó, csikorgó
kerekekkel fékezett a ház előtt. A doktornő azt hitte, hogy Robert rendelte a
kocsit, de azonnal rájött, hogy téved, amikor az ügynök, parancsoló hangja
hasított a levegőbe – Földre! – kiáltotta el magát Robert, és a következő
pillanatban, mit sem törődve azzal, hogy megütheti magát a doktornő,
erőteljesen a földre rántotta, mialatt egymás után süvítettek el a golyók,
melyeket az autóból adott le két, napszemüveget viselő férfi, és magukra csapta
az ajtót. Patrick értetlenül vetette magát a padlóra, közvetlenül a kanapé
mellett, miközben tekintete ösztönösen próbálta felmérni, hogy Nicole-nak nem
esett-e baja. Megnyugodva engedte ki a bennrekedt levegőt, amikor látta, hogy a
vér, mely egyhangú lassúsággal követelt magának egyre nagyobb területet a padlón,
nem a doktornőtől származik, aki éppen Robert közelébe próbált kúszni.
- Megsérült!
– kiáltotta el magát Nicole, mire Patrick, azonnal négykézlábra állt, és
odasietett felesége, és a férfi mellé, akinek karjából ömlött a vér.
- A
golyó áthatolt a karján – jelentette ki, majd a fürdőszobába sietett, és
kötszeres dobozt hozott. Nicole rutinos, gyors mozdulatokkal segítette le a
férfiról a zakót, majd egy rántással feltépte az ingét – valószínűleg eltalált
egy ütőeret is!
- Kórházba
kell vinni! – szólalt meg, mialatt nyomókötést helyezett a sebre, Robert pedig,
összeszorított foggal tűrte a fájdalmat, mialatt Patrick hóna alá nyúlt, és a
kanapé mögé húzta, így próbálva biztonságosabb helyet keresni a számukra.
- Nem!
– csengett fájdalomtól eltorzultan az ügynök hangja – el kell tűnnie! Most! –
utasította még sebesülten is a nőt, aki hitetlenkedve nézett rá. Patrick éppen
azon volt, hogy levegye az ügynök nadrágszíját, így megpróbálva elkötni a
karját, hogy csillapodjon valamennyit a vérzés, amikor meglátta az övre csatolt,
csillogó, aranyozott jelvényt. A férfi, aki előtte feküdt vérben úszva, és
akiről azt hitte, hogy felesége szeretője, rendőr volt, méghozzá, F.B.I ügynök.
Hirtelen minden összeállt, Nicole rejtélyes eltűnése, arcplasztikája, az ügynök
megjelenése, és az autóból lezajlott lövöldözés. – Nincs idő, hogy velem
foglalkozzon! DiMaggio emberei néhány perc múlva betörik az ajtót – nyögte
egyre több energiát fektetve a beszédbe – a bal zsebemben… talál egy
telefonszámot! Hívja fel! Ő majd segít magának! – szorította össze ajkát, hogy
elnyomjon egy jajdulást, amikor Nicole erősen meghúzta karján a nadrágszíjat.
- Nem
hagyom itt! – jelentette ki Nicole, miközben Patrick zavartan próbálta
összerakni a kockákat, és értelmes történetté állítani őket. Az egyetlen magyarázat
az lehetett a történtekre, hogy Nicole tanúvédelmi programban vesz részt, de
arról fogalma sem volt, miért.
- Dehogynem!
– nyúlt erőnek erejével a zsebébe az ügynök, és kihúzott egy cetlit, majd
Patrick felé fordult – vigye el innen! Azonnal! – utasította az orvost, mire
az, bólintott, és megragadva felesége karját, zsebre vágva a papírost, felállt,
hogy aztán, mit sem törődve Nicole ellenkezésével, a leghátsó szoba felé vegye
az irányt. Emlékezett rá, hogy az egyik ablak egy erkélyre nyílik, és remélte,
hogy el tudnak tűnni, mielőtt beigazolódik, amit az ügynök jósolt. Alig
felálltak azonban, és tettek néhány lépést, kivágódott a bejárati ajtó, és a
korábban az autóból tüzet nyitó, két férfi lépett be rajta. Ezúttal nem
viseltek napszemüveget, sötét hajukat hátrazselézték, fehér ingük, és marcona
tekintetük félelmetes külsőt kölcsönzött megjelenésüknek, ahogy a pisztolyt
szorítva, tekintetükkel körbejárták a szobát. Patrick hiába húzódott Nicole-al
az ajtó mögé, mindössze néhány másodperc alatt megtalálták őket.
- Paolo!
Megvannak! – közölte társával a fiatalabb, 20-as éveinek vége felé járó férfi,
aki elégedetten villantotta meg hófehér fogait, melyek szinte világítottak
napbarnított bőréhez képest. Izmost testén megfeszült az öltöny, ahogy jobb
kezének ujjai szorosan megmarkolták a doktornő felkarját, és egy mozdulattal
magához rántotta. Amikor Patrick közbe akart avatkozni, hogy megvédje
szerelmét, a fiatal férfi egyenesen homlokához szegezte a fegyvert – szeretnél
valamit? – kérdezte sátáni mosollyal az ajkán, mire Patrick nem válaszolt, csak
feszülten nézett farkasszemet a férfival.
- Az
ügynök is – válaszolta Paolo, aki jóval idősebbnek, legalább 40 évesnek tűnt,
és feje tetején erősen kopaszodott. Tömzsi, pocakos alakja miatt, a fekete
zakóban, és fehér ingben erősen emlékeztetett egy pingvinre, de
hanghordozásának keménységéből egyértelmű volt, hogy kettejük közül, ő a
rangidős.
- Mi
legyen vele? – lépett mellé a fiatal férfi, szánakozva nézve az eszméletlenül
fekvő ügynökre, miközben még mindig szorosan maga mellett tartotta a doktornőt,
fegyverével pedig, kényszerítette Patrick-et, hogy mellettük maradjon, aki egy
percig sem merte kockáztatni szerelme életét azzal, hogy megpróbálja
lefegyverezni.
- Ennek
már annyi. Itt hagyjuk, a többit a természet elintézi! – jelentette ki Paolo, majd eltéve fegyverét,
a doktornőre nézett – Mr. DiMaggio már nagyon várja – vigyorogta el magát elégedetten,
és arcán látszott, szinte kezében érzi a jutalmat, amit főnöke tűzött ki Nicole
fejére.
- Nem
hagyhatják itt! Kórházba kell vinni! – emelte fel hangját Nicole az ügynökre
mutatva, mire Paolo és a másik férfi összenéztek, és hangosan nevetni kezdtek,
majd az ellenkezéssel nem törődve, az ajtó felé taszigálták mindkettejüket.
- Őt
is visszük? – mutatott most Patrick-re az ifjabb bűnöző, mire Paolo néhány
percig elgondolkodott.
- A
másik lehetőség, hogy kinyírjuk, de szerintem, már így is felhívtuk a
szomszédok figyelmét magunkra, szóval, a legjobb lesz, ha a raktárban öljük meg
a nővel együtt – felelte logikusan érvelve, ami láthatólag megfelelt a
másiknak, mert bólintott, és az utat az autóig már szótlanul tették meg.
Nicole elkeseredetten ült hátrakötözött
kézzel a raktár közepére állított széken. A helyzet fájón ismerős volt a
számára, azzal a különbséggel, hogy tudta, ezúttal nincs senki, aki megmentse.
Robert minden valószínűség szerint, már meghalt, legalábbis, abból
következtetve, amilyen intenzitással vérzett a lőtt seb, rajta kívül pedig,
senki nem tudja, hogy megbukott az álca. Még most sem akarta elhinni, hogy azok
után, hogy belement az alkuba, és felmondott, Landgrave mégis elárulta őt
DiMaggio-nak. Mégsem ez, illetve a saját helyzete aggasztotta leginkább. Sokkal
jobban elkeserítette a tény, hogy hiába hozta meg két évvel korábban élete
legnehezebb döntését, és hagyta el férjét, hogy az, élhessen, és ne legyen
veszélyben, most mégis itt ül mellette, ugyanúgy megkötözve, és ugyanúgy arra
várva, hogy a maffiavezér végezzen vele. Miután alig fél órás utazás után
megérkeztek a raktárhoz, mindkettejüket megkötözték egy gyéren megvilágított
helyiségben, majd rájuk zárták az ajtót. Nicole biztosra vette, hogy ezt
követően mentek el DiMaggio-ért, hogy a férfi személyesen ölhesse meg. Fél szemmel
Patrick felé pillantott, aki minden erejét összeszedve próbálta kiszabadítani
kezeit, és amikor nem járt sikerrel, mérgesen fújtatott egyet. Tekintetük
találkozott, és most először, mióta kiderült, kicsoda ő valójában, nem
gyűlöletet, hanem aggodalmat látott megvillanni a kék szemekben, melyek
rászegeződtek.
- Még
most sem árulhatod el, mi folyik itt? – kérdezte halkan a férfi, és hangjában
nem számonkérés, inkább érdeklődés csengett.
- DiMaggio
talán elenged élve, ha rájön, hogy nem tudsz semmit – adta meg a nemleges választ
a doktornő, mire Patrick örömtelenül felnevetett.
- Kötve
hiszem, és amúgy sem hagynálak itt! Soha! – nézett mélyen a nő szemébe - inkább
meghalok! – jelentette ki határozottan, és várakozón nyelt nagyot, mire Nicole
nagyot sóhajtott.
- Minél
kevesebbet tudsz, annál jobb – állt ellen Nicole változatlanul, mire Patrick
reményvesztett türelmetlenséggel nézett fel az égre, és a mennyezetről lelógó
egyetlen lámpa könyörtelenül világított bele szemébe.
- Tényleg
azt hiszed, hogy ha őszinte tekintettel mondom egy maffiózónak, hogy nem tudok
semmit, önként és dalolva elenged? – kérdezte kétkedő, kissé gúnyos hangon –
Sam! Az ég szerelmére! Mindenképpen megöl! – szólította feleségét korábbi
nevén, és Nicole meglepetten nézett rá. Évek óta most először hallotta a férfi
szájából a nevét, ugyanúgy becézve, ahogy házasságuk alatt, és emlékek sora
rohanta meg, de nem volt ideje elmerülni bennük, mert Patrick folytatta – Tudni
akarom az igazságot! Ennyivel tartozol, nem gondolod? – kérdezte komoly
hangsúllyal, mire Nicole egy percre lehunyta szemét. Igazat kellett adnia
férjének. Semmin nem változtat az igazság, és Patrick-nek joga van tudni, miért
tartják fogva, miért lőttek rá, miért hagyta el.
- Az
igazi nevem Elizabeth Green – kezdett bele halkan, és közben nem nézett a
férfira, így nem láthatta, hogy annak keskeny ajka elnyílik meglepetésében.
Eddig azt hitte, a nő igazi neve Samantha, most pedig rá kellett jönnie, hogy
már házasságuk idején, álnéven élt. Kit vettem el egyáltalán? – tört fel benne
a kérdés, miközben Nicole folytatta – New Yorkban születtem, anyámat sosem
ismertem, apám DiMaggio könyvelője volt, aki hírhedt maffia vezér hírében állt,
de soha semmit nem tudtak rábizonyítani – mesélt tovább színtelen hangon. – Egy
nap, nem sokkal az után, hogy hazaértem a kórházból, ahol a gyakornoki időt
töltöttem, DiMaggio jelent meg nálunk. Apám megtiltotta, hogy kijöjjek a
szobából, de a kiabálás miatt, megszegtem az ígéretem. Éppen akkor léptem a
nappaliba, amikor hidegvérrel lelőtte apát – remegett meg kissé a hangja, de
hamar összeszedte magát, és nagy levegőt véve, folytatta, Patrick pedig, némán
igyekezett feldolgozni a hallottakat. – DiMaggio meglátott, de sikerült
elmenekülnöm, és meg sem álltam a rendőrségig. Minden… nagyon gyorsan történt…
- köszörülte meg torkát – alig 12 óra múlva már úton voltam Chicago felé Robert
Fallon ügynökkel, aki új személyazonosságot kreált nekem, és bejuttatott a
kórházba, ahol találkoztunk, hogy folytathassam az orvosit.
- Robert…
- ismételte meg halkan a nevet Patrick, miközben átkozta magát, amiért egy
percig is elhitte, hogy felesége képes lett volna megcsalni őt. Még mielőtt
bármit kérdezhetett volna, Nicole folytatta.
- Korona
tanú lettem DiMaggio ellen, és két évig úgy tűnt, minden rendben is lesz… de aztán…
egy nap megjelent Robert, és közölte, hogy el kell tűnnöm, mert egy tégla
minden tanú adatát kiszivárogtatta – beszélt tovább – senkitől sem búcsúzhattam
el… - tette hozzá halkan, és Patrick számára egyértelmű volt, hogy aznapról
mesél szerelme, amikor üresen találta a lakást, a levéllel.
- A
levél? – kérdezett rá nagyot nyelve, mire Nicole száján keserű mosoly jelent
meg.
- El
akartam köszönni tőled, de Robert nem engedte. Azt mondta, DiMaggio mindenkivel
végez, akit szeretek, hogy így kínozzon, és akkor vagy biztonságban, ha nem
tudsz semmiről. Megígérte, hogy elintézi a dolgot… - húzta el a száját a nő – a
levélről semmit nem tudtam, egészen addig, amíg te nem beszéltél róla.
- Az
arcod is az új személyiséged része? – jött a következő kérdés a férfitól, mire
Nicole hallgatott néhány percig, és Patrick már azt hitte, nem is kap választ,
amikor meghallotta a bársonyosan halk hangot.
- Nem
terveztük… - fogott bele, és látszott rajta, nehezen beszél arról az időszakról
– de… miközben Robert menteni próbált, DiMaggio emberei a nyomunkra bukkantak…
úgy gondolta… kipróbálja, milyen éles a kése, mielőtt végez velem… - csuklott
el a hangja, ahogy emlékei között felidéződött a kép, ahogy DiMaggio újra és
újra ütésre emeli a kezét. Szinte ismét érezte az először éles, majd egyre
tompább ütéseket, a vér ízét a szájában. – A cél az volt, hogy ha meg is
találják a hullámat, minél később lehessen azonosítani – tette hozzá tárgyilagosan,
miközben Patrick elborzadva nézett rá. El sem tudta képzelni, min mehetett
keresztül felesége, és rettenetesen szégyellte magát, hogy ő eközben dühös volt
rá, és gyűlölte.
- Annyira
sajnálom, Sam! – nyögte nehéz szívvel, mire Nicole szomorúan mosolygott vissza
rá, Patrick pedig, zavartan mosolyodott el – vagy… inkább Nicole? – kérdezte
tanácstalanul, a nő azonban, megrántotta a vállát.
- Az
igazat megvallva, már fogalmam sincs, ki vagyok – sóhajtott mélyet, mire
Patrick elkomolyodott, és mélyen a kék szemekbe nézve, súgta.
- A
feleségem! – jelentette ki természetes hangsúllyal, miközben tekintetén
látszott, egy percre sem fogja ezek után magára hagyni, Nicole pedig, úgy
érezte, minden teher legördült a válláról, mely eddig a pillanatig levegőhöz
sem engedte jutni. Éppen válaszolt volna, amikor nyílt az ajtó, és a korábbi
két fickóval ezúttal DiMaggio is megérkezett. Haja ezúttal is hátrafésülve
simult fejére, keskeny ajkai arrogáns mosolyra húzódtak, miközben szemeiből
elégedettség sugárzott. Fekete cipője vészjósló hangon kopogott a
raktárhelyiség padlóján, miközben bal kezének két ujjával a jobb gyűrűs ujján
lévő pecsétgyűrűt forgatta.
- Lám,
lám, lám – ismételte lassan, miközben tekintete fürkészőn futott végig a
doktornő arcán, majd néhány perc után a két férfi felé fordult – biztos, hogy ő
az?
- A
csávó azt mondta, hogy biztos! – jelentette ki Paolo határozottan, mire
DiMaggio kételkedve ingatta meg fejét.
- Hozzátok
ide! – dörrent a hangja parancsolón, mire a fiatalabb férfi bólintott, és
engedelmesen eltűnt, hogy aztán alig egy perc múlva Anthony Brant társaságában
térjen vissza. Nicole szája elnyílt a döbbenettől, amikor meglátta, ki lép be
az ajtón, Tony azonban, bosszúálló vigyorra húzta száját. Fogalma sem volt
róla, hogyan jutott eszébe a férfinak, hogy nyomozzon utána, de az okát
pontosan tudta. Biztos volt benne, hogy Tony nem bírta megemészteni, amiért
kiszabadította feleségét a közeléből.
- Parancsoljon,
Mr. DiMaggio! – húzta ki magát, és még koszos sapkáját is lekapta tisztelete
jeléül kopasz fejéről, és ideges mozdulattal gyűrögette.
- Hogyan
akadt a nyomára? – kérdezte a vezér, mire Tony kihúzta magát, és fontossága
teljes tudatában látott hozzá, hogy részletezze a kérdésre a választ.
- Dr.
Landgrave bízott meg vele, hogy nézzek egy kicsit a nő körmére – mutatott a
doktornőre, majd azonnal folytatta – nyomozni is kezdtem, de semmit nem
találtam Nicole Rafferty-ről. Végül egy-két cimborám segítségével eljutottam
egy F. B. I. ügynökhöz, aki jó pénzért cserébe, szimatolni kezdett. Akkor
derült ki, hogy Dr. Rafferty nem más, mint Elizabeth Green, az a nő, aki
koronatanú a maga gyilkossági ügyében – hadarta szinte egy levegővétellel, és
arcán látszott, rendkívül büszke a teljesítményére.
- Meggyőző
– bólintott elismerőn a maffia főnök, majd elgondolkozva kérdezte - milyen jutalmat
vár?
- Pénzt!
250 000 dollárt – válaszolta késlekedés nélkül Tony, majd ördögi mosollyal
hozzátette – ezen kívül… nem maga az egyetlen, akinek tartozik a doki néni!
Látni akarom, amikor megöli! – bökte ki végre, mire Patrick keze ökölbe
szorult, és teljes erővel feszítette meg karjával a köteleket úgy, hogy még a
szék is megreccsent alatta.
- Te
nyomorult patkány! Ha a kezeim közé kerülsz, könyörögni fogsz, hogy öljelek
meg! – sziszegte gyűlölettel a hangjában, mire Tony meglepetten nézett rá,
DiMaggio azonban, hangosan felkacagott.
- Tetszik
az optimizmusa! – ingatta meg a fejét, miközben érdeklődve futtatta végig
pillantását rajta – egyébként, ki a fene ez?
- Nem
tudjuk, de a nővel volt, amikor érte mentünk – felelte Paolo, aki láthatólag a
szóvivő szerepét látta el a duóban.
- Ügynök?
– jött a következő kérdés a vezértől, de ezúttal Tony válaszolt.
- Dehogy!
Ez is orvos – bökött rá undorral Patrick-re fejbiccentéssel – a nőnek a férje!
- Ez
egyre jobb lesz, komolyan mondom! – hahotázott megint elégedetten DiMaggio,
majd Tony felé fordult – jó munkát végzett, és meg is kapja érte a jutalmát! –
felelte nagyvonalú mosoly kíséretében, mire Tony arcán látszott, hogy szinte
már kezei között érzi a pénzt, és gondolatban már költi is. – Sajnos, azt nem
tudom teljesíteni, hogy lássa, amikor megölöm, mert előtte még szórakoztatni
szeretném magam egy kicsit – tette hozzá sajnálkozó hangon, bár arcán nyoma sem
volt a megbánásnak, majd Paolo felé fordult – fizesd ki! – utasította a férfit,
aki bólintott, és a következő pillanatban előkapta oldalára erősített
félautomata pisztolyát, és egyenesen Tony szívébe lőtt, aki kikerekedett
szemekkel kapkodott levegő után, majd néhány másodperc múlva, holtan esett
össze – takarítsátok el! – jött a következő parancs, mire az ifjabb, és Paolo
munkához látott, DiMaggio pedig, közelebb sétált Nicole-hoz. – Ugye, nem hitte,
hogy megtalálom? – kérdezte fensőbbséges mosollyal, mire Nicole hideg
tekintettel nézett vissza rá.
- Nem
maga talált meg – válaszolta pimaszul, mire DiMaggio mosolyra húzta ajkát.
- Jogos.
– bólintott, majd még közelebb sétált, és egészen közel megállt a nő előtt – A
plasztikai sebészek nagyon jó munkát végeztek – jegyezte meg, és Nicole már
akkor tudta, mi fog következni, amikor meglátta, hogy DiMaggio bal kezével
megfordítja pecsétgyűrűjét, és annak ellenére, hogy nem érte váratlanul, mégis
elemi erővel hasított belé a fájdalom, amikor a vezér hatalmas tenyere arcának
bal felén csattant. Szeme könnybe lábadt, a vér azonnal elöntötte száját, és
csak szeme sarkából látta, hogy Patrick egész testében megfeszül, de tudta,
semmit nem tud tenni az ellen, ami következni fog, és nem kellett a férfira
néznie, hogy tudja, ezzel ő is tisztában van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése