40.
rész
A fiatal, 30-as éveinek közepén járó nő
óvatosan, halkan tolta be a babakocsit az előszobába, miközben Manuel talpra
szökkent, és sietősen igyekezett elé, hogy a segítségére legyen.
- Szia,
édes! – csókolta szájon a nőt, mialatt lesegítette róla kabátját, és a fogasra
akasztotta, majd tekintete a kocsira tévedt, és ajkára azonnal lágy mosoly
költözött, ahogy a benne alvó, pár hónapos csecsemő fölé hajolt. Amikor ki
akarta emelni, felesége karjára téve kezét állította meg a mozdulat közben.
- Most
aludt el – figyelmeztette suttogva – hagyd még egy kicsit – kérte mosolyogva,
miközben ő is a kocsi fölé hajolt, és amilyen finoman csak tudta, lazított a
pici öltözékén, hogy az ne melegedjen be nagyon. Amikor végzett, felpillantott,
és meglepetten nyílt el ajka, amikor meglátta, hogy a nappaliból két idegen
figyeli őket.
- Drágám,
az úr Eric Taylor nyomozó, a hölgy pedig… - akadt el mondat közben Manuel,
ahogy próbálta bemutatni a vendégeket feleségének, és rájött, hogy fogalma
sincs, kit tisztelhet a nőben, majd zavartan vakarta meg tarkóját. – Ő a
feleségem, Emily – mutatta be a nőt, aki bólintva üdvözölte őket, de barna
szemében bizalmatlanság és félelem tükröződött. – Szóval, azért jöttek, mert
Dr. Baker-t meggyilkolták. Azt hiszik, én tettem – közölte nyílt őszinteséggel
a hangjában, mire felesége hitetlenkedve rázta meg fejét, amitől hosszú,
derékig érő haja, mint a tenger lágy hullámai, úgy jártak táncot karcsú termete
körül.
- Ez
nevetséges! – tört fel belőle, miközben beljebb léptek a nappaliba, és helyet
foglalt az egyik fotelben, míg férje annak karfáján helyezkedett el.
- Hogy
a kérdésére válaszoljak, nyomozó – fordult Eric felé Manuel – régen lett volna
okom megölni, de nem volt erőm – ismételte meg korábbi kijelentését, majd
folytatta – most lenne erőm, de már nincs rá okom – jelentette ki határozottan,
egyenesen a nyomozó szemébe nézve, mire az, kétkedve rázta meg fejét, annál is
inkább, mert, ha Suarez ártatlan, egy újabb lehetőséget kell kihúznia, és
megint csak Meghan lesz az egyetlen gyanúsított az ügyben.
- Azt
akarja mondani, hogy már nem haragszik Baker-re, amiért elveszítette a lábát? –
kérdezte, és hangjából jól érzékelhető volt, hogy egy szavát sem hiszi el, mire
a férfi elmosolyodott.
- Nem
– válaszolta nyugodtan – sőt, hálás vagyok neki! – tette hozzá, és majdnem
felnevetett, amikor meglátta két vendégének zavart arckifejezését. – Ha sikerül
az operáció, és megmentik a lábam, egy hosszú, és keserves gyógytorna után,
visszakerülök a kommandóhoz, és élem tovább az addigi életemet – magyarázta,
mialatt keze egy másodpercre sem szűnt meg simogatni felesége vállát. – Így
viszont, a rehabilitáció után, a gyógytornászom azt javasolta, hogy keressek
fel egy pszichológust – akadt el a mondat közben, és arcán jól látszott, milyen
nehezére esik bevallania, hogy felnőtt férfi létére, katonaként, nem volt képes
megbirkózni lába elvesztésével. – Igen… meglehetősen rossz állapotban voltam
lelkileg… - húzta el száját szégyenkezve, mire Emily finoman megszorította
kezét, így bíztatva a folytatásra. – De megfogadtam a tanácsot, és elmentem a
dokihoz, akit javasolt. Ez a pszichológus most a feleségem, aki megajándékozott
életem legszebb ajándékával, a lányommal – nézett a nőre szerelmesen, és ahogy
tekintetük egymásba fúródott, a nyomozó és Meghan is biztos volt benne, hogy
valódi szerelemről van szó. – Most már azt mondom, hogy megérte az az egy láb,
ha ez volt az ára annak, hogy életem hátra lévő részét mellettük töltsem el –
jelentette ki még mindig mosolyogva, majd ismét megcsókolta feleségét, aki szeretetteljesen
simított végig arcán.
- Mivel
magyarázza azt az 50 000 dollárt, amit Dr. Baker bankja utalt a
számlájára? – jött a következő kérdés Eric-től, mert bár egyre kevésbé hitte,
hogy Manuel Suarez a tettes, mégis minden nyomnak utána akart járni. Nem
egyszer találkozott már olyan gyilkossal munkája során, akiről senki nem
gondolta volna, hogy képes lenne embert ölni, így aztán most is igyekezett
figyelmen kívül hagyni a családi idillt, aminek szemtanúja lehetett.
- Ennyibe
kerül Dr. Baker lelkiismerete – válaszolta Manuel megvető hangon, és amikor
mindkét vendége értetlenül nézett rá, folytatta – nagyjából fél évvel ezelőtt,
felkeresett telefonon egy ügyvéd. Azt állította, hogy az érsebész kárpótolni
akar az engem ért veszteségek miatt, és bár továbbra sem ismerte el, hogy az ő
hibájából veszítettem el a lábam, de állítása szerint, megsajnált – ingatta meg
fejét, és érzékelhető volt, hogy egyetlen szót sem hitt el. – Elhajtottam, de
pár nappal később megérkezett a pénz. Azóta se nyúltam hozzá – fonta keresztbe
karjait elutasítón.
- Hol
volt két nappal ezelőtt, este 21 és 23 óra között? – tette fel a legutolsó
kérdését Eric, mire a férfi azonnal válaszolt.
- Az
anyósoméknál töltöttünk három napot – jött a felelet magabiztosan – a
sógoromnak most volt az esküvője, így mi is Torontóba utaztunk. Tegnap este
érkeztünk haza – tette hozzá, amivel egyértelműen bebiztosította magát a
vádakkal szemben, Eric pedig csüggedten vette tudomásul, hogy ezúttal is
zsákutcába futottak.
- Rendben,
ellenőrizni fogjuk! Köszönöm! – bólintott, miközben mindketten felálltak, és az
ajtó felé indultak, Manuel pedig követte őket, de amikor már a kilincsen volt a
kezük, megállásra késztette a hangja.
- Maga
az, ugye? – szegezte egyenesen Meghan-nek a kérdést, mire az hátrafordult. – Az
orvos a traumáról, aki meg akarta menteni a lábam – tette hozzá Suarez és
lassan bólintott, mint, aki már egészen biztos a dolgában. – Igen! A haja most
rövidebb, és világosabb, de felismerem a szemét – mosolyodott el. – Egészen
közelről láthattam, amikor fölém hajolt – magyarázta, majd hirtelen közelebb
lépett, és mélyen a doktornő szemébe nézett. – Köszönöm, amit értem tett, Dr.
Altman – nyújtotta kezét hálás mosoly kíséretében, mire Meghan először Eric-re
pillantott, majd nagy levegőt vett, és kezet fogott a férfival.
- Csak
a munkámat végeztem. Sajnálom, hogy nem tehettem többet – nyögte nehezen, de
Manuel nemet intett fejével.
- Ne
sajnálja! – kérte szelíd határozottsággal – most boldogabb vagyok fél lábbal,
mint valaha! – tette hozzá komolyan, majd néhány másodpercig hezitált, és
folytatta – várjanak itt egy percet! – emelte fel ujját, így kérve egy kis
türelmet tőlük, majd bicegve eltűnt, és kis idő múlva egy papírlappal a kezében
tért vissza. – Ha az őszinte véleményemre kíváncsiak, Dr. Baker megérdemelte,
hogy valaki a pokolra küldje! – jelentette ki szenvtelen hangon, majd tovább
beszélt. – Más esetben megtartanám magamnak ezt az információt, és nem
érdekelne, hogy sikerül-e a rendőrségnek kézre kerítenie azt, aki kinyírta, de…
- akadt el egy pillanatra, majd ismét a doktornőre nézett. – De azt nem akarom,
hogy ártatlanul vádolják meg! Biztos vagyok benne, hogy az újságok híreivel
ellentétben, nem maga tette! Megmentette az életemet, talán most én is
megmenthetem a magáét! Ennyivel tartozom! – fűzte hozzá, és átnyújtotta Eric-nek a
papírt, amit magával hozott a hálószobából.
- Mi
ez? – kérdezte szemöldökét ráncolva a nyomozó, miközben elolvasta a
telefonszámot, melyet a lapra írtak.
- Egy
héttel ezelőtt, erről a számról keresett egy fickó – mesélte Suarez – arra volt
kíváncsi, bosszút akarok-e állni Baker-en azért, amit velem tett.
Tulajdonképpen ajánlatot kaptam arra, hogy hajlandó elég magas összeget
fizetni, ha elteszem láb alól – vallotta be, mire mindketten meglepetten néztek
rá, miközben a kicsi, mintha érezte volna, hogy valami fontos történik
körülötte, felébredt, és elégedetlenségének hangot adva, panaszos sírásba
kezdett, Emily pedig azonnal bocsánatkérő mosollyal az ajkán jelent meg, és
emelte ki fogságából a csöppséget, hogy aztán eltűnjön vele a hálószobában.
Manuel mosolyogva figyelte őket, majd, amikor kikerültek látóteréből, ismét
elkomolyodott, és folytatta – nemet mondtam! Lezártam a múltat, nem akartam
semmibe belekeveredni, amivel árthatnék a családomnak, de a számot felírtam –
bökött fejével a lapra. – Remélem, ez elvezeti magukat az igazi tetteshez, és
segít, hogy tisztázzák a nevét, Dr. Altman! – nézett az orvosnőre, aki hálásan
sóhajtott fel, és mosolygott a férfira.
- Köszönöm!
– nyögte meghatottan, mire Manuel csak szerényen bólintott, Eric pedig a kezét
nyújtotta a férfinak, majd határozottan kezet ráztak, és elhagyták a lakást.
Amint beszálltak az autóba, Eric elővette mobilját, és társa számát tárcsázta.
– Gondolod, hogy olyan ostoba volt, hogy a saját telefonjáról hívta Suarez-t? –
kérdezte szkeptikusan Meghan, mire Eric megrántotta vállát.
- Csak
remélem – válaszolta tömören – találkoztam már ennél hülyébb húzásokkal is –
tette hozzá, de kifejteni nem volt ideje, mert közben Bruce felvette a
telefont. – Ellenőrizd le, hogy Manuel Suarez és a felesége tényleg Torontóban
voltak-e Baker halálának idején! Még valami! Nézz utána egy számnak! – tért
azonnal a lényegre köszönés helyett, és abból, hogy társa némán várakozott,
tudta, hogy arra vár, diktálni kezdjen. – 514 55 678 – sorolta fel a számokat,
majd türelmetlenül kezdett dobolni ujjával a kormányon, amíg arra várt, hogy a
férfi bepötyögje a számítógépbe.
- Meg
is van! – csendült fel egy-két perc után Bruce hangja – a szám egy bizonyos
Brigitte Dennehy-hez tartozik – közölte, mire Eric és Meghan meglepetten néztek
össze, hiszen Manuel egyértelműen egy férfiról beszélt, aki a telefonáló volt.
- Biztos
vagy benne? – értetlenkedett Eric, Bruce pedig újra bepötyögte a kapott
hívószámot.
- Száz
százalék! – jelentette ki határozottan – kétszer is megnéztem! A nő a Picardie
Avenue-n lakik, 176-os lakás.
- Rendben,
kösz, Bruce! – bontotta a vonalat a nyomozó, majd indított, és a megadott cím
felé vette az irányt. Út közben bizonyos időközönként a doktornőre pillantott,
aki gondolataiba mélyülve nézett ki az ablakon, ő pedig nem tudta eldönteni,
hogy a mellettük elsuhanó kirakatokat, dolgukra siető embereket, kéz a kézben
sétáló párokat figyeli-e, vagy semmit nem fog fel belőle, hanem teljesen más
köti le a figyelmét. – Nem tűnik ismerősnek ez a név? – kérdezte, így magára
vonva az orvosnő tekintetét, aki egész eddig belső harcot vívott magával. Nem
tudta eldönteni, hogy a tény, miszerint nyomon lehetnek, hogy elkapják az igazi
gyilkos, örömmel töltse el, amiért tisztázódik végre a gyilkosság vádja alól,
vagy csalódottsággal, amiért hamarosan örökre búcsút kell mondania a
nyomozónak. Annak ellenére, hogy reggel még ő kérte, ne avatkozzon az életébe,
és hagyja, hogy nélküle folytassa tovább, mégis nehezére esett beletörődnie
újra, hogy el kell válnia tőle. – Brigitte Dennehy – ismételte meg a Bruce
által mondott nevet, mire Meghan megrázta fejét.
- Nem
rémlik, hogy valaha találkoztam volna vele – válaszolta elgondolkodva, majd
nagyot sóhajtott – de nem is rajtam akart bosszút állni, hanem Baker-en. Talán
egyenesen a sebészetre vették fel őt, vagy egy hozzátartozóját, és úgy került
kapcsolatba az orvossal.
- Ne
felejtsük el, hogy egy férfi telefonált Manuel-nek – emelte fel ujját
figyelmeztetőleg Eric, rámutatva egy fontos tényre – az is könnyen lehet, hogy
Brigitte volt a páciens, a férfi meg a fia, vagy a férje, aki bosszút akart
állni – találgatott tovább, miközben leparkolta az autót egy két emeletes
sorház előtt. – Nos, hamarosan kiderül! – nézett a nőre, majd kiszálltak és
másodpercekkel később már a lépcső tetején álltak, és becsöngettek. Amikor
azonban kinyílt az ajtó, Eric arcára volt írva a meglepettség, Meghan pedig
letörten hunyta le szemét, ahogy világossá vált előtte, hogy ezúttal is
vakvágányra futottak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése