Keserű múlt 27. rész

 

27. rész

Meghan meglepetten húzta fel szépen ívelt szemöldökét, amikor pillantása találkozott a rászegeződő, bosszúsan csillogó kék szemekkel, miközben a lift ajtó becsukódott, de Eric-nek láthatóan esze ágában sem volt megnyomni a földszint gombját, hogy elinduljanak.

- Ha csak nem telepatikusan vezérled a felvonót, meg kellene nyomni a gombot – jegyezte meg feszengő mosoly kíséretében, mert a férfiból áradó feszültség szinte szikrákat szórt körülöttük.

- Elárulnád, mi volt ez a megjegyzés az özvegynek, amikor eljöttünk? – kérte számon haragosan a nőt, mire az, megvonta vállát. – Mi van akkor, ha agyalni kezd, hogy honnan ismerted a férjét, és utána néz a rendőrségen? – kérte számon, és hangjában a harag mellett félelem is megbújt a gondolatra, hogy elveszítheti a doktornőt.

- Nem tudtam megállni – válaszolta nyugodtan, majd ravaszul tette hozzá – csak úgy, ösztönösen jött. Tudod, ahogy neked, amikor megnézted a lábát – lőtt vissza ártatlan arccal, mint, akit egyáltalán nem is zavar a dolog, mire Eric ajka először meglepetten nyílt szét, majd hirtelen elmosolyodott.

- Csak ellenőriztem valamit – válaszolta nyugodtan, miközben megnyomta a lift gombját, és az elindult lefelé.

- Mit? Hogy nem fut-e a harisnyája? – élcelődött Meghan gúnyosan, amire halk nevetés volt a válasz, miközben Eric megrázta fejét.

- Mondjuk inkább úgy, hogy amikor ránéztem a lábára, hirtelen rájöttem valamire – halkult el kissé a hangja, miközben lassan közelebb sétált a nőhöz, aki rémülten vette észre, hogy a lift falának ütközik a háta, így esélye sem volt, hogy távolabb kerüljön volt férjétől, aki most mindkét kezét megtámasztotta mellette. – Te vagy az egyetlen nő, akitől megemelkedik a pulzusom – tette hozzá szinte suttogva. Tekintete simogatón cirógatta végig a gyönyörű arcot, hosszan elidőzött a cseresznyeajkakon, majd vissza vándorolt a mélybarna szemekhez, melyből nyugtalanságot olvashatott ki. – Félsz tőlem? – kérdezte kíváncsian, mire a doktornő lassan megrázta fejét, miközben érezte, hogy pulzusa felgyorsul.

- Volna rá okom? – kérdezett vissza válasz helyett, Eric pedig nemet intett fejével.

- Sosem volt, és soha nem is lesz – válaszolta egészen halkan, miközben lejjebb hajolt, és forró lehelete szinte égette a nő ajkát, amikor tovább beszélt – ne aggódj! Nem fog történni semmi… - húzódott komisz mosolyra a szája, mire Meghan is akaratlanul elmosolyodott, és keze ösztönösen nyúlt a férfi kabátja alá, végig simítva oldalán, majd derekán állapodott meg, és halkan felsóhajtott, amikor Eric lágyan megcsókolta. Nyelvük olyan puhán, és gyengéden találkozott, mintha most érintenék a másikat először, miközben érezte, hogy a férfi keze a nyakára simul, és lassan cirógatni kezdi. Amikor Meghan finoman a fogai közé vette Eric alsó ajkát, és érzékin megharapta, a nyomozó felnyögött, és egészen közel simulva a doktornőhöz, mélyítette el a csókot. Szenvedélyesen vette birtokba az ajkakat, mialatt keze felfedezőútra indult testén. Megtalálta az utat a bőrkabát alá, és hátát, derekát simogatta, majd leheletnyit eltávolodva tőle, nyakát csókolta végig, és elégedetten hallgatta, ahogy a nő mélyeket sóhajt minden apró érintés után, miközben ujjai beletúrtak hajába, ő pedig a szájához hajolt, és ismét forrón megcsókolta. Édes pillanatukat a férfi telefonjának éles hangja szakította félbe, éppen akkor, amikor a lift is hangos kattanással jelezte, hogy megérkeztek a földszintre. Nagy levegőt véve, zavartan távolodtak el a másiktól, miközben Eric a füléhez emelte telefonját. Figyelmét nem kerülte el, hogy Meghan minden igyekezetével azon volt, hogy ne kelljen a szemébe néznie, ő pedig nem tudta kiverni a fejéből, hogy Javier miatt érzi magát rosszul. – Taylor! – morrant bele rosszkedvűen a telefonba, miközben követte volt feleségét a kocsihoz. Mielőtt beszálltak, bólintva jelzett a még mindig járőrautóban üldögélő rendőr felé, aki miután visszaintett, elhajtott. – Rendben! – válaszolta tömören a készülékbe, amint társa befejezte mondandóját, majd sebességbe tette az autót, és indított. Néhány percig szótlanul ültek egymás mellett, Eric látszólag minden figyelmét a forgalomra és a vezetésre koncentrálta, Meghan pedig gondolataiba mélyedt. Bár minden porcikája ex-férjére vágyott, élvezte a csókjait, simogatásait, mégsem tudta elfelejteni, mit tett vele, és rettegett még a lehetőségétől is, hogy újra bízzon benne, megajándékozza a szerelmével, átadja magát neki, hogy aztán ismét eldobja magától, és a szemére vesse, hogy nem teszi boldoggá. Nem értette Eric-et sem, képtelen volt rájönni, miért csinálja ezt vele, miért zavarja össze állandóan, amikor kettőjük közül egyértelműen ő volt az, aki nem akarta a kapcsolatukat. – Meddig akarsz úgy tenni, mintha közömbös lennél irántam, és a csókjaink semmit nem jelentenének? – törte meg a csendet komoly hangon Eric, anélkül, hogy a nőre nézett volna, mire Meghan látszólag érdektelenül vonta meg vállát.

- A végtelenségig tudom csinálni – válaszolt pimaszul, és figyelmét nem kerülte el, hogy amaz elfojt egy mosolyt, miközben a soron következő kereszteződésben balra fordult, és Meghan enyhe idegességet érzett, amikor meglátta, hogy Montreal egyik rosszabb hírű negyede felé tartanak. A fényűző környékkel, ahol egymást váltották a drágábbnál drágább butikok, ötcsillagos éttermek, szöges ellentétet mutattak az omladozó vakolatú, 4-5 emeletes téglaházak, a sikátorok, ahol a szemeteskukák dugig voltak fekete zsákokkal, melyek közül ápolatlan, koszos rongyokba öltözött hajléktalanok keresték ki a még fogyasztható ételmaradékokat. A járdán parkoló, első ránézésre is több évesnek tűnő, használt, ütött-kopott autók között örömlányok álldogáltak, és amint valaki lehúzódott az út szélére, azonnal ott termettek, hogy felajánlják szolgálataikat. – Mit keresünk itt? – kérdezte aggodalmas hangon, éppen akkor, amikor Eric leparkolta az autót egy sikátor előtt.

- Bruce-szal találkozunk – adott választ, miközben könnyedén nyúlt a kesztyűtartó felé, és emelt ki egy fekete baseball sapkát. Úgy tűnt, észre sem vette, hogy közben véletlenül hozzáért a doktornő lábához, aki ösztönösen húzódott arrébb, ő pedig magabiztosan villantotta rá kék szemét, így jelezve, hogy nem kerülte el figyelmét a mozdulat. – Ezen a környéken elég kevés az esélye annak, hogy Caruso-ba vagy Grooves-ba botlunk – magyarázta, fejébe nyomva a sapkát, majd szinte egy emberként szálltak ki a kocsiból.

- Ha engem kérdezel, nekünk sem kellene itt lenni – jegyezte meg halkan, és hangjából jól kivehető volt a félelem, tekintete pedig gyanakodva futott körbe. – Gondolod, hogy elég lesz ennyi álca, hogy ne ismerjék fel a legendás Eric Taylor nyomozót? – csipkedte meg a férfit, ujjával a baseball sapkára bökve, mire az egy fintort küldött felé, ő pedig folytatta – ha Bruce is itt lesz, dupla kockázat. Mintha Batman és Robin próbálna elvegyülni a halandók között.

- Batman és Robin… - ismételte meg morcosan Eric, miközben körbe kémlelt, hogy látja-e valahol társát – mindketten halandók voltak… csak mondom – igazította ki a doktornőt, akiről azonban lepergett a vérszegény válasz, mert könnyedén rántotta meg vállát.

- Sikerült megfogni a lényeget – bólintott szemtelenül a nő, és éppen folytatni akarta, amikor egy kóbor macska leugrott az egyik tűzlétrától, egyenesen a zöld színű konténer szélére, ahonnan sikeresen leborított egy üres üvegekkel teli szemeteszsákot. Meghan ijedten rezzent össze a hangos csörömpölésre, és ösztönösen ragadta meg Eric kabátjának szélét, aki óvón ölelte át derekát, mialatt a hang forrását is felfedezték.

- Nem lesz semmi baj – húzta magához közelebb, miközben nyugtatólag simított végig hátán – itt vagyok – tette hozzá, és hangjából annyi erő áradt, hogy a doktornő érezte, lassan megnyugszik, és elmúlik a félelem, mely átjárta testét. Tekintetük össze kapcsolódott, neki pedig el kellett ismernie, hogy soha senki mellett nem érezte még magát olyan biztonságban, mint Eric karjaiban, mialatt a férfi finoman simogatta meg arcát, és biztatón rámosolygott.

- Üdv a szökevényeknek! – hallották meg maguk mögött Bruce hangját, akinek pillantása mindent tudón pihent meg rajtuk, és szája szegletében mosoly bujkált, miközben azok hirtelen eltávolodtak egymástól. Figyelmét nem kerülte el, hogy Meghan zavartan hajtja le fejét, Eric pedig kissé bosszúsan nézett vissza rá. – Nahát! Jó a frizurád, kis üstökös! – nevetett a doktornőre, összekócolva kissé a haját, aki feszengve viszonozta a mosolyt.

- Van valami hír? – kérdezte Eric, miután kezet fogott a férfival, aki elhúzta száját.

- A kapitány az egész államban körözést adott ki rátok – számolt be a részletekről – Caruso és Grooves semmit nem foglalkoznak a nyomozással, szó szerint hajtóvadászatot indítottak ellenetek. Azzal, hogy Meghan megszökött, csak megerősítette őket abban, hogy bűnös, így aztán nem is kutatnak újabb gyanúsított után.

- Megszöktem? – ráncolta össze szemöldökét Meghan, így kifejezve nem tetszését – Eric szöktetett meg, nem magamtól léptem le!

- Nem emlékszem, hogy követelted volna, hogy vigyelek vissza! – jegyezte meg a nyomozó, mire bezsebelhetett egy mérges pillantást, de figyelmen kívül hagyta, úgy beszélt tovább Bruce-nak, aki jól szórakozott a szópárbajon. – Legalább tudunk nyomozni az ügyben – vont vállat optimistán – nem kell attól félnünk, hogy valahol beléjük botlunk. Erről jut eszembe! – emelte fel ujját figyelmeztetőleg – újra át kellene nyálaznod Baker híváslistáját! – kérte, majd néhány mondatban felvázolta, mit tudtak meg az ügyvédtől. – A felesége alibije megáll, de állítása szerint, a dokinak volt egy szeretője! Utána kellene nézni… - fogott volna bele, de Bruce felemelte a kezét, így csendesítve el társát.

- Túl vagyok rajta! – fojtotta belé a szót, mire amaz meglepetten húzta fel szemöldökét – mit gondoltál? Hogy amíg ti bújócskát játszotok, én a babérjaimon ülök, és azt várom, mikor lesz rám szükséged? – kérdezte kissé sértett hangon, majd azonnal folytatta – a nő neve Lucy Modarets, ápolónőként dolgozik az újszülött osztályon, 37 éves, és éppen hozzá készülök, ha itt végeztem. Egyéb? – húzta ki magát büszkén, miközben vidáman a doktornőre kacsintott, aki hálásan mosolygott vissza rá, Eric pedig megrázta a fejét.

- Egyelőre ennyi lenne. Mi visszamegyünk a védett házba – tájékoztatta barátját, és bár nem mondta meg, hova mennek pontosan, de Bruce tudta, csak őt akarja védeni, hogy amennyiben bárki megkérdezi tőle, tud-e valamit a hollétükről, őszintén tudjon nemmel felelni a kérdésre. – Még valami! Itt maradnál Meghan-nel, amíg elintézek valamit? – kérdezte, és amikor Bruce bólintott, Meghan felé fordult – egy perc és itt vagyok! – mosolygott rá, de amikor menni akart, a nő keze rámarkolt kabátja szélére, úgy tartotta vissza.

- Hová mész? – kérdezte nyugtalanul, mire Eric tenyere a nyakára vándorolt, és mélyen a szemébe nézett.

- Van itt egy-két jó ismerősöm! Megkérem őket, hogy tapadjanak rá az özvegyre! Az alibije elméletileg stabil, de amíg nem ellenőrizzük le, nem szeretném, ha kereket oldana. Ráállítok egy két havert, hogy szem előtt legyen! – válaszolta, Meghan pedig sokatmondón nézett körbe.

- Biztos vagyok benne, hogy észrevétlenül tudnak majd elvegyülni abban a közegben – jegyezte meg szkeptikusan, mire Bruce halkan felnevetett, Eric pedig égnek emelte a szemét.

- Bármilyen hihetetlen, nem mindenki hajléktalan, akit itt látsz! Vannak beépített nyomozók is, akik sokkal lógnak nekem, érted? – magyarázta türelmesen, és amikor Meghan bűntudatosan bólintott, amiért megkérdőjelezte volt férje hozzáértését, társára fordította figyelmét, miközben észre sem vette, hogy ujjai még mindig a nő tarkóján pihennek. – Nemsokára itt leszek! Egy haja szála sem görbülhet meg! – figyelmeztette kemény hangon, mire társa sértetten vonta össze szemöldökét.

- Remélem, ez csak véletlenül csúszott ki a szádon! – kérte ki magának még a feltételezést is, hogy hagyná, hogy bármi baja essen a nőnek, mire Eric bocsánatkérőn húzta el száját, majd eltűnt, egyedül hagyva azt a két embert, akikben a világon a legjobban bízott.