15.
rész
Robert
és Margaret Hill birtoka alig fél órányi autóútra helyezkedett el tőlük, és
azóta a család barátjának számítottak, amióta Kate az eszét tudta. A férfi
bankár volt, felesége pedig háztartásbeli, és annak ellenére nagyon
barátságosak voltak mindketten, hogy a felső tízezer tagjainak mondhatták
magukat. Kate-nek csak jó emlékei voltak velük kapcsolatban, gyakran vendégelte
meg süteménnyel vagy egyéb más finomsággal gyerekkorában őt és Clyde-ot Mrs.
Hill, akinek sosem született gyereke, így a környékbeli kicsiket fogadta
örökbe, Mr. Hill pedig olyan volt, mint egy jóságos édesapa, akinek mindig volt
a tarsolyában egy-egy humoros, vagy éppen tanulságos történet. A magas, ősz
hajú, 60-as éveinek elején járó férfi a nála 4 évvel fiatalabb, kissé molett,
de most is nagyon elegánsan felöltözött felesége mellett állt a pajta
kétszárnyú ajtaja mellett, és a vendégeket fogadta, miközben Kate Helen és
Donald oldalán közeledett feléjük. A pajtából lágy, andalító zene szűrődött ki,
megtörve a kora esti, nyári csendet, az udvaron lévő fák között lampionokat
szereltek fel, hogy amikor leszáll az éj, ne boruljon sötétségbe az udvar.
Miután üdvözölték vendéglátójukat, és váltottak néhány mondatot, mindhárman
beléptek a pajtába, melynek hátsó részében helyezték el a jobbnál jobb
ételekkel megrakott, hosszú, fehér abrosszal letakart asztalt, tányérokkal,
evőeszközökkel. Közvetlenül mellette kapott helyet a bárpult, rajta az
elmaradhatatlan puncs itallal, sörökkel, és egyéb innivalóval, amivel
felfrissíthették magukat a táncban kimelegedett vendégek, akiknek a zenét egy,
a sarokban berendezkedett zenekar szolgáltatta. Az egész helyiségben nagy volt
a sürgés-forgás, a város elitrétegéből származó hölgyvendégek sokszínű estélyi
ruhái és a fekete-fehérbe öltözött férfiak üde színfoltot jelentettek a pajta
egyhangú barnasága mellett. A tágas helyiség közepét táncparkettnek alakították
ki, így azt fapadlóval fedték le, hogy a hölgyek a magas sarkú cipőikben is
gond nélkül tudjanak táncolni, míg körülötte szintén fehér abrosszal letakart
asztalok sorakoztak. Az oldott, vidám hangulat érezhető volt, annak ellenére
is, hogy erre a városi bálra az egész várost szeretettel várták Hill-ék, ami
azt jelentette, hogy a gazdag réteg kénytelen volt elviselni a szegényebb
körökből származók társaságát, mely azonban nem jelentette azt, hogy keveredtek
is velük. Ennek köszönhetően élesen elkülönülő társaságok alakultak ki, Kate
pedig néhány pillantással felmérte, merre kell indulnia, ha jól akarja érezni
magát.
- Esküszöm,
huncut legyek, ha ez nem Kate Reynolds! – hatolt el hozzá néhány méter
távolságból egy rekedtes hang kiáltása, mire minden szempár felé fordult, ő
mégsem tudott haragudni a tulajdonosára. Randy Harper, a 70-es éveinek végén
járó, erősen kopaszodó, köpcös kocsmatulajdonos szélesen mosolyogva integetett
felé. Gyerekkorában gyakran töltötte az időt a kocsmájában, élvezettel
hallgatta a férfiak történeteit, politikai vitáikat, nézte velük a baseball
meccset, miközben Randy elé tett egy pohár kólát és az élet nagy kérdéseiről
beszélgettek. Mindig is különleges kapcsolat volt közöttük, amolyan
unoka-nagyszülő kapocs. Bármikor számíthatott rá, meghallgatta, és nála volt az
első munkahelye is, mint felszolgáló. Egy egész nyarat dolgozott nála végig,
sőt támogatta abban is, hogy rendőr legyen, segített a felkészülésben, már csak
azért is, mert annak idején ő is a törvényt szolgálta. Helen nem is volt boldog
attól, hogy ilyen sok időt töltött a férfi társaságában, mert meg volt győződve
róla, hogy Randy beszélte tele a fejét, azért akar nyomozó lenni.
- Ne
esküdözz! Anélkül is épp elég huncut vagy! – nevetett fel Kate, és ő is
elindult, hogy üdvözölje a férfit, miközben hátában érezte a vizslató
tekinteteket. – Hogy vagy vén csirkefogó? – kérdezte, mialatt szorosan
megölelte a nála majdnem egy fejjel alacsonyabb férfit, aki kora ellenére is
erősen szorította.
- Csak
úgy öregesen – rántotta meg vállát Randy, miközben szürke szeme végig futott a
lányon – gyönyörű nő lett belőled, Kate! – füttyentett elismerőn, majd
folytatta – le merném fogadni, hogy a férfiak sort állnak az ajtód előtt –
tette hozzá mindent tudón, mire Kate nevetve rázta meg fejét.
- Tudod,
hogy van ez egy nyomozónál – válaszolta könnyedén – vagy megriadnak a
jelvénytől, vagy túlságosan tetszik nekik – húzta el száját, mire Randy mindent
értőn kezdett bólogatni.
- Nem
lennének ilyen gondjaid, ha húsz évvel fiatalabb lennék – kacsintott rá
vidáman, mire Helen égnek emelte szemét.
- Legalább
negyven évvel kellene fiatalabbnak lenned te vén ember, és még akkor sem
engednélek az unokám közelébe! – jelentette ki, mire mindannyiukból kitört a
nevetés, Kate pedig már nem is érezte olyan rossz ötletnek, hogy hagyta magát
rábeszélni erre az estére.
- Nos,
időgépet nem hiszem, hogy építettél, de egy táncra talán még jó lehetsz nálam –
kacsintott ő is a férfira kihívón, mire Randy kihúzta magát, amitől szinte
pattanásig feszültek hófehér ingén a gombok.
- Igaz,
hogy szemüveg nélkül már az orromig sem látok, de még mindig én vagyok a
táncparkett ördöge – büszkélkedett hamiskásan mosolyogva, amivel ismét nevetést
váltott ki a társaságból.
- Mit
gondolsz, miért jöttem el ma este? – húzta fel kérdőn szemöldökét Kate, mintha
a Randy-vel való tánc lett volna az egyetlen oka itt létének, mire a férfi
mosolyogva rázta meg fejét.
- Katherine
Reynolds, te olyan nő vagy, aki a vén emberből ifjút csinál, de a fiatalt
megőszíted – nevetett fel, miközben ismét szorosan megölelte a lányt, akit
mindig is tiszta szívéből szeretett.
- Nocsak,
nocsak! – állt meg mellettük Betsy Randolph, a város egyik legpletykásabb
asszonya, aki tekintettel arra, hogy sosem kellett dolgoznia hatalmas birtokkal
és állami kötvényekkel rendelkező férje mellett, leginkább azzal ütötte el az
időt, hogy mások életével foglalkozott. Hideg, kék szeme érdeklődve futott
végig Kate alakján, és szemében enyhe féltékenység vibrált, amikor Helen-t is
végig mérte. Mivel egy korúak voltak, nehezen viselte, hogy rajta már bőven
meglátszottak az évek, nemcsak ráncokban, hanem súlyban is, ráadásul
ellentétben Helen-nel, aki kétszer is jól választott párt magának, ő egyáltalán
nem volt boldog a férje mellett, aki zsarnokoskodó ember hírében állt. – Nem is
hallottam, hogy visszajöttél, Kate – jegyezte meg kissé sértett hangon,
miközben kihúzta magát, amitől hatalmas mellein megfeszült a selyemruha.
- Az,
hogy lehet, Betsy? – szólalt meg Helen döbbenten – ekkora fülekkel azt is
hallanod kéne, amit a szomszéd városban mondanak – tette hozzá gonoszkodva,
mire Kate ajkába harapott, nehogy felnevessen, miközben hálát érzett nagyanyja
iránt, aki pontosan tudta, hogy Betsy egyike volt azoknak, akik folyamatosan az
unokájáról és lányáról pletykáltak.
- Muszáj
azonnal belém marnod, Helen? – kérte ki magának sértetten Betsy, Helen pedig unottan
vonta meg vállát.
- Muszáj
éppen itt elhasználnod a levegőt? – kérdezett vissza válasz helyett, mire Betsy
hápogva kapkodott levegő után.
- Csak
köszönteni akartam az unokádat, már ez is baj? – háborgott felszegett állal,
mire Helen örömtelenül felkacagott.
- Köszönteni?
Ugyan menj már, Betsy! Ezt meséld annak, aki nem ismer, mint a rossz pénzt! –
rázta meg fejét, így jelezve, hogy egy szavát se hiszi a nőnek – te azért
jöttél, hogy híreket gyűjts a többi pletykafészeknek, akiknek nincs elég
bátorságuk idejönni, és személyesen megkérdezni, amire kíváncsiak! – jelentette
ki határozottan, Kate pedig büszkén nézett nagyanyjára, akit még soha életében
nem hallott így beszélni. Betsy éppen válaszolni akart, amikor Clyde jelent meg
mellettük.
- Szép
jó estét! – köszönt illedelmesen, fejet is hajtva a hölgyek előtt, mire azok
mosolyogva viszonozták az üdvözlést – Kate, örülök, hogy mégis eljöttél! –
fordult a nyomozó felé, aki feszengve bólintott.
- Hol
van a feleséged, Clyde? – kotyogott közbe Betsy, és arcán látszott, mennyire
bízik benne, hogy a két fiatal esetleg összeveszett, amit aztán terjeszthet a
városban.
- Loren
sajnos nem érzi jól magát – mentette ki feleségét sajnálkozva, szomorúan – úgy
volt, hogy én sem jövök el, nélküle furcsa lett volna, de ragaszkodott hozzá.
- Persze,
hiszen minden alkalmat meg kell ragadni az üzleti kapcsolatok kiépítésére –
jegyezte meg rossz májúan Betsy, Clyde azonban csak vidáman mosolygott rá.
- Én
csak szórakozni jöttem ma este – emelte fel mindkét kezét védekezőn, majd Kate
felé fordult ismét – erről jut eszembe! Volna kedved táncolni velem? – kérdezte
reménykedőn, és Kate már éppen válaszolni akart, amikor ismét Betsy hangja
csendült fel.
- Na,
tessék! Ilyen egy tökéletes pár! – bökött fejével a pajta ajtaja felé, és Kate
gyomra görcsbe rándult, amikor meglátta, hogy Dean jelenik meg, Karen
társaságában. A nő gyönyörű, rubint vörös, testhez simuló egész ruhát viselt,
mely kiemelte karcsú derekát, hosszú lábait. A mély dekoltázs minden figyelmet
telt kebleire irányított, szőke fürtjei ügyes fodrász keze munkáját dicsérték,
ahogy lágy loknikban tűzték fel feje tetejére, ellentétben Kate-tel, aki csak
oldalra fésülte egyenes szálú haját, és eltűzte egy csattal. Vörösre rúzsozott
ajkán széles mosoly terült szét, ahogy büszkén felszegett fejjel, kihúzott
testtartással kapaszkodott Dean karjába, aki feszengve kémlelt körben a
pajtában, és aki most is észbontóan nézett ki a fekete-fehér szmokingban. –
Gyönyörűek együtt, nem igaz? – zökkentette ki Betsy hangja, mire nagyot nyelt,
Helen pedig mérgesen húzta össze szemét.
- Ha
a szemed is olyan jó lenne, mint a füled, akkor nem beszélnél ilyen marhaságokat!
– pirított rá a nőre bosszúsan, miközben Kate erőnek erejével szakította el
pillantását az ifjú párról. Az, amit látott, csak még inkább megerősítette
abban, hogy helyesen döntött, amikor távol tartotta magától Dean-t, és abban
is, hogy a két nappal korábbi csók soha többé nem ismétlődhet meg.
- Szóval…
- köszörülte meg torkát Clyde – táncolunk? – vetette fel ismét, mire mély
levegőt vett, kihúzta magát, és bólintott.
- Alig
várom! – erőltetett ki magából egy mosolyt, majd Randy felé fordult – nem bánod?
– kérdezte, mire az, könnyedén legyintett, ő pedig belekarolt Clyde-ba és a
táncparkett felé sétáltak.
- Ne
foglalkozz velük, Kate – szólalt meg halkan Clyde, miközben átkarolta derekát,
és kissé közelebb húzva magához, elkezdte vezetni a zene ritmusára. – Nem
érdemelt meg téged régen sem, és ez most sincs másként.
- Talán
igazad van – sóhajtott mélyet Kate, miközben igyekezett kipislogni szeméből az
összegyűlt könnyeket – azt hiszem, megérdemlik egymást Karen-nel – tette hozzá,
mire Clyde egyetértőn bólintott.
- Zsák
a foltját, igaz? – tolta el kissé magától a nőt, hogy belenézhessen a szemébe,
miközben rámosolygott, Kate pedig már éppen válaszolni akart, amikor Dean és
Karen jelent meg mellettük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése