20.
rész
Annyira belemerült gondolataiba, hogy
észre sem vette, ahogy a férfi autója megállt a ház előtt, majd Clyde fellépett
a verandára.
- Szia!
– villantott kényszerű mosolyt, miközben beljebb lépett a házba, Clyde pedig
levette fejéről hófehér kalapját, és követte a konyháig. – Nem számítottam rá,
hogy ilyen korán benézel! Kérsz egy kávét? – kérdezte előzékenyen, remélve,
hogy nem látta meg a papírost, mire amaz bólintott.
- Köszönöm
– foglalt helyet az asztal mellett álló székek egyikén, Kate pedig hozzá is
látott, hogy elkészítse a feketét. – Tegnap este elég rossz bőrben voltál.
Aggódtam érted, gondoltam, megnézem, hogy vagy – adott választ arra, mit is
keres ilyen korán náluk. – Kilovagolsz? – nézett végig sokatmondón a nőn, aki
farmerjához ezúttal fehér trikót, fölé pedig kockás inget húzott. A lábán lévő
cowboy-csizma és a fején lévő kalap előrevetítette, hogy megint lovagolni
készül, mire Kate bólintott.
- Igen,
de egy kis beszélgetésre még van időm – foglalt ő is helyet Clyde-dal szemben, a
mellette lévő székre dobva kalapját, és maga elé vette csészéjét.
- Hogy
érzed magad? – kérdezte a férfi, miközben cukrot és tejet rakott a kávéjába, és
kevergetni kezdte, Kate pedig megvonta a vállát.
- Nem
sokat aludtam – vallotta be őszintén, mialatt tekintetével kerülte, hogy
Clyde-ra kelljen néznie – egész éjjel a történteken töprengtem.
- El
kellene engedned – sóhajtott együttérzőn legjobb barátja, amikor azonban Kate
nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét, gyanakodva húzta össze szemét – Kate –
szólította meg a nőt, mire Kate letörten simított végig homlokán.
- Szeretném,
de nem olyan egyszerű – kortyolt bele teájába, mire Clyde is követte a
példáját, de pillantását egy perce sem vette le róla.
- Még
mindig szereted, igaz? – kérdezte meg azt, ami már azóta foglalkoztatta, amióta
Kate visszatért Lakeville-be, mire Kate nagyot nyelt, és könnyes szemmel nézett
a férfira.
- Ha
azt mondanám, igen, bolondnak tartanál? – kérdezett vissza egyenes válasz
helyett, mire Clyde megértőn, halványan elmosolyodott, és átnyúlva az asztal
felett, szorította meg a kezét.
- Tudom,
mi az, szeretni valakit – felelte halkan – úgy szeretni, hogy azon semmi nem
változtat, bármit is tesz a másik – nézett le karikagyűrűjére mosolyogva, Kate
pedig irigyelte, amiért ő nem tapasztalhatta meg azt a boldogságot, amiben
legjobb barátjának nyilván része volt. – De még mindig azt mondom, hogy Dean
nem érdemel meg téged, Kate – sóhajtott szomorkásan, majd folytatta – ő nem
szeret téged! – jelentette ki határozottan, mint, aki teljesen biztos a
dolgában. – Lássuk be, társadalmilag is Karen illik hozzá, a családja sosem
fogadná el, hogy együtt legyetek, ráadásul te magad mondtad, hogy hamarosan
visszautazol Bostonba – sorolta érveit, melyek Kate-et is nyugtalanították,
mire a nő hirtelen felállt az asztaltól.
- Nem
beszélhetnénk másról? – kérdezte, miközben teás csészéjét a mosogatóba
helyezte, és megtámaszkodott a szélén, így próbálva legyűrni könnyeit. A
gondolat, hogy ő és Dean sosem lehetnek együtt, még akkor sem, ha a tíz évvel
ezelőtti események valóban csak Karen fondorlatos tervének részét képezték,
fájdalmas volt, szinte már elviselhetetlen, így inkább jobb szeretett volna nem
beszélni róla.
- Gondolod,
hogy ha homokba dugod a fejed, és úgy teszel, mintha nem léteznének a vagyoni
különbségek, vagy Karen, akkor jobb lesz? – tapintott rá a lényegre Clyde, mint
már annyiszor barátságuk alatt, mire Kate megvonta vállát.
- Vagy
csak nem akarom az egész napomat elrontani azzal, hogy Dean-ről beszélgetünk –
jegyezte meg keserűen, mire Clyde beleegyezőn bólintott, bár arcán látszott,
nem nagyon akar hinni neki, mégsem erősködött.
- Rendben
– értett egyet, miközben újabbat kortyolt a feketéből – akkor beszéljünk a
cetliről, amit a zsebedbe dugtál, amikor megjelentem – bökött fejével a nő
farmerjának zsebére, mire Kate meglepetten nézett rá. – Mi az? Csak azért, mert
nincs jelvényem, még lehetek jó megfigyelő – villantott rá egy büszke mosolyt,
miközben várakozón húzta fel szemöldökét, de Kate csak legyintett.
- Nem
érdemes szót pazarolni rá – bagatellizálta el az üzenet fontosságát, annak
ellenére, hogy őt is nyugtalanította a tartalma, de leginkább az, ahogy
megírták, pontosabban ragasztották. Nyomozóként sosem jelentett semmi jót, ha
ehhez hasonló levelekkel találkozott, és csak remélni merte, hogy ezúttal
tévednek az ösztönei, melyek azt súgták, legyen óvatos, és tartsa nyitva a
szemét. – Csak marháskodik valaki!
- Megnézhetem?
– nyújtotta ki kezét Clyde, ő pedig néhány másodpercig hezitált, mielőtt
előhúzta zsebéből a cetlit, és átadta. Amint kézhez kapta, és szétnyitotta,
Clyde arcára először meglepettség, majd aggodalom költözött. – Miféle beteg
állat szórakozik ilyennel?! – tört fel belőle mérgesen. – Be kellene vinned a
seriffhez! – javasolta ösztönösen, mire Kate sokatmondón húzta fel szemöldökét.
- Úgy
érted Dean-hez? – kérdezte gúnyosan, így jelezve, hogy ez lenne az utolsó,
amire vágyna, mire Clyde elhúzta száját.
- Basszus!
Ő a seriff… – morgott orra alatt, majd megrázta fejét – félre kell tenned az
ellenérzésedet, és mégis el kell hozzá menned! Ez komolynak tűnik, Kate! Akárki
is küldte, a hátamon feláll a szőr attól, ahogy felragasztotta ezeket a
betűket! És mégis, mit jelent, hogy tartozol neki? – lobogtatta meg a papírt,
mire Kate kikapta a kezéből, és megint zsebre vágta.
- Először
is, nem biztos, hogy nekem címezték – világított rá egy fontos tényre, de
amikor Clyde sokatmondón nézett vissza rá, elhúzta a száját – na jó, azért elég
nagy a valószínűsége… - tette hozzá, majd folytatta – másodszor, ha ki akarnám
nyomozni, ki küldözget leveleket nekem, egyedül is meg tudnám tenni, lévén,
hogy nyomozó vagyok, rémlik? – mosolygott a férfira magabiztosan, mire az
bűnbánón húzta el száját.
- Igen,
igazad van – bólintott egyetértőn – teljesen elfelejtettem, hogy mi a munkád –
mosolyodott el szégyenlősen, majd kérdőn nézett a nőre – mi a terved? Utána
jársz a dolognak?
- Nem
– rázta meg fejét határozottan Kate, és amikor Clyde értetlenül nézett vissza
rá, folytatta – valószínűleg a városiak közül csípem valakinek a szemét, nekem
viszont nem áll szándékomban arra pazarolni azt a kevés időt, amit itt töltök,
hogy egy hibbant eszelős után kajtassak! – zárta rövidre a dolgot, de amikor
legjobb barátja arcáról nem tűnt el az aggodalom, közelebb lépett hozzá, és
mélyen a szemébe nézett. – Te is felejtsd el, oké? Ennél durvább üzeneteket is kaptam
gyerekkoromban – kacsintott rá, ahogy felidézte, milyen gonosz és bántó
leveleket dobtak név nélkül a postaládájukba a felső tízezer állítólagosan jól
nevelt gyerekei, Karen Gilbert-tel az élen.
- Mi
van akkor, ha Helen-nek küldték? – vetette fel Clyde, mire Kate elgondolkodott
néhány másodpercig, majd határozottan rázta meg fejét.
- Nem
– válaszolta nyugodtan – nagyobb a valószínűsége, hogy én vagyok a célpont.
Nanny-t mindenki szereti, az én ellenségeimet viszont egy klubba gyűjtötte a
gyűlölet, amint hírét vették, hogy visszajöttem – húzta el száját unottan,
amivel legjobb barátja is egyetértett. – Azt hiszem, kivárok még, hogy lesz-e
folytatása. Ha szerencsém van, hamar lelohad a lelkesedése, ha nincs… - torpant
meg egy kissé, majd tekintetébe elszántság költözött. – Akkor igazából neki nem
lesz szerencséje – fogalmazta meg másként, magabiztos mosolyt küldve Clyde
felé, aki elismerőn mosolyodott el.
- Ahogy
akarod – sóhajtott mélyet Clyde, de arcán jól látszott, egyáltalán nem szívesen
egyezik bele – de nagyon vigyázz magadra! – figyelmeztette kedvesen, és Kate
már éppen szóra nyitotta volna a száját, hogy elmondja, tud magára vigyázni,
amikor megszólalt a férfi telefonja. – Loren? Jó reggelt, kedvesem! – lágyult
el azonnal a hangja, és arcára szerelmes mosoly költözött, ahogy hallgatta, mit
mond felesége a vonal másik végén, majd bólogatni kezdett. – Persze, ne aggódj,
megoldom! – jelentette ki magabiztosan, majd néhány kedves szó után bontotta a
vonalat, és Kate felé fordult. – Mennem kell, Loren még mindig nincs jól,
beugrom a patikába – magyarázta, mire Kate mosolyogva bólintott.
- Tudod,
sosem gondoltam volna, hogy egyszer megnősülsz – jegyezte meg, csak úgy,
mellékesen – a szüleid rossz házassága után mindig azt mondtad, hogy örökre
agglegény maradsz – emlékeztette barátját fogadalmára, mire az zavartan
mosolyogva vakarta meg feje búbját.
- Hogy őszinte legyek, engem is váratlanul ért –
tréfálkozott, miközben fejébe nyomta kalapját, és az ajtóhoz lépett – jó
lovaglást, és még egyszer, vigyázz magadra! Ha bármi van, hívj nyugodtan! –
kérte szelíd, mégis határozott hangon, majd szorosan megölelte Kate-et,
beszállt az autóba, és sűrű porfelhőt hagyva maga után, távozott. Kate lassan
visszasétált a házba, halkan, nehogy felébredjen a nagyanyja, elmosogatta a
csészéket, majd fejébe nyomta kalapját, és elindult, hogy végre felszerszámozza
Acapulco-t. Már alig várta, hogy a szél az arcába csapjon, ő pedig ellazuljon
és átadja magát a semmihez sem fogható szabadságnak, melyet csak lovaglás
közben érzett. Az istállóig tartó úton megint elővette a cetlit, és alsó ajkát
rágcsálva próbált rájönni, kitől érkezhetett, ahogy arra is, hogy ő vagy Nanny
tartozik valakinek, aki ilyen beteges formáját választotta, hogy a tudomására
hozza. Végül úgy döntött, nem foglalkozik vele és remélve, hogy csak egy rossz
tréfa lesz, ismét zsebre tette a papírt, és tekintetét körbefuttatta a tágas
birtokon. Furcsállotta, hogy Random, a németjuhász, aki azért kapta a véletlen
nevet, mert a véletlen hozta össze őket, és aki azonnal a nyomába szegődött, ha
csak kitette a lábát a házból, ezúttal nem futott eléje, ezért hangosan fütyülni
kezdett a kutyának.
- Random!
– kiáltotta el magát, de amikor erre sem jött elő, aggódni kezdett. Korábbi
terveivel ellentétben, nem az istállóknál kezdett, hanem inkább elfordult, és a
ház mögé sétált, hogy megnézze, mi történhetett kutyájával, aki azóta a
leghűségesebb barátja volt, hogy az iskola udvarán, kölyökként mellé szegődött,
és megosztoztak az ebédjén. Amikor odaért a kutyaházhoz, melyet még az
intézővel fabrikáltak neki, lába a földbe gyökerezett, és döbbenten próbálta
befogadni, amit látott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése