33.
rész
Meghan értetlenül nézett a férfira, hiszen
teljesen egyértelmű volt, hogy ennek kellene lennie a következő lépésnek. Csak
így tudhatnák meg, volt-e esetleg valamelyik beteg hozzátartozójának oka arra,
hogy megölje Baker-t, és most fogalma sem volt, miért ellenkezik.
- Van
esetleg jobb ötleted? – kérdezte türelmetlenül, mire újabb fejrázás volt a
válasz, ami teljesen összezavarta.
- Nincs
– erősítette meg szóban is metajelzését a férfi, és amikor Meghan hitetlenkedve
nevetett fel, folytatta – egyetértek, hogy a kartonok kikérése a következő
logikus lépés, de… - túrt bele zavartan sűrű hajába, és arcán látszott, kínosan
érinti, amit mondania kell. – A kapitány felfüggesztett. A jelvényem
sorozatszámát bevonták, így esélyem sincs, hogy hivatalos papírt kérjek a
kartonokra – magyarázta látszólag nyugodtan, de hangjából jól kivehető volt a
bosszúság, amiért megfeneklett az ügy.
- Bruce?
– vetette fel Meghan, de Eric elhúzta a száját.
- Esélytelen
– válaszolta csalódottan – a kapitányságon mindenki tudja, hogy nemcsak társak,
hanem legjobb barátok is vagyunk! Árgus szemekkel figyelik minden lépését, ha
csak megpróbálja, előállítják, és akkor a háttérellenőrzésekben sem tud
segíteni – sóhajtott mérgesen, Meghan azonban nem adta fel.
- Elhozom
az aktákat én! – jelentette ki határozottan, mire Eric először felnevetett, de
amikor látta, hogy a doktornő teljesen komolyan beszél, eltűnt a mosoly az
arcáról, és megrázta fejét.
- Kizárt!
– közölte megmásíthatatlan hangon – azzal, hogy bemész a kórházba, a lebukást
kockáztatod, ezt pedig nem engedem meg! – tette hozzá, mire Meghan égnek emelte
a szemét.
- Mielőtt
riadót fújsz, hallgass végig! – kérte elszántan, Eric pedig morcosan szorította
össze a száját, hogy legyen türelme meghallgatni a nőt, aki folytatta –
tisztában vagyok a veszéllyel, és elhiheted, nekem sem az minden álmom, hogy
visszavigyenek az előzetesbe! Be tudok menni úgy a kórházba, hogy senki nem lát
meg!
- Na,
és utána? Ha bejutottál? – kérdezte a nyomozó felhúzott szemöldökkel – tényleg
azt hiszed, hogy csak, mert rövid lett a hajad, és más a színe, nem ismernek
fel?
- Tudom,
hogy nem lettem láthatatlan, nem is kóborolnék a folyosón, mint egy kísértet –
rázta meg fejét Meghan – de észrevétlenül be tudok jutni az irodámba, ahova
Javier elhozná nekem a kartonokat – javasolta, és arcán látszott, mennyire
elégedett azzal, ami eszébe jutott, Eric viszont utálkozva húzta grimaszba
száját, ahogy meghallotta a spanyol orvos nevét.
- Javier?
– ismételte meg, és hangjából csak úgy sütött az undor – ettől nem lett
szimpatikusabb az ötlet… - jegyezte meg, Meghan pedig elgyötörten sóhajtott
fel.
- Félre
tudnád tenni az ellenszenvedet legalább arra az időre, amíg tisztázzuk a nevem?
– kérdezte higgadtan, de a hangjában vibráló feszültség árulkodó volt, amit
Eric nem vett észre, és pimaszul nézett vissza rá.
- Miért
lenne az jó nekem? – kérdezett vissza válasz helyett, Meghan pedig először
mérges lett, végül nyugalmat erőltetett magára.
- Lássuk
csak – harapta be alsó ajkát elgondolkodva, miközben Eric igyekezett elvonni
figyelmét a hófehér fogakról, melyek nemsokkal korábban még az ő alsó ajkát
karcolták végig – Először is, semmit nem tudsz tenni az ellen, hogy Javier-rel
legyek, így jobb lenne, ha megszoknád a jelenlétét, és elfogadnád. Másodszor, ez
nemcsak abban segítene, hogy végre előrébb jussunk a nyomozásban, hanem a
gyomorfekélytől is megkímélhetnéd magad, aminek egyik lehetséges kiváltó oka az
elfojtott indulat, és a ki nem mondott érzelmek – húzta fel szemöldökét
sokatmondón, mire Eric lassan bólogatott, ő pedig gyanakodva figyelte, hogy feláll
a székről, és közelebb sétál hozzá. Szinte azonnal érezte, hogy kiszárad a
torka, és gyorsabb ritmusra vált a pulzusa.
- Először
is – támaszkodott meg az asztalon a nyomozó, így hajolva egészen közel hozzá,
és figyelmét nem kerülte el, hogy Meghan idegesen nyalja meg alsó ajkát – sosem
fogom elfogadni, hogy ez a bájgúnár legyen melletted, mert tudom, hogy én
sokkal boldogabbá tudnálak tenni. Másodszor, egy percig sem titkoltam, hogy
utálom a fickót, és ezt bármikor hajlandó vagyok kimondani! – jelentette ki
könnyedén. – Utálom! Irritál! Rühellem! – sorolta nyugodt hangon, majd pimaszul
elmosolyodott. – Látod? Nem fenyeget a gyomorfekély.
- Akárhogy
is érzel iránta, szükségünk van azokra a kartonokra – tolta ki a széket maga
alól Meghan, hogy így növelje meg kettőjük között a távolságot, amit Eric csak
mosolyogva figyelt. Az, hogy ennyire igyekezett, hogy az esélyét se adja meg
annak, hogy közel kerüljenek egymáshoz, világosan bizonyította a számára, hogy
neki legalább olyan nehéz elfojtani az érzéseit. – De kérlek, ne tartsd magadban,
ha van jobb ötleted – húzta fel szemöldökét kérdőn, és elégedetten fojtotta el
mosolyát, amikor látta, hogy Eric bosszúsan ráncolja össze szemöldökét. –
Remek! Akkor induljunk! – jelentette ki, de amikor az ajtó felé vette volna az
irányt, a nyomozó keze a felkarjára fonódott, így akadályozva meg, hogy
kimenjen.
- Bízol
benne? – kérdezte halkan, mire Meghan azonnal, gondolkodás nélkül bólintott.
- Igen!
– válaszolta meg a kérdést szóval is – sosem árulna el! – tette hozzá olyan
meggyőződéssel a hangjában, mely egyszerre nyugtatta meg a nyomozót, és okozott
szűnni nem akaró fájdalmat a szívében.
- Rendben
– egyezett bele nehezen, majd percekkel később, miután leszedték az asztalt, és
elpakoltak, már a kocsijukban ülve tartottak a kórház felé. Egy órával később
Meghan vadul dobogó szívvel csukta be maguk mögött irodájának ajtaját, és
megkönnyebbülten sóhajtva támaszkodott meg íróasztalán. Eric elismerő
pillantással dőlt háttal az ajtónak – el kell ismernem, ügyes húzás volt a
boncterem felől megközelíteni a traumatológiát – jegyezte meg, mire Meghan
szembefordult vele, ő pedig folytatta – egy kicsit bizarr is, de mindenképpen
hatékony, elvégre itt vagyunk, és még senki nem jött rá.
- Kérem
a telefonod – nyújtotta kezét magabiztosan a nő, figyelmen kívül hagyva a
dicsérő szavakat, noha amíg be nem léptek az irodájába, nem mert volna
megesküdni rá, hogy sikerrel járnak, de ezt a világ minden kincséért sem árulta
volna el volt férjének.
- Minek
az neked? – kérdezte meglepetten Eric, mire Meghan elnyomott egy sóhajt.
- Valahogy
jeleznem kell Javier-nek, hogy itt vagyunk, és a benti telefonról nem hívhatom
– magyarázta nyugodtan, abból pedig, hogy a nyomozó beleegyezőn bólintott, és
átnyújtotta a készüléket, világossá vált, hogy megértette, amit mondott, és
egyet is ért vele. Ujjai gyorsan pötyögték be az orvos számát, és amikor néhány
kicsengés után meghallotta felcsendülni a mély baritont, megkönnyebbülten
hunyta le szemét. – Javier? Meghan vagyok – mutatkozott be azonnal, és
önkéntelenül elmosolyodott, amikor meghallotta, hogyan keveredik a boldogság,
az izgatottság és az aggodalom a férfi hangjában. – Igen, igen, jól vagyok, de
a segítségedre van szükségem! Nem, nem szöktem meg… - rázta meg fejét, de
amikor pillantása találkozott Eric sokatmondó tekintetével, elhúzta száját –
vagyis megszöktem, jobban mondva, megszöktettek – igazította helyre vallomását,
és negédes mosolyt küldött ex-férje felé. – Javier! Figyelj rám, kérlek! –
fojtotta bele a férfiba a kérdések özönét, mire az végre elhallgatott, és úgy
tűnt, végre meg is hallja, amit mond neki – kérd ki az összes olyan kartont,
ahol Baker volt a sebész, vagy bármilyen köze volt a beteghez az elmúlt öt
évben! Igen, nagyon fontos! Megteszed? – kérdezte, és nagy kő esett le a
szívéről, amikor meghallotta a beleegyező választ. – Köszönöm! Hálás vagyok
érte! – mosolyodott el, és hangjából jól kivehető volt, mennyire meghatotta,
hogy az orvos segít neki, kockáztatva ezzel állását. – Az irodámban várlak!
Javier! – szólította meg a férfit, mielőtt az letette volna a telefont – senki
nem tudhatja meg, hogy itt vagyok, érted? – figyelmeztette komolyan, majd
bontotta a vonalat. – Most már csak várnunk kell – fordult a nyomozó felé, Eric
pedig bólintott.
- Rendes
tőle, hogy segít – préselte ki magából nehezen a szavakat a nyomozó, mire
Meghan elmosolyodott.
- Igen
– értett egyet – igazi barát – csúszott ki a száján meggondolatlanul, és csak
remélni merte, hogy Eric nem figyelt fel rá, de nem volt szerencséje, mert amaz
érdeklődve húzta fel szemöldökét.
- Barát?
Azt hittem, a vőlegényed – lépett közelebb a doktornőhöz, aki zavartan nevette
el magát.
- Igen…
a vőlegényem és a legjobb barátom – vágta ki magát okosan, és gondolatban
gratulált magának, amiért még csak meg sem rezzent a szeme, ahogy belenézett a
férfi átható kék szemébe. – Elég ritka az ilyen… mármint, amikor egy emberben
találod meg mindkettőt… - köszörülte meg torkát, Eric pedig gyanakodva mérte végig,
de reagálni nem volt ideje, mert ekkor lépéseket hallottak meg az ajtó elől.
- Máris
viszem, Dr. Lyon! Bizonyára itt lesznek Dr. Altman irodájában! – hallották meg
Diane hangját, és szinte biztosan lehettek benne, hogy másodpercek múlva
kinyílik az ajtó, és szembe találhatják magukat az ápolónővel.
- Basszus!
– káromkodta el magát Eric, de a következő pillanatban Meghan megragadta a
kezét, és a szobában található szekrény felé húzta.
- Befelé!
– nyitotta ki az ajtót, hogy elbújhasson a nyomozó, de az meg sem mozdult, csak
hitetlenkedve meredt rá.
- Csak
mondom, hogy kettőnk közül te vagy szökésben, nem én! Neked kellene elbújnod –
világosította fel a doktornőt, mire az, türelmetlenül próbálta beljebb tolni.
- Ketten
is elférünk! – válaszolta idegesen, Eric pedig meglepetten nézett be az egy
embernek is elég szűknek kinéző szekrénybe.
- Mármint,
hogy itt? – mutatott egyértelműen a sötétségbe, de Meghan nem figyelt rá,
tekintete már az ajtót nézte, ahol lassan lenyomódott a kilincs, miközben
tisztán hallotta, hogy Diane egy másik ápolónővel beszélget, Eric pedig
hirtelen elmosolyodott. – Igazad van! A legjobb lesz, ha mindketten elbújunk! –
állt rá könnyedén, majd a választ meg sem várva, belépett a szekrénybe, magához
rántotta egész szorosan a doktornőt, akinek a lélegzete is elakadt, ahogy
megérezte, hogy hozzá préselődik az izmos férfitest, majd magukra zárta az
ajtót, éppen akkor, amikor Diane belépett az irodába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése