12.
rész
A
két férfi feszengve nézett egymásra, arcukon látszott, hogy mindkettőjüket
váratlanul érte, hogy kettesben maradtak. Az évek óta fennálló feszültség egy
láthatatlan falat emelt közéjük, mely jócskán megnehezítette, hogy társalgásba
bonyolódjanak. A városban többnyire csak köszöntek egymásnak, és ha hivatalos
ügyben nem kellett szóba állni a másikkal, akkor inkább kerülték, hogy
beszéljenek. Dean mindig is érezte, hogy Clyde nem kedveli, sőt, biztos volt
benne, hogy féltékeny rá, amiért Kate őt ajándékozta meg a szerelmével. Soha
nem hitte el igazán, hogy a fiút csak őszinte, tiszta baráti érzelmek kötik a
lányhoz, és talán ezért nem szerette, ha Clyde Kate körül sündörgött. Ahogy akkor,
most is ugyanúgy irritálta és idegesítette, hogy alig egy napja érkezett haza a
nyomozónő, Clyde máris megjelent. Azt a tényt, hogy ő ugyanúgy keresi a nő
társaságát, figyelmen kívül hagyta, hiszen azzal magyarázta magának, hogy mivel
ők egy párt alkottak, és még mindig szerelmes Kate-be, érthető, ha minél több
időt szeretne vele tölteni. Clyde nyomulása azonban bosszantó volt. Dean unta
meg előbb a beállt, kínos csendet, így megköszörülte torkát.
- Nekem
is mennem kell – szólalt meg, és miközben fejébe nyomta kalapját, az autójához
indult, de amikor be akart szállni, Clyde hangja megállította.
- Hagyd
békén, Lakewood! – utasította határozott hangon a férfi, mire Dean keze megállt
útközben, ahogy kinyitotta az ajtót, és összehúzott szemmel, lassan fordult
felé.
- Hogy
mondtad? – kérdezett vissza, de arcán látszott, pontosan értette, amit hallott,
csak esélyt akar adni Clyde-nak, hogy átfogalmazza, de amaz nagyot nyelve húzta
ki magát, úgy nézett vele farkasszemet.
- Azt
mondtam, hagyd békén! – ismételte meg korábbi kijelentését, és ijedten rezzent
össze, amikor Dean becsapta az ajtót, arcán pedig enyhe félelem suhant át,
ahogy közelebb lépett hozzá. – Bármi is volt köztetek, annak már vége! Évekkel
ezelőtt vége lett! – nyögte nehezen, és fel kellett néznie közben a nála
majdnem egy fejjel magasabb, és jóval izmosabb férfira.
- Bármi
is volt? – húzta fel szemöldökét érdeklődve, mogorva tekintettel Dean –
szerettük egymást, Clyde! Feleségül akartam venni! – tette hozzá, mire a férfi
örömtelenül felnevetett.
- Feleségül
venni? – ismételte meg az elhangzott mondatot még mindig fülsértően magas
hangon nevetve, szinte már hisztérikusan – ne is haragudj, de ezt nehéz elhinni
azok után, amit tettél vele!
- Amit
tettem? – kérdezett vissza értetlenül Dean, miközben érezte, hogy egyre inkább
eluralkodik rajta az indulat, amiért láthatólag ő volt az egyetlen, akinek
fogalma sem volt, mit követett el szerelme ellen, amiért még mindig bűnhődnie
kell.
- Tudod,
sosem bírtam a képedet – vett mély levegőt Clyde, mintha egy évek óta őrzött
titkot vallana be, mire Dean elhúzta a száját.
- Mit
nem mondasz! – jegyezte meg gúnyosan, így egyértelművé téve, hogy tudott a
férfi ellenszenvéről, de Clyde figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, csak
folytatta.
- Sosem
értettem, mit szeretett benned Kate – nézett komolyan a seriff szemébe, aki
némán hallgatta, remélve, hogy kiderül végre, miért ment el annak idején
szerelme olyan váratlanul. – De a legjobb barátja voltam, így csendben
maradtam, annak ellenére is, hogy már az elején borítékolható volt, hogy
bántani fogod!
- Fogalmam
sincs, hogy miről beszélsz, Clyde! Soha nem tudtam volna szándékosan bántani!
Szerettem őt! – tört fel türelmetlenül Dean-ből, mire Clyde gúnyosan húzta el
száját.
- Nyilván
a ti köreitekben simán elférnek az ehhez hasonló húzások, Lakewood, de nálunk
ez megalázásnak számít, érted? – húzta fel szemöldökét sokatmondón, de a
választ nem várta meg, csak folytatta – most pedig megint ugyanerre készülsz!
Eleget bántottad, ne okozz neki még több sebet és fájdalmat! – lépett közelebb
fenyegetőn, de ádámcsutkája idegesen ugrált, amikor Dean komoran összehúzott
szemöldökkel nézett le rá. – Menj el innen, és ne gyere vissza többet! Ne
próbáld feleleveníteni a múltat! Ő láthatólag tovább lépett, kövesd a példáját
– intett fejével a szolgálati autó felé, így jelezve a férfinak, hogy szálljon
be, és menjen el, Dean pedig egy másodpercre elgondolkodott azon, amit mondott.
Talán tényleg nincs értelme abban reménykednie, hogy Kate még szeretheti, talán
tényleg jobb lenne, ha hagyná az egészet, és nem keresné többet – vetődött fel
benne a gondolat, de ugyanabban a pillanatban eszébe jutott, milyen odaadón
simult karjai közé a törékeny, karcsú alak, milyen szenvedélyesen, és perzselőn
viszonozta Kate a csókját, ami szöges ellentétben állt azzal, amit Clyde
állított, hogy Kate számára már nem jelentene semmit.
- Emlékszel,
milyen sokszor kértem tőled tanácsot, Clyde? – kérdezte halványan mosolyogva,
szinte már szentimentálisan, mire a férfi értetlenül ráncolta össze
szemöldökét.
- Miről
beszélsz? Sosem kértél – vakarta meg feje búbját zavartan, mire Dean
elkomolyodott, és egészen közel lépett hozzá.
- Pontosan!
Sosem! Most sem! – szögezte le határozott hangon, de a biztonság kedvéért még
hozzá tette – ne mondd meg, mit tegyek, világos? Ez az egész két emberre
tartozik! Kate-re és rám! Neked semmi közöd hozzá!
- A
legjobb barátja vagyok! – húzta ki magát Clyde, mintha ez elég okot
szolgáltatna arra, hogy beleszóljon Kate életébe, vagy utasításokkal lássa el
Dean-t, mire amaz bólintott.
- Ez
igaz – értett egyet nyugodtan, de amikor már a férfi a szájában érezte volna a
győzelem ízét, elgondolkodva simított végig frissen borotvált állán – vajon
Kate, mit szólna hozzá, ha elmondanám neki, hogy a háta mögött beleavatkozol az
életébe? – tette fel a kérdést, és elégedetten látta, hogy Clyde kényelmetlenül
igazítja meg hófehér ingének gallérját, mintha szorítani kezdte volna a
nyakkendő. Mindketten jól ismerték a nőt, pontosan tudták, milyen független, és
mennyire nem szerette már tinédzserként sem, ha más döntött helyette, vagy az
életével kapcsolatban.
- Miért
mondanád meg neki? – kérdezett vissza válasz helyett idegesen Clyde, mire Dean
megrántotta a vállát.
- Nem
is tudom – emelte égnek a szemét, mintha okokat keresne – egy, mert nem
kedvellek, és mindig is zavart, ahogy Kate-re tapadtál – válaszolta könnyed
természetességgel a hangjában – kettő, nem vagyok udvariatlan, elköszönnék
Kate-től, és persze azt is elmondanám, hogy azért nem jövök többet, mert te
arra kértél, hogy hagyjam békén – mosolygott szemtelenül Clyde-ra, mire az
hitetlenkedve ingatta meg fejét.
- Én
csak jót akarok neki, Dean – sóhajtott szomorkásan Clyde, és szemében annyi
megbánás volt, hogy Dean kezdte sajnálni, miközben folytatta – tudod… a bál
estéjén borzasztóan sírt – nyelt nagyot Clyde és utálta magát azért, amiért
kiadja legjobb barátját annak exének, de muszáj volt megértetnie Dean-nel,
miért kell békén hagynia Kate-et. Dean érdeklődve ráncolta össze szemöldökét,
és türelmetlenül várta a folytatást, miközben amaz tovább beszélt. –
Megkeresett, és zokogva kérte, hogy vigyem haza. Még soha életemben nem láttam
annyira sírni, mint akkor este – ingatta meg fejét, és arcán látszott, most is
maga előtt látja az egészet. – Elhiszem, hogy a számotokra az egész nem volt
több egy jó kis heccnél, de Kate-nek a lelkébe gázoltál – jelent meg harag a
szemében, Dean pedig értetlenül rázta fejét, fogalma sem volt róla, miről
beszél a férfi, hiszen ő nem követett el semmit azon kívül, hogy szerelmesen
várt rá a park bejáratánál, ahogy megbeszélték. – Én csak annyit kérek, hogy
hagyd békén. Nem ezt érdemli, te is tudod – tette hozzá halkan, majd elsétált a
döbbent seriff mellett, beszállt az autójába, és minden további magyarázat
nélkül elhajtott.
- De,
mi a fenét követtem el?! – ütött ingerülten az autó tetejére Dean, éppen akkor,
amikor zsebében megszólalt a mobilja, ő pedig elhúzott szájjal nyúlt utána.
Kedve csak még rosszabb lett, amikor meglátta, ki keresi telefonon ismét. –
Helló Karen – szólt bele nem túl barátságosan, miközben szinte látta maga
előtt, ahogy a vékony, szőke hajú szépség unottan üldögél luxus bútorokkal
berendezett nappalijuk kanapéján, és egy tincsét tekergeti a vörösre lakkozott
körmökben végződő ujjára.
- Oh,
de morci vagy – duruzsolta mézes-mázos hangon Karen, mire Dean égnek emelte a
szemét. Karen-nel megtartani a jó kapcsolatot korántsem volt egyszerű, sőt,
sokszor inkább érezte magát úgy, mint, akit kínoznak, ha beszélgetniük kellett,
de tekintettel arra, hogy a szüleik jó barátságban voltak, tartozott annyival,
hogy megtartja a jó viszonyt, ráadásul a bátyja, Cedrick, elevenen nyúzta volna
meg, ha magára haragítja az egyik legnagyobb befektetőjét.
- Fogd
rövidre, dolgom van! – közölte keményebb hangon, mint szerette volna, de most a
legkevésbé sem volt türelme a nő ostobaságaihoz.
- Jól
van, nem kell mindjárt harapni – durcáskodott Karen, majd hirtelen kacarászni
kezdett – ha mindenképpen meg akarsz kóstolni, annak vannak más módjai is –
csendült fel érzéki kihívás a hangjában, mire Dean nagyot sóhajtott, amit a nő
is észrevett, mert azonnal visszakozni kezdett – nyugi, csak vicceltem! –
jegyezte meg kissé sértett hangon, majd folytatta – a bál miatt hívlak. Arra
gondoltam, mehetnénk együtt, ha van hozzá kedved – javasolta és hangjából jól
érzékelhető volt, hogy azonnali beleegyezésre számít. Annál nagyobb volt a
meglepetése, amikor meghallotta a választ.
- Ne
haragudj, de idén kihagyom a bált – válaszolta Dean nyugodt hangon, mire Karen
felháborodottan kezdett levegő után kapkodni.
- Ezt
nem teheted velem! – kérte ki magának úgy, mintha egy pár lennének, és Dean egy
egész város előtt akarná megszégyeníteni azzal, hogy egyedül kell mennie – a
szüleimnek már azt mondtam, hogy együtt megyünk, és nagyon várják, hogy
találkozzanak veled!
- Karen,
ez nem az én problémám! Miért ígérgetsz a nevemben, ahelyett, hogy előbb
megkérdeznél? – kérte számon, miközben beült a kocsiba, és kalapját az
anyósülésre hajította, majd beletúrt sűrű hajába.
- Talán
azért, mert nem gondoltam, hogy cserben hagy a barátom! – kezdett el hangosan
szipogni Karen, hogy Dean mindenképpen hallja elkeseredettségét, mire az nagyot
sóhajtott.
- Karen,
mi nem… - akart ellenkezni, aztán Cedrick jutott eszébe, és az, hányszor a
lelkére kötötte, hogy véletlenül se bántsa meg Lloyd Gilbert egyetlen lányát,
mert annak a cég issza meg a levét, így nagy levegőt vett, és nyugalmat
erőltetett magára. – Rendben, ott leszek a bálon!
- Csodálatos!
– kiáltott fel olyan hangosan a boldogságtól a nő, hogy Dean-nek el kellett
tartania a fülétől a telefont – együtt megyünk, ugye? – kérdezte a biztonság
kedvéért, mire Dean a ház felé fordította fejét, melynek ajtaja mögött nem
sokkal korábban tűnt el szerelme, és csalódottan húzta el száját, ahogy eszébe
jutott, hogy akivel a legszívesebben menne, az éppen az imént közölte
Clyde-dal, hogy nem lesz ott.
- Igen
– nyögte nehezen – hatkor felveszlek a házatoknál – tette hozzá, majd
megszakította a vonalat, hogy ne kelljen hallgatnia, ahogy Karen felvázolja az
egész este menetrendszerű programját, majd indított, és nehéz szívvel hagyta el
a Reynolds birtok határát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése