36.
rész
Eric mélyen magába szívta a finom barack
illatot, mely körül lengte volt feleségét, és egy pillanatig eljátszott a
gondolattal, hogy megérinti vállait, és maga felé fordítja. A szemébe akart
nézni, onnan kiolvasni a választ kérdésére, hogy vajon tényleg lezárta-e már
kettőjük dolgát, végül meggondolta magát, és megkerülve a doktornőt, a kanapé
előtti asztalra tette a laptopot. Figyelmét nem kerülte el a megkönnyebbült
sóhaj, mely hangtalanul távozott a nő tüdejéből. Miközben Meghan levette a
kabátját és a fogasra akasztotta, szeme sarkából látta, hogy Eric is a kanapé
támlájára dobja bőrdzsekijét, ő pedig igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogyan
feszült rá az ing a széles mellkasra a mozdulat hatására. Miután leült,
felnyitotta a laptopot, és szemöldökét ráncolva, precízen gépelte be a kezében
lévő, Bruce-tól kapott jelszót és kódot.
- Indulhat
a kulimunka! – sóhajtott fel unottan, ahogy meglátta a montreáli rendőrség
központi adatbázisának ismerős logóját a képernyőn.
- Tudok
segíteni valahogy? – állt meg mellette tanácstalanul Meghan, és arcán jól
látszott, bármire hajlandó, csak ne kelljen ölbe tett kézzel ülnie, mire Eric
körbefuttatta tekintetét a lakásban, és elégedetten mosolyodott el, amikor
megtalálta, amit keresett.
- Hozd
ide a konyhaasztalról Linda laptopját – mutatott az említett irányba, és miután
Meghan engedelmeskedett és ő is helyet foglalt mellette, maga előtt a nyitott
géppel, átnyújtotta neki a Javier-től kapott pendrive-ot. – Te megnyitod a
kórlapokat, és ha valami szokatlant, vagy gyanúsat találunk, rákeresek a
központi rendszerben.
- Rendben!
– állt rá azonnal a nő, és már be is helyezte az USB csatlakozóba a kis
adathordozó eszközt. Néhány kattintással megnyitotta a fájlt és szája elnyílt
meglepetésében, amikor meglátta, milyen temérdek sok mappát tartalmaz. – Ahogy
elnézem, Dr. Baker meglehetősen buzgó volt ebben a három évben – jegyezte meg
lehangoltan, ahogy szembesült vele, milyen sok munka vár rájuk, mire Eric
elhúzta a száját.
- Az
– értett egyet, majd folytatta – és ha jól látom, a te spanyol dokid nemcsak a
sebészeti, hanem a traumás eseteit is hozzánk vágta. Gondolom, így akarja
elkerülni, hogy másra is legyen időnk – tette hozzá sokatmondón, mire Meghan
égnek emelte szemét.
- Ne
kezdd már megint! – figyelmeztette vészjósló hangon, mire Eric látszólag
szófogadón bólintott.
- Nem
kezdem – válaszolta, de amikor Meghan már megnyugodott volna, tovább beszélt –
folytatom – tette hozzá komiszul, mire egy haragos szemvillanást kapott
jutalmul, ő pedig akaratlanul felnevetett. – Rendben, befejeztem! – emelte fel
védekezőn mindkét kezét maga előtt. – Lássunk munkához! – sóhajtott mélyet,
majd összecsapta tenyerét, és a laptop fölé hajolt, Meghan pedig követte a
példáját, és megnyitotta az első mappát. Az elkövetkező három órában sorra vették
a különböző problémával a kórházba került betegeket. Meghan pontról pontra
átnézte a kórlapokat, az anamnézist, a diagnózist, halál esetén az alkalmazott
terápiát, míg Eric a központi adatbázisban lefuttatta nemcsak a betegeket,
hanem azok hozzátartozóit is, de nem találtak semmit. Amikor egy újabb
sikertelen keresést zárt le, Eric tekintete elkalandozott Meghan arcán, a
szépen ívelt szemöldökön, melyet most összeráncolt a nő, ahogy koncentrált, a
formás orrán, kívánatos ajkán, és elnyomott egy fájdalmas sóhajt a gondolatra,
hogy talán sosem érintheti többé. Rövidre nyírt hajából homlokába hullott
néhány tincs, barna szemét pedig fáradtan dörzsölte meg, miközben lemondón
húzta el száját. – Hol tartunk? – törte meg Eric a csendet, nemcsak azért, mert
valóban kíváncsi volt rá, hanem azért is, hogy gondolatait elterelje a nőről.
- Két
évet átnéztünk – válaszolta Meghan, miközben kiegyenesedett kényelmetlen
testtartásából, és fájdalmas grimasz kíséretében ropogtatta meg gerincét, a
nyomozó pedig nagyot nyelt, ahogy az ing megfeszült a telt kebleken, és erőt
kellett vennie magán, hogy elszakítsa pillantását róluk. – A spanyol utam
előtti év van még hátra, de ha még egy sort el kell olvasnom, megvakulok –
jegyezte meg szkeptikusan, mire Eric hátradőlt a kanapén.
- Szünetet
kellene tartanunk – javasolta elgondolkodva, Meghan pedig lassan bólogatni
kezdett.
- Mi
lenne, ha főznék valamit? – vetette fel hirtelen ötlettől vezérelve, és amikor
a nyomozó meglepetten nézett rá, megrántotta a vállát – Mi az? Muszáj felállnom
erről a kanapéról, és kinyújtóztatni az elgémberedett izmaimat, ezen kívül,
reggel óta nem ettem! Éhes vagyok! – adott magyarázatot, majd a választ meg sem
várva, felállt és a konyha felé vette az irányt. A hűtőajtót szélesre tárva,
lehajolt, és szemügyre vette annak tartalmát, majd a szekrények következtek. –
Spagetti? – kiáltott be a nappaliba, Eric pedig halványan elmosolyodott. Annak
ellenére, hogy ez volt a kedvenc étele, azóta az este óta nem evett, mióta
Meghan kisétált közös lakásuknak ajtaján. Aznap is ezt készítette a számára,
amikor ő közölte vele, hogy válni akar. Szinte még mindig orrában érezte a
finom illatokat, ajkán pedig a paradicsomos ízt, ahogy megcsókolta a doktornő.
- Tökéletes
– nyögte nehezen, és még egy mosolyt is sikerült csatolnia mellé, mire Meghan
bólintott, és hozzálátott, hogy összeszedje a hozzávalókat. Mialatt ő a
konyhában tevékenykedett, Eric folytatta a keresést, bár így, egyedül jóval
lassabban tudott csak haladni. Nemcsak azért, mert egyszerre két gépen kellett
dolgoznia, hanem azért is, mert a kórlapokon szereplő információk közül nem
minden volt világos a számára, ezért gyakran hívta segítségül az orvosnőt. Másfél
órával később megrázta fejét, és elkeseredetten húzta el száját. – Feladom! –
túrt bele türelmetlenül a hajába, majd pillantása a konyha felé vándorolt, ahol
Meghan már leszűrte a tésztát, és éppen az utolsó simításokat végezte a
mártással. A kép felidézte benne azokat a ritka estéket a házasságukból, amikor
kivételesen mindketten otthon voltak, és együtt főztek. Ajkára mosoly
költözött, majd felállt és lassan, hangtalanul a konyha felé sétált, ahol
megtámaszkodott az ajtófélfában. Meghan éppen a lábas fölé hajolt, és a kezében
lévő főzőkanalat belemerítette a paradicsomos mártásba, majd megfújta, és
óvatosan megízlelte, hogy tudja, kell-e még hozzá bármilyen fűszert adni,
miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy pontosan ezt az ételt
készítette el Eric-nek akkor is, amikor élete legnagyobb sebét kapta tőle. –
Megkóstolhatom? – rántotta ki gondolataiból a férfi hangja, mire meglepetten
perdült meg, és szíve gyorsabb ütemre váltott, amikor a nyomozó egészen közel
lépett hozzá.
- Szükségtelen
– köszörülte meg torkát zavartan – pár perc, és kész – tette hozzá, de amikor
Eric továbbra is némán állt, és tekintetét az övébe fúrta, felé nyújtotta a
kanalat. – De, ha ragaszkodsz hozzá, csak tessék! – adta meg a lehetőséget,
mire amaz halványan elmosolyodott, de egyetlen mozdulatot sem tett, hogy
elvegye a fakanalat. Helyette lassan lehajtotta a fejét, és puhán megcsókolta a
csábító ajkakat, majd eltávolodott a nőtől.
- Még
sosem kóstoltam finomabbat – jegyezte meg halkan, majd, mielőtt a doktornő
bármit válaszolhatott volna, távolabb lépett tőle, és mintha semmi sem történt
volna, két tányért vett elő a szekrényből, és látszólag nyugodtan fogott hozzá
a terítéshez. Meghan lassan engedte ki a tüdejében tartott levegőt, miközben
próbált magához térni az alig pár másodpercig tartó csók hatásából. Amíg ő
igyekezett összeszedni magát, Eric megterítette az asztalt, odakészítette az
ételt, majd leült és várakozón nézett rá. – Egyedül pusztítsam el? – mosolygott
rá, mire Meghan néhány másodpercig hezitált, végül győzött az éhség, és ő is
helyet foglalt. – Már el is felejtettem, milyen jól főzöl – jegyezte meg két
falat között Eric, a doktornő pedig szerényen rántotta meg vállát.
- Nem
lehetett nehéz elfelejteni – válaszolta önironikusan – a házasságunk alatt
ritkán volt rá alkalmam – tette hozzá magyarázatképpen, majd, mielőtt a nyomozó
válaszolhatott volna, gyorsan folytatta – Spanyolország óta pedig még kevesebb
időm jut ilyenekre – tekert újabb adag spagettit a villájára, mire Eric
elgondolkodva nézett rá.
- Mesélj
róla – kérte komoly hangon, miközben felállt és a hűtőszekrényből egy üveg
vörösbort vett elő.
- A
programról? – kérdezett vissza meglepetten Meghan – miért? – nézett rá gyanakvó
tekintettel, mialatt a férfi kinyitotta a bort és két pohárba töltött maguknak,
majd az egyiket a nő felé nyújtotta.
- Semmi
hátsó szándék nem vezérel! – altatta el a nő gyanakvását őszinte mosollyal az
ajkán – pusztán csak érdekel. Ennyi.
- Nincs
benne semmi izgalmas – kortyolt aprót a borból Meghan – alig megérkeztünk,
bedobtak minket a mélyvízbe. Rengeteget dolgoztunk, mellette pedig még annál is
többet tanultunk a nemzetközileg is elismert, tapasztalt orvosoktól – fogott
bele nehezen, majd hirtelen megállt, és a nyomozóra nézett, aki érdeklődve
figyelt minden szavára. – Az édesanyád keresett meg az ajánlattal – vallotta be
halkan, mire Eric igyekezett meglepett arcot vágni, ami minden bizonnyal
sikerült is, mert a doktornő szabadkozva folytatta – el akartam mondani, de…
nem úgy alakult az este, ahogy terveztem, és… - akadt el a mondat közben, majd
keserűen elmosolyodott. – Végül te leptél meg engem…
- Meghan,
én… - próbált bocsánatot kérni Eric, de volt felesége látszólag könnyedén
legyintett, mialatt ismét ivott a borból.
- Mindegy!
Ez már a múlt! – mosolygott a férfira, de szeméből nem tudta olyan gyorsan
eltüntetni a fájdalmat, hogy az ne vegye észre – utólag azt hiszem, jó döntés
volt, hogy elfogadtam Elvira ajánlatát.
- Utólag?
– ráncolta össze szemöldökét Eric, mire Meghan bólintott.
- Igen
– erősítette meg szóban is a válaszát, miközben felállt és leszedte az asztalt.
– Eredetileg nem akartam elmenni. Visszautasítottam – vallotta be, háttal állva
a férfinak, így nem láthatta, hogy az egyre idegesebb lesz. – Jól éreztem magam
egyszerű traumatológusként, nem vágytam annál többre, mint, amim volt – tette
hozzá és torka elszorult egy pillanatra a gondolatra, milyen elégedett volt a
házasságával is. Eric döbbenten hallgatta volt feleségét, és már semmit sem
értett. Ha elégedett volt azzal az élettel, amit élt, miért írt mást a
levélben? – zakatolt fejében a kérdés, miközben Meghan tovább beszélt. – A
vezetői beosztás még mindig nem nyűgöz le, de azt el kell ismernem, hogy a
programnak köszönhetően sokkal tapasztaltabb és magabiztosabb lettem.
- De
a levélben… - fogott bele Eric elgondolkodva, mire az orvosnő, aki éppen az
edényeket pakolta a mosogatógépbe, félbeszakította a mozdulatot, és értetlenül
nézett hátra.
- Milyen
levél? – kérdezte érdeklődve, és maga sem értette, miért, rossz érzés kerítette
hatalmába, ahogy belenézett a komolyan csillogó kék szemekbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése