A félelem árnyékában 13. rész

13. rész

Castle-nek nagyot kellett nyelnie, hogy ne látszódjon rajta az izgatottság, ami hatalmába kerítette a nő közelségére. Egy ideig Kate csak farkas szemet nézett vele, végig mérve minden egyes porcikáját, miközben a zöldes-barna szemekben komolyság csillogott. Kate bármennyire is utálta, el kellett ismernie, hogy a férfinak bizonyos mértékben igaza van. Ismerte, akkor is képes volt bajba keveredni, ha világosan megtiltotta neki, hogy beleavatkozzon valamibe, akkor miért is lepődött meg, hogy amikor eljutott az első számú gyanúsítotthoz, kérdezés, és segítségkérés nélkül döntött úgy, hogy bemegy, és egyedül beszél vele.

-          Láthatod, hogy, milyen veszélyes helyzetbe tudok keveredni nélküled is! – ütötte tovább a vasat Castle, miközben magabiztosan mosolygott. Nem tudta, miért, de érezte, hogy Kate megingott döntésének helyességében, és úgy érezte, most kell tovább győzködnie, amíg nem talál ki megint egy indokot a nő, hogy miért nem lehetnek együtt. – Ha itt lettél volna, biztosan nem engedsz be, legalábbis addig, amíg nem vagy biztos benne, hogy nem történhet bajom – próbálta megsimogatni egy kicsit a nő egóját, de nem lepődött meg, amikor a hízelgés hatástalan maradt.

-          Miért? Mikor hallgattál te rám bármikor? – húzta fel gúnyolódva a szemöldökét Kate, de arra nem számított, hogy ezzel az egy mondattal sikerül csapdába sétálnia. Mire rájött, már késő volt, Castle elégedetten vigyorogta el magát.

-          Soha! Ez is azt bizonyítja, hogy valahányszor melletted bajba kerültem, mindig a saját döntésem volt, és nem azért, mert nem figyeltél rám eléggé. Hozzátenném, hogy minden esetben azért úsztam meg, mert te ott voltál! – tette hozzá, kihangsúlyozva azzal is a nő szerepét, hogy rámutatott, és várakozón figyelte, ahogy a kifejező szempár résnyire összeszűkül. Érezte, hogy nyeregben van, ez az érzés azonban, azonnal tovaillant, amikor Kate hirtelen nagyot sóhajtott, és látszólag engedékenyen bólintott.

-          Rendben van! Igazad van! Bejössz velünk a kapitányságra! – mosolygott gyanúsan nagyvonalúan a nő, mire Castle gyanakodva mérte végig.

-          Úgy érted… részt vehetek a nyomozásban, ezért megengeded, hogy veletek tartsak? – kérdezte óvatosan, puhatolózva, pontosítva a nő kijelentését, de ahogy pillantása találkozott a győzelemittasan csillogó szemekkel, már tudta, hogy megint ő húzza majd a rövidebbet.

-          Úgy értem, hogy jogtalanul vagy jelen egy gyilkosság gyanúsítottjának lakásán, ezért beviszlek a kapitányságra kihallgatni – mosolygott magabiztosan a nő, Castle pedig, hitetlenkedve rázta meg a fejét.

-          Most csak ugratsz, ugye? Eddig is jelen voltam már gyanúsítottak letartóztatásán! – védekezett azonnal a korábbi évek emlékeivel az író, de Kate csak megrántotta a vállát.

-          Azokban az esetekben engedélyed volt rá, hogy velünk tarts, most nincs – vágta rá a nyomozónő, és már intett is egy kollégájának, aki fontossága teljes tudatában akasztotta le a bilincset övéről, és állt meg az íróval szemben.

-          Beckett! Most is teljesen jogosan voltam itt! – ellenkezett kétségbeesetten az író, Kate azonban megrázta a fejét.

-          Mint magánnyomozónak, jogodban áll kikérdezni a lakásán valakit, de ha gyanítod, hogy egy gyilkosság elkövetőjéről van szó, állampolgári kötelességed bejelenteni azt. Ráadásul, te magad mondtad, hogy amíg velem vagy, nem követsz el semmi marhaságot – magyarázta teljes nyugalommal Kate, miközben fejével intett a járőrnek, aki hátratéve az író kezét, gyorsan bilincset kattintott rá, a nő pedig, igyekezett elrejteni örömét, hogy így legalább egy ideig biztonságban tudhatja a férfit. Utálta, hogy megint meg kellett bilincselnie, de ha elismerte volna, hogy igaza van, azt is el kellett volna ismernie, hogy rosszul döntött, amikor szakított, már pedig, még mindig szilárdan hitte, hogy az író nagyobb biztonságban lenne a bűnügyek nélkül.

Castle ráérősen nézegetett körbe a kihallgató szobában. A bilincset már levették a kezéről, ő pedig, már alig várta, hogy Kate belépjen, és rákérdezzen, mégis mire volt jó ez a játék. Gyanította, hogy a nő érzékeny pontjába talált, amikor arról beszélt, hogy nem a nyomozó hibája, ha ő bajba, vagy veszélybe keveredik, de ismerte annyira, hogy tudja, túl büszke ahhoz, hogy beismerje, hibázott. A kihallgatóban üldögélve, a tükörfalra esett a pillantása. Fogalma sem volt, hogy ott van-e szerelme a fal mögött, de emlékei között felrémlett, hány esetben álltak ott együtt, és figyelték a gyanúsítottat, vagy tanút, apró jelekből, gesztusokból felfedezve érzékeny pontjukat, amivel beszédre bírhatták. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Beckett lépett be rajta, arcán ugyanazzal a hivatalos álarccal, amelyet akkor is viselt, amikor három hónapos eltűnése után, egy gyilkosság helyszínén találta az írót, és letartóztatta. Ezúttal is laza mozdulattal dobta maguk közé fekete mappáját, és kényelmesen, nyugodtan foglalt helyet a szemközti székben.

-          Rájöttem valamire – törte meg a csendet Castle, belenézve a kíváncsian szikrázó zöldes-barna szemekbe.

-          Igazán? Mire? Hogy mindkettőnknek jobb lenne, ha nem játszanál zsarut többé? - kérdezte Kate érdeklődve, de Castle megrázta a fejét.

-          Nem! Arra, hogy imádod, ha megbilincselve láthatsz. Ezért, bizonyos időközönként, kényszert érzel arra, hogy bilincs legyen rajtam – kacsintott a nőre pimaszul, felidézve azokat az alkalmakat, amikor a nő letartóztatta, majd azonnal hozzáfűzte suttogva – ezt akkor is mondhattad volna, amikor még együtt voltunk – vigyorgott magabiztosan, de Kate arca rezzenéstelen maradt.

-          Mit kerestél Darell Marion lakásán? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva a megjegyzést, elnyomva a bizsergést, melyet az emlék hatására érzett, mire Castle elkomolyodva nézett vissza rá.

-          Tényleg szükséges ez, Kate? Azt hiszed, nem mondanék el mindent, amit tudok? – kérdezett vissza válasz helyett az író, mire Beckett nagyot sóhajtott.

-          Tudom, hogy elmondanád, és azt is tudom, hogy az után azt képzelnéd, hogy részese vagy a nyomozásnak. – magyarázta nyugodt hangon, majd folytatta – megmondtam, hogy soha többé nem vehetsz részt a munkámban. Szóval, mit kerestél ott?

-          Láttam egy fényképet az özvegynél Darell-ről. Azt mondta, a fia legjobb barátja, és ő is nagyon sokat segített neki abban, hogy bejusson az egyetemre. Mivel a barátja volt, és mivel tudta hol vannak a hamvak, ellophatta őket, hogy azzal ölje meg a kollégiumvezetőt, miután az, megvétózta a felvételt, a legjobb barátja apja pedig, öngyilkos lett emiatt. Bosszú. Ennyi a történet – felelte szomorúan Castle, majd elhúzott szájjal hozzátette – nem olyan izgalmas ügy, mint hittem.

-          Miből gondoltad, hogy gyilkos lehet? – jött a következő kérdés Kate-től, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Először csak a hamvak miatt mentem, de aztán elárulta, hogy veszekedtek a vezetővel.

-          Mit mondott még?

-          Semmit. Mire megnyílt volna, betörtétek az ajtót. – felelte őszintén. Szeméből annyi megbántottság áradt, hogy Kate hirtelen megsajnálta, amiért letartóztatta, és úgy húzta ki belőle, amit tud, visszaélve hatalmával.

-          Castle… sajnálom – nyögte nehezen, mire az író reménykedve emelte rá kék szemét, ő pedig, folytatta – ne haragudj a bilincs, és ez miatt – mutatott körbe a helyiségben – csak szeretném, ha megértenéd, védeni próbállak…

-          Melletted lennék a legnagyobb biztonságban – vágott közbe halkan az író, továbbra is kitartva véleménye mellett, de a nyomozónő megrázta a fejét.

-          Nem lehet! Most elmehetsz, de az ügyet elvesszük tőled – állt fel mappával a kezében Kate – amint meglesznek a hamvak, értesítünk, és szállíthatod az ügyfelednek, de tekintettel arra, hogy a tolvaj a gyilkosunk, nem hagyhatom, hogy tovább nyomozz…

-          Felnőtt ember vagyok, Kate! Saját magam döntök arról, mit teszek, vagy nem teszek! – állt fel Castle is, és Kate most először látott a megbántottság mellett sértettséget is a szemében – a kapcsolatunkról dönthettél a beleegyezésem nélkül, de arról, hogy tovább nyomozom-e, arról nem! Hivatalos engedéllyel rendelkezem, így folytathatom…

-          Tudod, mit? Ha minden áron meg akarsz halni, a te dolgod! Rohanj nyugodtan a vesztedbe, de nem fogom végig nézni! – nézett rá dühösen a nyomozónő. Még mindig nem értette, miért ragaszkodik annyira a férfi ahhoz, hogy nyomozót játszon. Fogalma sem volt róla, hogy az írónak egyetlen célja van csupán, megmutatni neki, hogy az ő párosuk a legjobb, és egymás mellett lehetnek csak igazán boldogok, és teljesek.

-          Ha megvannak a hamvak, szállítom a gyilkost! – jelentette ki Castle sértetten, mire Kate, kezét a kilincsre téve fordult felé, majd válasz nélkül elhagyta a helyiséget. Castle szomorúan csapott az asztalra. Egyáltalán nem így képzelte. Tudta, hogy kemény dió lesz a nyomozónő, de azt nem hitte, hogy ennyire. Mégsem tudta feladni, nem tudott lemondani róla. Nagy levegőt véve lépett ki a helyiségből, és indult volna a lift felé, de ekkor meglátta, ahogy Espo, bilincsben vezeti a másik kihallgató szobába Darell Marion-t. Gyorsan visszahúzódva a szobába, nyújtott nyakkal figyelte, ahogy Kate fáradtan megdörgöli homlokát, majd a mappájával a kezében vált néhány szót társával, és belép a szobába. Castle, ajkán ravasz mosollyal lépett ki a helyiségből, és miközben, meggyőződött róla, hogy senki nem látja, magabiztos léptekkel indult a megfigyelő szobába, hogy aztán beérve, magára zárja, és minden figyelmével a tükörfal előtt ülő nőre, és a vele szemben, ujjaival idegesen doboló férfira összpontosítson. Ebben a pillanatban azonban, halk torokköszörülés ütötte meg a fülét, mely egyenesen a háta mögül érkezett.