19.
fejezet
Patrick rosszkedvűen nézett az éjjeli
szekrényen elhelyezkedő, digitális ébresztő órára, mely 5 órát mutatott, és
kegyetlen érzéketlenséggel figyelmeztette őket arra, ideje felkelniük, elhagyni
a meleg, kényelmes ágyat, a másik ölelő karjait, és munkába indulni. Nicole
nagyot nyújtózkodva, élvezettel szívta be a férfiból áradó dezodor illatát,
ahogy áthajolva rajta, Patrick lenyomta az órát, és amikor vissza akart
feküdni, átkarolva a nyakát húzta magához egészen közel, hogy ajkukat csak
néhány milliméter választotta el egymástól.
- Bent
találkozunk? – kérdezte halkan, mélyen a kék szemekbe nézve, melyből szerelmet
olvashatott ki, mire Patrick megrázta a fejét.
- Délután
megyek csak be – felelte, miközben puha csókot nyomott az édes ajkakra –
jelents beteget! Ha kell, írok igazolást – csillant meg szemében a huncutság
szikrája, mire Nicole úgy tett, mint, aki eljátszik a gondolattal.
- Nem
is rossz ötlet, de nem számoltál egy plusz tényezővel – válaszolta szomorkásan,
majd, amikor a férfi értetlenül nézett vissza rá, folytatta – Sue! Ha
meghallaná, hogy beteg vagyok, csapot-papot otthagyva a kórházban, sietne ide,
hogy ápoljon.
- Szerintem,
ő falazna nekünk – vélte Patrick mosolyogva, ahogy eszébe jutott, mennyit mesterkedett
a titkárnő azért, hogy ők ketten egy párrá válhassanak. – Egyébként pedig, az
én személyes orvosi felügyeletem alatt állnál, így nem lenne oka aggódni.
- Csábító
javaslat, hogy veled töltsem a délelőttöt, de van néhány betegem, akit mindenképpen
meg akarok nézni – húzta el a száját kissé csalódottan Nicole – ezen kívül, Dr.
Larkin sem lesz egész héten, és ha még én is beteget jelentek, Anzil felköti
magát az első neoncsőre – vázolta fel a közeli jövőt a doktornő, miközben
kimászott a takaró alól, és köntösét magára kapva, a fürdőszoba felé vette az
irányt.
- Mikorra
kell beérned? – kiáltott a nő után hangosabban, mivel az, már megengedte a zuhanyvizet,
és jól lehetett hallani a víz csobogását a tálcában.
- Hétre!
– kiáltott vissza Nicole, mire Patrick az órára nézett, és sejtelmes vigyor
terült szét ajkán, miközben gyorsan magára kapta farmernadrágját, és pólóját,
hogy aztán a konyha felé vegye az irányt. Alig 20 perc múlva a doktornő frissen
és üdén, kockás inget, és sötét színű farmert viselve, lépett ki a hálóból, és
orrát azonnal megcsapta a sült tojás és szalonna illata. A konyhába lépve, alsó
ajkát beharapva figyelte Patrick-et, ahogy két tányérra helyezi az ételeket,
művészi precizitással, majd narancslevet, és kávét tölt mindkettejüknek. Még
élénken élt emlékeiben, hányszor lepte meg férje ágyba hozott reggelivel a
házasságuk alatt, főleg az olyan ritka alkalmakkor, amikor egyiküknek sem
kellett bemenni, dolgozni. Olyankor az egész napot az ágyban töltötték,
beszélgettek, szeretkeztek, kiélveztek minden percet, amit a másik karjaiban
tölthettek. – A korai infarktushoz vezető hét lépcsőfok, első fejezet – szólalt
meg, az ajtófélfának támaszkodva, mosolyogva, mire Patrick felkapta fejét, és
válasz nélkül, csak nézett rá néhány másodpercig. Tekintete szinte itta magába
a nő látványát. A kockás ing nem volt teljesen begombolva, így láttatni engedte
selymes bőrét, melynek puhaságát most is az ujjaiban érezte, a farmer érzékin
feszült combjára, és fenekére, és előtte felrémlett a kép, ahogy szorosan
hozzápréselődik testéhez – Ezt a diétát javasolja a betegeinek is, Dr. Rosette?
– rántotta ki merengéséből a nő csipkelődő hangja, mire nagyot nyelve
elhessegette az érzéki képeket.
- Természetesen,
de csak akkor, ha öngyilkossági hajlammal rendelkeznek – válaszolta tréfásan,
majd szemét összehúzva, tettetett szigorral nézett szerelmére – csak nem azt
akarja mondani, Dr. Rafferty, hogy nem szokott reggelizni!
- Ó,
dehogynem! Hogy is hagynám ki, amikor mindenki tudja, hogy a reggeli a
legfontosabb étkezés – bólogatott mindent tudón a doktornő, miközben közelebb
lépett, és felemelte a kávéscsészét, hogy nagyot kortyoljon a forró, fekete
nedűből, ami szinte azonnal száguldozni kezdett ereiben, hogy energiával és
frissességgel töltse fel.
- Tehát
soha – szűrte le a lényeget a férfi, majd gálánsan kihúzott egy széket –
foglalj helyet, és kóstold meg minden idők legfinomabb rántottáját! – mutatott
a tányéron gőzölgő ételre színpadi mozdulattal, mintha főpincér lenne, mire
Nicole leült, és villájára szúrt egy falatot, majd bekapta, és kritikus
lassúsággal ízlelgette.
- A
szerénységed veled született tulajdonságod, vagy az idők folyamán szedted
magadra? – kérdezte mosolyogva, mire Patrick megvonta a vállát.
- Mit
mondhatnék? Nekem is van hibám, igaz, csak ez az egy – válaszolta nagyképűen,
de szemében huncut mosoly bujkált, Nicole pedig, nem állta meg, és felnevetett.
- Megpróbálok
együtt élni vele – kuncogta, miközben újabb adag rántottát emelt szájához –
elismerem, tényleg ehető – dicsérte meg óvatosan a férfit, mire az, büszkén
húzta ki magát.
- Élvezd
ki minden pillanatát, ugyanis ez az egyetlen, amit el tudok készíteni -
válaszolta, miközben ő is nekilátott az evésnek. Néhány percig szótlanul
falatoztak, majd kis idő múlva, Patrick megköszörülte a torkát. – Nicole… -
fogott hozzá, miközben tányérját félretolta, és elgondolkodva, bizonytalanul
kezdte forgatni kezében a kávéscsészét.
- Jesszus!
Most akarod bevallani, hogy a szalonna a szomszéd kutyájából van? Szegény Kiki…
- kérdezte a doktornő vidáman, hogy eloszlassa azt a belső feszültséget, ami hatalmába
kerítette, amikor meglátta szerelme komoly arcvonásait, de Patrick csak egy
halvány mosollyal jutalmazta az erőfeszítést.
- Aggódom
az álmod miatt… - folytatta Patrick, majd a választ meg sem várva, tovább beszélt
– sikoltottál… nem tudom, mit álmodtál, mert nem mesélted el, de nem úgy tűnt,
mintha semmiség lett volna. Talán, ha beszélnél róla… - vetette fel, mire
Nicole is követte példáját, és eltolta maga elől a tányért. Hirtelen elment az
étvágya, ahogy ismét megjelentek előtte a képek, amik nem csak álmában
kísértették, hanem gyakran nappal is.
- Nincs
miről beszélni, Patrick – hárította el ismét a lehetőséget, annál is inkább,
mert fogalma sem volt róla, mit mondhatna. Mégsem mesélheti el, mit álmodott,
hiszen azzal mindent be kellene vallania, ő pedig, éppen most döntött úgy, hogy
új életet kezd, és lezárja a múltat – jól esik, hogy aggódsz, de felesleges.
Még sosem fordult elő – hazudta rezzenéstelen arccal, jól titkolva, hogy milyen
gyakran gyötrik rémálmok, mióta el kellett őt hagynia.
- Úgy
érzem, több van e mögött – kötötte az ebet a karóhoz Patrick, és Nicole most
először nem díjazta, mióta a férfit ismerte, hogy az ilyen jó érzékkel olvas
egy-egy tekintetből, arcvonásból. – Megértem, hogy nem akarsz róla beszélni, de
segíteni akarok!
- Utoljára
mondom, hogy nincs semmi bajom! Miért akarod mindenáron bemagyarázni nekem,
hogy segítségre szorulok? – tört fel a nőből ingerülten, majd nagy levegőt
vett, és a másodperc tört része alatt szedte össze magát – mennem kell
dolgozni… - hagyta nyitva a mondatot, így nyilvánvalóvá téve a férfi számára,
hogy ideje hazaindulnia, miközben felállt, és elkezdte leszedni az asztalt.
Patrick egy szót sem szólt, pontosan tudta, hogy titkol előle valamit a nő, ami
a rémálmait okozza, és azt is tudta, hogy nem akar róla beszélni. Úgy érezte,
nem szabad tovább erőltetnie a dolgot, félt attól, hogy Nicole félelmében véget
vet annak, ami még csak éppen elkezdődött közöttük. Miközben a doktornő
nekiállt elmosogatni az edényeket, Patrick felvette a cipőjét, és kabátját,
majd háta mögé lépett, és puhán belecsókolt a nyakába. Figyelmét nem kerülte
el, hogy Nicole feszülten húzza ki magát az érintésre.
- Bent
találkozunk – suttogta halkan, majd a választ meg sem várva, elhagyta a házat.
Nem láthatta, hogy a doktornő összeszorított szájjal igyekszik visszatartani
könnyeit. Mindennél jobban szerette volna, ha őszinte lehetett volna a
férfival, elmondani neki mindent, de nem tehette.
Nicole monoton egyhangúságú rutinnal
töltötte ki a kartonokat. Aláírt, diagnózist egészített ki, vérképet kért, vagy
éppen a már elkészült leleteket tanulmányozta a nővérpultnál, miközben
igyekezett kiszűrni a háttérzajt, ahogy Monique a legifjabb medikust, a fekete
bőrű, 20-as éveinek elején járó, Randy-t próbálta meggyőzni arról, milyen
tökéletes párt alkotnának ők ketten. Randy feszengve mosolygott, és pirulva
bólogatott, miközben jól kivehető volt mosolygásából, nem is lenne annyira
ellenére egy közös vacsora a nővérrel, aki ezúttal is közszemlére bocsátotta
mély dekoltázsát. Nicole bizonyos időközönként, fejét ingatva nézett fel a
papírok fölött, így éppen elcsípte Randy pillantását.
- Mit
szól hozzá? – kérte ki véleményét a férfinak csak erős túlzással nevezhető
ifjonc, akinek ugyan már enyhe borosta borította állát, de kisfiúsan nyílt
tekintete, és a fekete keretes szemüvege miatt alig nézett ki 17 évesnél
többnek.
- Nem
figyeltem, miről is volt szó? – kérdezett vissza Nicole, mire Monique vette át
a válaszadás jogát a férfitól.
- Maga
szerint is csak jól járna velem Randy, ugye? Számos jó tulajdonságom mellett az
egyik az, hogy 10 évvel vagyok csak idősebb nála! – fecsegett Monique, mire
Nicole értetlenül nézett vissza rá – ebből fakadóan, rengeteg új, és hasznos
dologra tudnám megtanítani – kacsintott sokatmondón a doktornőre, és arcáról
jól le lehetett olvasni, csak szórakozik a fiatal férfival, mire Randy ismét
fülig pirult, és zavartan simított végig kidolgozott mellkasán, mely jól
kivehető volt a fehér ing alatt is, melyet a köpeny alatt viselt.
- 10
év… elhanyagolható… persze – válaszolta szórakozottan a doktornő, miközben
szemöldökét összeráncolva lapozta végig az egyik kartont, és Monique már éppen
tiltakozott volna, hogy nem is figyel rájuk, amikor felpillantott, és végig
mérve mindkettejüket, hozzátette – Monique, járjon nyitott szemmel! Dr.
Levander az intenzívosztályról minden áldott nap azért jön le a földszintre
kávézni, hogy találkozhasson magával – világosította fel eddig észrevétlenül
maradt hódolójáról a nővért, aki ráadásul még korban is jobban illett volna
hozzá, majd Randy-re nézett. – Maga pedig, ha a kartonokat is olyan elmélyülten
tanulmányozná, mint a nővérek dekoltázsát, akkor észrevette volna, hogy Mr.
McPhee jobb kezének gyűrűsujja mellett, a középső ujja is eltört, nem csak
repedés, amit a röntgen mutat. -
Tartotta a medikus orra elé, a fény felé a képet, majd a választ meg sem
várva, az irodája felé vette az irányt, néhány kartont a hóna alá csapva.
- Juj,
milyen harapós ma! – szívta meg fogát Monique, miközben elgondolkodva nézett a
doktornő után, akiről szinte sütött, hogy bántja valami.
- Csak
elnéztem… ez mással is előfordulhat! – morgott Randy durcásan, miközben mindenfelől
áttanulmányozta a röntgent, és Monique felé mutatta – nézze csak meg! Alig
észrevehető az a törés!
- Dr.
Levander! Ki hitte volna? – kuncogott elégedetten a nővér, akit szemmel
láthatólag egyáltalán nem érdekelt Randy sértettsége, csak merengve bámult maga
elé, és arcán látszott, már az esküvőjét tervezi a 30-as éveinek elején járó
aneszteziológussal, akire Nicole felhívta a figyelmét – hogy nem vettem észre
magam? Hiszen általában jól működik a radarom! – támasztotta meg hitetlenkedve
állán fejét.
- Figyel
rám egyáltalán?! – tört fel a fiatal orvos-gyakornokból, mire Monique méla
mosollyal ajkán, negédesen rázta meg a fejét.
- Nem!
– jelentette ki, majd faképnél hagyva a medikust, a büfé felé vette az irányt.
Nicole futólag a faliórára pillantott a
kórház folyosóján, mely fél 11-et mutatott, miközben megnyomta a lift
hívógombját. Egész nap nem tudta kiverni a fejéből a reggeli vitájukat
Patrick-kel, amit, érezte, hogy ő reagált túl. A férfi csak segíteni akart
neki, jól ráérzett, hogy a rémálom nem egy semmiség volt, ahogy állította, ő
pedig, ahelyett, hogy hálás lett volna a törődésért, sündisznó módjára
kiengedte a tüskéit, és durván elküldte a férfit. Csak remélni merte, hogy
Patrick nem változott sokat elválásuk óta, és most is úgy reagál, ahogy
számított tőle, vagyis, amint beér a kórházba, megkeresi majd, és meg tudják
beszélni a történteket. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy felhívja,
úgy érezte, neki kellene elsőként lépnie, de aztán elvetette ezt a lehetőséget,
hiszen azt sem tudta, mit mondhatna, a bocsánatkérésen túl. Félt tőle, hogy
Patrick ismét rákérdez az álomra, az igazságot pedig, nem oszthatta meg vele.
Éppen itt tartott gondolatban, amikor megérkezett a lift, ő pedig, gondolataiba
merülve szállt be, hogy meg se álljon az intenzív osztályig, ahol Tommy után
szeretett volna érdeklődni. Lehetősége azonban nem volt rá, hogy megnyomja a
megfelelő gombot, mert, ahogy keze elindult a gomb felé, megszólalt oldalán a
csipogó, és szinte azzal egy időben, a hangosbeszélőben is bemondták a nevét.
- Dr.
Rafferty! Fáradjon azonnal a sürgősségi osztályra! Dr. Rafferty fáradjon a
sürgősségi osztályra! – harsogott a határozott női hang, ő pedig, gondolkodás
nélkül indult abba az irányba. Sietős léptekkel futott végig a folyosón,
köpenyébe belekapott az ellenszél, ahogy kollégáit, és a dolgukat végző
nővéreket kikerülve, igyekezett, hogy fel ne lökjön senkit. A levegőt gyorsan
szedve érkezett meg a nővérpulthoz, ahol már várták. A pult mögött álló, 40-es
éveinek végén járó, magas, vékony, szigorú arcvonásokkal rendelkező nővér,
unott arccal mutatott az egyik vizsgáló felé. – Hármas szoba! Siessen, mert
megölik! – tette hozzá érdektelen hangon, mire Nicole meglepetten nézett rá.
- Kifejtené?
– kérdezte értetlenül, mire a nővér megvonta a vállát.
- Megtehetem,
de addigra Dr. Anton halott lesz – utalt Randy-re a nő, mire Nicole nem kérdezett
többet, csak azonnal az ifjú medikus segítségére sietett. Ahogy belépett a
vizsgálóba, először csak egy 45 év körüli, magas, fizikai munkától széles
mellkasú, barna vadász mellényt, és kockás inget viselő, sötét hajú férfit
látott, aki haragos arccal, ökölbe szorult kézzel állt az egyik vizsgáló ágy
mellett. Hogy ki fekhetett az ágyon, azt nem látta, mert eltakarta előle Randy,
aki kétségbeesetten szorította szája elé a kezét.
- Te
jó Isten! Ó, te jó ég! – fohászkodott a gyakornok, mire a vele szemben álló
férfiból ismét kitört az ideg.
- Ne
fohászkodjon, maga szerencsétlen barom! Az nekem is megy, diploma nélkül!
Segítsen! – rivallt rá az orvos-jelöltre, mire Nicole úgy érezte, itt az ideje
közbelépni. Határozott mozdulattal tolta arrébb Randy-t, de amit látott, őt is
meglepte. Az ágyon egy 10 év körüli, szőke hajú fiú feküdt, arcát azonban nem
láthatta, mert eltakarta egy hatalmas, kitömött oroszlánfej, melybe beszorult a
feje. Az oroszlán alsó állkapcsának két foga a nyakába, míg felső állkapcsának
fogai a homlokába ékelődtek, ahonnan ráérős lassúsággal szivárgott a vér, a
kisfiú pedig, időközönként tompa hangon felnyögött.
- Segítsééég!
– nyöszörögte rémülten, mire Nicole nagy levegőt vett, és az ajtó felé tolva a
medikust, átvette az irányítást.
- Dr.
Rafferty vagyok! – mutatkozott be rutinos gyorsasággal, majd a kisfiú ágya
mellé lépett, és leguggolva vette szemügyre a sérülést. Megnyugodva lélegzett
fel, amikor látta, hogy a sérülések, melyeket a kitömött fej okozott, csak
felszíni, és a legnagyobb problémát a fiú „szorult” helyzete okozza. – Hogy
hívnak? – kérdezte a kisfiút, hogy elterelje a figyelmét az ijesztő
szituációról.
- Ben
– nyögte a tejföl szőke gyerek, akinek hangját eltompítva, és kissé
visszhangosan verte vissza a fogságban tartó oroszlán.
- Oké,
Ben! Nem lesz semmi baj, megígérem! – igyekezett megnyugtatni a fiút, miközben
gumikesztyűt húzott.
- Ajánlom
is, hogy ne legyen semmi baj! – fenyegetőzött az apa, miközben idegesen
toporgott egyik lábáról a másikra – kész őrület! Tegnap megnéztük az
Oroszlánkirályt, erre beledugja a fejét abba az átkozott trófeába! 10 évesen
már lehetne annyi esze, hogy ilyet nem csinál! – háborgott a férfi, amit Nicole
igyekezett figyelmen kívül hagyni.
- Apukád
lőtte ezt az oroszlánt? – faggatta tovább a kisfiút, továbbra is nyugodt
hangon, miközben egy fogóval megpróbálta szétfeszíteni a fogakat, hogy
leemelhesse a fejéről.
- Nem!
A nagyapám híres vadász volt, ő terítette le! – válaszolt készségesen a fiú
helyett az apa, mit sem törődve a doktornő rosszalló pillantásával.
- Auúú!
– jajdult fel a gyerek, Nicole pedig, azonnal abbahagyta a feszegetést. Rá
kellett döbbennie, hogy ez így nem fog menni, ezért elnyomta a szitkot, ami
kikívánkozott belőle, és nyugtatón simított végig a vékony kis alkaron.
- Ne
haragudj! – kért azonnal elnézést a fiútól, jól lehet, tudta, hogy kénytelen
fájdalmat okozni neki - Mikor történt az eset? – kérdezte, az apához intézve
szavait, mivel mindenképpen tudni akarta, milyen régóta tartja fogságban a fiút
az oroszlán állkapcsa. Fogalma sem volt, hogy a szorítás mennyire zárja el az
ereket, és elég oxigénhez jut-e a gyerek.
- Még
1910-ben! Afrikában járt, amolyan vadászturizmuson vett részt! – büszkélkedett
a férfi, kihúzva magát, amitől ingjén pattanásig feszültek a gombok. Nicole
döbbenten meredt rá, majd mély levegőt vett, és egy másodpercre lehunyta a
szemét.
- A
baleset, mikor történt? – fejezte ki magát pontosabban, mire az apa értetlenül
nézett vissza rá.
- Mondtam
már, hogy nem baleset volt! A saját kezével terítette le! Vagyis… a puskájával,
de nem véletlenül, az egyszer fix! – nevetett fel tesztoszterontól fűtve, mire
Nicole úgy érezte, menten megfojtja.
- A
fia feje, mikor szorult be az oroszlán szájába?! – tette még egyértelműbbé a
kérdést, mire a férfi tekintetében végre megjelent a megvilágosodás szikrája.
- Ja!
Azt nem tudom… valamikor reggel, azt hiszem – rántotta meg a vállát, majd
folytatta – éjszaka még ép volt az oroszlán, ez biztos! Délelőtt, amikor
bementem a nappaliba, akkor meg már lógott ki belőle a gyerek – mutatott
keseregve Benre, és Nicole nem tudta eldönteni, az oroszlánt, vagy a fiát
sajnálja-e a férfi. Annyi biztos volt, hogy legalább 4 órája lehetett már ebben
a helyzetben, és ha a sérülések felszíniek voltak is, a nyomás, melyet a fog a
nyaki erekre gyakorolt, túl sok lehetett egy ilyen kicsi szervezetnek. Tudta,
minél előbb ki kell szabadítania Ben-t. A doktornő ismét közelebb hajolt, és
szemügyre vette a fogakat, majd egy tollat vett elő, és végig húzta a fiú
nyakán.
- Ezt
érzed, Ben? – kérdezte, mire a fiú megpróbált bólintani, de amikor nem
sikerült, csak hümmögött válasz gyanánt – rendben – harapta be alsó ajkát
Nicole elgondolkodva, majd hirtelen ötlettől vezérelve, a még mindig az ajtóban
álldogáló Randy-re nézett – hozzon egy csontfűrészt! – utasította a medikust,
aki azonnal útnak is eredt, hogy szerezzen egyet.
- Egy
pillanat! – emelte fel tiltakozása jeléül mindkét kezét az édesapa – le akarja
vágni a fiam fejét?! – hördült fel, mire Nicole égnek emelte a szemét.
- Nem!
Elfűrészelem az oroszlán fogait, hogy eltávolíthassam Benről – magyarázta
erőltetett nyugalommal, mire az apa rémült arccal meredt rá.
- Magánál
van?! Ez a trófea legalább 100 éve a családom birtokában van! Az egyetlen emlékem
a nagyapámról! – tajtékzott a férfi, mire Nicole hidegen mérte végig.
- Megértem,
hogy régebb óta van magukkal, mint a fia, hiszen ő pusztán 10 éve a család
tagja – válaszolta rideg, cinikus hangon – de talán elnézi nekem, hogy én mégis
inkább őt akarom megmenteni, és nagy ívben teszek az oroszlánjára! Ha nem
tetszik, pereljen be! – jelentett ki magabiztosan, miközben Randy megérkezett a
csontfűrésszel, és a kezébe nyomta.
- Nincs
más lehetőség?! – kérdezte kétségbeesetten a férfi, mire Nicole nemet intett a
fejével – akkor telefonálnom kell! Szegény Larry-nek erről tudnia kell! –
sopánkodott reményvesztetten, majd kilépett az ajtón, és már fülén is volt a
telefon.
- Oké,
Ben, figyelj rám! – szólt ismét a fiúhoz, akinek keze-lába remegett a
rémülettől – hamarosan kiszabadítalak. Nem lesz kellemes érzés, de ügyesnek és
bátornak kell lenned! Megígéred, hogy az leszel? – kérdezte halkan, mire Ben
megint hümmögéssel válaszolt, kis keze pedig, ökölbe szorult – rendben. Akkor
kezdjük is el – vett nagy levegőt, és egészen közel hajolva, precíz, pontos
mozdulatokkal, milliméterről, milliméterre haladva fűrészelte a fogat. Először
az alsó állkapoccsal kezdett, hogy a nyaki ütőereket minél hamarabb kiszabadítsa
a nyomás alól, és elfojtotta a megkönnyebbült sóhajt, amikor sikerrel járt.
Amint végzett az alsó két foggal, Randy letörölgette a vért, ő pedig, a felső
résznek állt neki, amikor kivágódott az ajtó, és egy 30-as éveinek végén járó,
barna hajú, elegánsan öltözött, csinos nő lépett be.
- Te
jó ég! Édesem! – kapta szája elé a kezét riadtan, mire Nicole kérdőn nézett rá
– az édesanyja vagyok! Ugye, nem lesz semmi baj? – faggatta a doktornőt, és
kissé megnyugodva ült le fia mellé, két kezébe fogva annak kezecskéjét, amikor
Nicole vázolta a helyzetet – helyes! Pusztítsa is el azt rohadt fejet! Mindig
is utáltam! – átkozódott a nő, miközben Nicole tovább haladt a munkában. Éppen
levette az oroszlánt a fiúról, így megláthatta a csodálatosan kék szemeket,
melyben félelem, de egyúttal megkönnyebbülés is csillogott, és egy halvány mosoly
kísérte, amikor belépett az apa. – Te nyomorék! Annyit kértem, hogy vigyázz a
fiúnkra egy napot, és még erre is képtelen vagy?! Az ilyen szerencsétlen,
életképtelen húzásaid miatt hagytalak el! – támadt a férfire az asszony, mire
az, védekezőn emelte fel a kezét, Nicole számára pedig, egyértelmű vált, hogy
elvált szülőkkel van dolga.
- Mit
tehetek én arról, hogy kíváncsi természet? – kérdezett vissza válasz helyett,
mire a nő dühösen fújtatott, és a doktornő felé fordult.
- Mikor
vihetem haza, minél távolabb ettől a szerencsétlentől? – mutatott volt férjére,
miközben egy percre sem szűnt meg simogatni kisfia szőke fürtjeit.
- Még
csinálunk egy CT-t, és megfigyelésre, ma éjszakára bent tartjuk. Ha nem lesz
semmi gond, holnap reggel hazamehet – tájékoztatta Nicole, mire az, bólintott,
és attól kezdve minden figyelmét fiának szentelte.
- Nagyon
szépen köszönöm! – szólt a doktornő után hálás mosollyal az ajkán, amikor az, éppen
kilépett volna a helyiségből, mire ő csak intett a fejével, és elhagyta a
vizsgáló helyiséget, hogy aztán egyenesen irodája felé vegye az irányt. Belépve,
hatalmas sóhajjal huppant le a bőrfotelbe, miközben gondolataiban a főszerepet
egy forró, fekete kávé vette át. Éppen eljátszott a gondolattal, hogy felkeresi
a büfét, utána pedig, eredeti tervei szerint, meglátogatja Tommy-t, amikor halk
kopogás zavarta meg elmélkedésében.
20.
fejezet
Az ajtón Sue libegett be életkedvtől
ragyogó mosollyal ajkán. Szőkés fürtjei ezúttal is szanaszét álltak kerek,
pirospozsgás arca körül, melyre megint több sminket pakolt fel a kelleténél.
Nicole örömmel vette észre kezében a kávés bögrét, és csak remélni merte, hogy
neki szánta hűséges titkárnője.
- Gondoltam,
Ben apukája után, jól fog esni egy csésze energia – nyújtotta át szeretetteli
pillantás kíséretében, igyekezve, hogy neon zöld kosztümjére, melybe nem kis
munkával préselhette telt testét, véletlenül se cseppenjen egy korty se, ami
nem is volt egyszerű, tekintettel arra, hogy a bögrét tele töltötte. – Az a
fickó egy energiavámpír… - rázkódott meg látványosan a nő, és amikor látta,
hogy a doktornő értetlenül néz rá, folytatta – biztosan hallottál már róluk! A
közeledbe férkőznek, és elszívják minden energiádat, te pedig, csak azt veszed
észre, hogy nemcsak a munkától, de még az élettől is elmegy a kedved.
- Látom,
gyorsan terjednek itt a hírek – húzta el a száját Nicole, miközben ismét
felrémlett előtte az érzéketlen apuka visszataszító modora.
- Monique
többfunkciós – rántotta meg a vállát Sue, miközben kényelmesen elhelyezkedett a
doktornő asztalával szembeni fotel egyikében – remek nővér, és a legjobb
térfigyelő kamera az épületben, ezen kívül, nagyon jó a hallása.
- Randy
mesélte el neki? – tapintott rá az igazságra Nicole azonnal, jó érzékkel, hiszen
pontosan tudta, hogy a vizsgáló szoba, ahol a kisfiút kiszabadította az
oroszlán fogságából, méterekre van a nővérpulttól, ráadásul a folyosónak nem is
azon az oldalán, ahol a nővér dolgozik, mire Sue sokatmondón elvigyorogta
magát.
- Idd
a kávét, mielőtt kihűl – figyelmeztette egyenes válasz helyett, mire az orvosnő
megingatta a fejét, és óvatosan belekortyolt a gőzölgő italba. Ahogy a kávé
kesernyés íze megcsiklandozta ízlelőbimbóit, majd végig simogatta nyelőcsövét,
szinte érezte, hogy sejtjei életre kelnek, és energiával töltődnek fel – máris
jobb, igaz? – kérdezte elégedetten, mire a doktornő bólintott.
- Nem
aludtam valami jól – válaszolta Nicole halkan, és emlékei között nemcsak
Patrick-kel való édes szeretkezésük képei, hanem rémálma is utat tört magának.
– És, hogy őszinte legyek, a reggelem sem úgy alakult, ahogy terveztem… -
buktak ki belőle önkéntelenül a szavak, melyen ő is meglepődött. Annak
ellenére, hogy Sue-t a legjobb barátjának tartotta, még nem avatta be, hogyan
alakult a kapcsolata Patrick-kel, de most úgy érezte, kell valaki, akivel
beszélhet róla, és tudta, barátnője a legjobb hallgatóság lesz.
- Dr.
Rosette? – találta ki azonnal az elhallgatott információt a titkárnő, mire
Nicole nehezen bólintott – vita? – jött a következő kérdés, mire ismét bólintás
volt a felelet.
- Többet
akar belőlem, mint amennyit adhatok… - válaszolta rejtélyesen Nicole, Sue
pedig, érdeklődve nézett rá. Arcán jól látszott, megpróbál a sorok mögött
olvasni, de a doktornő tudta, semmi esély rá, hogy kitalálja, mire célozhat, és
jó is volt ez így.
- Szóval,
azt akarja, hogy megnyílj, és beavasd olyan dolgokba, amikről még nem akarsz beszélni
– foglalta össze tömören a nő a lényeget, mire Nicole döbbenten meredt rá – mi
az? Azt hiszed, a korral csak a testsúly növekszik? Képzeld, tapasztalattal is
jár – kacsintott rá hamiskásan a nő, majd azonnal folytatta – tudom, hogy neked
még korai lenne, hogy kitárulkozz előtte…
- Magam
mellett akarom tudni, boldog akarok lenni vele… de képtelen vagyok megadni,
amit kér – sóhajtott elkeseredetten Nicole, miközben arcát kezébe temette, és a
sírás fojtogatta.
- Még
– jelentette ki Sue, mire a doktornő kérdőn nézett rá – türelmet kell tanulnia,
neked pedig, a képességet, hogy megbízz másokban. Ehhez idő kell. Meg kell
adnotok egymásnak az időt, szívecském. – paskolta meg barátságosan Nicole
kezét, de a doktornő megrázta a fejét.
- Ez
nem ilyen egyszerű, Sue – jegyezte meg halkan, mire Sue elmosolyodott.
- A
dolgok attól válnak bonyolulttá, hogy mi, emberek azzá tesszük őket –
fogalmazta meg újabb életbölcsességét, majd felállt, és az ajtó felé indult –
mint azt már mondtam, a jövőt csak sejtheted, de sosem tudhatod biztosra. Idő,
Dr. Rafferty! Miért keseregnél hétfőn a keddi gondok miatt? Minden hídon akkor
megyünk át, ha odaértünk, nem igaz? – simogatta meg a doktornő arcát anyai
szeretettel a tekintetében.
- Nagyon
bölcs vagy ma. Csak úgy sziporkáznak belőled a buddhai tanítások - viccelődött
Nicole, hogy elhessegesse magától a feszültséget, mely hangulatára telepedett a
reggeli vitát, és titkait emlegetve.
- Az
új lovagom nyugdíjas egyetemi filozófia professzor – büszkélkedett vidáman Sue
– erről jut eszembe! – kapott fejéhez lendületesen – Dr. Anzil beszélni akar
veled a két óra múlva kezdődő operációval kapcsolatban – fűzte hozzá, mire
Nicole azonnal felpattant a székből.
- Kezdhetted
volna ezzel – dorgálta meg titkárnőjét figyelmetlensége miatt, de Sue-ról lepergett
az intés.
- Ha
ezzel kezdem, nem iszod meg a kávét, és továbbra is zombiként közlekedtél volna
az épületben, sőt, tovább megyek, operálni is úgy mentél volna! – védte meg
magát azonnal, mire Nicole durcásan nézett rá.
- Nem
is igaz! – ellenkezett, mint egy kis gyerek, az anyukájával, aki pontosan
felvázolja szófogadatlansága következményeit – éppen azon gondolkodtam, hogy
elugrok a büfébe inni egy kávét – magyarázta, mialatt magához vette a Dr.
Anzillal közös páciensük kartonjait.
- Aha…
értem – bólogatott hitetlenkedve Sue – én pedig, bejövök, és azt mondom, Dr.
Anzil vár, mire te még beugrottál volna a büfébe elszürcsölni egy kávét? –
kérdezte mindent tudó tekintettel, és karba tett kézzel várta a választ. Nicole
nyitotta volna a száját, hogy igennel feleljen, aztán be is csukta, és csak
morcosan összeszorította ajkait, így megadva a választ titkárnőjének – na,
ugye! – jelentette ki győztes mosollyal, és éppen hátat fordított, hogy induljon,
utat engedve a doktornőnek, amikor nyílt az ajtó, és Patrick lépett be rajta.
- Üdv
a hölgyeknek! – köszönt mindkettejüknek a férfi, de ezúttal elmaradt a
szokásos, kedves mosoly. Arca feszültségről árulkodott, tekintetével pedig, a
doktornőét kereste, ami Sue figyelmét sem kerülte el – szabad? – intézte az
orvos Nicole-hoz a szavait, de helyette a titkárnő adta meg a választ.
- Hát
persze! Jöjjön csak be, doktor úr, én már úgyis menni készültem – nyúlt a
kilincsért, de Nicole hangja megállította.
- A
helyzet az, hogy nekem is mennem kell. Dr. Anzil már vár – szólalt meg halkan,
miközben kerülte a férfi tekintetét. Tudta, hogy meg kellene beszélniük a
reggel történteket, és azt is tudta, hogy Sue-nak igaza van, ha valóban
Patrick-kel képzeli el a jövőt, akkor nem térhet ki a férfi útjából, de úgy
érezte, még nem áll készen, nem tudta, mit mondhatna, ha ismét az álmáról
faggatná.
- Dr.
Anzil-t bízd rám! Majd felcsörgök neki, hogy éppen egy betegnél vagy –
mosolygott cinkos tekintettel Patrick-re Sue, majd a választ meg sem várva,
távozott a helyiségből. A szobára azonnal feszült csend telepedett, ahogy
egyedül maradtak. Patrick a megfelelő szavakat kereste, miközben figyelmét nem
kerülte el, hogy Nicole lassan, millimétereket araszolva távolodik el a
közeléből, egészen addig, amíg neki nem tolatott az asztalnak. Ott keresztbe
fonta karjait, és várakozón nézett a férfira, miközben szíve őrült ritmusban
vert. Fogalma sem volt róla, mit akar mondani az orvos, és rettegett attól,
hogy éppen akkor fog kifordulni szerelme a kapcsolatból, amikor ő eldöntötte,
maga mögött hagyja a múltat, és a jövőre koncentrál azzal, akit teljes szívéből
szeret.
- Nicole…
- rántotta ki gondolatai közül Patrick mély, bársonyos hangja, melyben félelem
keveredett szomorúsággal, mire a doktornő felkapta a fejét, és így
belenézhetett az aggodalomtól csillogó szemekbe. Elképzelhető, hogy a férfi is
attól fél, amitől ő? - tette fel magának a kérdést, de válaszolni nem tudott
rá, mert Patrick folytatta – szeretnék bocsánatot kérni a ma reggel miatt –
folytatta halkan, miközben tekintetét egy percre sem vette le a nőről. Azzal a
céllal jött ide, hogy megbeszéljék a dolgokat, és remélte, hogy sikerül is, de
ahogy meglátta a doktornő keresztbe tett kezét, a tény, hogy hátrálni kezdett
előle, inkább azt mutatta, ezzel a szándékával egyedül van. – Én… azt hiszem,
türelmetlen voltam… sürgettelek – beszélt tovább, miközben Nicole még mindig
némán nézte, ő pedig, lassan közelebb sétált. – Hibáztam, elismerem, de próbálj
engem is megérteni, kérlek! Fontos vagy nekem… az első pillanattól kezdve úgy
érzem, mintha már régről ismernélek – buktak ki belőle egymás után a szavak, és
észre sem vette, hogy legutóbbi mondatánál Nicole arcából kifut a vér, csak
folytatta – minden olyan természetes kettőnk között! Ha együtt vagyunk,
nincsenek kínos hallgatások… mintha évek óta egy párt alkotnánk… ismered minden
rezdülésemet, amikor együtt voltunk… - sóhajtott mélyet, miközben nagyot nyelt
– mintha rád vártam volna egész életemben… - nyögte ki végül, mialatt arra
gondolt, Samantha esetében is ezt érezte, és tévedett. Nicole-nál mégis biztos
volt benne, hogy ezúttal nem csalódik, minden sejtje, minden porcikája ezt
súgta. – Talán e miatt az összhang miatt gondoltam azt, hogy jogom van minél
többet megtudni rólad… - ért mondandója végére, mire Nicole remegő szívvel
igyekezett összeszedni magát.
- Azt
hiszem… tudom, mire gondolsz – válaszolta halkan, amivel azonban, még nem tudta
eltüntetni a félelmet a kék szemekből, így folytatta – én is bocsánatkéréssel
tartozom neked, Patrick. Túlreagáltam a dolgot. Érthető, hogy aggódtál, és
tudom, hogy csak segíteni próbáltál, de még nem állok készen arra, hogy…
- Tudom!
Megértem, nem is foglak sürgetni, megígérem! Annyi időt kapsz, amennyire csak szükséged
van! – ígérte, mélyen belenézve a nő szemébe, miközben még közelebb lépett, és
már csak egy karnyújtásnyira volt tőle a doktornő. – Türelmes leszek, és akkor
avatsz be az érzéseidbe, a gondolataidba, és a… - hagyta félbe a mondatot,
mialatt azon gondolkodott, kockáztasson-e egy újabb vitát azzal, hogy
folytatja, majd döntött, és hozzátette – a félelmeidbe, amikor jónak látod, és
amikor meg tudsz bízni bennem. – nyújtotta ki karját, majd átfonta a nő
derekát, és egész közel húzta magához. Ajkukat csak pár centi választotta el
egymástól, és érezhette a nő forró leheletét - Szóval? Mit mondasz? – kérdezte
reménykedő pillantással – Megbocsátasz? Tudod, én nagyon könnyen megbocsátó
típus vagyok! Nézd csak! Már nem is emlékszem, mi történt reggel – komiszkodott
félig komoly arccal, és megkönnyebbülten mosolyodott el, amikor látta, hogy
Nicole halkan felnevet. – Mi lenne, ha követnéd a példámat? – vetette fel, és
benntartotta a levegőt, mialatt a válaszra várt. Nicole szívéről mázsás
súlyként gördült le a félelem, és az aggodalom, hogy elveszítheti frissen
megszerzett boldogságát, és gondtalanul mosolygott fel a férfira, miközben
karjaival átölelte nyakát, és egészen közel simult hozzá.
- Arra
gondoltam, jobb elfoglaltságot is találhatnánk a szádnak, mint azt, hogy
olyanról fecseg, amire már nem is emlékszel – búgta érzéki hangon, majd ajka
merészen tapadt a férfiéra. Nyelvük ösztönösen találta meg a közös ritmust,
hogy lassú, lágy mozgással tüzeljék fel vágyaikat, miközben Patrick egész
szorosan magához húzta a doktornőt. Egy leheletnyit eltávolodva a
cseresznyeajkaktól, megszakította a csókot, úgy válaszolta.
- Nemcsak
gyönyörű, de okos is – súgta halkan, minden egyes szó után puha csókot hintve a
nő szájára – veszélyes kombináció – tette hozzá, majd ismét birtokba vette az
édes ajkakat, és nyelve selymesen simult a doktornő szájába. Nicole érezte,
hogy minden porcikája megbizsereg a csóktól, a férfi nyelvének ingerlő
mozgásától, ujjai önálló életre kelve túrtak bele a sűrű, sötét haj tincsei
közé, miközben Patrick keze szerelmesen simogatta hátát, majd nyakán futott
végig.
- Mennem
kellene… - lehelte mámoros bódulatban Nicole a férfi szájába a szavakat, miközben
ajkuk folyamatosan a másikét kereste, mire Patrick bólintott, de egy percre sem
hagyta abba a csókot – Dr. Anzil… - kezdett volna ismét bele, amikor megszólalt
asztalán a telefon, ő pedig, nagyot sóhajtva bontakozott ki az ölelő karokból,
hogy füléhez emelje a kagylót – Dr. Rafferty! – szólt bele a készülékbe
igyekezve visszafogni hangja remegését, miközben Patrick finom csókokkal szórta
tele nyakát – Hogyne, Igazgató Úr! Már befejeztem a vizsgálatot – nyögte
nehezen, lehunyva szemét, amikor megérezte, hogy az orvos szája már fülcimpájával
játszik – iiiigen… 10 perc és az irodájában vagyok – dadogta Nicole, majd a
nélkül tette helyére a telefont, hogy odapillantott volna, ajka pedig, azonnal
a férfiét kereste, hogy még utoljára elmerüljön ízében, mielőtt ismét a dolgára
indulna. Patrick lágyan csókolta a finom ajkakat, és élvezettel sóhajtott bele
a csókba, amikor Nicole ugyanolyan finom érzékiséggel viszonozta azt. Amikor
megszakították a csókot, szerelmesen mosolygott le a nőre.
- Este
látlak? – kérdezte boldogan, ledobva minden korábbi terhet, mely reggel még a
vállát nyomta.
- Vacsora?
– kérdezett vissza Nicole, így igent mondva a kérdésre, mire Patrick bólintott.
- De
ezúttal, pizza helyett, étterembe megyünk. Ajánlottak egy jó helyet – javasolta
büszkén mutatva, mennyire megismerte már a várost a néhány hét alatt, mire a
doktornő elrejtve mosolyát, beharapta alsó ajkát.
- Patrick…
Oregonban csupán egyetlen étterem van – igazította ki a férfit, aki megrökönyödve
nézett rá.
- Ahonnan
a pizzát rendeltem? – döbbent meg az orvos, és amikor Nicole bólintott, hitetlenkedve
meredt rá – úgy érted, itt csak pizzát lehet enni?
- Alig
egy hónapja égett le a May’s delicious,
így igen. Az egyetlen hely Don pizzázója – válaszolta sajnálkozó hangon a
doktornő, mire Patrick néhány másodpercig gondolkozott, majd kisfiús mosolyt
öltött.
- Mit
szólnál egy pizzához? – kérdezte olyan hangon, mintha most tenné fel először a
kérdést, Nicole pedig, nem állta meg nevetés nélkül, miközben karjaival
átölelte a férfi nyakát.
- Pizza…
jól hangzik! – bólintott vidáman mosolyogva, mire Patrick egész közel hajolva
súgta szinte szájába a szavakat.
- Akkor
legyen pizza. Tökéletes! – tette hozzá, majd lágyan megcsókolta a doktornőt.
Nicole fázósan dörzsölte meg karjait,
ahogy belépett a lakásba, nyomában Patrick-kel, aki hozzá hasonlóan, levette
kabátját, és a fogasra akasztották. A vacsora meghitt hangulatban telt a város
egyetlen éttermében. A kockás abrosz közepén álló gyertya romantikus hangulatot
teremtett az étterem sarkában, ahova letelepedtek, a kíváncsi tekintetek elől
elbújva. Amíg várták a vacsorájukat, megvitatták a szakmai kérdéseket, ahonnan
észrevétlenül váltottak át a magánéletre. Nicole minden figyelmét annak
szentelte, hogy véletlenül se áruljon el semmit múltjából, mely akár egy
pillanatra is felvethetné a férfiban, hogy bármi köze lehet Samantha
Hammond-hoz, így inkább hagyta, hogy Patrick vezesse a társalgás fonalát, és
amikor rákérdezett valami konkrét dologra, igyekezett semleges válaszokat adni,
vagy arról mesélni, amiről biztosan tudta, hogy a férfi még nem tudhat róla,
mert házasságuk alatt nem került még szóba. A vacsora alatt elfogyasztott
zamatos vörös bortól kellőképpen kimelegedtek, így úgy döntöttek, gyalogosan
teszik meg az utat a nő lakásáig, mely nem tűnt túl távolinak. Amint a friss,
tiszta januári levegőn eltöltöttek néhány percet, megbánták korábbi döntésüket,
és megszaporázták lépéseiket. Most, beérve a házba, mindketten átfagyottan,
egymásra mosolyogva álltak a kandalló mellett. Patrick tekintete elidőzött a
doktornő arcán, ragyogó mosolyán, kék szemén, melyben megcsillant a tűz fénye,
és egészen sötét árnyalatúvá varázsolta. A fekete nadrág ezúttal is tökéletesen
feszült fenekére, és combjára, a fehér blúz pedig, telt keblére és karcsú
derekára irányította a figyelmet. Kissé közelebb lépve, maga felé fordította a
nőt, aki elmerült a vágytól csillogó kék szemekben. A férfi arcbőrét
bronzszínűre festette a lobogó láng, ajka hívogatón nyílt szét, miközben erős,
mégis gyengéd ujjai füle mögé tűrtek egy tincset, és tarkóján állapodott meg
keze.
- Gyönyörű
vagy – suttogta szerelmesen Patrick, mire Nicole mosolyogva hajtotta le fejét.
- A
sötétség teszi – humorizált, így utalva arra, hogy a nappaliban az egyetlen
fényforrás a kandallóban ropogó tűz volt, miközben zavartan babrált a férfi
fehér ingének gombjaival, mely nyakát szabadon hagyta, így kilátszott
napbarnított bőre, Nicole pedig, erős késztetést érzett, hogy végig húzza rajta
ujjbegyét.
- Azt
akarod ezzel mondani, hogy reggeli fényben csúnya vagy, és kiábrándító? –
kérdezett vissza komisz mosollyal a férfi, mialatt keze már a nő derekán
nyugodott.
- Pontosan!
– bólintott megjátszott komolysággal a doktornő, miközben közelebb lépett a férfihoz,
és megtette, amire egész este vágyott, ajkát puhán érintette az orvos nyakán
lüktető érre, és elmosolyodott, amikor megérezte, hogy Patrick lélegzete kihagy
egy pillanatra.
- Elfelejted…
- akadt el az orvos szava, majd folytatta – hogy már láttalak reggel, és
elárulom, hogy akkor is észbontóan gyönyörű vagy – fogta két kezébe a nő arcát,
és a választ meg sem várva, puhán, minden pillanatot kiélvezve, megcsókolta.
Nyelvével először végig simított annak alsó ajkán, majd amikor Nicole résnyire
nyitva ajkát engedte beljebb, érzéki lassúsággal hívta táncra az övét. Olyan
puhán, finoman csókolta, mintha most érintené először, mialatt keze előre
vándorolt, és egyesével gombolta ki a blúz gombjait, melyek azonnal engedelmeskedtek,
feltárva előtte a fehérneműbe bújtatott, telt halmokat. Nicole, követve
példáját, precíz pontossággal pattintotta ki az inggombokat, és belesóhajtott a
csókba, amikor tenyere végre megérinthette az izmos, meztelen mellkast, majd elválva
a keskeny, érzéki ajkaktól, végig csókolta először a férfi nyakát, hogy aztán
egyre lejjebb haladva, nyelvét ingerlőn húzza végig a kidolgozott felsőtesten,
melyen táncot lejtettek az izmok ajka alatt, hogy végül ismét rátaláljanak
egymás ajkára. Minden mozdulatuk lassú volt, mégis tele szenvedéllyel, és
megzabolázott vágyakkal. Gyengéd simogatásaik felpezsdítették vérüket, mely
vadul száguldozott ereikben, mégsem hagyták, hogy átvegye az irányítást. A
másodperceket percekké nyújtották, milliméterről milliméterre fedezték fel
egymás testét, bőrének ízét, nyelvük bársonyosan simult a másik szájába,
miközben kezeik egy percre sem szűntek meg simogatni a másikat. Amikor Nicole
ujjai kicsatolták Patrick nadrágszíját, a férfi a csók megszakítása nélkül kapta
ölébe a doktornőt, aki szorosan hozzásimulva hagyta, hogy magával vigye,
egyenesen a hálószobáig, ahol gyengéden az ágyra fektette, és fölé magasodott.
Tekintete a nőét kereste, és amikor egymásba kapcsolódott, néhány másodpercig
csak elmerültek egymás szemében, majd Patrick szerelmesen simogatta meg arcát.
– Szeretlek – súgta halkan, mire Nicole szeme könnybe lábadt, és ujjbegyét
végig húzta a férfi alsó ajkán, majd feljebb vándorolt keze, és eltűrt homlokából
egy kósza hajtincset, épp olyan mozdulattal, ami korábban is Samantha-ra
emlékeztette a férfit.
- Én
is szeretlek – súgta vissza, és Patrick szíve hatalmasat dobbant a vallomásra.
Sosem gondolta volna, hogy Samantha csalárdsága után képes lesz még úgy
szeretni, ahogy őt szerette, vagy egyáltalán még egyszer megbízni valakiben, és
lám, a sors kegyes volt hozzá. Kapott még egy esélyt a boldogságra, ő pedig,
elhatározta, hogy harcolni fog érte, bármilyen akadályt is sodorjon útjába a
szél. Ajka ismét rátalált a nőére, miközben érezte, hogy a kecses ujjak kioldják
nadrágját, és rátalálnak legérzékenyebb pontjára, hogy aztán határozott, mégis
gyengéd mozdulatokkal szabadítsák meg a feleslegessé vált ruhadarabtól. Ajka
felfedező útra indult a nő testén, és végig csókolva minden porcikáját, vette
le róla a csipkemelltartót, és a színben passzoló, apró bugyit, hogy aztán,
ingerlőn húzza végig kezét a bársonyos bőrön. Nicole belenyögött a csókba,
amikor megérezte, hogy Patrick ismét fölé magasodik, és lassan, minden
pillanatát kiélvezve válik eggyé vele, majd finoman mozogni kezdett, hogy
elinduljanak arra a varázslatos útra, melynek végén az a csoda várja őket,
melyet csak egymás karjában élhettek át. Mozgásuk szenvedéllyel fűtött, mégis
gyengédséggel és szerelemmel teli volt, szívük egy ritmusra vert, vérük felforrósodott,
sóhajaik elvesztek a másik ajkán, miközben folyamatosan csókolták egymást.
Ahogy közeledtek a lélegzetelállító beteljesülés felé, Nicole teste megfeszült,
és körmét végig húzva Patrick gerince mentén, simult hozzá még szorosabban,
hogy aztán alig néhány másodperc múlva, közösen lépjék át a gyönyör kapuját,
melynek mámoros hullámai magával ragadták mindkettejüket. Patrick izmai
reszkettek az átélt élvezet hatására, miközben legördült a nőről, és boldogan
vonta karjaiba a doktornőt, aki elégedett mosollyal ajkán fészkelte magát az
ölelésbe, mialatt a férfi magukra húzta a vékony takarót, és óvón betakargatta
szerelmét, aki lehunyt szemmel adta át magát a pillanatnak. Nicole ujjai lassú,
ráérős mozdulatokkal cirógatták a férfi mellkasát, akinek karja dereka körül
pihent, ott írt le körkörös mozdulatokat.
- Azt
hiszem, a pizza lesz a kedvenc ételem – jegyezte meg Patrick pajkos mosollyal
szája szegletében, mire Nicole is lustán elmosolyodott. Az átélt szenvedélytől
ernyedten feküdt a férfin, egyik lábát átvetve az erős combokon.
- A
pizza… és a pezsgő, mint kedvenc ital – utalt szilveszter éjjeli
szeretkezésükre a doktornő, miközben érezte, hogy hatalmába keríti a fáradtság,
és az álom. Minden igyekezetével azon volt, hogy ne aludjon el. Félt attól, mi
fog történni, ha elalszik, és ismét rémálmokra riad. Vajon a férfi akkor is
faggatózna? Vagy betartaná, amit ígért, és nem kérdezősködne? – tette fel
magának a kérdést, miközben szemhéja egyre nehezebbé vált, és érezte, hogy már
nincs ereje ébren maradni. Patrick halkan felnevetett a választ hallva, és
lepillantott a nőre, így azonnal észrevette, hogy az, elaludt.
- Aludj
csak… Vigyázok rád – hallotta meg félálomban Patrick hangját, de az ő szájából
csak egy halk hümmögésre futotta – álmodban is – tette hozzá az orvos, majd
finom csókot lehelt a nő homlokára, és szeretetteli mosollyal ajkán figyelte,
hogy a doktornő elalszik, ő pedig, mélyet sóhajtott. Szerelmes volt, minden
rezdülését, minden mozdulatát szerette a mellette fekvő nőnek, annyira,
amennyire korábban még nem szeretett senkit, kivéve persze, Samantha-t, de nem
akart most rá gondolni. Ki akarta törölni az emlékét, minden percét közös
életüknek, hogy teljes szívvel koncentrálhasson Nicole Rafferty-re. Nem
értette, miért jut eszébe mégis bizonyos időközönként csaló felesége, aki
becsapta, hazudott neki, aki gyávasága miatt képtelen volt a szemébe mondani,
hogy már nem szereti. Nem értette, miért asszociál Nicole egy-egy mozdulatából
Samantha-ra, miért olyan ismerős egy- egy tekintet, egy mosoly, kacagás, vagy
éppen szófordulat. Nem szerette már Samantha-t. Gyűlöleten kívül nem érzett
iránta semmit, és tudta, ha egy nap megjelenne előtte, undorodva tudna csak
ránézni, mégsem tudott tenni semmit a gondolatok, és emlékek ellen. Végül
nagyot sóhajtva hunyta le szemét, feladva a küzdelmet, hogy megfejtse elméje
működését, majd szorosabban magához ölelve szerelmét, ő is hagyta, hogy az álom
magával ragadja. Fogalma sem lehetett róla, hogy a pillanat, amikor ismét
találkozik Samantha Hammond-dal, hamarosan elérkezik, ő pedig, élete
legnehezebb döntésére kényszerül majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése