Téves diagnózis 27. rész (bef.rész)

27. fejezet

Patrick-nek, noha nem sokkal korábban még úgy jött a szobába, hogy új életet kezdhet azzal a nővel, akit mindennél jobban szeret, most át kellett gondolnia a történteket. Szerette Nicole-t, de nem tudta volna elviselni, ha nem akarja a közös babát. Rettegett a lehetőségtől, hogy a nő azért nem szólt a terhességről, mert meg akarta azt szakítani.

- Én nem szóltam róla?! – rántotta ki elmélkedéséből Nicole hangja, melyben visszafojtott indulat vibrált, miközben figyelmét elkerülte a mondat másik fele. – Mégis honnan a fenéből kellett volna tudnom, hogy Mary Ann gyereket vár tőled?! – kérdezte számon kérő hangsúllyal, amivel sikerült teljesen összezavarnia az orvost.

- Hogy? Te azt hiszed, hogy Dr. Lyon gyereket vár tőlem? – kérdezett vissza megrökönyödve, miközben szíve szerint, hangosan felkacagott volna, amikor rájött, mennyire félreértették egymást a doktornővel, ami egyértelművé tette számára, hogy Dr. Lyon-nak igaza volt. Nicole azért nem szólt a babáról, mert még ő maga sem tudta, hogy egy kis élet növekszik benne.

- Épp az előbb mondtad, hogy Dr. Lyon elmondta, kisbabátok lesz! – világosította fel száraz hangon a doktornő Patrick-et és értetlenül nézett rá, amikor az, hangosan nevetni kezdett – nagyon vicces, tényleg. Én is jót mulatnék, csak fáj a sebem, ha nevetek – fűzte hozzá unott hangon, miközben igyekezett visszatartani, kibuggyanni készülő könnyeit.

- Nicole… hogyan lehetne bárkinek gyereke tőlem, amikor rá sem néztem egyetlen nőre sem azóta, hogy négy évvel ezelőtt találkoztunk? – kérdezte elkomolyodva, ismét a nő ágya szélére telepedve – Dr. Lyon közölte velem az intenzív osztályon, hogy kisbabánk lesz – ismételte el lassan a korábban elhangzott mondatot, mélyen a nő szemébe nézve, úgy hangsúlyozva, hogy Nicole ezúttal ne érthesse félre – és azt is elmondta, hogy igazi kis harcos, mert jól viselte a megpróbáltatásokat, amin keresztül mentél – fűzte hozzá halkan, mire a doktornő összehúzott szemmel nézett vissza rá. A kék szemekből először értetlenséget, majd kis idő múlva döbbenetet olvashatott ki, mely hamar átadta helyét a felismerésnek.

- Terhes vagyok? – suttogta halkan, kételkedve Nicole, miközben ajkára lágy mosoly költözött, ahogy Patrick igenlő mozdulattal bólintott. – Istenem! Az lehetetlen! – csuklott el a hangja, de ezúttal az örömtől, és boldogságtól gyűltek könnyek a szemébe.

- Ha belegondolsz, annyira nem lehetetlen – válaszolta mindent tudó hangsúllyal Patrick – aznap éjjel mindenről gondoskodtam, pezsgő, természetesen, alkoholmentes, poharak, jó hangulat, romantika… csak egy valamiről nem – hagyta nyitva a mondatot, miközben élvezettel itta magába a nő kék szemének, és boldog mosolyának ragyogását – hiába, én sem vagyok tökéletes – jegyezte meg látszólag sajnálkozva, mire Nicole kinyújtott kézzel ragadta meg ingének gallérját, és minden erőlködés nélkül húzta egészen közel magához a férfit, annyira, hogy ajkukat csak pár milliméter választotta el egymástól.

- Hála Istennek! – lehelte boldogan a férfi szájába a szavakat, miközben forró lehelete szinte perzselte Patrick ajkait, aztán a következő pillanatban megcsókolta. Nyelvét ingerlőn húzta végig az érzéki, keskeny alsó ajkon, és játékosan harapta meg, mire Patrick felnyögött, és amikor Nicole ajka megnyílt, nyelve selymesen furakodott be az édes barlangba, hogy ismét érezhesse a régóta hiányolt ízt. Nicole ujjai érzéki mozdulattal túrtak bele a sűrű hajba, miközben érezte, hogy Patrick erős keze hihetetlen gyengédséggel simít végig nyaka vonalán. Nyelvüknek minden egyes mozdulata összehangolt koreográfiaként pezsdítette fel vérüket, tökéletes szinkronban a másikkal, ők pedig, örömmel merültek el a csodálatos pillanatban. Senki más nem létezett rajtuk kívül, csak az a mámorító érzés, ahogy sejtjeik vibrálva üdvözölték a bizsergést, mely végig futott testükön.

- Jézus ereje! – csendült fel egy mély hang az ajtóból, ami kizökkentette őket a boldog pillanatból, és mindketten, eltávolodva egymástól, zavartan néztek az ajtófélfának támaszkodó Dr. Larkin-ra, aki most hanyag eleganciával lökte el magát, és lépett beljebb a szobába – Mondja, Dr. Rosette, tényleg ez a legmegfelelőbb gyógyszer egy alig egy hetes szívműtétesnek?

- Bízzon benne, elvégre, ő a szívek doktora – mosolygott szerelmesen férjére a doktornő, mire Larkin elhúzta a száját.

- Ez olyan édesen hangzott, hogy ha még két percig hallgatom, cukorbeteg leszek - jelentette ki csúfolódva, de a szemében bujkáló elégedettség jól mutatta, hogy ő is örül a két ember boldogságának. – Amúgy, hogy van? – kérdezte, mintegy mellékesen, miközben ő is talált egy széket magának az egyik üresen álló ágy mellett, és kényelmesen kinyújtva lábait, elhelyezkedett rajta.

- Egyre jobban – válaszolta felhőtlen mosollyal az ajkán Nicole, miközben keze egy pillanatra sem engedte el Patrick-ét, aki most hálás mosollyal fordult a belgyógyász felé.

- Még meg sem köszöntem, amit értünk tett – jegyezte meg kissé szégyenkezve, de az orvos csak közömbös arccal legyintett.

- Nem igazán volt rá alkalma – hárította el látszólag a hálálkodást, de amikor Patrick egyetértőn bólintott, figyelmeztetőn köszörülte meg torkát – most pótolhatja… - hagyta nyitva a férfi számára a lehetőséget, mire Patrick felnevetett, és az orvos elé lépett.

- Köszönöm! – komolyodott el, és kezét nyújtotta, amit Larkin büszke mosollyal szorított meg.

- Részemről az öröm! – vette tudomásul bólintva a gesztust, miközben Nicole értetlenül kapkodta fejét az események sodrásában. Ahogy Patrick köszönetet mondott Dr. Larkinnak, azonnal felsejlett előtte egy homályos kép, ahogy a belgyógyász fölé hajol a raktárhelyiségben. Eddig a pillanatig azt hitte, csak hallucinált, most azonban már biztos volt benne, hogy valóban őt látta.

- Mégis, hogy került oda? – kérdezte döbbenten, mire az orvos megrántotta a vállát.

- Nem maga az egyetlen, aki titkokat őrizget, Dr. Rafferty – kacsintott rá, és amikor nem érkezett válasz, nagyot sóhajtott – Hadd mutatkozzam be – állt fel a székről, és kezét a nő felé nyújtotta – Dr. Adam Hunter, beépített F.B.I ügynök – villantotta rá ragyogó mosolyát büszkén, mire Nicole meglepetten húzta fel a szemöldökét.

- Maga… maga volt Robert informátora? – kérdezte, a megfelelő szavakat keresve, mire Hunter sértetten rázta meg a fejét.

- Informátor? Dehogy! – rázkódott meg látványosan – én inkább társnak nevezném magam. Az én dolgom volt, hogy minden lépését figyeljem, és vigyázzak magára. Egészen addig nem is volt semmi baj, amíg úgy nem döntött, hogy önpusztító módon magára haragítja Landgrave doktort, és Tony Brant-et, a két legaljasabb embert, aki fellelhető kis városunkban. – húzta el a száját bosszúsan Adam, és Nicole-nak azonnal eszébe jutott, hányszor hitte azt, hogy a férfi puszta gyávaságból akarja lebeszélni róla, hogy konfliktusba keveredjen bárkivel. Elképedve ismerte fel, hogy a vele szemben állót semmi más nem vezérelte, csak az, hogy ne gyűjtsön haragosokat, akik esetleg nyomoztathatnának utána.

- Elképesztő! – ingatta meg fejét még mindig kételkedve az elhangzottakban Nicole, mire Adam laza nagyképűséggel rántotta meg a vállát, és ugyanolyan természetességgel értette félre szándékosan a kijelentést, saját magára értelmezve.

- Nos, a sármos, és az intelligens után, az szeretek lenni leginkább – jelentette ki óriási egoizmussal, majd komiszul nézett a doktornőre – így sem lettem vonzóbb a szemében? – kérdezte hetykén, miközben tekintetében pimaszság csillogott, és csalódottan húzta el a száját, amikor Nicole megrázta a fejét.

- Egy cseppet sem – válaszolta bocsánatkérő mosollyal szája szegletében a doktornő, majd hálásan nézett a férfira – de köszönöm, hogy megmentette az életünket.

- 50%-ot tudhatok a magaménak – vallotta be őszintén az ügynök, és amikor mindketten furcsállva néztek rá, folytatta – a maga életét Dr. Rosette mentette meg azzal, hogy időben elrúgta DiMaggio kezét. Ha nem teszi, az a gazember egyenesen a szívébe lő. – magyarázta nyugodt hangon, mire Patrick-en végig futott a hideg, még a gondolatra is, hogy akkor nem beszélgethetne itt feleségével – no, és persze, Dr. Anzil, a műtőben is hozzátette a magáét – tette hozzá, de azért, hogy saját hősiessége se szenvedjen csorbát, tovább beszélt – én csak annyit tettem, hogy időben érkeztem, megadva ezzel a lehetőséget Dr. Rosette-nek, hogy rúgkapáljon – vigyorogta el magát öntelten, mire Nicole-nak nevethetnékje támadt, amitől fájón rándult össze mellkasán a seb, figyelmeztetve ezzel, hogy bár lelke sokkal felszabadultabb, szervezetének időre van szüksége, hogy regenerálódni tudjon.

- Hogy került a raktárba? – kérdezte meg ismét Patrick, mivel erre még nem kaptak választ, mire Dr. Hunter ismét leült a székbe, és karba fonta kezeit izmos mellkasa előtt, melyen megfeszült a fehér, orvosi ing, melyet a köpeny alatt viselt.

- Amikor Monique mesélte, hogy felmondott, azonnal telefonáltam Robert-nek. - kezdett bele a magyarázatba nyugodt hangon. – Tudtam, hogy nagy baj lehet, mivel Fallon-nak fogalma sem volt erről a kis akcióról, ahogy azt is tudtam, hogy nélküle viszont maga nem merne meglépni egy ekkora lépést. Hamar összeraktuk a képet, hogy Landgrave keze lehet a dologban, így Robert a lakására indult, hogy eltüntesse, én pedig, megpróbáltam elcsípni Landgrave-et, hogy beszéljek vele. Sajnos, nem jártam sikerrel, így én is a házához hajtottam. Mire odaértem, már csak Robert-et találtam a padlón fekve, vérben ázva. – halkult el a hangja, és tekintetén látszott, agya ismét levetíti elé a képeket.

- Fallon ügynök… - kérdezett rá Nicole a férfira, aki kemény, hivatalos külseje ellenére, az egyetlen támasza, és bizalmasa volt a nehéz időkben.

- Megmarad. Éppen csak pihegett, amikor odaértem, de időben bejutottak vele a kórházba, hála a szakszerű artéria elkötésüknek – dicsérte meg őket a férfi, majd folytatta a megkezdett történetet – Szóval, miután rájöttem, hogy nagyobb a szar, mint hittem, bekapcsoltam a jelkeresőt, amit a csipogójában rejtettem el. Sajnálom, hogy nem tudtam korábban érkezni, de ezzel egy időben lehetőséget láttunk rá, hogy csapdát állítsunk a téglának – magyarázta minden részletre kitérve. – Fals információt szivárogtattunk ki, amire rá is harapott, így két legyet üthettünk egy csapásra – húzta ki magát elégedetten, mire Nicole megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Mi lesz Dr. Landgrave-vel? – kotyogott közbe Patrick, aki nem tudta megbocsátani a vezető sebésznek, hogy miatta kerültek életveszélybe.

- Tekintettel arra, hogy egy tanúvédelmi programban lévő koronatanút sodort veszélybe a kis bosszúhadjáratával, a Szövetségi Nyomozóiroda állítja majd bíróság elé - válaszolta minden sajnálat nélkül a hangjában Adam – gyilkossági kísérlet lesz a vád, és gyilkosságra való felbujtás. Minimum 25 évre számíthat, de elnézve a sárguló szemeit, a mája akkora lehet, mint egy fél focilabda, szóval, jó, ha 5-öt leül belőle – húzta el a száját undorodva, és felállt a székről, hogy indulni készüljön.

- Még mindig nem hiszem el, hogy F. B. I ügynök – rázta meg hitetlenkedve fejét Nicole, mire sármos mosolyt kapott válaszul.

- Túl jóképű vagyok hozzá? – kérdezett vissza az ügynök, de amikor csak egy szemforgatás volt a felelet, hozzátette – mindig is orvos akartam lenni, de pénzem az nem volt rá. Véletlenül találtam rá az F. B. I. – ra. Ők beiskoláztak, cserébe beépíthető ügynök lettem. – fogta rövidre mondandóját, majd kíváncsi tekintettel nézett végig a doktornőn – nekem véget ért a munkám, maga ismét szabad. Jövőkép? – kérdezte érdeklődve, mire Nicole összefonódott kezükre nézett, és szerelmes, boldog mosoly jelent meg ajkán.

- Család, munka, és egy élet, ahol soha többé nem kell a hátam mögé nézni – válaszolta önfeledt boldogsággal, mire Hunter tőle szokatlan módon, szentimentális mosollyal nézett rájuk.

- Irigylem magukat… bár, ki tudja, Amy és én egész jól összepasszolunk. Talán kipróbálom, milyen érzés elkötelezettnek lenni – jegyezte meg halkan, mire Nicole és Patrick meglepetten néztek fel rá.

- A végén még kiderül, hogy van szíve, és nem is olyan önző, beképzelt hólyag, mint, amilyennek látszik? – kérdezte vidáman mosolyogva Nicole, mire Hunter színpadi rémülettel arcán intette csendre.

- Ssss! Ezt ne terjessze! Rontja az összképet rólam – figyelmeztette a nőt, aki komolytalan tekintettel bólintott.

- Ne aggódjon, tudok titkot tartani – kacsintott a férfira, mire mindhárman felnevettek, igaz Nicole nevetése még távol állt attól, amit Patrick megszokott, de élvezettel hallgatta, hogy szerelme ismét boldog, életvidám, és maga mögött hagyta a múlt sötét árnyait.

- Ezt a csodálatosan unalmas jövőt itt képzeli el? – kérdezte Hunter, mire Nicole megvonta a vállát.

- Amennyiben Dr. Anzil beleegyezik, és visszavesz a felmondásom után, igen - válaszolta bizonytalanul, miközben Patrick a kétkedés jele nélkül szólalt meg.

- Biztos vagyok benne, hogy így lesz. Ellenkező esetben nemcsak egy kiváló sebészt veszít, hanem egy szívsebészt is – jelentette ki magabiztosan, mire Hunter elismerőn füttyentett, de nem volt ideje megszólalni, mert Anzil hangja szakította félbe őket.

- Még csak az kellene, hogy a kórházban elszaporodjanak a felmondások! Tudják maguk, milyen pokoli nehéz jó orvost találni? – lépett beljebb mosolyogva, és fáradt tekintete boldogan simogatta végig Nicole-t.

- Dr. Anzil! – kapta fel fejét a hangra a doktornő, és elkomolyodva harapta be alsó ajkát, miközben agyában csak az motoszkált, mennyit tudhat a férfi a múltjáról – azt hiszem, magyarázattal tartozom… - kezdett bele halkan, de az igazgató felemelt kézzel hallgattatta el.

- Nem tartozik semmivel. Mindent, amit tudnom kell, Dr. Larkin már elmondott – magyarázta atyai szeretettel a hangjában, majd melegen rámosolygott a nőre – mint mondtam, mi egy család vagyunk, ahova mindig visszavárjuk, amint készen áll rá – fűzte hozzá, mire Nicole szeme könnybe lábadt a meghatottságtól, és örömmel bólintott a lehetőségre, hogy visszajöhet. – Egyébként pedig, nem tudom hallotta-e, de szabaddá vált egy vezető sebészi állás... – vetette fel, mint ajánlatot, mire Nicole Patrick-re nézett, majd kezét hasára csúsztatta, és finoman végig simított rajta.

- Köszönöm, de attól tartok, már csak néhány hónapig fogok dolgozni – sütötte le szemét szemérmesen, mire Dr. Hunter értetlenül nézett rá, Dr. Anzil azonban, mindent tudón bólogatott.

- Igen, igen, az életben vannak prioritások. Megértem. – értett egyet a nő döntésével, majd mielőtt távozott volna, még visszafordult – az állás az öné, függetlenül attól, meddig tudja betölteni. Amikor pedig, visszatér, változatlanul elfoglalhatja a jól megérdemelt helyet. – fűzte hozzá, majd a választ meg sem várva, elhagyta a szobát.

- Azt hiszem, nekem is ideje dobbantanom – vett mély levegőt Hunter, miközben az ajtó felé sétált – nemsokára felkeresi egy ügynök, hogy felvegye a vallomását, javaslom, addig pihenjen egy kicsit – figyelmeztette szigorú hangon, majd Patrick felé fordult – hé, szívek doktora! Vigyázzon rá, ne izgassa fel… nagyon – kacsintott az orvosra, majd komisz vigyorral a képén elsietett. Amint kettesben maradtak, a szerelmesek önfeledten mosolyogtak egymásra, és ajkuk lágyan forrt eggyé, miközben mindketten izgatottan néztek a közös jövő elé.

Három évvel később

Nicole tekintete kutatón pásztázta körbe a szobát, mely tele volt gyerekjátékokkal, műanyag mászókákkal, kis csúszdákkal, földre elszórt legókkal, fakockákkal, és legalább 20 két-három éves körüli gyerekekkel, akik a rájuk felügyelő óvónőkkel játszottak, vagy éppen feleseltek, ha valamit nem volt kedvük megcsinálni. Nicole rosszkedvűn pillantott órájára. Az ebédszünete mindössze 1 óra volt, és ő remélte, hogy ezt a kis időt két éves lányával töltheti. Miután Dr. Anzil biztosította róla, hogy itt maradhat a kórházban, úgy érezte, végre révbe ért. Mellette volt a férfi, akit mindennél jobban szeretett, és boldog bizakodással várták kisbabájukat, aki pontosan meg is érkezett. Gyönyörű, egészséges kisbaba volt, és ő élvezte az elmúlt két év minden percét, amit vele tölthetett otthon, figyelhette fejlődésének minden apró rezdülését. Amikor betöltötte második életévét, Patrick-kel közösen úgy döntöttek, visszajön dolgozni, a kicsi pedig, a kórház első emeletén berendezett óvodában töltheti azt a néhány órát, amikor édesanyja dolgozik. Ez volt az első nap, és Nicole alig várta, hogy feljöhessen hozzá, és megnézhesse, mivel foglalja el magát élete második szerelme. A hideg is kirázta, amikor nem találta sehol, és éppen aggódva szólította volna meg az egyik óvónőt, amikor észrevette a sarokban azt a két személyt, akik az egész világot jelentették a számára. Patrick zöld, műtős ruhában ült egy kis, óvodai széken, ölében pedig, kislányuk ücsörgött, miközben apja mesét olvasott neki. Annyira elmerültek a tevékenységben, hogy észre sem vették, Nicole megérkezett melléjük.

- Nem úgy volt, hogy árt a beszoktatásnak, ha állandóan felrohangálunk? – kérdezte Nicole férjétől, látszólag szigorúan, miközben az általa használt szavakat idézte, az pedig, meglepetten pillantott fel rá, de tekintetében nyoma sem volt a bűntudatnak.

- Én csak, gondoltam megnézem, hogyan sikerül alkalmazkodnia a többi gyerekhez – magyarázta Patrick magabiztosan, miközben a kislány kék szemében, mely ugyanúgy csillogott, mint édesanyjáé, a felismerés öröme jelent meg, ahogy felfedezte anyját, és kis kezeit kinyújtva könyörgött egy kis figyelemért. Nicole nem is váratta sokáig, azonnal a karjaiba kapta, és szívét melegség járta át, ahogy a parányi, vékony karocskák körbefonták nyakát. - Még nem ölt meg senkit – humorizált az orvos, miközben kiegyenesedett, és szeretetteljesen simogatta meg kislányának hátát, akinek szinte alig volt még haja, annak ellenére, hogy Patrick képzeletében mindig sűrű hajkoronával jelent meg, egészen addig, amíg meg nem mutatta magát a világnak, és akinek most minden figyelmét lekötötte, hogy anyja sztetoszkópjával babráljon. – Na és te? Azt hittem, megállapodtunk, hogy hagyjuk érvényesülni, és beilleszkedni – kérte számon ő is a nőt, aki először ki akart találni valami rossz kifogást, végül meggondolta magát, és tanácstalanul temette arcát lánya nyakába, mélyen magába szívva a finom babaillatot.

- Nem akarom itt hagyni! – jelentette ki szomorkás hangon – azt szeretném, ha mindig velem lenne… de a munkámat is szeretem – sóhajtott mélyet, majd hirtelen fájdalmas grimaszba rándult az arca, amikor kislánya úgy döntött, belekapaszkodik hosszú, vállig érő, selymes hajába – Katie! Anyának ez fáj, kicsim! – fejtette le a gyerek kezéről fürtjeit, majd ismét a férjére nézett.

- Azt hiszem, tudom a megoldást – kacsintott rá Patrick, majd a lift felé irányította kis családját, mialatt előhalászta mobilját, és elégedett mosollyal az ajkán tárcsázott.

- Mit csinálsz? – faggatta Nicole türelmetlenül, mire Patrick szó nélkül vette ki kezéből a csöppséget, és amikor megállt a lift a negyedik emeleten, a nőre nézett.

- Úgy tudom, neked most lesz egy fontos műtéted. Sipirc dolgozni, a többit bízd rám – nyomott gyors csókot felesége ajkára, aki értetlenül nézte, hogy becsukódik a lift ajtó, és eltűnnek a szeme elől.

Nicole fáradtan masszírozta meg elgémberedett nyakát, miközben zöld egyenruhában kilépett a folyosóra, hogy a lift felé siessen. A műtét nem volt ugyan hosszú, ő mégis egy örökkévalóságnak élte meg a mindössze három órás operációt, és másra sem tudott gondolni, csak arra, vajon, mit találhatott ki férje, és hova vihette Katie-t. A lift komótosan haladt a földszint felé, és amikor megállt Nicole értetlenül figyelte, ahogy Monique, aki időközben megtalálta a boldogságot az aneszteziológus Levander doktor mellett, mindent tudó vigyorral követi nyomon minden lépését.

- A férje már várja, Dr. Rafferty, az irodájában – jelentette fontossága teljes tudatában, mire Nicole gyanakvón bólintott. Jelen pillanatban, két dolog vette csak rá, hogy bemenjen az irodájába. Az egyik az volt, hogy Patrick várt rá, a másik, hogy át kellett öltöznie, máskülönben, mindig kerülte, hogy ott legyen. Miután vezető sebésszé nevezték ki, Sue, aki a kórházban töltött idő alatt többször is meglátogatta, és akit egyedüliként beavatott a múltjába Dr. Anzil után, nyugdíjba ment, ő pedig, új titkárnőt kapott, egy 40 év körüli, szigorú arcvonásokkal rendelkező, zsémbes nő személyében, akiről az a hír járta, hogy csak azért dolgozhat az osztályon, mert a város polgármesterének unokatestvére. Nicole ki nem állhatta a nőt, és gyakran visszasírta Sue kedves, vidám, közvetlen természetét. Valahányszor Patrick bement hozzá, Agathe mindig talált rá okot, hogy rájuk nyisson, mintha ellenőrizni akarta volna, mit csinálnak, nem mintha rá tartozott volna, és ezt Nicole nem egyszer az orra alá is dörgölte, de róla látszólag lepergett a figyelmeztetés. A doktornő ezúttal is nagyot sóhajtva lépett az irodába, és fel sem emelve pillantását igyekezett minél gyorsabban áthaladni a titkárnő asztala előtt, amikor hirtelen egy ismerős hang állította meg.

- Ennél érzelgősebb fogadtatásra számítottam! – hatolt el tudatáig Sue hangja, mire felkapta a fejét, és megrökönyödve látta, hogy legjobb barátnője áll előtte teljes életnagyságban. Szőkére festett fürtjei ezúttal is a négy égtáj felé meredeztek, nyilván most is nem kevés munkájába került, hogy így nézzen ki, erősen kifestett szeme könnybe lábadt, ahogy végig nézett a doktornőn, akit azóta nem látott, hogy filozófus lovagjával világ körüli útra indultak, égő vörösre rúzsozott ajkán pedig, boldog mosoly játszott. A neonszínű kosztüm megfeszült telt keblein, rózsaszín ingblúzáról pedig, majdnem lepattogtak a gombok, ahogy kitárta karjait, mire Nicole szó nélkül ölelte meg olyan szorosan, ahogy csak tudta.

- Mit keresel itt? Na, és Agathe? – záporoztak a kérdések, mire Sue vidáman rámosolygott.

- Először is, egyszerre csak egyet kérdezz! Elmúltam hatvan, nem tudok ennyi mindent megjegyezni. Másodszor, azt a nőnek álcázott hárpiát kiraktam, és fikarcnyit sem érdekel a polgármester, akit nem kevésszer raktam tisztába a saját nappalimban, szóval, üdvözöld szeretettel az új titkárnődet, és bébiszitteredet – húzta ki magát, amitől legalább két centivel látszott magasabbnak, de még így sem haladta meg a 160 centimétert.

- Új titkárnő? Bébiszitter? – kérdezte döbbenten Nicole, mire nyílt az ajtó, és Patrick jelent meg, karján kislányukkal, Sue pedig, összeesküvő tekintettel mosolygott sejtelmesen.

- Mondtam, hogy van egy ötletem – szólalt meg a férfi büszke elégedettséggel – ezentúl, Katie helye itt lesz, melletted – mutatott be a nyitott szobába, melyet játszószőnyeggel, járókával, és minden egyéb olyan dologgal felszereltek, ami szükséges egy két éves gyermek néhány órás felügyeletéhez – így bármikor meglátogathatjuk, közel lesz hozzánk, és a lehető legjobb emberre bízzuk.

- Na, és a lovagod? – kérdezte Nicole, aki egyik ámulatból a másikba esett, és úgy érezte, ennél már nem is lehetne boldogabb.

- Kibírja, ha néhány órát nem lát – rántott egyet a vállán Sue unottan, majd ravaszkás mosollyal hozzátette – annál jobban fog örülni a nap végén, amikor hazamegyek – tette hozzá, majd máris Patrick elé lépett, és karjába vette a kicsit, hogy aztán elhagyja a helyiséget, kettesben hagyva a szerelmeseket.

- Nem tudom, mit mondhatnék – sóhajtott meghatottan Nicole, mire Patrick közelebb lépett hozzá, és átölelve derekát, szorosan magához húzta.

- Akkor ne mondj semmit – mosolygott szerelmesen a nőre, és ajka puhán tapadt annak ajkára. Nyelvük lassú, ingerlő táncot lejtett a másik szájában, a doktornő karjai pedig, ösztönösen karolták át férje nyakát, hogy még közelebb simulhasson hozzá, mialatt érezte, hogy Patrick keze finoman siklik végig hátán, majd előrevándorol, és utat talál magának a zöld ruha alá, hogy aztán selymes bőrén húzza végig ujjait, megbizseregtetve ezzel minden sejtjét.

- Szeretlek – súgta a csókba Nicole halkan, mire Patrick lenézett rá, és rámosolygott. Kék szemében boldogság, és szerelem csillogott, ahogy ismét ráhajolt a cseresznye ajkakra, de mielőtt megérintette volna, megszólalt.

- Én is szeretlek – búgta érzéki hangon, majd szája ismét rátalált a nőére, és forrón megcsókolta. Nyelve egyre szenvedélyesebb táncra invitálta a doktornőét, aki boldogan sóhajtott a csókba, és fogadta el a felkérést, miközben ujjai türelmetlen mozdulattal túrtak bele Patrick sűrű hajába. – Meddig érsz rá? – motyogta két csók között Patrick, vágytól fűtött hangon, levegő után kapkodva, és hangjából jól kivehető volt, mennyire kívánja feleségét, mire Nicole éppen csak eltávolodva az érzéki, keskeny ajkaktól válaszolt.

- Nagyjából egy órám van vizit előtt – csókolta meg ismét a férfit, aki hirtelen a karjába kapta, és anélkül, hogy ajkát egy pillanatra is elszakította volna tőle, meg sem állt a nő irodájáig, ahol egy mozdulattal zárta magukra az ajtót.

Sue vidáman kacagva lépett be az iroda kis előterébe, ahol jövendőbeli asztala helyet kapott, miközben szíve olvadásnak indult az apró kacajtól, melyet Katie ajkára csalt egy-egy grimasszal. Éppen letette volna a kicsit, hogy bevezesse az irodába, mely most már egyben a játszóhelyiség is lett, amikor éles szeme észrevette a földön heverő sztetoszkópot, melyről azonnal felismerte, hogy a doktornőé. Szája mindent értő mosolyra húzódott, majd ismét ölbe kapta a gyereket, és elégedetten sóhajtva sétált a kijárat felé.

- Nem bánom, sétáljunk még egy órácskát – jegyezte meg, csakúgy magának, mire Katie egyenes háttal, egyik kezével erősen a nő nyakába kapaszkodva, másik kezét pedig, kinyújtva mutatta az irányt Sue-nak, akinek repesett a szíve az örömtől, amiért legjobb barátnője megtalálta azt a boldogságot, amit mindig is érdemelt.

VÉGE!