18.
rész
Clyde
futó pillantást vetett Kate felé, aki egész úton egy szót sem szólva bámult ki
az ablakon, annak ellenére, hogy a vak sötétben saját tükörképén kívül semmit
sem láthatott. Miután rákanyarodott a birtok poros földútjára, és leparkolta az
autót Helen házának verandája előtt, nagyot sóhajtott, leállította a motort, és
kérdőn fordult Kate felé, aki végre elszakította pillantását az üvegről, és
összekulcsolt ujjaira irányította minden figyelmét.
- Akarsz
róla beszélni? – kérdezte halkan, megértő hangon, mire Kate látszólag
érdektelenül rántotta meg vállát. A Hill birtoktól idáig a csókon és azon járt
az esze, amit Dean mondott. Teljesen összezavarodott, fogalma sem volt, hogy
mit higgyen, mit érezzen, és amíg ő nem tudta, addig Clyde-nak sem tudott
mondani semmit.
- Nincs
miről – válaszolta az igazságnak megfelelően, mire a férfi elmosolyodott.
- Ugyan
már! – vetette át karját a nő ülésének támláján, másik kezével pedig finoman
nyúlt Kate álla alá, így kényszerítve, hogy ránézzen. A sötétség ellenére is
jól láthatta a szomorúságot, mely a hold fényében megcsillant a nő szemében, és
szíve összeszorult, hogy megint ilyen bánatosnak látja, pont, mint azon az
estén, az iskola bálon. – A legjobb barátod vagyok, emlékszel? Talán a távolság
elszakított minket egymástól, de még mindig ismerlek annyira, hogy tudjam, ha
baj van – húzta fel szemöldökét sokatmondó mosoly kíséretében, így jelezve,
hogy nem tudja becsapni, tudja, hogy történt valami a pajta udvarán közte és
Dean között, majd folytatta – a bál elején még jókedvű voltál és vidám. Aztán
kimentél sétálni, Dean utánad ment, és azóta egy szót sem szólsz. Szóval?
Hallgatlak – kacsintott rá cinkosan, Kate pedig akaratlanul elmosolyodott. Nem
értette, miért nem Clyde hódította meg a szívét évekkel ezelőtt. Kedves volt,
vicces, megértő és mindig ott állt mellette, ha szüksége volt rá. Ha akkor a
szíve jól választ, talán már a felesége lehetne és boldogan élnének. Mégis,
sehogy sem tudta elképzelni magukat, mint egy pár. Számára Clyde egy jó barát volt,
az a testvér, akit sosem kapott a sorstól, arról pedig igazán nem tehetett,
hogy Dean-be lett szerelmes.
- Megcsókolt
– bökte ki halkan, mert úgy érezte, valakivel muszáj megbeszélnie, és Nanny
sajnos túlságosan Dean oldalán állt.
- Hogyan?
– hökkent meg Clyde, annak ellenére, hogy valahol sejtette, hogy Dean közeledni
próbált a nőhöz, de azt nem gondolta, hogy meg is csókolja. – Na, és te?
Ellenkeztél? – kérdezte még mindig döbbenten, mire Kate kínosan feszengve húzta
el ajkát.
- Az
attól függ, mit értünk ellenkezés alatt… - simított végig tarkóján zavartan –
ha arra gondolsz, hogy határozottan nemet mondtam, vagy eltoltam magamtól,
akkor… nem egészen – tette hozzá, miközben eszébe jutott, milyen odaadón
csókolta vissza a férfit, milyen élvezettel simult az erős karok közé, és
milyen erővel támadt fel benne a vágy, mire megköszörülte torkát. – Őszintén
szólva, nem gondolom, hogy a reakcióm alapján úgy érezhette volna, hogy abba
kéne hagynia… - vallotta be bűntudatosan, mert még ő sem értette, hogyan
hagyhatta ismét, hogy eluralkodjanak rajta érzelmei.
- Kate,
az Istenért! – sóhajtott kissé bosszúsan Clyde, tanácstalanul hátra dőlve az
ülésben – mégis, hogyan lehetséges az, hogy még mindig ekkora hatással van rád?
– kérdezte hitetlenkedve, mire Kate megvonta a vállát, miközben könnyek gyűltek
a szemébe.
- Szerettem
őt, Clyde – válaszolta szinte alig hallhatóan – ez nem csak egy tinédzserkori
fellángolás volt, érted? Igazán szerettem, vele akartam leélni az egész
életemet – próbálta megmagyarázni érzéseit, de Clyde csak megrázta a fejét.
- De
azok után, amit veled tett a bálon… - értetlenkedett tovább, mire Kate nagyot
sóhajtott.
- Azt
mondta, Karen találta ki az egészet – szólt közbe, és meg sem lepődött, hogy
Clyde döbbenten elhallgatott, ő pedig folytatta – tagadja, hogy bármilyen
fogadást kötött volna Karen-nel, vagy bárkivel. Azt mondta… - akadt el egy
másodpercre, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a szívében eluralkodó
melegséget, ahogy felidézte a férfi szavait, melyet a csók előtt suttogott
neki. – Azt mondta, hogy szeretett engem – tette hozzá, mire Clyde megvetőn
horkantott fel.
- Mégis,
mi mást mondhatott volna? – kérdezte gúnyosan, és hangjából jól kivehető volt,
hogy egy szavát sem hiszi el Dean-nek.
- Mi
oka lenne annyi év után hazudni? – kérdezett vissza Kate, és meglepetten vette
észre, milyen rosszul esik neki, amiért Clyde a benne is felmerülő kétségeket
hangosan is kimondta.
- Ugyanaz,
ami tíz éve, Kate! – emelte meg hangját bosszúsan Clyde – az Isten szerelmére,
vedd már észre, hogy mit művel veled! Ahogy akkor, most is csak szórakozni
akar, te pedig bedőlsz neki! – vetette legjobb barátja szemére, mert nem
akarta, hogy megint fájdalmat okozzon neki a férfi, így még mielőtt Kate
válaszolhatott volna, folytatta – ha valóban szeretett, miért Karen-nel
csókolózott? Ha most is fontos vagy neki, miért Karen-nel ment a Hill-i bálba?
– záporoztak a kérdések, melyek Kate-et sem hagyták nyugodni, mire a nyomozónő
nagyot sóhajtva simított végig homlokán.
- Nem
tudom – ingatta meg fejét tanácstalanul – elég őszintének tűnt, és mi van, ha
mindenre van magyarázat? Mi van akkor, ha az egészet csak Karen találta ki? –
válaszolt kérdésekkel, miközben szeme előtt lepergett az összes olyan pillanat,
amikor kettesben volt a férfival, és ami egyáltalán nem azt mutatta, hogy csak
számításból vagy szórakozásból töltötte volna vele az időt.
- Kate,
megértem, hogy ezt akarod hinni – simított végig arcán kedvesen Clyde, miközben
közelebb hajolt hozzá – szeretted őt, és nehéz lehet elfogadni, hogy ilyen
csúnyán becsapott, akiben megbíztál, de a legjobb barátod vagyok, és nem
hagyhatom, hogy megint elkövesd ugyanazt a hibát! – jelentette ki határozottan.
– Tegyük fel, hogy igazat mond, és a fogadás valóban nem létezett – vetette fel
és amikor Kate bólintott, tovább beszélt – de akkor is mást csókolt, és azóta
is Karen-nel jelenik meg mindenhol! Én csak azt kérem, hogy legyél óvatos! –
kérte halk, mégis határozott hangon, mire Kate bólintott.
- Talán
igazad van – sóhajtott mélyet, miközben lenyelte a gombócot a torkából –
felesleges a múlton rágódni, ahogy annak sincs értelme, hogy megint közel
engedjem magamhoz. Pár hét múlva úgyis visszamegyek Bostonba! – jelentette ki
eltökélt hangon, mire Clyde lassan bólintott, jelezve, hogy egyetért az
elhatározással. – Kösz a fuvart – nyitotta ki az ajtót, de mielőtt kiszállt
volna, Clyde hangja megállította.
- Ne
maradjak itt veled, amíg Helen és Donald hazaérnek? – kérdezte aggodalmas
hangon, de Kate megrázta fejét.
- Nem
szükséges! Szeretnék inkább egyedül lenni– hárította el az ajánlatot, majd
kiszállt, és hátra sem nézve, sietősen lépkedett fel a veranda pár lépcsőfokán,
aztán tűnt el a férfi szeme elől, aki együttérző tekintettel ingatta meg fejét,
majd sebességbe tette az autót, és elhajtott. Csak remélni merte, hogy Kate
valóban nem követ el nagy hibát, és nem fogja hagyni, hogy Dean Lakewood megint
az ujja köré csavarja, hogy aztán eldobja, mint egy használt rongyot.
Dean
elgondolkodva dobolt tollával egy akta tetején a seriff irodában, miközben
lélekben még mindig az előző esti bálon járt. Amikor megtudta, hogy Karen azt
hazudta Kate-nek, csak egy fogadás miatt vallott neki szerelmet, és az egészet
csak szórakozásból csinálta, legszívesebben a két kezével fojtotta volna meg
azt a szőke démont, de józan esze, hála Istennek, meggátolta benne, hogy
botrányt csináljon a bálon. Ehelyett köszönés nélkül beült az autójába és meg
sem állt hazáig, ahol egy gyors zuhany után, egész éjszaka forgolódott, és csak
az járt a fejében, hogyan érhetné el, hogy Kate higgyen neki, hogy elhiggye,
tiszta szívéből szerette, szereti, sosem tudta volna bántani. Abban szinte
teljesen biztos volt, hogy Kate sem közömbös iránta, ezt mutatta, ahogy
hozzásimult, ahogy ugyanolyan forrón és szenvedélyesen viszonozta a csókját,
mint tíz évvel korábban, csak azt nem tudta, hagyja-e, hogy ismét meghódítsa a
szívét. Ráadásul az is elbizonytalanította, hogy Kate világosan megmondta,
hamarosan visszamegy Bostonba, ami egy másik akadályt gördített szerelmük elé.
Elképzelni sem tudta volna az életét a nagy városban, jól érezte magát
Lakeville-ben, ahol mindenki ismert mindenkit, és bár ez néha bosszantó is
tudott lenni, mégis jó érzés volt, hogy őszintén figyeltek egymásra az emberek.
Gondolataiból erőteljes kopogás rántotta ki, mire nagyot sóhajtva dobta az
aláírt aktát az asztalán sorakozó halom tetejére.
- Szabad!
– kiáltott ki, hátra dőlve bőr foteljében, mire nyílt az ajtó, és bátyja jelent
meg, ő pedig meglepetten húzta fel szemöldökét. Az elmúlt években egy,
legfeljebb két alkalommal látogatta itt meg testvére, aki hét évvel volt
idősebb nála, és sosem titkolta, hogy ellenzi, amiért társadalmi köreikhez
méltatlanul, nem öltönyben, nyakkendőben és lakkozott cipőben rója egy bársony
szőnyeggel letakart iroda padlóján a köröket, nagy haszonnal kecsegtető üzletek
után kutatva, hanem egyenruhát húzott, és nevetséges összegért védi a várost. –
Mi járatban erre? – kérdezte fivérét, aki szürke öltönyében, fehér ingében, és
sötétkék nyakkendőjével ezúttal is árasztotta magából az eleganciát, melyet
csak még inkább kihangsúlyozott felsőbbséget sugárzó arckifejezése, és a kék
szemekben megvillanó megvetés, ahogy körbenézett.
- A
tegnap esti bál miatt jöttem – tért azonnal a lényegre Cedrick, miközben
megfogott egy széket, hogy leüljön öccsével szemben, de undorodva húzta el
száját, és nyúlt zakójának belső zsebébe, ahonnan egy hófehér ruhazsebkendőt
húzott elő, abban törölte meg kezét, miközben úgy döntött, inkább állva marad.
– Van róla fogalmad, milyen érzés reggel hatkor arra kelni, hogy Howard Gilbert
magából kikelve ordít a telefonban? – kérdezte látszólag nyugodt hangon,
miközben kihúzta magát, amitől szikár termetén megfeszült a zakó. Ő és Dean
külsőre szinte a megszólalásig hasonlítottak egymásra, ugyanolyan izmosak
voltak mindketten, sötét hajukat apjuktól, míg kék szemüket anyjuktól
örökölték, de ami a természetüket illette, az ég akarva sem teremthetett volna
két ilyen különböző embert. Cedrick egész életében arra készült, hogy átvegye a
családi vállalkozást, elvégezte a közgazdasági egyetemet, és már tinédzser
korában is bejárt apjával a vállalathoz. Akárcsak annak, neki is a pénz és a
hatalom volt az elsődleges érték, míg Dean sokkal inkább hasonlított apai
nagyanyjára. Sosem érdekelte sem a vállalat, sem a pénz, ahogy a társadalmi
rangját is csak felesleges nyűgnek érezte, mely mindig megakadályozta abban,
hogy azt tegye, amihez éppen kedve volt, és ez gyakran szült ellentétet és
heves vitát a két testvér között. – Mégis, hogyan hagyhattad Karen-t ott a
bálon, minden szó nélkül? – kérte számon öccsét Cedrick, mire az megrántotta a
vállát.
- Megvolt
rá az okom! Egyébként pedig, hidd el, mindenkinek jobb volt úgy, hogy nem
szóltam hozzá, mert amit mondtam volna, nem tűrné a nyomdafestéket – válaszolta
rejtélyesen, de hangjából jól kivehető volt az indulat, mire Cedrick
rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.
- Pontosan
tudom, mi okod volt rá! – emelte meg hangját az idősebb férfi – vagyis inkább,
ki! – javította ki magát, miközben megvetőn húzta el száját, figyelmét pedig
elkerülte, hogy Dean szeme összeszűkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése