21.
rész
Random
néhány méterrel az ól mellett feküdt, mellkasa fel-le hullámzott, ahogy zihálva
próbált levegőhöz jutni. Szájából oldalra lógott halvány rózsaszínűvé vált
nyelve, körülötte pedig hófehér hab gyöngyözött.
- Random
– csuklott el Kate hangja, miközben az állat mellé térdelt, aki olyan gyenge
volt, hogy képtelen volt felemelni a fejét, bár minden erejével megpróbálta.
Csak annyival tudta jelezni, hogy érzékeli a nyomozónő jelenlétét, hogy lassan
megmozgatta farkát, meleg barna szeme pedig könnyben úszott – mi történt veled?
– nyelte le könnyeit, miközben lágyan simogatta nyakát, majd erőt vett magán,
és körbefuttatta tekintetét a birtokon. – Phil! – kiáltotta el magát olyan
hangosan, ahogy csak bírta, miközben lerángatta magáról ingét, és az állat köré
tekerte. – Phil! – ismételte meg a férfi nevét, mire végre az intéző kidugta
fejét az istállóból, és a hang irányába kémlelt. Amint felfedezte őket, korát
meghazudtoló fürgeséggel szaladt oda hozzájuk.
- Kate!
Mi történt? – zihálta levegő után kapkodva, miközben tekintete elborzadva
futott végig a kutyán, aki kissé megnyugodni látszott attól, hogy a segítségére
siettek.
- Fogalmam
sincs – rázta meg fejét könnyes szemmel Kate, miközben betakarta szeretett
kutyáját, és minden erejét összeszedve, felemelte – rendel még Dr. Zachary
Landon? – kérdezte ideges türelmetlenséggel a hangjában, mire Phil, aki átvette
tőle az állatot, bólintott.
- A
rendelő még megvan, de már a fia a helyi állatorvos – igyekeztek a furgon felé,
mely ott parkolt nem messze az istálló mellett. Miután Phil óvatosan behelyezte
az állatot a hátsó ülésre, a vezető oldal felé indult, de Kate az útját állta.
- Kérem
a kulcsokat! – nyújtotta tenyerét és hangjában annyi határozottság vibrált,
hogy az intézőnek esze ágában sem volt vitatkozni vele, csak benyúlt
farmerjának zsebébe, és a kezébe nyomta, Kate pedig azonnal bepattant a volán
mögé. – Ha Helen keres, mondd neki, hogy beugrottam a városba! Ne említsd neki
Random állapotát, érted? – figyelmeztette a férfit, aki idegesen törölte meg
kockás zsebkendőjével verejtékező homlokát cowboy-kalapja alatt, miközben
bólintott, majd nyugtalanul figyelte, ahogy Kate vastag porfelhőt hagyva maga
után, elhajtott. Alig egy órával később Kate türelmetlenül járkált a kis
állatorvosi rendelő várótermében. Az ifjabb Zach Landon, aki iskolás korukban
olyan balhés volt, hogy mindenki szentül hitte, a börtönben fogja végezni,
azonnal fogadta az állatot, Kate pedig elcsodálkozott, mennyit komolyodott a
férfi az eltelt tíz év során. Az akkor alacsony, kissé tömzsi fiú, aki úgy kompenzálta
önbecsülésének hiányát, hogy mindenkibe belekötött, ragasztót kent a tanárok
székére, vagy éppen kidobálta az ablakon osztálytársai könyveit, most sem volt
túl magas, de arányos testalkatúvá vált. Erősen kopaszodó fejét simára
borotválta, de az arcán elterülő borosta férfiassá varázsolta kissé hosszúkás
arcát, melyen kerek szemüveget viselt. Az ujján megvillanó karikagyűrű pedig
arról árulkodott, hogy a szerelem is rátalált, Kate pedig keserűen gondolt
arra, hogy úgy tűnik, rajta kívül mindenkire rámosolygott a boldogság.
- Kate?
– rántotta ki gondolatai közül Zach hangja, aki fehér köpenyének zsebébe dugva
kezét lépett ki a vizsgálóból. Szomorú, barna szemei nem sok jóval
kecsegtettek, Kate pedig nagyot nyelt, ahogy megállt előtte. – Mindent megpróbáltam,
kimostam a gyomrát és kapott gyógyszereket is, de… - tárta szét kezeit
együttérzőn, Kate pedig érezte, hogy a könnyek, melyeket addig visszatartott,
lassan peregni kezdenek arcán. – Sajnálom – simított végig karján Zach, majd
várt néhány percig, hogy páciensének gazdája elsirathassa az állatot.
- Mégis…
mi történt? – nyögte nehezen Kate, miután kissé megnyugodott, miközben leült
egy hófehér székre a váróban, és hálásan fogadta el a zsebkendőt, amit az orvos
adott neki.
- Van
valaki, aki esetleg ártani akart Random-nak? – tette fel a kérdést Zach,
megkerülve az egyenes választ, mire Kate egy másodpercig értetlenül nézett
vissza rá.
- Ugyan,
dehogy! Random olyan volt, mint egy kezesbárány! Soha senkit nem bántott! –
rázta meg fejét határozottan, majd hirtelen megértette, miért tette fel ezt a
kérdést az állatorvos – egy pillanat! Azt mondod, talán megmérgezték? –
kérdezett rá egyenesen, mire Zach lassan bólintott.
- Minden
tünet erre utalt – felelte nyugodtan – ezen kívül lefuttattam néhány tesztet,
és úgy tűnik, valaki patkánymérget csempészett az ételébe – magyarázta
hivatalos hangon, Kate pedig ismeretlenül is gyűlöletet kezdett érezni a tettes
iránt.
- Nem
értem – ingatta meg fejét hitetlenkedve – ő olyan jó kutya volt… mégis, miért
akartak ártani neki? – tette fel a kérdést, miközben kezébe temette arcát.
- Talán
nem neki, hanem neked akartak ártani – hallott meg egy jól ismert, mély
baritont, mire felemelte fejét, és Dean-t látta meg, aki kezében kalapját
fogva, együttérző tekintettel állt mellette.
- Mit
keresel itt? – hagyta figyelmen kívül a megjegyzést, bár azonnal eszébe jutott
a levél, amit reggel talált a küszöbön, mire Zach feszengve kezdte igazgatni
sztetoszkópját a nyakában. Ahogy mindenki a városban, ő is tudta, hogy Dean és
Kate valaha egy pár voltak, ráadásul ott volt előző este a bálon, és szemtanúja
volt a szópárbajnak Kate és Karen között, ahogy azt is látta, amikor Dean
faképnél hagyta a céklavörössé váló Karen-t, és Kate után sietett. Ha őszinte
akart lenni magához, nem értette, a férfi miért Karen-nel érkezett, és miért
nem Kate-tel, akit középiskolás koruk óta szeretett. Mi sem bizonyította ezt
jobban, mint az, hogy az elmúlt években egyetlen tartós kapcsolata sem volt.
- Én
hívtam – szólalt meg Zach zavartan egyik lábáról a másikra állva – szándékos
mérgezés történt, ilyenkor kötelességem értesíteni a hatóságokat és… nos, itt
Dean az egyetlen hatóság – tette hozzá torkát köszörülve, mire Kate megértőn
bólintott. Bár a legkisebb porcikája sem kívánt Dean-nel találkozni, főleg azok
után, ami történt kettejük között, az ellen nem tehetett semmit, hogy Zach-nek
be kellett tartania a protokollt.
- Szóval,
a kérdés még mindig ugyanaz, van-e valaki, aki ártani akarna neked? – tette fel
a kérdést Dean, mire Kate elhúzta a száját.
- A
lista nem lesz rövid. Csomagoltál ebédet? – kérdezte, így jelezve, hogy sokáig
tudná sorolni, mire Dean halványan elmosolyodott – de, ha csak egy embert
kellene megneveznem, aki elég aljas ahhoz, hogy a kutyámon keresztül próbáljon
meg ártani nekem, akkor Karen-re tippelnék! – jelentette ki, de mielőtt Dean
reagálhatott volna, keserűen folytatta – persze, csak akkor, ha képes lenne
megkülönböztetni a patkánymérget a mályvacukortól – tette hozzá gúnyosan. –
Tekintettel arra, hogy életében még mirelit csirkével sem találkozott soha, nemhogy
élő kutyával, kötve hiszem, hogy Random közelébe ment volna. Ráadásul, Random
okos kutya, messziről kiszúrná az ördögöt – jegyezte meg csípősen, mire Zach
halkan kuncogni kezdett, de azonnal elkomolyodott, amikor mindketten ránéztek.
- Bocsánat
– kért elnézést bűnbánó képpel, majd nagy levegőt vett – most mennem kell, de
még muszáj megkérdeznem, hogy mi legyen Random-mal – nézett együttérzőn
Kate-re, aki egy másodpercre lehunyta szemét. – Ha gondolod, van rá lehetőség,
hogy itt…
- Nem!
– vágott közbe azonnal, mert egyáltalán nem akarta, hogy hűséges kutyája idegen
helyen maradjon. – Hazaviszem a birtokra, és ott temetem el – csuklott el
hangja, és észre sem vette, hogy Dean vigasztalón öleli át a vállát, és lágyan
simogatni kezdi. – Az volt az otthona, ott a helye – tette hozzá, mire Zach
megértőn bólintott.
- Szólok
Hank-nek, hogy vigye ki a kocsiba – szólalt meg halkan, majd eltűnt a
vizsgálóban, Kate pedig a kijárat felé indult, de meglepetten torpant meg,
amikor látta, hogy Dean követi.
- Hazakísérlek
– jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd lágyabban hozzátette –
nekem is fontos volt Random, szeretnék tőle elköszönni – vonta meg vállait
szomorkásan, mire Kate bólintott, és hagyta, hogy negyedórával később a férfi a
birtokig kövesse hivatali autójával. Miután hazaértek, Dean kiemelte az autóból
a kutyát, Phil pedig két lovásszal gödröt ásott, amibe lassan, óvatosan
belehelyezték a pokrócokba csavart állatot. Kate, bár megfogadta, hogy nem
mutatja magát gyengének Dean előtt, aki végig átölelte, mégsem tudta
visszatartani a könnyeit, amikor Phil és a fiúk temetni kezdték. Könnyei
megállíthatatlanul potyogtak, úgy érezte, egy igaz barátot veszített el,
valakit, aki mindig meghallgatta, aki feltétel nélkül szerette, aki sosem rótta
fel neki hibáit, csak a társaságára vágyott. Dean elszorult szívvel szorította
magához szerelmét, miközben elképzelni sem tudta, ki tehetett ilyen
kegyetlenséget szegény állattal, aki soha nem bántott senkit. Miután végeztek,
virágot helyeztek a sírra, majd Dean visszakísérte Kate-et a házba, aki
rezignáltan huppant le az egyik székbe, miközben hálás volt a sorsnak, amiért
Donald éppen ma hívta el Helen-t egy egész napos kirándulásra. Fogalma sem
volt, hogyan mondja majd meg nagyanyjának, mi történt, de jelen pillanatban képtelen
volt ezzel foglalkozni.
- Köszönöm
– nyögte nehezen, amikor Dean egy pohár hideg vizet rakott le elé. Miközben
nagyot kortyolt az italból, látta, ahogy a férfi is helyet foglal vele szemben,
majd tekintete megakadt egy bontatlan, fehér borítékon, éppen olyanon, ami
reggel is fogadta a küszöbön. Nyilván Nanny a postával együtt hozta be, és
elkerülte a figyelmét, mert az, az újságok között volt.
- Sorra
kellene vennünk, hogy kinek állhat érdekében ezt tenni veled – szólalt meg
Dean, miközben ő kihúzta a levelet a borítékból, és szíve őrült iramba
kapcsolt, amikor meglátta, hogy arra a betűk ugyanúgy ragasztva vannak, mint a
reggeli üzenetnél.
- Nyilván
annak, aki ezt is küldte – dobta Dean elé a lapot, mire az meglepetten nyúlt
érte, és szemöldöke ráncba szaladt, amikor meglátta, hogyan készült a levél.
- Előlegnek
megteszi a kutya, de még mindig tartozol – olvasta fel hangosan a
sorokat Dean, Kate szemében pedig düh cikázott, és legszívesebben felkiáltott
volna mérgében, ha belegondolt, azért kellett meghalnia hűséges kutyájának,
mert valaki rá haragszik. – Hogy értetted, hogy ezt is? Kaptál már ilyet azóta,
hogy itt vagy? – szegezte neki a kérdést, Kate pedig elhúzta a száját, ahogy
rádöbbent, Dean még mindig olyan, mint régen, nem kerüli el a figyelmét egyetlen
szó sem.
- Ma
reggel, olyan hét körül – nyúlt bele farmerje zsebébe, és azt is átadta, Dean
pedig bizonyítéktároló zacskót vett elő.
- Beküldöm
a laborba, talán van rajta ujjlenyomat – vetette fel, majd kérdőn nézett a nőre
– megfogta a borítékokat rajtad kívül más is?
- Nem,
mivel az újságok között volt, és ha Nanny látta volna, biztosan kibontja, mivel
nincs rajta címzés – válaszolta elgondolkodva, majd eszébe jutott, hogy Clyde
elkérte tőle az első levelet. – De, amit reggel kaptam, azon az én ujjlenyomatomon
kívül, Clyde-ét is megtalálod – vallotta be, és meglepetten húzta fel
szemöldökét, amikor látta, hogy Dean mérgesen szorítja össze ajkát.
- Clyde?
Mit keresett itt már reggel hétkor? Nem tudott aludni? – csendült ki hangjából
féltékenység, mire Kate büszkén emelte fel állát.
- Miből
gondolod, hogy egyáltalán hazament tegnap? – vágott vissza egyenes válasz
helyett, mert roppantul bosszantotta, hogy éppen Dean játssza ki a
féltékenységi kártyát, amikor ő jelent meg Karen-nel az oldalán a bálon, végül
nagyot sóhajtott, úgy folytatta – egyébként, ha annyira érdekel, benézett egy
kávéra. Úgy látszik, ebben a városban nem szokás otthon meginni a feketét! –
jegyezte meg csípősen, így utalva rá, hogy Dean is Helen-hez szokott járni
kávézni, mire a férfi kissé nyugodtabban bólintott.
- Ne
haragudj, én csak… - próbált szabadkozni, de Kate egyetlen kézmozdulattal
megállította.
- Hagyd!
Nálad van mindkét levél, indulhatsz a laborba – bökött fejével az ajtó
irányába, így jelezve a férfinak, hogy szeretne egyedül maradni. – Ha találnak
valamit, értesíts! – kérte, miközben felállt és a nappaliba indult, de Dean mozdulatlanul
ült tovább, és amikor kérdőn fordult felé, kényelmesen hátra dőlt a székben.
- Szólok
az egyik emberemnek, hogy ugorjon ide a levelekért, én pedig itt maradok –
jelentette ki határozottan, Kate pedig hitetlenkedve felnevetett, de arcáról
eltűnt a jókedv, amikor látta, hogy Dean teljesen komolyan beszél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése