13.
rész
Helen
tanácstalanul toporgott unokája szobájának ajtaja előtt, miközben azon
töprengett, mivel tenné a legjobbat. Ha belépne, és megkérdezné Kate-től, mi a
baj, mi hozta ki annyira a sodrából, hogy miután visszaért a lovaglásból, az asztalra
vágott egy borítékot, majd minden magyarázat nélkül, dühösen vágtatott fel az
emeletre, és csapta be maga mögött az ajtót, vagy, ha visszamenne a konyhába,
és megvárná, amíg Kate magától jut arra az elhatározásra, hogy megossza vele,
mi történt odakint az istállónál. Volt egy olyan érzése, hogy unokájának lelki
állapotához meglehetősen sok köze lehet Dean-nek, és hirtelen
lelkiismeret-furdalást érzett, amiért megmondta a férfinak, hogy Kate-et a
lovaknál találja. Talán tényleg nem volt túl jó ötlet hagyni, hogy Dean a nő
után menjen, hagyni kellett volna neki egy kis időt, hogy megbarátkozzon a
gondolattal, hogy ismét találkoztak, de megsajnálta a férfit, aki évek óta
szenvedett Kate hiányától, és abban is biztos volt, hogy unokája is még mindig
szereti Dean-t. Ez egyértelmű volt abból, ahogy egymásra néztek az előző napi
ebéd során, abból, hogy milyen feldúlt volt Kate, miután Dean távozott, és úgy
érezte, a hajnali lovaglásnak is az lehetett az oka, hogy felkavarta a
találkozás. Végül nagy levegőt vett, és halkan bekopogott, majd óvatosan
kinyitotta az ajtót. Nem akarta ugyanazt a hibát elkövetni, mint tíz évvel
korábban, a bál estéjén, amikor unokája legalább ennyire zaklatottan jött haza.
Rettegett tőle, hogy Kate ismét a menekülést választja, összepakol, és ezúttal
talán sosem jön vissza. Kate, mint egy ketrecbe zárt oroszlán rótta a
kilométereket szobájában az ágy és az íróasztal között, miközben
cowboy-kalapjával a térdét csapkodta, és dühösen morgott.
- Szemét
alak! – szűrte fogai között bosszúsan, miközben az ágyra hajította a kalapot,
és háttal állva az ajtónak, megtámaszkodott az ablaknál, így nem láthatta, hogy
Helen időközben belépett a szobába. – Engem csókol, bizonygatja, hogy semmi
sincs közte és Karen között, miközben telefonon hívogatja! Később visszahívlak!
– utánozta utálkozva Dean hangját, Helen pedig elnyílt ajkakkal, döbbenten
nézte unokáját, aki éppen mérgesen csapott az ablakkeretre.
- Megcsókolt?
– csúszott ki a kérdés száján, és hangjából nem tudta elrejteni az örömöt, mire
Kate ijedten fordult hátra, és arca lángvörössé vált, amikor rájött, hogy Nanny
hallotta kirohanásának végét, pont azt a részt, amit nem akart, hogy valaha
megtudjon.
- Nanny?
– nyögte nagyot nyelve Kate, kínosan feszengve – mégis… mióta… khm… -
köszörülte meg torkát, miközben közelebb sétált – mióta állsz itt? – kérdezte
mosolyt erőltetve magára.
- Elég
régóta ahhoz, hogy halljam a lényeget – mosolygott Nanny vidáman – kopogtam, de
meg sem hallottad, gondoltam, bejövök – adott magyarázatot jelenlétére –
szóval! – csapta össze tenyerét kíváncsian – Dean megcsókolt – ismételte meg az
információt, mire Kate lemondón hunyta le szemét, elengedve a reményt arra
nézve, hogy megúszhatja a faggatózást.
- Ne
tulajdoníts neki nagyobb jelentőséget – legyintett látszólag könnyedén, de
nagyanyját nem tudta becsapni.
- Ugyan
már! – fogta meg Kate kezét, és egy határozott mozdulattal ültette le az ágy
szélére, majd ő is mellé telepedett. – Mit éreztél? – húzta fel szemöldökét
várakozón, mire Kate megrántotta a vállát, és igyekezett kiűzni fejéből az
érzést, mennyire jól esett neki a férfi csókja, ölelése.
- Hát…
én… - simított végig homlokán zavartan Kate. Hazudni nem akart, és nem is
tudott volna Nanny-nek, de az igazat sem mondhatta meg neki, hogy mennyire
élvezte a férfi ajkát az övén – én… vagyis mi… tudod, ez olyan…
- Rendben,
jól van – nevetett fel Nanny, megsimogatva unokája kezét – tudom, tudom! –
bólogatott mindent értőn – én is voltam fiatal… - kacsintott rá cinkosan, mire
Kate mérgesen húzta össze szemöldökét. Dühös volt, de nem Nanny-re, hanem
Dean-re, amiért megcsókolta, annak ellenére, hogy Karen-nel alkotott egy párt,
önmagára, amiért hagyta, sőt, visszacsókolta, és igen, Nanny-re is, amiért
elárulta a férfinak, hogy kilovagolt, ezáltal ő teremtette meg neki a
lehetőséget arra, hogy összezavarja.
- Nem!
– pattant fel az ágyról bosszúsan, és újra elkezdett fel és alá sétálni, Nanny
pedig aggodalmas tekintettel figyelte – nem kellett volna megmondanod neki,
hogy kilovagoltam! Miért nem mondtad, hogy még ágyban vagyok? – kérdezte nagyanyja
felé fordulva számonkérőn, mire Nanny ártatlan tekintettel nézett vissza rá.
- Azért,
mert ha feljön a szobádba, úgysem talált volna ott – felelte nyugodtan, mire
Kate döbbenten meredt rá.
- Hagynád,
hogy feljöjjön a szobámba?? – tört fel belőle hitetlenkedve, mire Helen
sértetten nézett vissza rá.
- Természetesen,
nem! – jelentette ki határozottan, majd hirtelen ravaszkásan rámosolygott –
kivéve, ha szeretnéd – kacsintott ismét, mire Kate elgyötörten sóhajtott fel.
- Nanny!
Kérlek! Ne avatkozz bele! – guggolt nagyanyja elé, összekulcsolva kezét, mintha
könyörögne neki – el akarom felejteni Dean-t! Ez a néhány hét, amit itt töltök,
szeretném, ha nyugalomban telne! Nem akarok vele találkozni, és nem akarok vele
beszélni sem, érted?
- Sajnálom,
hogy ilyen rosszul alakult a reggel – simított végig unokája arcán
szeretetteljesen Nanny, ugyanazzal a finom, vigasztaló mozdulattal, mint
gyerekkorában, majd folytatta – én csak jót akartam. Úgy gondolom, volna, miről
beszélnetek… - akadt el egy másodpercre, és tekintetét nem kerülte el, hogy
Kate testtartása megfeszül, de kitartóan folytatta – például a bál estéjéről.
- Arról
nincs, mit beszélni! – egyenesedett fel Kate, és az ablakhoz sétált, Helen
pedig nagyot sóhajtott, és együttérző pillantással követte – tudom, hogy kedveled
őt, és nehezen tudod elképzelni róla, amit meséltem, de…
- Kate!
– szólt közbe Helen halk, határozott hangon – nem kétlem, hogy amit láttál,
megtörtént – kezdett bele mondandójába, miközben elhatározta, hogy ha törik, ha
szakad, végig mondja, ami a lelkét nyomja – de, mit is láttál pontosan? –
kérdezte felhúzott szemöldökkel, és amikor Kate nem válaszolt, csak továbbra is
némán nézett ki az ablakon, folytatta – azt láttad, hogy Karen és Dean
csókolóznak. A háttértörténetet már Karen mesélte el, igaz? Biztos vagy benne,
hogy minden igaz volt, amit mondott? – tette fel ismét azt a kérdést, amit már
előző este is, és amivel már tudta nélkül, kételyeket ébresztett unokájában,
mire Kate tanácstalanul masszírozta meg orrnyergét.
- Mégis,
min változtat már, ha az egész csak egy nyavalyás trükk volt egy számító
libától, hogy szétszedjen minket? – kérdezett vissza, Helen pedig elégedetten
mosolyodott el, mert végre jó úton haladt. Az, hogy Kate maga fogalmazta ezt
meg, azt jelentette, hogy elgondolkodott a lehetőségen, hogy Dean-nek semmi
köze sem volt ahhoz, hogy őt megszégyenítsék.
- Talán
nem változtat a múlton, de sokat változtathat a jövőn – vetette fel, mire Kate
szemöldökét ráncolva fordult felé. – Katie, te nem láttad Dean-t azon a
délelőttön, amikor eljött hozzánk, a bál után – sóhajtott együttérzőn, unokája
pedig meglepetten hallgatta tovább – teljesen összetört, amikor megtudta, hogy
elutaztál. Kétségbeesett volt és elveszett. Azonnal utánad akart menni, de a
szülei nem engedték – tárta szét kezét, így jelezve, hogy ő sem tudott tenni ez
ügyben semmit. – Hosszú éveken át kérdezgette tőlem, hogy miért mentél el.
Gondolod, hogy ha az egész csak egy fogadás miatt volt, és nem szeretett
igazán, akkor mindent hátrahagyott volna, hogy megkeressen Bostonban? – tette fel
a kérdést, amivel megint sikerült összezavarnia Kate-et, akinek azonban
hirtelen ismét eszébe jutott a telefonhívás, és makacsul rázta meg fejét.
- Nem
tudta, hogy kiderült a fogadás! – jelentette ki, de már az ő számára sem tűnt
elég meggyőzőnek, mire Helen bosszúsan fújtatott.
- Nem
fér a fejembe, hogy gyilkossági nyomozóként, hogyan lehetsz ennyire fafejű! –
tört fel belőle mérgesen, mire Kate döbbenten és sértetten nézett le rá.
- Éppen
azért, mert gyilkossági nyomozó vagyok, csak a szememnek és a bizonyítékoknak
hiszek! – vágott vissza ugyanolyan ingerülten – láttam, amikor megcsókolta
Karen-t, most pedig egy párt alkotnak, telefonon hívogatják egymást, és a
legtöbb városi rendezvényen egy párként jelennek meg! – sorolta érveit
nagyanyja ellen, akinek arcára volt írva, mi a véleménye róluk. – Lehet, hogy
hamar ítélkeztem aznap este, de egy valami biztos! Dean Lakewood soha többé nem
fog az orromnál fogva vezetni! – szögezte le határozottan, mire Helen
türelmetlenül pattant fel az ágyról, és karba font kézzel állt meg Kate előtt.
- Karen
Gilbert egy ostoba tyúk, akinek az a téveszméje, hogy ő és Dean egy pár! –
közölte undorral a hangjában, és még mielőtt Kate tiltakozhatott volna,
folytatta – az apja a Lakewood vállalat egyik fő befektetője, Dean nyilván
azért nem küldte el még a fenébe! Soha, egyetlen alkalommal sem adott okot Dean
arra, hogy azt feltételezhessem, hogy Karen-nel van, éppen ellenkezőleg! Biztos
vagyok benne, hogy ez a fiú még mindig halálosan szerelmes beléd, éppen
ugyanúgy, mint tíz évvel ezelőtt, sőt abban is biztos vagyok, hogy te is
szereted még! – hadarta egy levegővel, Kate pedig meglepetten hallgatta a
szóáradatot. – Szóval, leszel szíves úgy viselkedni, mint egy felnőtt, érett
nő, és megbeszélni vele a történteket! – ért mondandója végére határozottan,
mire Kate néhány másodpercig mereven nézett rá, majd megrántotta a vállát.
- Sajnos,
már elment – morogta orra alatt, mint egy durcás gyerek, mire Helen ördögi
mosollyal ajkán nyúlt bele kötényének zsebébe, és halászta elő belőle a Clyde
által hozott borítékot.
- Micsoda
szerencse, hogy hétvégén lesz a Hill-i bál – lobogtatta meg előtte a meghívót,
mire Kate elhúzta száját. – Véleményem szerint, tökéletes alkalom lenne arra,
hogy megbeszéljétek a dolgaitokat, egyetértesz velem? – húzta fel szemöldökét
kérdőn, és arcán látszott, nem ajánlja, hogy unokája ellent mondjon neki.
- Lenne
– ismételte meg Kate, előrevetítve a folytatást, melyet szinte már azelőtt
hallott Helen, hogy elhangzott volna – ha elmennék! – villantott fel egy
magabiztos, szemtelen mosolyt a lány, mire nagyanyja bosszúsan szorította össze
ajkát. – Mivel nem megyek, sajnálatos módon, nem tudok beszélni Dean-nel! –
dőlt el a franciaágyon, kényelmesen keresztbe téve lábait, de Nanny egyetlen
lépéssel ott termett, és határozott mozdulattal lökte le azokat a padlóra.
- Először
is, ne pakold fel a koszos csizmádat a frissen mosott ágyneműre! – rótta meg
unokáját szigorú hangon – másodszor, ez az év legrangosabb eseménye
Lakeville-ben! Mindenki ott lesz, aki számít! – hívta fel Kate figyelmét a bál
fontosságára, mire az gúnyosan húzta el száját.
- Hűha!
Máris riasztom a sajtót! – jegyezte meg unottan, de Nanny mérgesen nézett le
rá.
- Ne
szemtelenkedj! – pirított rá, mire Kate türelmetlenül felsóhajtott.
- Ez
nem szemtelenség, hanem szarkazmus! – igazította ki Nanny-t, akinek csak még
mérgesebben villantak még mindig gyönyörűen, tisztán csillogó szemei, ő azonban
folytatta – próbálom érzékeltetni, hogy nem érdekel a bál, ahogy az sem, kik
lesznek ott! Nem akarok elmenni! – tartotta magát korábbi döntéséhez, de
legnagyobb meglepetésére, nagyanyja arcáról hirtelen eltűnt a bosszúság, és
együttérzésnek adta át a helyét.
- Dean
miatt? – kérdezte halkan, mire Kate nagyot sóhajtott, és szomorúan vonta meg
kecses vállait.
- Dean
és mindenki más miatt – válaszolt ugyanolyan halkan – Nanny, engem soha senki
nem szeretett ebben a városban! Én csak egy elhagyott gyerek voltam, aki nem
kellett sem az anyjának, sem az apjának…
- De
nekem kellettél! – vette két keze közé könnyes szemmel Kate arcát a nő, mire unokája
meghatottan mosolygott rá. – Az életemet is odaadtam volna érte, hogy teljes
családban nőhess fel, de a lányom… - csuklott el a hangja, mire Kate azonnal
bűntudatot kezdett érezni, amiért nagyanyja hibásnak érzi magát gyerekkora miatt.
- Teljes
családban nőttem fel, Nanny – simított végig a kissé ráncos arcon, miközben az
ő szemét is ellepték a könnyek – te és nagyapa voltatok a családom, akiknél
jobbat egy gyerek sem kívánhat! De ezt a városiak nem értették, nekem pedig
semmi kedvem elviselni, hogy most úgy tegyenek, mintha örülnének neki, hogy
visszajöttem – rántotta meg vállát látszólag nem törődöm módon, mire Nanny
kihúzta magát, és letörölte kötényének sarkával könnyeit.
- Sokan
voltak, akik szerettek, Katie – jelentette ki magabiztosan – ők megérdemlik,
hogy újra lássanak, akik pedig nem, azokkal neked sem kell törődnöd! – tette
hozzá meggyőző hangon, mire Kate elmosolyodott.
- Majd
összefutok velük abban a pár hétben, amíg itt vagyok – hárította el a
lehetőséget. – Nincs kedvem mutogatni magam, mint egy bazári majom… megérted,
ugye? – nézett segélykérőn nagyanyjára, aki először némán nézett rá néhány
másodpercig, majd lassan bólintott.
- Ez
az utolsó szavad? – kérdezett vissza a biztonság kedvéért, mire Kate
határozottan intett fejével.
- Igen!
Ne haragudj, de kizárt, hogy elmenjek a bálba! Nincs az a pénz! – jelentette ki
megmásíthatatlan hangon, mire Helen elgondolkodva állt fel, puhán megcsókolta
unokája homlokát, majd elhagyta a szobát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése