21.
fejezet
Josh Landgrave dühösen vágta falhoz
poharát, melyből néhány perccel korábban még dolgozószobájában kortyolgatta az
aranyló konyakot. A jégkockák szanaszét szóródtak a régies stílusban, középkori
bútorokkal berendezett helyiségben, és ahogy a kandalló tüzétől olvadásnak
indultak, foltokat hagytak a bordó, bársonyosan puha szőnyegen, miközben a
pohár szilánkjai absztrakt összevisszaságban hevertek. A falról lustán
csordogált lefelé a folyadék, melynek zamata az imént még elégedettséggel
töltötte el fogyasztóját. Az orvos utálkozva nézett le az íróasztalán heverő,
helyi újság címlapjára, melyen Tommy Delano mosolygott, boldog örömmel az
arcán, egy tolószékben, mellette pedig, Nicole Rafferty doktornő állt. Keze a
fiú vállán pihent, mosolyából büszkeség sugárzott, tekintete óvón figyelte a 18
éves ifjoncot. A kép alatti szövegben a cikk írója hosszan ecsetelte a doktornő
rátermettségét, tehetségét, melynek köszönhetően megmentette Tommy lábát az
amputációtól, illetve arról is szót ejtett, hogy a fiú erejének és kitartásának
is eredménye az, hogy ilyen gyors ütemben halad a gyógyulás felé. Nicole
szerény válaszokat adott az újságíró kérdésére, és többször is megemlítette a
közös orvosi csapat mintaértékű együttműködését, valamint hangsúlyozta a modern
orvos-technológia előnyeit, és az orvosok továbbképzésének, fejlődésének
fontosságát.
- Gyűlöllek!
– sziszegte elfojtott indulattal, miközben ismét az órájára pillantott. Tony
Brant délután két órára ígérte magát, most pedig, már három is elmúlt. Nem
értette, miért késik a férfi. Ő sem volt a pontosság mintaképe, és más esetben
nem is érdekelte volna, hogy az alvilági figura, mikor érkezik, de ezúttal alig
várta, hogy megtudja, talált-e valamit a doktornő múltjában, amivel
tönkreteheti. Éppen itt tartott gondolatban, amikor nyílt az ajtó, és a házvezetőnő
lépett be rajta.
- Elnézést,
doktor úr, egy bizonyos Mr. Brant keresi. Azt állítja, már várja – szólalt meg
halk, bizonytalan hangon a 60-as éveiben járó, ősz hajú, kissé telt alkatú nő,
aki visszafogott, fekete egész ruhát viselt köténye alatt, haját pedig, szoros
kontyban hordta.
- Így
van, Marie! Engedje be! – utasította a nőt, aki engedelmesen bólintott. Néhány
perc múlva, Tony jelent meg. Koszos, elnyűtt baseball sapkáját ujjain pörgetve,
fogait megszívva állt meg a szoba közepén, miközben tekintetét érdeklődve
futtatta körbe a helyiségben. Korábban, amikor itt járt, nem volt elég ideje
körülnézni, de most körvonalazódni kezdett benne a gondolat, hogy talán nem
ártana később visszanézni néhány haverral, amikor a ház ura nem lesz itthon. A
házvezetőnőt könnyű szerrel elintézhetnék, és ha csak a dolgozó szobát pakolják
ki, azzal is több ezer dollárt kereshetne – gondolta, és elméje már elé is
vetítette a képet – Nos? Talált valamit? Remélem, igen! – zavarta meg
fantáziálását Landgrave sürgető, izgatott hangja, és ő azonnal nyeregben érezte
magát. Pontosan tudta, milyen információval érkezett, ahogy azt is tudta,
mennyi pénzt kérhet el érte. Fontosságának teljes tudatában, nyugodt, lassú
kényelemmel ült le az egyik fotelbe az íróasztal elé, és kopott farmerjába
bújtatott lábait hanyag eleganciával tette keresztbe.
- Először
is, talán megkínálna valamivel! – figyelmeztette jó modorra az orvost, aki
lenyelve a szájára kínálkozó, csípős választ, fogait összeszorítva lépett a
bárszekrényhez, és egy kristály pohárba konyakot töltött, majd türelmetlen
mozdulattal nyújtotta a férfi felé.
- Tessék!
– vetette oda foghegyről, miközben helyet foglalt bőr székében, és várakozón
nézett Tony-ra, ő azonban, ezúttal sem siette el a dolgot. Aprót kortyolva az
alkoholba, nyelvét szájpadlásához érintve, ízlelgette a finom nedűt, miközben
olykor elégedetten cuppogott.
- Nem
mondom, egész iható lötty – jegyezte meg, majd amikor pillantása találkozott
Landgrave dühtől szikrázó tekintetével, letette a poharat az asztalra, és úgy
döntött, nem játszik tovább annak türelmével, inkább belefog jövetel okába –
Szóval, a válaszom, igen. Találtam valamit, méghozzá nem is akármit! – tette
hozzá sejtelmes, sokat mondó vigyorral az ajkán, mire Landgrave olyan izgatott
lett, mint egy kisgyerek, amikor első alkalommal viszik le a játszótérre.
- Mondja
már! – sürgette kezeit tördelve, Tony pedig, bólintott, és viseltes kabátjának
belső zsebéből, melyről nem lehetett megállapítani, hogy koszos, vagy régi, egy
barna borítékot húzott elő. Mielőtt azonban, átadta volna, mesélni kezdett.
- Van
néhány haverom, akik tartoznak pár szívességgel, szóval először őket kerestem
meg. Az egyik, történetesen…
- Nem
érdekelnek a részletek! Nem érdekel, kinek kellett eladnia a veséjét, hogy
hozzájusson az információkhoz! – szakította félbe az orvos, miközben a boríték
után kapott, de Tony gyorsabb volt. – A lényeget mondja!
- Ho-hó!
Először virítsa a lóvét! – figyelmeztette a férfi, mire Josh dühödten
szorította össze ajkait – részemről oké, hogy lerövidítsem a sztorit, de
először látni akarom, mennyit ér magának!
- Először
tudni akarom, mit hozott, annak fejében döntöm el, mennyit fizetek érte -
feleselt vissza a doktor, de Tony megrázta a fejét.
- Na,
azt aztán nem! – jelentette ki Brant határozott magabiztossággal – elhiheti
nekem, hogy amit megtudtam, egy életre eltünteti Nicole Rafferty-t, de ahhoz
kérem a pénzt, amit megígért! – kötötte az ebet a karóhoz, mire Landgrave
kelletlenül benyúlt a fiókjába, és egy vaskos borítékot húzott elő, tele
bankjegyekkel.
- Tessék!
– adta át, mire Tony mohón kapott utána, és számolni kezdte – 10 000 dollár –
segítette ki a férfit, hogy minél hamarabb a lényegre térhessenek – nagyon ajánlom,
hogy megszolgálja!
- Nicole
Rafferty nem létezik – közölte nemes egyszerűséggel a hangjában Brant, és
amikor Landgrave értetlenül nézett rá, folytatta – mivel a részletekre nem
kíváncsi, arra, hogyan derítettem ki, csak a sztori érdekesebb részét nyomom le
– fűzte hozzá mellékszálként, majd tovább beszélt – a doktornő valódi neve
Elizabeth Green. New York-ban élt, ott tanult orvosként, az apja könyvelő volt,
az anyja meg asszem még gyerekkorában meghalt, vagy valami ilyesmi, a lényeg,
hogy sosem ismerte – rántotta meg a vállát érdektelenül, majd zsebre téve a
pénzt, folytatta – annyira nem érdekelt, hogy megjegyezzem.
- Miért
változtatott nevet? Elkövetett valami műhibát, ugye? – dörzsölte meg tenyerét
elégedetten, de meglepetésére Tony nemet intett fejével.
- Az
apja nem másnak könyvelt, mint DiMaggio-nak, a new york-i maffiavezérnek! Elszámolhatott
valamit, mert a vezér úgy döntött, hogy felmond neki, és kinyírta. A bökkenő
ott volt, hogy a kis doki néni premier plánból nézte végig az egészet, így
koronatanú lett belőle – magyarázta teljes átéléssel, miközben felállt, és
otthonosan mozogva a szobában, a bárszekrényhez lépett, hogy újabb adag
konyakot töltsön magának, közben pedig, belemarkolt az üvegek mellé helyezett
tálba, földimogyoróért. – Az F.B.I lehetőséget látott benne, hogy lecsukhassák
DiMaggio-t, így felkarolták, és Samantha Hammond néven Chicago-ba száműzték,
ott fejezte be az orvosit, és ott is ment férjhez. Kapaszkodik, doki? –
kérdezte, így jelezve, hogy most jön még csak a lényeg, mire az orvos csak
tátott szájjal bólintott – nem más a férje, mint Dr. Patrick Rosette!
- Az
lehetetlen! Úgy beszéltek egymással, mint két idegen… - zavarodott össze az
orvos, mire Tony újabb marék mogyorót tömött a szájába, és igyekezve úgy
beszélni, hogy ne pottyanjon ki egy sem, folytatta.
- Nyilván
azért, mert a dokinak fogalma sincs róla, hogy egy kórházban dolgozik a feleségével
– magyarázta meg mindent tudón, mire Landgrave értetlenül nézett vissza rá –
alig házasodtak össze, amikor DiMaggio a nő nyomára bukkant. Menekülnie
kellett, ezért ismét eltüntették, de valamit elcsesztek, és plasztikázni
kellett az arcát.
- Mégis,
hogyan tudta meg mindezt? – lett volna kíváncsi hirtelen a részletekre Josh, de
ezúttal Tony volt az, aki megtagadta tőle.
- Elégedjen
meg annyival, hogy jó kapcsolatokkal rendelkezem, és azt sem árt tudni, hogy az
F.B.I-nál sem mindenki angyal. Ők is pénzből élnek, ha érti, mire gondolok –
kacsintott az orvosra cinkos mosollyal, majd hirtelen elkomolyodva szólalt meg
ismét – mihez kezd az infóval?
- Az
már nem a maga dolga – jelentette ki Landgrave határozottan, mire Brant
felháborodva állt meg asztala előtt.
- Téved!
Az én dolgom is! Nem maga az egyetlen, akinek elrendezetlen számlája van a doktornővel!
– mondta visszafojtott indulattal, mire Landgrave csodálkozva nézett vissza rá.
Fogalma sem volt róla, hogy a férfi személyesen ismerheti a nőt, de most
hirtelen érdeklődés csillant meg szemeiben.
- Rendben
– bólintott látszólag beleegyezőn, majd folytatta – ha annyira kíváncsi rá,
elmondhatom. Eltűntetem a városból. – felelte könnyedén, mire Tony várakozón
álldogált, de amikor nem volt folytatás, hitetlenkedve kérdezte.
- Ennyi?
– döbbent meg látványosan, majd gúnyos grimaszba torzult arca – Ez nem semmi
doki! Maga aztán szörnyen veszélyes! – pimaszkodott, majd elkomolyodva
folytatta – csakhogy nekem ez nem elég! Azt akarom, hogy ne csak a városból, de
az élők táborából is távozzon, érti?!
- Sajnálom,
ha a maga számára nem kielégítő a bosszú, de ellentétben magával, én nem vagyok
bűnöző, valamint nem az volt a célom a nyomozással, amit nem mellesleg én
fizettem, hogy magát boldoggá tegyem! – válaszolta fölényes hangsúllyal az
orvos, majd az ajtó irányába mutatott – a munkát elvégezte, a bérét megkapta! A
többi rám tarozik! – fűzte hozzá ellentmondást nem tűrő hangon. Tony először
szóra nyitotta a száját, tiltakozni akart, fenyegetőzni, majd hirtelen
rádöbbent, sokkal jobban jár, ha meghagyja az orvost a győzelem hitében. Nem
kell minden információt az orrára kötni, ahogy azt sem, hogy ő könnyedén
felveheti a kapcsolatot valakivel, akinek 10 000 dollárnál többet ér a
doktornő holléte, és aki legalább annyira holtan akarja látni, mint ő. Ajkára
sátáni mosoly költözött, ahogy belegondolt, hogy nem csak dollárok ezrei, vagy
akár százezrei üthetik a markát, de még az orvosnő is megkapja, amit
megérdemel, amiért elvette tőle a feleségét, és feljelentette a rendőrségen.
Sapkáját kopasz fejére húzva, távozott az irodából, Landgrave pedig,
elégedetten simogatta meg a barna borítékot, melyben minden benne volt, amivel
tönkretehette Dr. Nicole Rafferty-t.
Nicole fáradtan ropogtatta meg gerincét,
miközben lehúzta fejéről a műtős sapkát. Az operáció, mely több mint 5 órán át
tartott, teljesen kimerítette, és alig várta, hogy leteljen a munkaideje, és a
nap további részét Patrick társaságában töltse. A férfi mellett mindig
energiával telt meg, elfeledte a kórházi gondokat, és felhőtlenül boldog volt.
Az elmúlt két hétben, minden szabad percüket együtt töltötték, gyakran sétáltak
a közeli parkban, vacsoráztak otthon, kettesben, meghitt, romantikus légkörben,
vagy elugrottak Don pizzázójába. Ha éjszakás volt, reggelente Patrick kávéval,
és friss pékáruval lepte meg a szobájában, ő pedig, gondtalanul élvezett minden
pillanatot. Az esték kivétel nélkül csodálatosak voltak, néha együtt nézték a
televíziót, beszélgettek, vagy hol szenvedélyesen, hol gyengéden, lassan
szerették egymást, de egy valami mindig ugyanaz volt: minden alkalom ugyanolyan
csodálatos volt, mint első együttlétük. Ugyanaz a tűz, szenvedély, varázslat
jellemezte intim kapcsolatukat. Szerencsére Robert Fallon sem kereste utolsó
beszélgetésük óta, és csak remélni merte, hogy elfogadta döntését, mellyel
pontot tett múltjára, és az egész DiMaggio ügyre. Mialatt levette a zöld köpenyt
is, az egyik segédorvos állt meg mellette, és kérdőn pillantott a doktornőre.
- Gondolja,
hogy jó ötlet volt nyitva hagyni a sebet? – kérdezte a fiatal 20-as éveinek
végén járó férfi, akinek szőke tincsei izzadtan tapadtak homlokához a sapka
alatt, zöldes-kék szemében pedig, nyugtalanság tükröződött.
- Remélem
– felelte elgondolkodva Nicole, miközben a hideg, zöld színű csempének támaszkodva
figyelte, ahogy a férfi is megválik a sapkától, maszktól, mely ezúttal már csak
a nyakán lógott, és a gumikesztyűtől, hogy aztán, egy, a helyiségben található
tárolóba dobja őket – a seb folyamatosan gennyezett, és annak ellenére, hogy
eltávolítottuk az elhalt szöveteket, nem lehetünk biztosak benne, hogy minden
fertőzött részt kivettünk. Várunk néhány napot, és ha nem lesz semmi
komplikáció, visszahozzuk, és összevarrjuk – magyarázta türelmesen, majd
hozzátette – addig viszont, ha mégis újabb genny termelődne, sokkal könnyebben
tisztítjuk, mintha bezártam volna.
- Bízzunk
benne – sóhajtott nagyot a fiatal férfi, majd távozott, Nicole pedig, az
irodája felé vette útját, hogy műtősruhájából kibújva, magára öltse megszokott
fehér ingét, és nadrágját a köpeny alá. Ahogy elhaladt a kórházi folyosón,
hirtelen kinyílt egy ajtó, és egy határozott kéz húzta be, ő pedig, meglepetten
sikoltott volna fel, de torkán nem jött ki hang, mert egy érzéki száj
elfojtotta a kiáltást. Ajkuk puhán tapadt össze, nyelvük lágy ritmusú táncot
lejtett a másik szájában, miközben Nicole halkan belesóhajtva a csókba, simult
az ölelő karok közé. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Patrick
vágytól csillogó szemmel nézett le a nőre.
- Hogy
sikerült? – kérdezett rá a műtétre, de Nicole, szándékosan félreértve szavait,
huncut mosollyal nézett fel rá.
- Egész
jó volt, bár, volna még mit fejlődnöd – harapta be alsó ajkát komiszul, mire
Patrick először értetlenül ráncolta szemöldökét, majd színpadi felháborodással
kapkodott levegő után.
- Csak
nem arra céloz, hogy nem ízlett a csókom? – kérte számon, miközben játékosan
rántotta közelebb magához a doktornőt a raktárhelyiségben, ahol elbújtak a
kíváncsi szemek elől.
- Úgy
nézek ki, mint akinek nem ízlett? – kérdezett vissza egyenes válasz helyett
Nicole, mire Patrick szemét kissé összehúzva nézett végig a nőn. Ajkai vörösek
voltak, és duzzadtak a gyengéd, mégis szenvedélyes csóktól, kék szemében vágy
csillogott, arca kipirult, ajkán boldog mosoly játszott.
- A
legkevésbé sem – súgta halkan, szerelmesen, majd ráhajolt a kívánatos ajkakra,
és gyengéden megcsókolta – meddig vagy ma?
- Még
pár óra, és szabad vagyok – felelte Nicole, végig simítva a férfi fehér ingbe
bújtatott mellkasán, akaratlanul is megigazítva az orvosi köpeny gallérját a
sztetoszkóp alatt.
- Arra
gondoltam, délután átugorhatnánk a szomszéd városba – javasolta Patrick, mire
Nicole örömmel bólintott.
- Rendben!
Az irodámban találkozunk, ha végeztél – értett egyet az ötlettel, majd még egy
gyors csókot lopott. Éppen eltávolodtak egymástól, amikor nyílt az ajtó és az
50-es éveinek elején járó takarítónő lépett be rajta, felmosó vödörrel a
kezében. Szeme kikerekedett a meglepetéstől, amikor meglátta, hogy a raktárban
két orvos is van. Arcán jól látszott, nem szokott hozzá effajta látogatókhoz a
helyiségben. Kendő alá rejtett őszes hajából néhány tincs az égnek meredt,
szája elnyílt a csodálkozástól, miközben zavartan, motyogva kért elnézést.
- Láthatja,
doktornő! Kevés a tisztítószer! Erről beszéltem! – váltott azonnal témát
Patrick, észrevétlenül Nicole-ra kacsintva – mégis, hogyan legyen így rend és
tisztaság a kórházban? Ezt sürgősen jelezni kell az igazgató úrnak!
- Teljesen
egyetértek, köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmemet, doktor – bólogatott
bőszen Nicole, miközben igyekezett elsuhanni a takarítónő mellett, aki némán
bámult rájuk, majd, amikor kiléptek volna, utánuk szólt.
- Azt
is mondják má’ meg nekije, ha úgyis odamennek, hogy nem ártana másik ablak tisztítót
is venni, mert ennél még az is hatásosabb vóna, ha ráköpnék! – mutatott csontos
ujjaival az egyik polcon található műanyag flakonra, mire mindketten megértőn,
nevetésüket visszafojtva bólintottak, és biztosították igazáról a nőt.
- Szerinted,
bevette? – súgta oda a férfi a doktornőnek, ahogy a lift felé tartottak, mire
Nicole megrántotta a vállát.
- Fogalmam
sincs – válaszolta, de hangjából érezhető volt, nem tartja valószínűnek, hogy a
takarítónő rájött volna, miért tartózkodtak a takarító raktárban – de
legközelebb, ha csókot akarsz lopni, keress meg az irodámban – mosolygott a
férfira, majd beszállt a liftbe.
- Megtehetném,
de így sokkal viccesebb – jegyezte meg Patrick, és követve példáját, megnyomta
a földszint gombját, majd egészen közel lépve a nőhöz, megtámasztotta kezeit a
fal mellett, úgy nézett le rá. – Meddig tartjuk titokban, hogy együtt vagyunk?
Sue már úgy is tud rólunk – kérdezte halkan, mire Nicole nagyot nyelve odázta
el a választ, és futólag a lift számlapjára tekintett, remélve, hogy megáll,
mielőtt választ kéne adnia. Patrick várakozó tekintete azonban, sürgetőn
kereste kék szemét, így nagy levegőt véve, vonta meg vállát.
- Ez…
nem olyan egyszerű – tért ki az egyenes válasz elől, majd folytatta – a kórházi
szabályzat nem engedélyezi a kapcsolatot kollégák között… és én szeretem a
munkámat – felelte látszólag nyugodt hangon. Nem árulhatta el a férfinak, hogy
amíg csak lehet, nem akarja, hogy bárki meg tudja, Patrick Rosette-nek köze van
hozzá. Noha, úgy gondolta, lezárta a múltját, tapasztalatból tudta, hogy ebben
sosem lehet biztos, ezért igyekezett úgy megvédeni a férfit, ahogy tőle telt,
vagyis eltitkolni, hogy szereti. – Nem akarom itt hagyni a kórházat…
- Talán
nem is kellene – vetette fel Patrick, majd amikor Nicole zavartan nézett vissza
rá, folytatta – mi lenne, ha én mennék el máshová? Stantonba szívsebész
szakorvost keresnek – magyarázta természetes hangon – csak egy órányira van
Oregontól.
- Hajlandó
lennél feladni az állásodat, hogy velem lehess? – döbbent meg Nicole, miközben
megállt a lift, és néhány kolléga várakozón nézett rájuk, hogy elhagyják a
liftet, és ők is beszállhassanak, dolgukra mehessenek.
- Bármire
hajlandó lennék – súgta oda neki észrevétlenül, miközben kilépett és elindult a
nővérpult irányába, ahol Monique széles mosollyal ajkán üdvözölte, kartonokat
nyomva kezébe, Nicole pedig, elgondolkodva tette meg az utat irodájáig.
Tudta, hogy Patrick szereti, hiszen
érezte, minden csókjából, minden kedves mozdulata, mosolya, tekintete erről
árulkodott, de sosem gondolta volna, hogy még az állását is hajlandó lenne
feladni, hogy vele lehessen. Hirtelen lelkiismeret-furdalása támadt. Hogyan
kérhetne ilyet tőle, amikor pontosan tudja, hogy semmiféle szabályzat nem
tiltja a szerelmet, mely közöttük van. Az olyan titkos találkozókat, melyre
most is sort kerítettek a raktárban, igen, de azt, hogy két ember, aki szereti
egymást, és történetesen kollégák, nem tiltja semmi. Ő mégis ezt hazudta, mert
az igazat nem mondhatta el. Hagyja, hogy Patrick elmenjen, és minden nap egy
órát autózzon egy olyan munkahelyre, amit talán nem is fog szeretni? – tette
fel magának a kérdést, miközben automatikus mozdulattal nyúlt Sue asztalára, és
emelte fel róla az üzeneteket, melyeket a titkárnő ott hagyott a számára. Azon,
hogy a nő nem volt a helyén, nem lepődött meg, hiszen a barátnője még az
operáció előtt szólt, hogy délutánra dolga van, és nem biztos, hogy meg tudja
várni a műtét végét, így gondolataiba mélyedve lépett be irodájába. Fel sem
nézve az üzenetek közül, lábával hajtotta be maga után az ajtót, de meglepetten
emelte fel fejét, amikor észrevette, hogy valami árnyékot vet a papírokra.
Ahogy pillantása találkozott a rászegeződő tekintettel, földbegyökerezett a
lába.
- Mit
keres itt? – szegezte neki a kérdést, és hangjából jól lehetett hallani, egyáltalán
nem örül a váratlan, de annál nem kívánatosabb vendégnek.
22.
fejezet
Dr. Landgrave magabiztos mosollyal az
arcán nézett vissza a nőre, akinek tekintetéből elutasítást tudott kiolvasni.
Pontosan tudta, hogy a doktornő nem kíván beszélgetni vele, és a tudat, hogy
ennek ellenére mégis kénytelen lesz, sőt győztesen fog kikerülni a
beszélgetésből, Nicole Rafferty pedig, megalázottan fog távozni, kiült arcára
és elégedetten húzta végig ujját a doktornő íróasztalának lapján, melyen
naptár, egy tollakat tartalmazó műanyag pohár, és néhány akta kapott helyet a
számítógép mellett.
- Ajánlatom
van a maga számára – válaszolta nyugodt hangon a férfi, mire Nicole kétkedve
nézett rá.
- Bármi
legyen is az, Dr. Landgrave, jutalmazzon vele egy szélesebb, érdeklődőbb tömeget!
– jelentette ki a doktornő, mialatt asztala mögé lépett, és leült, de
tekintetét egy percre sem vette le az orvosról, aki látható módon, egyáltalán
nem óhajtott távozni – arra van az ajtó! – mutatott az említett irányba Nicole,
akit a legkevésbé sem érdekelt, vajon, milyen ajánlattal kereste meg a férfi.
Biztos volt benne, hogy egy szánalmas próbálkozást láthat csupán, ami arra irányul,
hogy visszajöhessen dolgozni.
- Jobban
tenné, ha nagyobb érdeklődést mutatna, Dr. Rafferty – jegyezte meg vészjósló hangon
Dr. Landgrave, miközben leült, és keresztbe tette lábait, karjait pedig,
mellkasa előtt fonta össze. Szürke öltönyén megfeszültek a gombok, miközben
ajkán ijesztő mosoly terült szét – vagy… hívjam inkább Dr. Hammondnak? –
kérdezte ártatlan arccal, és elégedettségében majdnem felnevetett, amikor
meglátta, hogy Nicole arcából kifut a vér, és nem jut szóhoz, így folytatta –
esetleg, mit szólna az Elizabeth-hez, Ms. Green? – kínozta tovább a doktornőt,
akinek minden mondat után egyre hevesebben dobogott a szíve. A szoba forogni
kezdett vele, gyomra háborgott, és émelygett, a hányinger kerülgette. Nem
akarta elhinni, amit hallott, pedig tudta, hogy nem álmodik, ez a szörnyű
valóság. Fogalma sem volt, hogyan, de Josh Landgrave, az az ember, aki a
legnagyobb haragosa volt a városban, rájött a titkára. – Igazán szép név –
rántotta ki Josh hangja gondolatai közül – Elizabeth – ismételte meg a keresztnevét,
majd hideg tekintettel mérte végig – illik magához! Sajnálatos, hogy meg
kellett változtatnia. – görbítette le húsos ajkát szánakozva, miközben
hangjában nyoma sem volt a megbánásnak, vagy az együttérzésnek.
- Mit
akar? – találta meg végre hangját Nicole, mely legnagyobb meglepetésére, meg
sem remegett, miközben büszkén állta a férfi pillantását.
- Revánsot!
– sziszegte gyűlölettől fűtve az orvos, majd a választ meg sem várva, folytatta
– meg akarok fizetni mindenért, amit velem tett! Emlékszik még, mit mondtam a
műtőben, amikor mindenki előtt megalázott, igaz? – kérdezte bosszúvágyó hangon,
mire Nicole továbbra is erős maradt, és megvetően villant meg kék szeme.
- Csak
arra, hogy bűzlött az olcsó piától! – felelte, elnyomva félelmeit,
érzelemmentes hangon, mire Landgrave dühösen felhorkant.
- Az
életét akarom az enyémért cserébe! – hagyta figyelmen kívül a szemtelen
választ, miközben felegyenesedett a székből, és fenyegetőn magasodott a nő fölé
– Azt akarom, hogy elveszítsen mindent, ami fontos magának! A munkáját, az
otthonát, a barátait, és… igen! Dr. Rosette-t is! – fűzte hozzá, és Nicole-nak
minden erejére szüksége volt, hogy ne mutassa ki, mekkora rettegéssel tölti el
a gondolat, hogy Patrick belekeveredhet a dologba. Az egyértelmű volt számára,
hogy ha Landgrave tudja, kicsoda valójában, akkor azzal is tisztában van, hogy Patrick
a férje volt Chicago-ban – erről jut eszembe! Mondja, Dr.… akárki – vetette oda
foghegyről, nem említve nevén a doktornőt – melyiktől retteg jobban? Attól,
hogy DiMaggio megtalálja, és megöli, vagy attól, hogy a férje rájön, egész
végig a bolondját járatta vele, és csak egy karnyújtásnyira volt tőle? –
kérdezte, mire Nicole észrevétlenül lélegzett fel. Kissé megkönnyebbült a
gondolattól, hogy Landgrave nem jutott el odáig az elméletgyártásban, hogy
rájöjjön, ha DiMaggio megtalálja, Patrick is veszélybe kerülhet. – Nos, ennek
fényében is azt mondja, nem érdekli az ajánlat, amivel érkeztem? – kérdezte
álszent nagylelkűséggel az orvos, mire Nicole nagy levegőt vett, és fogai
között szűrte a választ.
- Hallgatom
– nyögte ki nehezen, mire Landgrave elégedetten foglalt ismét helyet, és mint
egy üzletember, fontosságának teljes tudatában dőlt hátra.
- Az
ajánlatom a következő. Vagy felmegy önszántából Dr. Anzil-hoz, és magánügyi
problémákra hivatkozva felmond, aztán eltűnik a városból, de még az államokból
is, vagy gondoskodom róla, hogy DiMaggio emberei szabadítsanak meg magától! -
vázolta fel a lehetőségeit a nőnek, mire Nicole egy percre sem levéve a
férfiról pillantását, a döntései következményeit pergette le fejében.
Megtehette volna, hogy Landgrave szemébe mondja, nem fél tőle, ahogy DiMaggio
embereitől sem, sőt, magától a maffiavezértől sem félt, és ezzel nem is
hazudott volna, hiszen a rettegés, mely gúzsba kötötte nem annak szólt, hogy
vele, mi történik, ha a férfi rátalál, sokkal inkább annak, hogy Patrick-kel,
és a barátaival, mi lesz. Még élénken éltek emlékeiben Robert szavai, amikor
figyelmeztette, DiMaggio élvezettel ölné meg a hozzá legközelebb álló
embereket, csak azért, hogy szenvedni lássa őt, mielőtt meghal. Nem tudta
azonban felmérni, Landgrave, mennyire gondolja komolyan szavait. Vajon csak
blöfföl, vagy tényleg felvenné a kapcsolatot DiMaggio-val? – gondolkodott el
magában, majd a második lehetőség vette át az uralmat gondolatai felett.
Elmenni. Megint. És megint új személyiséggé válni, új munkahelyet találni,
megint elzárkózni mindenki elől… és megint itt hagyni a férfit, akit szeret,
akivel az elmúlt néhány hétben olyan felhőtlenül boldog volt. Meg tudja tenni
még egyszer? El tudna menni szó nélkül? És ha elköszönne, mit mondana? Patrick
nem engedné el, csak úgy, minden magyarázat nélkül – záporoztak fejében az
érvek és ellenérvek, ami túl sokáig tarthatott, mert Landgrave türelmetlenül
köszörülte meg a torkát. – Várom a válaszát, és a türelem sosem volt erős
oldalam! – szakította meg gondolatai menetét az orvos, mire Nicole felnézett
rá, és büszkén kihúzva magát, nézett farkasszemet a hideg, sunyi tekintettel.
Monique unottan rágcsálta rágóját a
számítógép monitora mögött, miközben az egyik beteg adatlapját, és kartonját
rögzítette az adatbázisban. Hosszú, démoni vörösre lakkozott körmei
meg-megkoppantak a fekete billentyűzeten, ahogy egymás után gépelte be a kért
információt, miközben időnként a pulton lévő, megbontott tábla csoki felé
nyúlt, és élvezettel vett szájába egy-egy kocka csokit. A délután szokatlanul
csendes volt a kórházban, aminek kimondottan örült, így volt ideje kissé
utolérni magát az adminisztrációban, illetve elmerengeni a ma este sorra
kerülő, romantikus vacsorán Dr. Levanderrel. Miután Nicole felhívta figyelmét
az orvosra, akcióba lendült, és rögtön a következő alkalommal, amikor a férfi
kávézni érkezett a földszintre, megszólította. Szokásától eltérően,
visszafogottan, és már-már szemérmesen viselkedett, amivel sikerült teljesen
elbizonytalanítania a fiatal orvost, aki végül bátorságot merített abból, hogy
a nővér szóba állt vele, és meghívta vacsorázni, amire azonnal igent mondott.
Most, két nappal később, semmi másra nem tudott gondolni, csak erre, és
figyelme minduntalan elkalandozott munkájáról. Éppen elképzelte, ahogy a férfi
megcsókolja lakásának ajtajában a vacsora végeztével, és ábrándos tekintettel
nézett fel a monitorról, amikor szája elnyílt meglepetésében. A folyosón Dr.
Rafferty közeledett Dr. Landgrave társaságában. Az orvos arcáról
elégedettséget, és magabiztosságot olvasott le, már-már kéjes örömöt, míg a doktornő
komor volt, és tekintete fátyolos volt, sőt, mintha könnyeket látott volna
megcsillanni a kék szemekben, ahogy elhaladtak előtte, és Nicole ránézett.
- Doktornő!
– állította meg őket egy percre, amivel sikerült elérnie, hogy Landgrave
arcáról lefagyott a mosoly, és bosszúsan nézett rá, de róla lepergett a
figyelmeztető pillantás.
- Parancsolj,
Monique – fordult felé a doktornő, és Monique ezúttal tisztán láthatta, hogy
szomorúság tükröződik arcán.
- Csak…
van itt néhány karton, amiben a segítségét szeretném kérni – mondta óvatosan,
szeme sarkából a férfira figyelve, de legnagyobb megdöbbenésére, a segítőkész
válasz helyett, amit ilyen esetekben kapni szokott, Nicole finoman megrázta a
fejét.
- Fontos?
– kérdezte, mire a nővér lassan nemet intett fejével – akkor… talán később, rendben?
– fűzte hozzá az orvosnő, de mielőtt Monique válaszolhatott volna, Landgrave
szólalt meg.
- Mehetnénk
végre? Ketyeg az óra, Dr.… jaj, nézzenek oda, hirtelen nem jutott eszembe a neve,
Dr. Rafferty! – hangsúlyozta ki a nő vezetéknevét figyelmeztető hangsúllyal,
mire Nicole nagyot nyelve bólintott, és be sem várva az orvost, a lift felé
vette az irányt. Monique értetlenül nézett utánuk, alsó ajkát harapdálva.
Egyáltalán nem tetszett neki az imént lezajlott jelenet. Mindenki tudta, milyen
körülmények között távozott Dr. Josh Landgrave szabadságra, hiszen, akik aznap
a műtőben voltak, amikor Nicole átvette a veseoperációt, nem felejtették el
azonnal elmesélni, mihelyt alkalmuk volt rá, így fenntartásokkal kezelte, hogy
az orvos megjelent a kórházban, ráadásul Nicole társaságában. Ezen kívül,
zavarta az is, ahogy a doktornő ránézett, a szemében megbújó szomorúság, a
könny, ami majdnem kibuggyant, de látható volt, hogy Nicole mindent megtesz azért,
hogy ne történhessen meg.
Nicole már felemelte kezét, hogy
kopogjon Dr. Anzil irodájának ajtaján, amikor Landgrave keze rákulcsolódott
felkarjára, megállásra kényszerítve ezzel.
- Remélem,
nem felejtette el a megállapodásunkat, és nem készül semmi ostobaságra! – figyelmeztette
halkan sziszegve, mire Nicole hideg pillantással nézett le először a tömzsi,
hájas kézre, mely még mindig karját szorította, majd a férfira.
- Vegye
le rólam a kezét! – szűrte fogai között ellentmondást nem tűrő hangon, mire
Landgrave azonnal elengedte, ő pedig, határozottan bekopogott.
Dr. Anzil kíváncsian emelte fel
pillantását az egyik orvosi folyóirat lapjairól, amikor beléptek, és szemüvegét
letéve, érdeklődve várta, mi járatban van nála két orvosa. Arcáról jól leolvasható
volt, meglepi, hogy Dr. Landgrave is itt van, de nem szólt semmit, csak
Nicole-hoz fordult, atyai szeretettel mosolyogva.
- Dr.
Rafferty! Hallottam a briliáns műtétről, amit ma kora délután végzett!
Gratulálok! – emelkedett fel székéből, és előrébb lépve, kezét nyújtotta,
melyet Nicole könnyeivel küszködve fogadott, Landgrave azonban, undorodva húzta
el száját, de igyekezett megnyerőn mosolyogni – képzelje kolléga! Már azt
hittük, elveszítjük a beteget, de eme ifjú hölgy, remekül kezelte a helyzetet!
– dicsekedett egyik legjobb sebészével a férfi, majd, mint aki csak akkor vette
észre, hogy nem hagyja szóhoz jutni vendégeit, várakozón ült vissza helyére –
mi járatban?
- Én…
- fogott bele nehezen Nicole, miközben érezte, hogy Landgrave finoman meglöki oldalát,
így figyelmeztetve újra, mi is forog kockán, így megköszörülte torkát, és újra
belefogott – én… nekem fel kell mondanom! – buktak ki belőle a szavak, az
igazságnak megfelelően. Egyszerűen nem tudta megtenni, hogy hazudjon az
igazgatónak, aki mindig is hitt benne, és szinte lányaként szerette, és
gondoskodott róla, hogy minél könnyebben beilleszkedjen a csapatba.
- Fel
kell mondania? – hűlt el a férfi, mire Landgrave fenyegetőn húzta össze szemét,
halántékán pedig, lüktetni kezdett egy ér, miközben arra gondolt, ha a doktornő
elmond mindent az igazgatónak, személyesen hívja fel DiMaggio-t. – Mégis, hogy
érti ezt? Mi az, hogy kell? Ne viccelődjön, kislány! – mosolyodott el
kényszeredetten az orvos – mert ugye, ez csak egy rossz vicc!
- Nem
viccel! El kell mennie! – szólt közbe Landgrave izgatottan, mire az igazgató
haragos tekintettel nézett rá.
- Dr.
Landgrave, remélem, nem maga áll e mögött! – csengett vészjóslón a hangja, mire
a vezetősebész kínosan feszengve rázta meg a fejét.
- Dehogy!
Mégis, hogyan lehetne közöm hozzá? Én csak azért jöttem, hogy szóljak, készen
állok felvenni a munkát! – emelte fel védekezőn mindkét karját, miközben Dr.
Anzil fürkésző pillantással mérte végig mindkettejüket.
- Ez
esetben, hagyjon magunkra, Dr. Rafferty-vel! – utasította beosztottját, aki
látszólag nem akart engedelmeskedni, ezért hozzá tette – semmi joga itt állni,
és hallgatózni! – mutatott az ajtó irányába, mire Landgrave száját
összeszorítva, kelletlenül indult el, de mielőtt kilépett, még Nicole-hoz fordult.
- Akkor,
áll még, amit megbeszéltünk, doktornő, ugye? – kérdezte sokat mondó pillantás
kíséretében, mire a nő bólintott, ő pedig, távozott. Anzil, nehézkesen engedte
ki a levegőt, majd miután bezáródott az ajtó, és kettesben maradtak, együtt
érző tekintettel nézett a doktornőre.
- Ugye
nem gondolta komolyan, amit az imént mondott? – kérdezte halkan, sajnálkozva, remélve,
hogy tényleg csak egy rossz tréfa áldozata lett, de Nicole megrázta a fejét.
- Sajnálom
– szólalt meg, gombóccal a torkában, mire Anzil hitetlenkedve rázta meg a fejét
– magánéleti gondok miatt kell itt hagynom a kórházat, és higgye el, nagyon
sajnálom! Én örülnék neki a legjobban, ha erre nem lenne szükség, de
elkerülhetetlen – tette hozzá, mire a férfi egyet nem értésének jeléül,
idegesen túrt bele hajába.
- Tudtam,
hogy ez lesz! – pattant fel korát meghazudtoló gyorsasággal a székéből, amivel
sikerült elérnie, hogy Nicole döbbenten lépjen egy lépést hátra – szép a
szerelem, és Isten a tanúm, még drukkoltam is maguknak! Már az első pillanatban
láttam a szikrát maguk között! A karácsonyi bálon csak úgy vibrált a levegő a
környezetükben, és én már akkor is közbe akartam avatkozni, de Sue lebeszélt
róla, én pedig, buta fejjel hallgattam rá! Ez volt az utolsó, esküszöm! –
járkált idegesen fel-alá az irodában, miközben figyelmét elkerülte, hogy Nicole
számtalanszor próbált közbeszólni, és megmagyarázni, hogy Patrick-nek semmi
köze a döntéséhez, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy az igazgató
gondolja.
- Dr.
Anzil… hallgasson meg… - próbálkozott kitartóan, de a férfi csak egyre jobban
belelovallta magát elméletébe.
- Drukkoltam!
Tényleg drukkoltam, és elástam a félelmeimet! Csak reménykedtem, hogy magukra
talál a boldogság, hogy a vállukra száll a boldogság kék madara! Erre tessék!
Bekövetkezett, amitől a legjobban tartottam! Meghódította magát, és összetörte
a szívét – csapott öklével dühösen a könyvespolcra, mint egy édesapa, akinek
lánygyermekét, élete hercegnőjét bántja meg egy szoknyapecér. Nicole szorult
helyzete ellenére, nem állta meg mosolygás nélkül, miközben szíve szerint,
megölelte volna a férfit atyai gondoskodása miatt. – Nem engedem el magát! –
fordult hirtelen felé az igazgató, majd közelebb sétált.
- Nem?
– kérdezte Nicole megrökönyödve, miközben fejében egymást kergették a gondolatok,
Anzil pedig, bólogatni kezdett.
- Nem!
Dr. Rosette-t rúgom ki! Maga több mint egy éve tagja a csapatomnak, míg ő csak
pár hónapja érkezett! Nincs joga hozzá, hogy a legjobb sebészem szívével
játsszon, még akkor sem, ha a szív a szakterülete! -–fortyogott dühösen, mire
Nicole nehéz szívvel érintette meg az idős férfi karját.
- Dr.
Anzil, Patrick Rosette nem tett semmit! Nem miatta megyek el -–felelte halkan,
és az orvos végre elhallgatott, és minden szavára figyelmesen koncentrált – a
dolog ennél sokkal bonyolultabb…
- Ne
menjen el! Bármi a probléma, megoldjuk! Ez a kórház egy nagy család! Kiállunk
mindenkiért! Magát sem hagyjuk cserben! – fogadkozott az igazgató, mire
Nicole-nak könnybe lábadt a szeme a tudatra, milyen szerető emberek veszik
körül, de ők sem tudnának segíteni helyzetén.
- Tudom,
és mégsem maradhatok! Köszönök mindent – hajolt oda a férfihoz, és finoman
megpuszilta arcát, majd megölelte, hogy aztán elszakadjon az ölelésből, és az
ajtó irányába induljon.
- Dr.
Rafferty! – állította meg az idős orvos hangja, és amikor visszafordult,
meglepetten látta, hogy az ő szeme is könnytől csillog – visszavárjuk! Ide
bármikor visszatérhet! – ígérte meg szomorkásan mosolyogva, mire Nicole csak
arra volt képes, hogy bólintson. Amikor kilépett, meg sem lepődött, hogy Landgrave
tűkön ülve várja az ajtó előtt.
- Megtette?
– faggatta információra éhesen, ő pedig, büszkén húzta ki magát, és válasz
nélkül haladt végig a folyosón a lift felé, Dr. Landgrave pedig, boldog
kacajjal a háta mögött követte – Istenem! Ez életem legszebb napja! – hallotta
meg a férfi elégedett sóhajtásait, miközben ő már csak arra tudott gondolni,
hogyan tudna minél hamarabb távozni.
Monique izgatottan tördelte ujjait,
miközben szemét egy pillanatra sem vette le a lift ajtóról. Véletlenül sem
akarta elszalasztani, amikor Nicole visszaérkezik, és már alig várta, hogy beszélhessen
vele, és megtudja, mi volt ez az egész, amit látott. Ajkát harapdálva próbálta
elűzni borús, baljóslatú gondolatait, amikor hirtelen Dr. Larkin jelent meg a
pult mellett.
- Mrs.
Hahn kartonját kérem – utasította a nővért, mialatt hetyke tartással
támaszkodott meg, és sztetoszkópjával játszadozott.
- Ott
van a helyén – vetette oda Monique, a nélkül, hogy pillantásra méltatta volna a
doktort, aki meglepetten nyúlt bele a kartotékos fiókba, és kíváncsian
méregette a nővért.
- Valami
baj van? – kérdezte, bár látszott rajta, amennyiben nem pletykáról van szó, nem
érdekli különösképpen, mire Monique megrántotta a vállát.
- Még
nem tudom – válaszolta rejtélyesen, és abban a pillanatban nyílt a liftajtó, és
Nicole lépett ki rajta, a nővér legnagyobb sajnálatára azonban, ezúttal is vele
volt Dr. Landgrave. Gyorsan felkapva egy kartont, bele sem nézve, kinek az
aktáját szorongatja, megkerülte a pultot, és Nicole elé lépett. – Dr. Rafferty!
Meg kellene néznie az egyik betegét! A hármas vizsgálóban van! – hazudta
szemrebbenés nélkül, remélve, hogy így leépítheti magukról a vezetősebészt, és
kettesben lehet vele, de az, öntelt magabiztossággal az arcán vette el tőle a
papírokat.
- Majd
én megnézem! – jelentette ki, mire Monique tagadólag rázta meg a fejét.
- Dehogy
nézi! Ez Dr. Rafferty betege! – kötötte az ebet a karóhoz, mialatt megpróbálta
visszaszerezni a kartont, és kérdőn nézett a doktornőre, aki még csak jelét sem
mutatta, hogy segítene neki.
- Dr.
Rafferty-nek már nincsenek betegei ebben a kórházban! – csattant Landgrave
hangja ingerülten, amivel sikerült elérnie, hogy Monique nem hadakozott vele
tovább az aktáért, hanem döbbenten meredt az orvosnőre, Larkin-nal egyetemben,
a sebész pedig, folytatta – Sajnálatos módon, a doktornő ma felmondott!
Nemsokára el is hagyja a kórházat, igazam van? – nézett sokat mondón Nicole-ra,
aki válasz helyett Monique-ra nézett. A nővér értetlenül állt az események
előtt, és nem akart hinni a fülének, de ahogy belenézett a könnytől csillogó
kék szemekbe, kénytelen volt belátni, hogy a vezetősebész nem hazudik – szóval,
ez már az én betegem! – fűzte hozzá, majd kinyitotta a kartont, és
villámgyorsan futott végig tekintete az adatokon, hogy aztán felháborodva vágja
oda a nővérhez – mit szórakozik maga itt?! Ez belgyógyászati eset! – horkant
fel dühösen – évek óta itt dolgozik, ennyit már illene tudnia! – vetette oda,
majd köszönés nélkül távozott.
- Dr.
Rafferty… mi folyik itt? – találta meg hangját Monique, mire Nicole szomorkásan
rámosolygott.
- Köszönj
el a nevemben Sue-tól, sajnos nekem nem lesz rá lehetőségem – válaszolta megkerülve
a kérdést, majd elment, miközben Monique azonnal a telefon után nyúlt.
- Dr.
Patrick Rosette-t kérem! – morrant bele a készülékbe, amikor az intenzív osztályon
felvették, majd várt néhány pillanatot – rendben, de amint végez a
katéterezéssel, mondd meg neki, hogy azonnal hívjon vissza! S.O.S, érted?! Ha
elfelejted, elevenen lógatlak fel a kórház elé! – fenyegette meg a 3. emeleten
dolgozó kolléganőjét, majd Dr. Larkin felé fordult, hogy megbeszélje vele a
történteket, legnagyobb meglepetésére azonban, a férfi nem volt sehol. – Bunkó!
– motyogta maga elé, így minősítve az orvost, akit látható módon egyáltalán nem
viselt meg a doktornő távozása.
Nicole türelmetlen mozdulatokkal kapta
elő bőröndjét szekrényéből, és egymás után dobta bele ruháit, hogy minél előbb
elindulhasson, miközben válla és füle közé szorítva mobilját, igyekezett
utolérni Robert-et.
- Fallon!
– jelentkezett be a vonal végén a férfi mély hangja, mire Nicole
megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Nicole
vagyok! Megbukott az álca – jelentette be, mialatt a fehérneművel megrakott
fiókokat is kiborította az ágyra, és a fürdőszobába ment, hogy pipere holmiját
is eltegye.
- Tudom
– közölte vele rezignáltan az ügynök, mire Nicole keze megállt a pakolásban, és
döbbenten ült le az ágy szélére.
- Honnan?
– kérdezte, mire néhány perc csend telepedett rájuk, láthatólag az ügynök nem
akart válaszolni, Nicole pedig, elveszítette a türelmét – Honnan?! Van egy
informátora a kórházban? Ki az? – záporoztak a kérdései, emlékezve arra, hogy
az ügynök arról is tudott, amikor Patrick megjelent a kórházban.
- Mit
számít már? Úton vagyok magához, hamarosan megérkezem, nagyjából 20 perc! Addig
pakoljon össze minden fontos holmit, lehetőleg minél kevesebbet! – utasította a
férfi határozott hangon, majd még hozzátette – Dr. Rosette? Tud valamit?
- Semmit
– felelte nehezen Nicole – rá ne legyen gondja! Ugyanúgy távozom, mint két
évvel ezelőtt… búcsú nélkül – közölte fojtott hangon, majd bontotta a vonalat,
éppen akkor, amikor kopogtattak, ő pedig, vacillált, hogy ajtót nyisson-e. Azt
biztosra vehette, hogy nem Robert fog az ajtóban állni, hiszen épp most
beszéltek, végül arra gondolt, talán Sue érkezett hozzá. Monique első dolga
nyilván az volt, hogy értesítette, a jóságos titkárnő és barátnő pedig, azonnal
idesietett. Felvértezve magát egy újabb könnyes búcsúra, szélesre tárta az
ajtót, de mozdulatlanná dermedt, amikor pillantása Patrick kérdő tekintetével
találta szemben magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése