3.
fejezet
Patrick megbabonázva nézett bele a rémülten
csillogó kék szemekbe, majd pillantása lejjebb vándorolt az enyhén szétnyílt,
csábító cseresznyeajkakra, melyből alig néhány másodperccel korábban ijedt hang
szaladt ki. A nő, akinek segítségére sietett, fehér orvosi köpenyt, nyakában
sztetoszkópot hordott, a köpeny alatt pedig, fehér pólót, és az orvosokra
jellemző fehér nadrágot, mely szinte semmit nem mutatott alakjából, de Patrick
biztos volt benne, hogy karcsú, törékeny testet takar. Annyira elmerült a
gyönyörű arc szabályos szépségében, hogy észre sem vette, megmentettje
szabadulni próbál. Nicole halálsápadtan igyekezett minél hamarabb kiszabadulni
férje kezei közül, miközben szíve őrült iramot diktált. Minden porcikája reszketett
még a gondolatra is, hogy amaz esetleg felismeri, és itt, a nővér előtt fogja
megszégyeníteni, teljes joggal követelve, hogy magyarázza meg, hová tűnt alig
egy év házasság után. Elég volt azonban a férfi mélykék szemeibe néznie ahhoz,
hogy lássa, Patrick-nek fogalma sincs, kit tart karjai között. Tekintetéből
elismerést, és meglepetésére, leheletnyi vágyat olvasott ki, amivel csak azt
érte el, hogy még inkább szabadulni akart.
- Elengedne?
Kérem! – remegett meg kissé a doktornő hangja, mialatt azon fáradozott, hogy
minél nyugodtabbnak tűnjön, kevés sikerrel. Patrick, mintha most eszmélt volna
csak rá a helyzetre, azonnal elengedte karját, és bocsánatkérő mosoly jelent
meg érzéki szája szegletében.
- Bocsásson
meg! – szabadkozott, miközben lehajolt, és egyesével felszedte a földről a kartonokat,
és a nő kezébe nyújtotta azokat – Figyelmetlen voltam…
- Nem,
én voltam az! – kért elnézést Nicole is, és észre sem vette, Monique, milyen
érdeklődve figyeli minden mozdulatukat. Ahogy átvette a dokumentumokat, szemét
futólag megpihentette az ismerős, mégis két éve hiányolt arcvonásokon. A korábban
vidáman szikrázó szemekben most szomorúság bujkált, az érzéki ajkak szélén
ráncok keletkeztek, és valahogy sokkal keményebbnek tűntek a férfi arcvonásai,
mint amire emlékezett. Nagyot nyelve nézett fel a sűrű, barna hajra, amiből
homlokába hullott egy tincs, és idézte fel a pillanatokat, amikor ő
szeretetteljesen simította ki onnan azokat, végül ismét a kék szemekhez tért
vissza.
- Dr.
Patrick Rosette – hallotta meg a mélyen zengő, kellemesen lágy hangot, ami
azonnal visszazökkentette a valóságba, és nem győzte megróni magát, amiért
hagyta, hogy a múlton merengjen. Mintha nem tudnám, ki vagy – állapította meg
magában keserűen, figyelmét pedig, elkerülte a férfi keze, amit üdvözlésképpen
nyújtott ki Patrick.
- Nicole…
- érkezett meg hozzá Monique suttogó hangja is, aki láthatólag minden percét élvezte
a jelenetnek, és úgy gondolta, figyelmeztetnie kell a doktornőt, hogy kövesse a
férfi példáját, és árulja el a nevét.
- Dr.
Nicole Rafferty – mutatkozott be ő is, mialatt elfogadta a feléje nyújtott,
erős kezet, ami mégis gyengéden szorította meg az övét. Az ismerős érintésre
ugyanaz a bizsergés indult el gerince mentén, amit mindig érzett, valahányszor
szerelme megérintette.
- Mi
szél fújta felénk, doktor úr? – kotyogott közbe Monique, aki időközben
megtámaszkodott a nővérpulton. Hatalmas mellei éppen, hogy ki nem buggyantak a
szűk nővérruhából, de Patrick pillantásra sem méltatta, csak Nicole-t nézte
lenyűgözve. Nem tudott betelni a nő szépségével, tündöklő szemével, amiből
bizalmatlanságot, és számára érthetetlen okból, félelmet olvasott ki. Ajkai
szinte felkínálták magukat, hogy birtokba vegye, az érzés pedig, megrémítette.
Azóta nem érzett ehhez hasonlót, mióta Samantha-t megismerte a chicago-i
parkolóban. Hogy borús gondolatait elterelje csalfa feleségéről, a nővér felé
fordult.
- A
szívsebészi állásra jöttem – válaszolta mosolyogva, mire Nicole úgy érezte,
menten rosszul lesz. A lehetőség, hogy férje ugyanabban a kórházban fog
dolgozni, ahol ő, egyszerre volt lehetetlen és rémisztő. Úgy érezte, képtelen
lenne megbirkózni minden nap azzal, hogy láthatja, de nem érintheti meg, nem
bújhat hozzá, nem élvezheti csókjának ízét, nem mondhatja el neki, mennyire
szereti még mindig. Nagyot nyelve reménykedett benne, hogy ez csak egy rémálom,
amiből hamarosan felébred, de amikor Patrick egy cetlit vett elő, már tudta, nagyon
is a valóságban van – Dr. Hugh Anzil hívott két nappal ezelőtt, ő kért fel,
hogy töltsem be az állást – magyarázta készségesen, Nicole pedig, úgy érezte,
forogni kezd vele a világ. Legszívesebben felordított volna tehetetlenségében,
miközben miértekre kereste a választ. Miért veri így a sors? Először beleszeret
álmai férfijába, aztán el kell hagynia, minden szó nélkül, új arcot kap, majd
megjelenik ugyanott, ahol ő dolgozik, miközben ő semmit nem mondhat el neki
abból, ami az elmúlt években történt. Kénytelen volt elkönyvelni, hogy előző
életében valami roppant kegyetlen dolgot követhetett el, amiért vezekelnie
kell, mégis túlzásnak érezte a sors eme kínzó tréfáját.
- Örültem,
doktor – erőltette ki magából a szokásos, udvarias, kollegiális üdvözlést,
miközben virtuálisan hátba veregette magát a kényszeredett mosolyért, melyet
mellé préselt. – Monique, ha keresnek, először a hármasba megyek, ellátom a
munkás karját, aztán vizitelek – szólt a nővérnek, aki fejbiccentéssel jelezte,
hogy megértette, végül távozott, miközben minden erejét össze kellett szednie,
hogy ne nézzen hátra, mintegy meggyőződve arról, hogy férje valóban a kórházban
van. Patrick nem tudta levenni szemét a távolodó nőről. Meredten nézte, ahogy kecses
járással végig megy a folyosón, miközben köpenye ki-kileng a fizika
törvényeinek engedelmeskedve, keze mellett, melyben a kartonokat szorongatta.
Annak ellenére, hogy mindig azt hitte, a hosszú hajú nők az esetei, elvégre
összes barátnőjének legalább vállig érő haja volt, ahogy a Samantha-val való
találkozáskor is a nő szőke fürtjei ragadták meg először figyelmét, most úgy
érezte, újra kell értelmeznie saját véleményét. A rövid haj, mely egyenesre
vágva keretezte az ovális arcot, még inkább kiemelte a kék szemeket, és
tökéletesen illett ahhoz a határozottsághoz, mely Nicole Rafferty doktornőből
áradt.
- Khm!
– köhécselt nem túl diszkréten Monique, így magára vonva az ifjú orvos
figyelmét, aki magas, izmos termetével, sötét hajával, kék szemével, éppen az
esetének számított, de azonnal elvetette a lehetőségét is annak, hogy bármi
lehet közöttük, amikor meglátta, hogy néznek egymásra a doktornővel – kár
erőlködnie, doktor úr! A doktornő, akár a jéghegy! Legyen hálás, amiért nem
süllyedt el, amikor nekiment - viccelődött a Titanic című filmre utalva a
nővér, majd még közelebb hajolt, nyílt betekintést engedve dekoltázsába – én
azonban, még szabad vagyok – kacsintott kihívón a férfira, aki elmosolyodott a
minden szemérmességtől mentes ajánlatra.
- Köszönöm,
megjegyzem magamnak – válaszolta, miközben kezébe vette a korábban földre
helyezett, fekete aktatáskáját – Dr. Hugh Anzil? – kérdezett rá az igazgatóra,
mire Monique fejével a liftek irányába bökött.
- Harmadik,
és egyben utolsó emelet, 402-es szoba – világosította fel az orvost, mire
Patrick hálásan bólintott, és elindult a mutatott irányba, de hirtelen
megtorpant, és még egyszer elnézett abba az irányba, ahol eltűnt szemei elől a
doktornő.
- Ez
a jéghegy hasonlat… - kérdezte puhatolózva, de Monique azonnal értette, mire
kíváncsi.
- Megközelíthetetlen!
Egy éve dolgozik itt, de még sosem láttam senkivel a városban! Egyedül él, Sue
Mendez, a titkárnője adta ki neki a háza melletti, családi házzá alakított
melléképületet. Ha engem kérdez, nagyon magányos lehet, mégsem barátkozik
senkivel, kivéve Sue-t. Ő egy személyben a legjobb barátnője és az anyja –
mesélte lelkesen Monique, akiről lerítt, alig várta, hogy végre pletykálhasson
valakinek a doktornőről. Mivel azonban, a nőt a kórházban mindenki szerette, és
tisztelte, nem igen volt alkalmas ember, akivel megvitathatta volna, milyen
furcsának találja Dr. Rafferty begubózását.
- Talán
nem akadt megfelelő emberre – vélte elgondolkodva Patrick, majd hirtelen
döbbenten rázta meg fejét. Mégis, hogyan jutott eszébe, hogy éppen ő lenne
Nicole Rafferty számára a tökéletes partner, aki megolvaszthatná szívét, amit
nyilván egy csalódás miatt keményített meg. Hogyan lenne ő az alkalmas jelölt,
amikor még ő sem tette túl magát a Samantha okozta csalódáson. Nem lenne
tisztességes a nővel szemben, ha engedne a testi vágynak, mely hatalmába
kerítette, és együtt töltene vele néhány éjszakát, miközben gondolatai még
mindig felesége körül forognak. Sietve hessegette el magától még a lehetőségét
is annak, hogy közelebbi kapcsolatba kerülhet Nicole-al, majd Monique válaszát
meg sem várva, a liftek felé vette útját.
Dr. Hugh Anzil szigorú tekintettel
meredt a kezében tartott leletre, de pillantását azonnal felemelte bozontos,
ősz szemöldöke alatt, amikor Patrick belépett a tágas irodába. Szigorú vonásai
meglágyultak, és mosoly terült szét arcán, miközben kilökte maga alól a széket,
és kis túlsúlyához képest, fürgén termett a nála jóval magasabb férfi előtt.
- Bizonyára
Dr. Patrick Rosette, nem tévedek? – kérdezte, miközben barátságosan megszorongatta
az orvos kezét, és hellyel kínálta. Patrick, mialatt helyet foglalt az egyik
párnázott székben, lopva körbepillantott a helyiségben. Ízléses, barnára
lakkozott bútorok, könyvespolcok dobták fel a hideg, fehérre meszelt falakat,
melyeken festmények, diploma és néhány gyermekrajz díszelgett. – a gyerekek
nagyon hálásak tudnak lenni – követte jövendő beosztottja tekintetét az idős,
60-as éveinek közepén járó orvos, majd közelebb lépett az egyikhez, mely egy
kisgyereket ábrázolt rácsos ágyban, körülötte pedig, zöld köpenyes emberek, nők
és férfiak álltak. – Fanny Perez, 4 éves volt, amikor leesett az udvarukban
álló almafáról – mesélte távolba révedő, szentimentális tekintettel – csúnyán
eltörte a lábát, de sikerült maradandó károsodás nélkül helyrehozni – ért
mondandója végére, Patrick pedig, mosolyogva figyelte. – Be kell vallanom,
amikor tegnapelőtt telefonáltam, nem gondoltam volna, hogy ma már a
kórházunkban üdvözölhetem! – jegyezte meg somolyogva, de láthatóan kíváncsian
várta a magyarázatot. Amikor gyerekkori barátjának elmesélte telefonon, hogy
egyik kiváló szívsebészük hirtelen felmondott, Dan Cosby javasolta az előtte
ülő fiatal doktort, de nem is remélte, hogy elfogadja az ajánlatot. Patrick nem
tudta, mit felelhetne erre a kijelentésre. Annak ellenére, hogy szimpatikus
volt neki a férfi, meleg, barna tekintetével, melyből nyíltságot, és bizalmat
olvasott ki, ősz hajával, ami, mint egy őrült tudósnak, meredt a négy égtáj
felé, nem érzett kényszert, hogy őszintén valljon magánéleti gondjairól.
- Úgy
alakult az életem, hogy jókor jött az ajánlat – válaszolta titokzatosan, mire
Hugh összeráncolta szemöldökét.
- Fiam!
Félre ne értsen, nagyon örülök a jelenlétének, de… tudnom kell! Ugye nem valami
kétes ügyletbe keveredett, amiért ilyen sietve kellett távoznia Chicago-ból? -
kérdezett rá egyenesen félelmeire a doktor, mire Patrick először meglepődött,
végül határozottan rázta meg a fejét. Kifejezetten tetszett neki a férfi
nyíltsága.
- Semmi
ilyesmiről nincs szó. A problémák magánjellegűek, nincs közük az orvosi munkámhoz
– igyekezett megnyugtatni a férfi, akinek kerek képe azonnal felderült a
választ hallva, majd laza mozdulattal legyintett.
- Persze,
persze! Ez orvosi körökben gyakran előfordul! A család nehezen képes elfogadni,
hogy egy orvosnak sokat kell távol lennie, és rengeteget kell dolgoznia.
Gondolom, a felesége unszolására keresett valami nyugodtabb helyet, de el kell
keserítenem, fiatalember! Attól, hogy kis városi kórház vagyunk, itt is kell
ügyeletet vállalni, és túlórázni. Kevés az ember, sajnos – tárta szét kezeit
tehetetlenül, sajnálkozva, majd hozzátette – de amint a felesége maga után jön,
megbeszélhetjük, hogyan…
- Nem
érkezik utánam senki! – vágta el a szóáradatot Patrick, még mielőtt a férfi
belemelegedett volna – nemrég váltam el, vagyis… folyamatban vannak a papírok.
- Ó!
– lepődött meg Dr. Anzil, és barna szemében bűnbánat csillogott – sajnálom, nem
akartam vájkálni a magánéletében! Nos, azt javaslom, ússzon egy kicsit a
mélyvízben! Az éjszakás műszakja két óra múlva kezdődik, addig csapódjon Dr.
Landgrave mellé! Ő a vezetősebészünk, tőle elsajátíthatja a kórházban szokásos
adminisztráció, betegfelvétel, és egyéb ostoba bürokrácia rendszerét, amíg bele
nem rázódik - javasolta bátorító mosoly kíséretében, de legnagyobb
meglepetésére, Patrick megrázta a fejét.
4.
fejezet
Anzil meglepetten, és értetlenül nézett
a fiatal orvosra, miközben Patrick magabiztosan mosolygott vissza rá. Tisztában
volt vele, hogy újdonsült felettesének szokatlan lehet, hogy mindjárt az első
alkalommal ellent mond neki, de a terv, mely fejében szöget ütött, fontosabb
volt annál, hogy jó benyomást keltsen főnökében.
- Köszönöm
az ajánlatot, de szívesebben tölteném az időt egy olyan ember társaságában,
akit ismerek is – válaszolta minden arrogancia nélkül, mire Hugh először felhúzta
szemöldökét, majd zavartan elmosolyodott.
- Kedves
magától, fiam, de sajnos, nem érek rá magával foglalkozni – vette magára a
kérést az igazgató, Patrick pedig, majdnem felnevetett a jelenet láttán. A
tény, hogy az igazgató azt hitte, vele akarja tölteni azt a kevés időt, ami
műszakjának kezdetéig hátra van, egyszerre volt nevetséges, és abszurd. – Bár
megtehetném, hogy magam vezetem körbe, de mint látja, számtalan adminisztráció
vár még rám, nem beszélve a saját betegeimről… - mutatott körbe széles asztalán
a férfi, melyet valóban elborítottak a leletek, és egyéb hivatalos
dokumentumok, melyek mind arra vártak, hogy elolvassa, és aláírja őket.
- Az
igazat megvallva, én Dr. Nicole Rafferty-re gondoltam – nyögte ki Patrick,
beléfojtva felettesébe a szót, mire Anzil némán meredt rá – rögtön azután
ismerkedtünk meg, hogy megérkeztem! Talán lenne rám néhány órája… - vetette fel
egyre bizonytalanabbul, mivel főnöke még mindig nem szólt egy szót sem, csak
elgondolkodva vakarta meg kissé borostás arcát.
- Nos,
ami azt illeti – vette maga elé a kórházban dolgozó ápolók és nővérek
beosztását az igazgató, és aprólékosan futtatta végig rajta pillantását – Dr.
Rafferty munkaideje alig egy óra múlva lejár. Nem szívesen terhelném plusz
feladattal, ugyanis ma egy igen nehéz operációt végzett el – magyarázta
óvatosan. Arcán látszott, nem igazán akar belemenni az ötletbe, de ebből a
mondatból az is kiderült, tökéletesen ügyel beosztottjaira, és a kórházban
folyó eseményekkel is tisztában van.
- Nem
is rabolnám sok idejét! Nem hiszem, hogy az egész egy óránál többet igénybe
venne – próbálkozott tovább Patrick. Annak ellenére, hogy megfogadta, nem
közeledik a doktornőhöz, nem akart kihagyni egy lehetőséget, hogy még jobban
megismerje. Persze, gondolta, hogy nem egy hivatalos körbevezetés során
mélyülnek majd el egymás életében, múltjában és jelenében, de remélte, hogy
megtudhat róla pár dolgot, például azt, hogy mindenkivel ilyen távolságtartó,
ahogy a nővér mondta, vagy csak őt tüntette ki, vagy elérheti, hogy eltűnjön a
kék szemekből a félelem, mely mindvégig jelen volt, amíg beszéltek. Ki tudja,
talán még barátok is lehetnek, ha a doktornő rájön, nem kell tőle tartania,
tisztességes szándékok vezérlik. Bár még ő maga sem tudta, mik ezek a szándékok
pontosan, csak azt tudta, hogy vonzotta a nő, és minél több időt akart a
társaságában tölteni. Mivel az igazgató még mindig nem szólt egy szót sem,
folytatta – Megígérem, hogy amint lejár Dr. Rafferty munkaideje, azonnal útjára
engedem! – emelte esküre a kezét, amivel sikerült elérnie, hogy a tartózkodó
vonások mosollyá enyhüljenek az idős arcon.
- Nem
bánom! Máris telefonálok Sue-nak, Dr. Rafferty titkárnőjének! – emelte fel a
kagylót, miközben kezével intett a férfinak, hogy távozhat. Még mielőtt az,
kilépett volna az irodából, még utána szólt. – A maga irodája a 102-es szoba
lesz, a földszinten, közvetlenül Dr. Rafferty szobája mellett. Pakolja le a
holmiját, és öltözzön át! – igazította útba, mire Patrick hálásan bólintott,
majd elhagyta a helyiséget. – Sue? Dr. Anzil vagyok! Leküldtem Dr. Patrick Rosette-et
Nicole-hoz! Kérlek, vezesse körbe a kórházban, és magyarázzon el neki mindent,
amit tudnia kell! – mondta a nőnek, amikor az, felvette, majd szívében enyhe
aggodalommal tette helyére a kagylót, miután Sue biztosította felőle, hogy megteszi,
amire kérték.
Bármennyire igyekezett magát meggyőzni,
hogy helyesen cselekedett, amikor engedett az ifjú orvos kérésének, szívéből
nem tudta kiűzni a kételyeket. A tény, hogy Dr. Rosette ragaszkodott
Nicole-hoz, csak megerősítette félelmeit. Biztos volt benne, hogy nem pusztán
az vezérelte a férfit, hogy megismerte a hallban a nőt. Annak ellenére, hogy 30
éve volt nős, és imádta a feleségét, aki három csodálatos, szép és okos
gyermekkel ajándékozta meg, akiket szeretetben, és féltésben neveltek fel, nem
volt vak, így ő is látta, milyen gyönyörű nő Dr. Rafferty. Az sem kerülte el a
figyelmét, hogy minden facér kolléga megfordult utána a folyosón, ahogy az sem,
hogy Nicole kivétel nélkül mindegyiküket elutasította, még barátkozni sem
nagyon akart egyikkel sem. Most attól félt, Dr. Rosette-et is csak a férfiúi
vágy vezérli, és megpróbálja majd elcsábítani a nőt, akit szinte lányaként
szeretett. Nem is aggódott volna emiatt, hiszen nem egyszer látta, Nicole
milyen jól kezeli a rámenős férfiakat, ha a fiatal orvos nem lett volna ennyire
megnyerő külsejű. Abból, amit megtudott róla, amikor utána kérdezősködött, kiderült,
hogy okos, jól képzett, az egyik legjobbként tartották számon a szakmai
körökben. Magas, izmos, kisportolt teste az állandó edzésekről árulkodott, a
szemében ülő vidámság pedig, kitűnő humorérzékről. Nyílt, őszinte tekintete
egyenességről tanúskodott, felettesei is pozitív képet festettek a férfiról.
Épp olyan volt, amilyennek Hugh Anzil szerint, egy olyan nő, mint Nicole
Rafferty, nem fog tudni ellenállni. Ha pedig, így lesz, és beleszeret a
férfiba, abból csak káosz lesz az osztályon, hova tovább, a végén még felmond a
nő, és itt hagyja őket. Ezt azonban, ő nem engedheti meg maguknak – vett mély
lélegzetet, miközben elhatározta, szemmel fogja tartani a fiatalokat, és még
mielőtt bármi kibontakozhatna, személyesen fog elbeszélgetni az orvossal.
Nicole összehúzott szemmel koncentrált
az előtte lévő karon elhelyezkedő mély seb tökéletes, precíz összeöltésére. A
magas, széles vállú, kopasz, 41 éves George Amish szó nélkül tűrte a
beavatkozást, ékes bizonyítékaként, hogy az érzéstelenítő, melyet néhány
perccel korábban kapott, hatott, és semmiféle fájdalmat nem érez.
- Az
az átkozott fadarab! Ha csak egy másodperccel később lépek oda, egyenesen a koponyámba
fúródik! – háborgott elégedetlenkedve, miközben akaratlanul is megmozdította a
kezét, aminek következtében elszakadt a vékony fonál, Nicole pedig, elgyötörten
sóhajtott fel.
- Lora,
fűzz be kérlek, egy újabb 0.2-es fonalat – utasította a nővért, aki azonnal
engedelmeskedett, és néhány másodperc múlva, már kezében az új tűvel, és
fonállal látott neki, hogy folytassa a munkát, de George továbbra is mocorgott
– George, amennyiben nem tud megülni öt percig nyugodtan, biz’ Isten,
lekötözöm! – nézett olyan szigorú tekintettel a férfira, mint egy
iskolaigazgató a legrenitensebb diákra, mire a megszólított jókedvűen
elvigyorodott, elővillantva itt-ott hiányos fogsorát.
- Magának,
doktornő, szíves örömest hagynám, hogy lekötözzön, ahová csak tetszik! – kacsintott
a nőre, mire Nicole égnek emelte a szemét, de válasz nélkül hagyta a kétértelmű
megjegyzést, csak dolgozott tovább. Legnagyobb megkönnyebbülésére, alig 5 perc
múlva, elválasztotta a fonalat, és elégedetten tolta hátra magát a gurulós
székkel, hogy távolabbról is megvizsgálja munkája eredményét. Az öltések
katonás sorrendben, azonos távolságra egymástól, tartották össze a korábban még
vadul vérző sebet, Nicole pedig, bólintott.
- Készen
is van! Holnap jöjjön be kötéscserére, két hét múlva pedig, várom a varratszedésre
– nézett a férfira, miközben Lora, aki a legfiatalabb ápolónőnek számított az
osztályon 22 évével, automatikusan hajolt a seb fölé, és helyezett rá kötést, ő
pedig, lerántotta kezéről a fehér gumikesztyűt és a közeli szemetesbe hajította
– Addig is, naponta cserélje a kötést, ügyeljen rá, hogy ne érje víz…
- Ne
érje víz?! Akkor hogy a rossebbe fürödjek?! – nézett rá döbbenten George, mire
Nicole nyugodtan vett mély lélegzetet.
- Óvatosan!
– felelte tömören, majd az ajtó felé indult, de a férfi megállította.
- De
ugye, dolgozni elmehetek? – jött a következő felesleges kérdés, Nicole pedig,
megrázta a fejét.
- George,
ha ezzel a sebbel visszamegy a fatermelő céghez, és munkába áll, szétnyílik, és
megint nálam köt majd ki! Gondolom, nem akarja, hogy újra össze kelljen varrni,
igaz? – kérdezte türelmesen, mire a férfi elgondolkodva bólintott – remek!
Akkor maradjon otthon ebben a két hétben, figyeljen a sebre, és gyógyuljon! Két
hét múlva találkozunk, amennyiben nem lesz semmi panasza, értette?
- Értettem!
– morogta orra alatt morcosan a férfi, miközben magára vette kockás ingét, amelyre
már rászáradt a vér, mely eláztatta idefele jövet. Nicole felnyalábolta a
korábban az egyik asztalra tett kartonokat, és elindult, hogy végre megejtse a
szokásos, esti vizitet, miközben futólag karórájára pillantott. 45 perc múlva
lejár a munkaideje, ő pedig, alig várta, hogy végre otthon legyen, és
elfelejthesse ezt a napot, főként azt, hogy férje itt van a kórházban, és ettől
kezdve, együtt kell majd dolgoznia vele. Szíve szerint, azonnal felmondott
volna, és másik városba költözött volna, de nem tehette anélkül, hogy nem
egyeztetett Robert Fallon-nal, akinek minden lépéséről be kellett számolnia.
Éppen itt tartott gondolatban, amikor hirtelen a nevét hallotta.
- Dr.
Rafferty! Várjon! – jutott el hozzá Sue kissé érces, dohányzástól karcossá vált
hangja, ő pedig, anélkül válaszolt, hogy megfordult volna.
- Dr.
Rafferty gyorsan levizitel, aztán szőrén-szálán eltűnik! – jelentette ki
mosolyogva, de hirtelen megdermedt, amikor egy ismerős, mély hang válaszolt Sue
helyett.
- Azért
tudna még rám szánni néhány percet? Szívesen csatlakoznék a vizithez! -
érkezett meg hozzá Patrick, nyomában Sue-val, aki nehézkesen kapkodta a
levegőt. Túlsúlya miatt egyáltalán nem volt könnyű lépést tartania a hosszú
lábait fürgén szedő férfival. Mielőtt Nicole nemet mondhatott volna, Sue vette
át a szót.
- Dr.
Anzil telefonált, azt kéri, vezesd körbe a doktor urat, és mondj el neki
mindent dióhéjban, amit tudnia kell, mielőtt megkezdi az éjszakás műszakot! –
vázolta fel a helyzetet röviden, levegő után kutatva a titkárnő, majd
érdeklődve nézett végig a két fiatalon, akik le sem vették egymásról a
szemüket. Miközben magában elmosolyodott, szívébe remény költözött a
gondolatra, hogy talán eljött végre az a férfi, aki elő tudja csalogatni
csigaházából a doktornőt. Egészen biztos volt benne, hogy erre minden esély
megvan, elvégre csakúgy izzott közöttük a levegő, miközben egymást figyelték.
- Ne
aggódjon, gyorsan tanulok, és Dr. Anzil kifejezetten meghagyta, hogy nem rabolhatom
az idejét. Amint lejár a műszakja, hazamehet! Gondoskodom róla! – emelte esküre
a kezét kópés vigyorral ajkán Patrick, de Nicole még csak vissza sem
mosolygott. Gondolatban a vészkijárattal szemezett, és minden vágya volt, hogy
elmenekülhessen a férfi közeléből, aki fehér orvosi ruhájában, és a köpenyben
éppolyan vonzó volt, mint négy évvel ezelőtt, amikor megismerte, de tudta,
ezzel még inkább magára vonná nem csak Patrick, de Sue figyelmét is, amit
viszont mindenáron el akart kerülni. Végül nehezen bólintott.
- Köszönöm,
Sue! – engedte útjára titkárnőjét, aki néhány másodpercig még figyelte őket, aztán
visszaindult a szobák felé – nem bánom, csatlakozzon! – intézte most már
szavait Patrick felé, aki lassan engedte ki az eddig tüdejében visszatartott levegőt.
Úgy érezte, apró győzelmet aratott, és valamivel nyugodtabban követte a nőt,
aki a lift felé indult, miközben magyarázni kezdett. Jól látszott, egy percet
sem akar elvesztegetni, mintha minél előbb szabadulni akarna a férfitól, csak
Patrick nem értette, mi lehet ennek az oka – a földszinten vannak a vizsgáló
szobák, rendelők, és a sürgősségi osztályunk. A járó betegek a nővérpultnál
jelentkeznek, kapnak egy sorszámot, a szerint kerülnek be a vizsgálókba. A
mentő mindig elsőbbséget élvez, de gondolom, ez nem új a maga számára – beszélt
folyamatosan, miközben megérkezett a lift, és beszállt. Amikor észrevette, hogy
Patrick egészen közel áll meg mellette, tüntetőleg előrébb lépett, megnyomta az
első emelet gombját, és ott is maradt, nem állt vissza korábbi helyére, így
Patrick a háta mögé került, de a férfi úgy tett, mintha nem látta volna a
mozdulatot – az első emeleten kaptak helyet a kórtermek. Minden ajtón szerepel
a beteg és a kezelőorvos neve. Többnyire három-, négyágyas szobáink vannak, de
akadnak egy és két ágyasak is, igaz, jóval kevesebb. A második emelet az
intenzív osztály, és itt vannak még orvosi szobák is, elsősorban az
altatóorvosoknak, mivel ők látják el az intenzív osztály ügyeletét – lépett ki
közben a liftből, és a szobák felé vette útját. Akárcsak a földszinten, itt is
egy nővérpult foglalta el a hatalmas aula közepét, ahonnan aztán jobbra és
balra is egy hosszú folyosó húzódott, melyből szobák nyíltak. – a harmadik
emeleten jobbra találhatóak az irodák, igazgató, gazdasági vezető, és társai,
balra pedig, a műtők. Amikor megvizsgált egy beteget, a kartonját ki kell
vinnie a nővérpulthoz, ők iktatják, és a megfelelő kazettákba teszik őket, így
azok elérhetőek lesznek bármikor. Ettől függetlenül persze, az asszisztensek
számítógépre is felvezetik az adatokat, de itt még hisznek a hagyományos
módszerekben is. – torpant meg Nicole az egyik ajtó előtt, majd érdeklődve
pillantott a férfira, aki eddig szótlanul lépdelt mellette – minden világos? –
kérdezte, mire Patrick bólintott. – Remek! Akkor lássunk hozzá! – lépett be a
helyiségbe, és arcáról azonnal eltűnt a zord távolságtartás, átadva helyét az
őszinte, kedves mosolynak, amit kis betegének tartogatott, aki az ágyon
üldögélve várt rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése