28.
rész
A csend, mint egy
nehéz takaró telepedett rájuk hirtelen, egyikük sem tudta, mit mondhatna a
másiknak. Bruce mindig is kedvelte a nőt, szilárdan hitt benne, hogy ő volt a
legjobb dolog, ami barátjával történhetett. Számtalanszor vacsoráztak együtt
négyesben, és bár nem értett egyet Eric döntésével, hogy ellökte magától a nőt,
amikor megtudta, hogy elutazott, az utolsó pillanatig remélte, hogy amikor
visszajön, megint egymásra találnak majd. Akárcsak társát, őt is
villámcsapásként érte a felismerés, hogy a doktornő időközben menyasszony lett,
és éppen egy orvoshoz készült feleségül menni, megerősítve Eric-et abbéli
elméletében, amit anyja és apja is sulykolt belé, hogy egy rendőrnek semmi
keresnivalója egy orvos mellett. Ahogy azonban néhány perccel ezelőtt
végignézett rajtuk, már korántsem volt biztos benne, hogy Meghan-t az őszinte
szerelem vezérelte, amikor igent mondott a spanyol orvosnak, és úgy érezte, itt
az ideje, hogy ezt kiderítse. Tartozott ennyivel legjobb barátjának, akit
testvéreként szeretett, és ő is tudni akarta, félreismerte-e a doktornőt,
becsapták-e ösztönei, amikor azt gondolta, őszintén szereti Eric-et.
- Nem
is gratuláltam az eljegyzésedhez – törte meg a csendet Bruce szomorkásan
mosolyogva, mire Meghan meglepetten emelte rá barna szemét – Remélem, boldog
leszel – tette hozzá, és a doktornő jól kiolvashatta tekintetéből a
csalódottságot, ami egyszerre ütötte szíven, és háborította fel. Bruce mindig
közel állt a szívéhez, már akkor sem tudott rá úgy nézni, mint egy átlagos
rendőrre, amikor Eric még javában az idegeire ment, és erős ellenérzéseket
táplált a rend őreivel szemben. Azóta, hogy egy párt alkottak, őt is a
barátjának tartotta, ahogy a feleségét is megkedvelte, és sosem gondolta volna,
hogy éppen ő lesz az, aki számonkéri, amiért a válás után új életet kezdett,
pláne úgy, hogy Eric legjobb barátjaként, tudnia kellett a háttérben húzódó
okokat is. Lehetséges, hogy Bruce is úgy érzi, miatta ment tönkre a házasságuk?
– vetődött fel benne a kérdés, de ahogy belenézett a férfi szemébe, azonnal
elvetette ezt a lehetőséget. A barna tekintetből inkább sajnálatot olvasott ki,
mint sértettséget vagy gúnyt.
- Bruce…
kérlek… - sóhajtott mélyet, szomorúan ő is, miközben lassan ingatta fejét – ne
akarj bűntudatot kelteni bennem csak azért, mert tovább léptem – kérte halkan,
de legnagyobb meglepetésére a férfi örömtelenül felnevetett.
- Tovább
léptél? – ismételte meg a kijelentést – ez aranyos – jegyezte meg jóindulatú
mosollyal szája szegletében. – Ezt el is hiszed magadnak ilyenkor? – kérdezte
szemtelenül, mire Meghan döbbenten nézett rá.
- Tessék?
– kérdezett vissza, Bruce pedig mindent tudón nézett vissza rá.
- Meghan!
Semmi jogom hozzá, hogy beleszóljak, de aki nem teljesen érzelmi analfabéta,
azonnal látja, hogy még mindig szerelmes vagy Eric-be – jelentette ki
magabiztosan, és amikor a doktornő tiltakozni akart, felemelt kézzel hárította
el. – Én tényleg remélem, hogy boldog leszel ebben a… - kereste a megfelelő
szavakat – ebben a menedék házasságban, de hogy őszinte legyek… - túrt bele
hajába, majd szkeptikusan tette hozzá – hinni, nem hiszek benne!
- Neked
nem is kell! – fortyant fel mérgesen, de nem a férfira volt dühös, sokkal
inkább magára, amiért nem tudta leplezni az érzelmeit, és rá kellett jönnie,
hogy ha Bruce-nak ennyire nyilvánvaló, hogy még mindig szereti volt férjét,
talán Eric is érzi, amivel sokkal könnyebb célpont lesz a számára, neki pedig
fogalma sem volt, hogyan védekezhetne ellene. – Bőven elég, ha én elhiszem!
Engem sem érdekel, kivel osztja meg az életét Eric, mert elváltunk! – csattant
a hangja bosszúsan, és figyelmen kívül hagyta a szúrást, mely szíve körül
jelentkezett az emlékre, ahogy a nyomozó elégedett mosollyal meséli, hogy a
válásuk óta minden éjszakára akadt társa, nem kellett magányosan várakoznia, mint
a házasságuk alatt. – Ti is szálljatok ki az én magánéletemből!
- Ahogy
gondolod – bólintott beleegyezőn Bruce, de amikor Meghan már azt hitte volna,
hogy lezárták a témát, folytatta – egyébként, ha mégis érdekelne egy kicsit,
mondanék néhány nevet, akik éjszakánként szórakoztatták a volt férjedet –
vetette fel a lehetőséget, mire a doktornő hitetlenkedve ingatta meg fejét.
- Ez…
gusztustalan, Bruce, és egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi! – lépett két lépést
távolabb a nyomozótól, miközben nem tudta elhinni, hogy ennyire félreismerte
volna a férfit, de az csak komolyan nézett vissza rá, és közelebb lépett hozzá,
mialatt farkasszemet nézett a nővel, akinek tekintetéből jól kiolvashatta az
undort.
- Eric
valószínűleg kinyír, ha megtudja, hogy elmondtam, de nem érdekel! – simított
végig enyhén borostás állán elszántan. – Johnnie Walker, Jack Daniels… Captain
Morgan, Jameson… Jim Beam – sorolta az ismert alkoholmárkákat, majd nagyot
sóhajtott – ők voltak az egyetlen társai az elmúlt két évben, mióta elmentél.
- Ezt…
nem értem – ráncolta össze értetlenül a szemöldökét Meghan, miközben próbálta
felfogni a hallottakat. A gondolat, hogy Eric minden este az alkoholba menekült
megrémisztette, és végképp összezavarta. Nem értette, hogy ha ennyire szerette,
hogy nem bírta elviselni a válásukat, miért lökte el magától.
- Dehogynem!
– válaszolta határozottan Bruce, hiszen elég volt a nőre néznie, hogy tudja,
pontosan érti, miről beszél – a munkába menekült, esténként pedig az italba.
Így próbálta elviselni a hiányodat! – szembesítette az igazsággal, és már az
sem érdekelte, hogy Eric tajtékozni fog a dühtől, ha megtudja, hogy elárulta.
Mindkettőjükön látta, hogy szenvednek a másik nélkül, és úgy döntött, kezébe
veszi a dolgok irányítását, mert szent meggyőződése volt, hogy egymás mellett a
helyük.
- Ő
hagyott el engem, Bruce! – tört fel belőle, miközben igyekezett, hogy a
könnyek, melyek szemébe gyűltek, ne potyogjanak ki – Nem én akartam véget vetni
a házasságunknak, hanem ő!
- Sosem
merült fel benned, hogy miért? – szólt közbe Bruce türelmetlenül, majd a
választ meg sem várva, folytatta – őrülten szerelmes volt beléd, Meghan! Még
mindig az! Ezt a vak is látja!
- Hagyd
abba! – emelte fel mindkét kezét a doktornő, hogy így fojtsa bele a nyomozóba a
szót. – Világosan a szemembe mondta, hogy nem teszem boldoggá! Vissza akarta
kapni a régi életét, és én nem álltam az útjába! Van róla fogalmad, mit
éreztem, amikor közölte, hogy válni akar? – csuklott el a hangja, ahogy torkát
a sírás fojtogatta, és remegve vett mély levegőt, hogy tovább tudjon beszélni,
miközben Bruce együtt érzőn nézett rá. – Soha senki nem okozott még nekem olyan
fájdalmat, mint ő! Egyáltalán nem fair tőled, hogy úgy teszel, mintha az egész
az én hibám lenne, és én tehetnék róla, hogy nem működött a kapcsolatunk!
- Én
nem ezt mondtam… - próbált védekezni a nyomozó, aki előtt világossá vált, hogy
társa túlságosan mélyen megsebezte a nőt ahhoz, hogy ezt el lehessen tüntetni
egy beszélgetéssel, ahogy a kétely is egyre erősebb lett benne, hogy valóban ő
írta-e a levelet, amit Elvira a fiának adott.
- Nem!
Nem mondtad ki, de érezni a hangodon! – szólt közbe Meghan, indulatosan
letörölve egy könnycseppet, mely áruló módon mégis végig folyt arcán. – Nincs
jogod felelősségre vonni, amiért talpra tudtam állni, és megpróbálok boldog
lenni mással!
- Meghan!
Hallgass rám! – lépett közelebb, és mindkét keze a nő karjára fonódott, így
elérve, hogy az teljes mértékben ráfigyeljen – higgy nekem, hibát követsz el,
ha feleségül mész ehhez a spanyolhoz…
- Javier-nek
hívják! – rántotta ki magát a férfi kezei közül Meghan, de az ügyet sem vetett
rá, csak folytatta.
- Ez
az egész, ami veletek történt… - túrt bele sűrű hajába idegesen, ahogy a
szavakat kereste, hogy pontosan megfogalmazza azt, amit még ő sem értett
teljesen. – Eric nem azért hagyott el, mert nem szeretett! Éppen ellenkezőleg!
– bizonygatta a nőnek szenvedélyesen, és elégedetten látta, hogy az
elbizonytalanodik, és gyanakodva ráncolja össze szemöldökét.
- Bruce…
- próbált megint ellenkezni, de a nyomozó ezúttal nem hagyta, hogy belé fojtsák
a szót.
- Nem!
Figyelj rám! – emelte fel ujját, és amikor Meghan meglepetten elhallgatott,
folytatta – csak azt akarom mondani, hogy...
- Mi
folyik itt? – hallotta meg Eric hangját, aki karba font kézzel, összehúzott
szemmel nézett rájuk, és abból, ahogy mindketten meglepetten néztek rá, biztos
volt benne, hogy valami komoly dologról lehetett szó. Meghan szeméből
megkönnyebbültséget olvasott ki, de Bruce bűntudatosan kapta el róla
tekintetét, ami csak még gyanúsabbá tette a helyzetet.
- Semmi
– jött a gyors felelet a doktornőtől, mire Eric szemei elkerekedtek, ő pedig
azonnal tudta, mire gondol, és sietve tette hozzá – nem úgy semmi! – nyugtatta
meg Eric-et, aki megkönnyebbülten bólintott. – Csak beszélgettünk – mentette
meg Bruce-t, aki hálás pillantást lövellt felé. Noha, semmi konkrétumot nem
sikerült elmondania, tudta, Eric már azért is felnégyelné, amiért megpróbálta.
- Zaklatottnak
tűnsz – jegyezte meg még mindig gyanakvón volt férje, mire Meghan türelmetlenül
sóhajtott.
- Gyilkossággal
vádolnak ártatlanul, itt állok egy sikátor közepén, miközben szökésben vagyok a
hatóságok elől, akik állami körözést adtak ki rám! Szerinted, nincs elég okom
rá, hogy zaklatott legyek? – kérdezte megjátszott ingerültséggel, és úgy tűnt,
ez hatott, mert Eric lassan bólintott, és Bruce felé fordult.
- Visszamegyünk
a védett házba, hívj, ha találsz valamit – kérte társát, aki szó nélkül intett
fejével, majd mindannyian a kocsijukhoz mentek. Alig háromnegyed órával később
Eric leparkolta az autót Linda háza előtt, és most először szólalt meg, mióta
elhagyták a belvárost. – Mit mondott neked Bruce, ami ennyire felidegesített? –
szegezte a nőnek a kérdést, ezzel bebizonyítva, hogy egy szavát sem hitte el
abból, amit mondott.
- Semmit!
– tartotta magát eredeti álláspontjához Meghan, annál is inkább, mert tényleg
alig tudott bármit kibogarászni abból, amit hallott. Az egyetlen információ,
ami a birtokába került az volt, hogy Eric sem viselte jól a válást, legalábbis
erre utalt, hogy inni kezdett, de nem talált magyarázatot az okára. Ha igaz
volt, amire Bruce célzott, hogy nem azért hagyta el, mert nem szerette, az
teljesen más fényben tüntette volna fel az elmúlt két évet, és a válásukat is,
ahogy magyarázatot adna arra is, miért közeledik hozzá megint volt férje, de
amikor eszébe jutott, milyen komolyan jelentette ki, hogy nem teszi boldoggá, a
veszekedésük, amikor szóvá tette, hogy sokat dolgozik, már sokkal inkább azt
érezte, Bruce csak félreértett valamit.
- Értem…
szóval, semmit – rántotta ki gondolatai közül Eric hangja, majd, mint, aki
feladja a további faggatózást, kinyitotta a kocsiajtót – majd megkérdezem őt! –
tette hozzá, mire a doktornő elnyomott egy mosolyt.
- Sok
sikert – motyogta orra alatt a választ, miközben követte a nyomozó példáját, és
ő is kiszállt, hogy a ház felé vegyék útjukat. Biztos volt benne, hogy Bruce
előbb harapná le a nyelvét, minthogy egy szót is eláruljon abból a
beszélgetésből, ami közöttük folyt, de meghagyta neki a lehetőséget, hogy
kitaláljon valamit.
- Mondtál
valamit? – fordult vissza a férfi, Meghan pedig ártatlanul nézett vissza rá.
- Csak
azt mondtam, úgy legyen! – hazudta szemrebbenés nélkül, és elégedetten látta,
hogy Eric belenyugszik a válaszba. Ahogy beléptek a nappaliba, Linda sietett
eléjük, és arcára volt írva, alig várja, hogy megosszák vele a fejleményeket,
de a nyomozó láthatólag nem óhajtotta kielégíteni a kíváncsiságát, mert a
fürdőszoba felé indult.
- Lezuhanyozom,
és elteszem magam holnapra! Teljesen kikészített a mai nap! – jelentette ki, de
amikor elhaladt mellettük, Linda hangja állította meg.
- Már
neked is bekészítettem egy ágyneműt a vendégszobába! – emelte meg kissé
hangját, hogy a nyomozó biztosan értse, mire Eric és Meghan is döbbenten
fordultak felé.
- Tessék?!
– hangzott fel mindkettőjük szájából egyszerre a kérdés, Linda pedig ártatlan tekintettel
nézett vissza rájuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése