39.
rész
Képtelen volt elhinni, hogy a múlt éjszaka
után, azok után, ahogy a doktornő a karjaiba simult, ahogy megremegett minden
érintésétől, csókjától, ilyen egyszerűen tovább tudna lépni. A gondolat, hogy ő
tétlenül nézze végig, ahogy férjhez megy valaki máshoz, görcsbe rántotta a
gyomrát, és minden sejtje elemi erővel kezdett tiltakozni ellene.
- Tartsam
tiszteletben? – kérdezett vissza, miközben felkapta a padlóról farmernadrágját,
és türelmetlen sietséggel bújt bele. – Fogadjam el, hogy ellöksz magadtól, csak
azért, hogy hozzá menj valakihez, akit nem is szeretsz?!
- Nem!
– rázta meg fejét Meghan. – Azt fogadd el, hogy lezártam a múltat! – jelentette
ki, majd a választ meg sem várva, folytatta – azt fogadd el, hogy új életet
kezdtem, és azok után, ahogy véget vetettél a házasságunknak, nincs hozzá
jogod, hogy összezavarj, és azt mond, szeretsz engem! Nincs jogod belekavarni
az életembe, Eric! – csuklott el a hangja, miközben a nyomozó egy percre sem
vette le róla átható kék tekintetét, amivel nem könnyítette meg a doktornő
dolgát, aki még soha semmit nem érzett olyan nehéznek, mint azt, hogy most el
kellett löknie magától azt a férfit, akit mindennél jobban szeretett. – Téged
nem tudtalak boldoggá tenni, de mást még azzá tehetek! – tette hozzá, és amikor
a nyomozó ellenkezni akart, elmondani, hogy soha nem volt olyan boldog, mint,
amikor a feleségének tudhatta, ő egyetlen kézmozdulattal állította meg. –
Hagyd, hogy éljem az életemet… nélküled – nyelt nagyot Meghan, majd halkan
szólalt meg ismét. – Engedj el! – kérte suttogva, könnyes szemmel, és ez a két
szó éles tőrként hatolt Eric szívébe, aki némán nyelte le a gombócot torkából,
majd lassan bólintott. Bármennyire is fájt, kénytelen volt belátni, hogy
elveszítette a doktornőt örökre. Már egyáltalán nem számított, hogy valóban
írt-e levelet, vagy akarta-e, hogy elhagyja. Ez már a múlt volt, amit nem
tudott meg nem történtté tenni. A tényeken nem tudott változtatni. Ő volt az,
aki azt mondta az orvosnőnek, hogy nem teszi boldoggá, aki közölte, hogy válni
akar, és ő volt az is, aki hagyta kisétálni a lakásukból azzal a tudattal, hogy
nem akar vele élni. Meghan új életet kezdett, neki pedig el kellett ismernie,
hogy tényleg nincs hozzá joga, hogy feldúlja azt.
- Igazad
van – értett egyet nehéz szívvel, miközben lassan közelebb lépett a nőhöz, és
kezét nyakára csúsztatta – csak pokoli nehéz – suttogta halkan, majd lágyan
megcsókolta. Nyelve puhán siklott a meglepetten elnyíló ajkak közé, és olyan
gyengéden csókolta, mintha attól félne, tovatűnik a kezei közül, Meghan pedig
lehunyt szemmel élvezte a finom érintést. – Egy búcsúcsók még járt nekem –
mosolyodott el szomorkásan, majd a választ meg sem várva, távolabb lépett a
nőtől, és egy törölközőt a vállára dobva, kisétált a szobából, magára hagyva a
doktornőt, aki remegve sóhajtott, és támaszkodott meg a szekrénynél. Alig
másfél órával később már az autóban ültek, és Manuel Suarez lakása felé
igyekeztek. A reggelit néma csendben fogyasztották el, egyikük sem tudta, mit
is mondhatna még a másiknak azok után, ami történt. Meghan miközben bepakolta a
mosogatógépbe a szennyes tányérokat, fél szemmel látta, hogy Eric telefonál,
majd a kocsihoz indultak, hogy minél előbb beszélni tudjanak a férfival, aki
lehetséges gyanúsítottként merült fel az ügyben. – Bruce lefuttatta Suarez
híváslistáját, és a bankszámláját is – törte meg a csendet Eric hangja,
miközben besorolt a forgalomba, és tekintetét mereven az útra szegezte.
- Talált
valamit? – kérdezte Meghan, és hangjából jól kivehető volt a remény, de
csalódnia kellett, amikor a nyomozó néhány másodpercnyi hallgatás után,
megrázta fejét.
- Semmit
– válaszolta látszólag nyugodtan, de a homlokán megjelenő ránc arról
árulkodott, hogy bosszantotta ez a hír. – A hívásai között nyoma sincs annak,
hogy az elmúlt három évben akár egyszer is felvette volna a kapcsolatot
Baker-rel – tette hozzá, majd elgondolkodva folytatta – az egyetlen dolog, ami
furcsa, és reményt adhat, hogy Bruce talált egy nagyobb összeget a számláján.
Egész pontosan 50 000 dollárt utaltak át neki, Baker bankjától, mindössze
fél évvel ezelőtt.
- 50 000
dollárt? – döbbent meg Meghan, miközben elvonva tekintetét a nyüzsgő montreali
forgalomról, félig a férfi felé fordult. – Miért fizetett Baker ennyi pénzt
Suarez-nek? – tette fel a leglogikusabb kérdést, ami Eric-ben is felmerült,
mire az, megrántotta vállát.
- Fogalmam
sincs – jött az egyszerű, tömör válasz, de a nyomozó folytatta – könnyen
elképzelhető, hogy zsarolta Baker-t, aki tisztességesen fizetett is, amikor
pedig már nem volt hajlandó több pénzt adni, Suarez megölte.
- Ennek
így semmi értelme – rázta meg fejét Meghan – mégis, mivel tudta volna zsarolni?
Semmiféle bizonyíték nem volt rá, hogy Baker hibájából veszítette el a lábát,
ráadásul három évvel később akarja kikészíteni?
- Nem
tudom, de majd megkérdezzük tőle – parkolta le az autót egy négy emeletes
téglaépület előtt Eric, Montreal egyik patinás negyedének utcájában, majd
szinte egy emberként szálltak ki a kocsiból, és meg sem álltak a második
emeleten található lakás ajtajáig, mely már az első kopogtatásra szélesre
tárult előttük. Az ajtó mögött egy legalább 190 centi magas, barna hajú, 30-as
éveinek végén járó, szikár termetű férfi állt, és barna szeme érdeklődve futott
végig rajtuk. – Manuel Suarez? – tette fel a kérdést Eric, és amikor a férfi
bólintott, sokatmondón nézett a nőre, így jelezve, hogy az, két lábon állt
előttük, és nem lehetett észrevenni rajta, hogy egyik lábát amputálták.
Életerős felnőtt benyomását keltette, aki könnyű szerrel el tudott volna bánni
Bakerrel. – Eric Taylor nyomozó vagyok és szeretnék feltenni Önnek néhány
kérdést Dr. Donald Bakerrel kapcsolatban – szólalt meg ismét, szándékosan
elkerülve, hogy bemutassa Meghan-t a férfinak, aki rezzenéstelen arccal
bólintott.
- Kerüljenek
beljebb! – állt félre az ajtóból – Hogy őszinte legyek, már vártam magukat – közölte
teljes nyugalommal, miközben beljebb léptek a lakásban, ők pedig azonnal
észrevették, hogy vendéglátójuk erősen sántít. Egy tágas nappaliba érkezhettek,
mely otthonosan volt berendezve, és amely egybenyílt a konyhával, ahonnan finom
illatok szálltak feléjük, így jelezve, hogy készül az ebéd, miközben Manuel
jobb kezét kinyújtva kínálta őket hellyel a televízió előtti kanapén, amit
elfogadtak.
- Ezek
szerint, tudja, hogy miért vagyunk itt – jegyezte meg Eric, mialatt kék szemét
a férfi arcára függesztette, aki mosolyogva dőlt hátra a fotelben, ahova leült
– Dr. Bakert meggyilkolták – tette hozzá, mire amaz tovább mosolygott, és jól
látható volt arcán, hogy egyáltalán nem lepte meg a kijelentés.
- Tudom,
olvastam a lapokban! – szólalt meg rezzenéstelen arccal. – Várható volt, hogy
előbb-utóbb eljutnak hozzám, bár fogalmam sincs, hogy én miben tudok segíteni –
tette hozzá elgondolkodva, mire Eric komolyan nézett vissza rá.
- Utánanéztünk
a doktor korábbi eseteinek, és szemet szúrt a maga ügye – válaszolta kimért,
hivatalos hangon – a kórlapok alapján felmerült a lehetősége, hogy Dr. Baker
hibájából veszítette el a lábát, és ezzel együtt az állását a kommandósoknál –
folytatta rezzenéstelen arccal, mire Manuel elnevette magát.
- Nézze,
annak, hogy Baker hibájából lettem nyomorék és tört ketté a karrierem, már
három évvel ezelőtt is felmerült a gyanúja! Amikor a balesetem napján bevittek
a kórházba, alig voltam magamnál a fájdalomtól – magyarázta, és hangja
megremegett, ahogy felidézte az emlékeket. – Nem emlékszem mindenre tisztán, de
volt ott egy doktornő… a nevét nem tudom – ráncolta össze szemöldökét, ahogy
megpróbált emlékezni a részletekre, Meghan pulzusa pedig felgyorsult, ahogy
rájött, róla beszél a volt katona. – De ő volt az egyetlen, aki meg akarta
menteni a lábam! Hallottam, amikor a telefonban követelte Baker-től, hogy
jöjjön le, és nézze meg a sérülésemet, de órák múlva sem történt semmi, és arra
is emlékszem, ahogy vitatkozott a sebésszel… Végül felvittek a műtőbe, és
amikor magamhoz tértem, már csak egy lábam volt – halt el a hangja, majd nagyot
sóhajtott, és keserűen elmosolyodott. – Igazán jól esik, hogy három évvel az
eset után, végre kiderül, hogy nemcsak az én agyszüleményem volt, hogy Baker
hibázott!
- Nyilván
nagyon dühös volt rá emiatt – vélekedett hangosan a nyomozó, mire Manuel
bólintott. – Miért nem vitte perre az ügyet, ha ennyire biztos volt a dolgában?
– kérdezte kíváncsian, mintegy mellékesen, de Manuel gúnyosan húzta el száját.
- Perre?
– kérdezett vissza, és hangjában megvetés bujkált. – Az első viziten a sebész,
aki operált, világossá tette a számomra, hogy semmiképpen nem lehetett volna
megmenteni a lábam! Csak, hogy nekem a fülembe csengett annak a doktornőnek a
hangja, tudja? – hajolt kissé előrébb, miközben tekintete végig futott a
nyomozó mellett néma csendben üldögélő nőn, de láthatólag nem szentelt neki
különösebb figyelmet, mert folytatta – amikor kiengedtek a kórházból, elmentem
az igazgatóhoz, és panaszt akartam tenni. De ő burkoltan a tudomásomra hozta,
hogy Dr. Baker apósa valami nagyfejű a kórházban, és csak pénzkidobás lenne a
részemről, ha bele kezdenék egy perbe! – húzta el száját keserűen. – Hiába
mondtam, hogy beszéljenek azzal az orvossal… Altman! – mondta ki hirtelen a nő
nevét, akinek szíve megállt egy pillanatra, de láthatólag csak a neve jutott
eszébe a férfinak, mert rá sem nézett közben. – Igen, így hívták! – bólintott
csak úgy magának, megerősítésképpen, miközben tovább beszélt. – Dr. Altman meg
tudta volna erősíteni, hogy ha Baker idejében lejön, és megnézi a lábamat, még
megmenthető lett volna, de az igazgató le se tojta az egészet! Sajnálom, hogy
most éppen őt vádolják a gyilkossággal – tette hozzá együtt érző hangon, mire a
nyomozó úgy döntött, itt az ideje, hogy visszaterelje a beszélgetést az eredeti
témához, még mielőtt a férfi alaposabban megnézné magának Meghan-t.
- Ez
gondolom még inkább felbosszantotta – jegyezte meg Eric sokatmondón, mire
Manuel várt néhány másodpercet, majd megrántotta a vállát.
- Hazudnék,
ha azt mondanám, nem tudtam volna megölni abban a pillanatban – jelentette ki
szenvtelen hangon, miközben szemében fellobbant a gyűlölet lángja, Eric pedig
némán jegyzetelt. – De nem vagyok hülye – tette hozzá – az életem már így sem
ért egy fabatkát sem, ha kinyírom, azzal csak még inkább rontottam volna a
helyzetemen – vallotta be, majd hirtelen, mintha megértette volna, mit is keres
nála a rendőrség, szemét összehúzva nézett végig ismét vendégein. – Egy
pillanat! Azt hiszik, én öltem meg?
- Lett
volna rá oka, nem igaz? – kérdezett vissza válasz helyett Eric, mire Manuel
elmosolyodott.
- Akkor
lett volna – értett egyet, majd azonnal folytatta – de nem tudtam megtenni. A
rehabilitáció előtt még a klotyóra sem tudtam segítség nélkül kimenni, így el
kellett halasztanom a gyilkosságra vonatkozó terveimet – közölte olyan nyílt
őszinteséggel, amit a nyomozó még sosem tapasztalt.
- Na,
és most? Három évvel később, ereje teljében? – nézett sokatmondó pillantással
lábaira, éppen akkor, amikor nyílt a lakás ajtaja, ők pedig egy emberként
fordultak abba az irányba, hogy lássák, ki a belépő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése