Nem menekülhetsz 17. rész

 

17. rész

Kate szemét könnyek égették, amikor a pajtától jó néhány méterre álló, hatalmas fűzfa törzsének támasztotta hátát, és lehunyt szemmel próbált nyugalmat erőltetni magára. A kora esti, nyári szél lágyan cirógatta meg arcát, mintha vigasztalni akarná, miközben ő képtelen volt kiűzni fejéből a képet, ahogy Dean és Karen besétálnak a pajtába, ahogy a nő hozzásimul a férfihoz, akinek csókja még most is az ajkán égett. Nem is értette, miért hagyta magát rábeszélni, hogy eljöjjön, amikor Clyde napokkal ezelőtt figyelmeztette, hogy Karen és Dean mindenhol egy párként jelenik meg. Borítékolhatta volna, hogy a ma este sem lesz kivétel, már csak azért sem, mert amióta az eszét tudta, ez a bál számított a városban a legnagyobb eseménynek, amolyan nyárbúcsúztatónak, amikor az egész város együtt ünnepelt. Gondolhatta volna, hogy Karen, akinek apja az egyik leggazdagabb embernek számított a környéken, és a legbefolyásosabbnak is, nem fogja kihagyni az alkalmat, hogy Dean, a legkapósabb agglegény oldalán vonuljon végig, főleg, mivel a férfi családjának sem volt szégyellni valója, ami a vagyont illeti.

- Ezért mentél el? – rántotta ki gondolatai közül egy mély bariton, mire riadtan rezzent össze, és nyitotta ki szemét. Annyira elmerült a fájdalmában, hogy nem hallotta Dean lépteit közeledni, aki most zsebre dugott kézzel, kibontott nyakkendővel állt előtte. A fehér ing ráfeszült izmos mellkasára, felső gombjait kigombolta, így látni lehetett napbarnított bőrét, szmokingját pedig a vállára vetve nézett rá kérdőn. Sötét hajából homlokába hullott néhány tincs, kék szeme pedig szomorúan csillogott a hold fényében. – Meguntál? A szerelmes úrifiú már nem volt szórakoztató többé? – kérdezte halkan, így utalva rá, amit Kate mondott Karen-nek, és ami a lelkéig hatolt. A tudat, hogy nem jelentett volna többet a nőnek puszta kalandnál, elviselhetetlen volt, de úgy érezte, tudnia kell az igazat.

- Szerelmes? – kérdezett vissza válasz helyett Kate, miközben ellökte magát a fától, és közelebb sétált a férfihoz, aki nagyot nyelt, amikor megérezte a finom illatot, mely körbe lengte volt szerelmét. – Te sosem szerettél, Dean, és kettőnk közül nem én voltam az, aki szórakozott a másikkal – tette hozzá komolyan, megbántott hangon, de amikor el akart menni a férfi mellett, az megfogta karját, és határozottan, de nem túl erősen maga felé fordította.

- Szóval, szerinted, nem voltam szerelmes! – nézett a nőre mérgesen – heteken át próbáltam rávenni magam, hogy megszólítsalak, mert rettegtem tőle, hogy elutasítasz! Éjszakákon át nem aludtam, mert csak arra tudtam gondolni, hogy mikor láthatlak újra! Amikor először megcsókoltalak, kedvem lett volna világgá kürtölni, mennyire szerelmes vagyok! Amikor pedig egymáséi lettünk… - akadt el egy pillanatra, miközben Kate döbbenten hallgatta a szóáradatot, majd folytatta – életem legszebb napja volt, és azóta sem éltem át még csak hasonlót sem! Amikor elmentél, majdnem belepusztultam, és tíz éve várok arra, hogy visszatérj, lássalak, beszéljünk… Ha ez nem szerelem, akkor világosíts fel kérlek, hogy mi az! – tette hozzá indulatosan, mire Kate-et is elfutotta a méreg.

- Ha olyan szerelmes voltál, mint állítod, akkor áruld el nekem, hogy miért Karen-t csókoltad a bálon, a parkban, ahol engem kellett volna várnod? – szegezte neki a kérdést, amit tíz évvel ezelőtt kellett volna feltennie, miközben kitépte a karját a férfi kezei közül, akinek ujjai szinte perzselték meztelen bőrét, Dean pedig elnyílt ajkakkal, döbbenten nézett vissza rá. Álmában sem gondolta volna, hogy Kate meglátta akkor este őket, és most átkozta magát, amiért eszébe sem jutott, hogy ezért mehetett el annak idején. Mivel képtelen volt arra, hogy megszólaljon, Kate azt hitte, az lepte meg ennyire, hogy tudja az igazságot, így folytatta – szerelmes voltam, és boldog. Hittem neked, amikor azt mondtad, te is így érzel – nyelt nagyot, hogy megszabaduljon a gombóctól a torkában, miközben dühösen törölt le egy könnycseppet arcáról, mely árulkodó módon kibuggyant, Dean pedig úgy érezte, hogy a szíve szakad meg, miközben hallgatta. – Elhittem, hogy azért kellek neked, mert különlegesnek tartasz… én elhittem mindent, amit mondtál – nyögte nehezen, mire Dean közelebb lépett hozzá.

- Kate, meg tudom magyarázni, amit akkor láttál – fogta meg két karját, és hangjából hallani lehetett a kétségbeesést, ami csak még nagyobb lett, amikor Kate megrázta a fejét.

- Nem kell – vett mély levegőt, miközben kihúzta magát, és büszkén szegte fel állát – Karen megtette, még aznap este – fűzte hozzá magyarázatképpen, mire Dean gyanakodva, és rosszat sejtve húzta össze szemöldökét.

- Ezt, hogy érted? – kérdezte, mire Kate megvonta vállát.

- Ellentétben veled, neki nem okozott problémát elmondani az igazat – válaszolta látszólag nyugodtan, mintha már nem is számítana az egész, Dean viszont már tudni akarta a teljes történetet. Ő tudta, hogy ártatlan a csókban, sosem lett volna képes ilyet tenni Kate-tel, hiszen őszintén, tiszta szívéből szerette, és szereti a mai napig, de azt akarta, hogy Kate is tisztán lásson. Ehhez azonban, tudnia kellett, mit mondott Karen a nőnek.

- Miféle igazat, Kate? Mit mondott neked? – kérdezte türelmetlenül, mire a nyomozónő hidegen nézett bele a szemébe, ami fájóbb volt, mintha megütötte volna.

- Karen utánam jött aznap este, és elmondta, hogy az egész csak fogadás volt – közölte szenvtelen hangon, annak ellenére, hogy lelke még mindig égett az akkor átélt megaláztatástól. – Csak azért hazudtál nekem szerelmet, mert kihívást jelentettem a számodra, és egy csókban fogadtál Karen-nel, hogy a bálig a tiéd leszek – folytatta, Dean pedig elszörnyedve hallgatta, miközben érezte, ha most itt lenne a közelében Karen, a puszta kezével fojtaná meg. – Épp a fizetés pillanatában érkeztem…

- Az a szőke boszorkány! – sziszegte fogai között mérgesen Dean, majd hirtelen megértette, milyen fájdalmat élhetett át akkor Kate, és együtt érzőn nyúlt álla alá – esküszöm neked Kate, hogy semmiféle fogadást nem kötöttem sem Karen-nel, sem mással! Szerettelek! – nézett mélyen a szemébe, mire Kate érezte, hogy enyhülni kezd a mérge – tiszta szívemből szerettelek, és borzasztóan fáj, hogy ezt el tudtad hinni rólam – tette hozzá szomorúan, mire Kate csüggedten vonta meg vállát.

- Ha Karen egyszerűen elém áll ezzel a történettel, sosem hittem volna neki – vallotta be őszintén, miközben tekintetét nem tudta levenni a szomorúan csillogó kék szemekről, mely tele volt fájdalommal. – De láttalak titeket… és az a csók elég meggyőző volt…

- Meg tudom magyarázni – sóhajtott letörten Dean, mire Kate keserűen elmosolyodott.

- Nem kell – rázta meg fejét elutasítón – már nem számít. Tíz éve volt, semmi szükség rá, Dean.

- De igen, nagyon is szükség van rá! – tartott ki álláspontja mellett határozottan a férfi – nem követtem el semmit, amivel vádolsz, nem fogadtam Karen-nel, és nem én csókoltam meg őt! – jelentette ki kemény hangon, mire Kate nem válaszolt, ő pedig közel lépett hozzá, zakóját a földre hajította, és két keze közé fogva arcát, érintette homlokát a nőéhez.  – Soha nem tudnálak bántani… - Kate megremegett az érintésétől, és nagyot sóhajtott, amikor megérezte ajkán Dean forró leheletét, ahogy tovább beszélt. – Kérlek szépen, Kate! Hinned kell nekem! – suttogta elgyötört hangon, miközben ajkával puhán érintette meg a nőét, aki lehunyta szemét, ő pedig felbátorodva attól, hogy Kate nem lökte el magától, ismét ráhajolt az ajkára, és ezúttal hosszabban csókolta meg. Nyelvét finoman húzta végig alsó ajkán, és felsóhajtott, amikor megérezte, hogy Kate engedékenyen nyílik meg előtte. Gondolkodás nélkül vette birtokba az ajkait, és lágy lassúsággal invitálta érzéki táncra, miközben karját a karcsú derék köré fonta, és egészen szorosan húzta magához szerelmét. Szíve a torkában dobogott, amikor megérezte, hogy Kate karjai ösztönösen karolják át nyakát, és hozzásimul, ujjai pedig beletúrnak tincsei közé tarkóján. Miközben csókjuk egyre szenvedélyesebbé vált, Dean keze végig vándorolt a nő hátán. Ujjai becéző lassúsággal futottak végig gerince mentén, majd nyakára kúszott tenyere, ajka pedig egy másodpercre sem vált el a nőétől. A pajtából kiszűrődő zene el sem hatolt hozzájuk, a külvilág megszűnt a számukra, csak ketten voltak, és a vágy, mely egyre inkább elhatalmasodott rajtuk. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Dean szaporán lélegezve nézett bele a vágytól csillogó zöldes-kék szemekbe. – Kate én… - fogott volna bele, hogy elmondja, még mindig ugyanúgy szereti, mint évekkel ezelőtt, amikor hirtelen egy hang hatolt el fülükig.

- Szóval itt vagy! – jelent meg Clyde, mire gyorsan eltávolodtak egymástól, Kate pedig zavartan tűrte füle mögé tincseit, és hálás volt az éjszaka sötétségének, mely elrejtette Clyde kutató tekintete elől pír borította arcát. – Már mindenütt kerestelek, aggódtam érted – magyarázta a férfi a jelenlétét, de mivel továbbra sem szólalt meg egyikük sem, zavartan köszörülte meg torkát. – Rosszkor jöttem? – kérdezte feszengve, mire Kate megrázta a fejét.

- Dehogy – nyelt nagyot, és csak remélni merte, hogy legjobb barátja nem sejti, mit műveltek néhány másodperccel korábban Dean-nel, már csak azért is, mert még ő maga sem tudta, miért tette, így nehéz lett volna magyarázatot adni rá. – Mi csak… beszélgettünk – fonta karba mellkasa előtt kezeit, miközben szinte észrevétlenül távolodott el még messzebbre Dean-től, akinek figyelmét viszont nem kerülte el a mozdulat, és fájdalmasan ingatta meg fejét.

- Értem – bólintott lassan Clyde, mint, aki nem igazán akarja elhinni, amit hallott, végül nagy levegőt vett, és úgy döntve, hogy ez nem tartozik rá, könnyedén mosolygott Kate-re – hiányolnak a partiról azok, akik még nem tudtak rendesen kipletykálni! – nevetett vidáman, mire Kate elhúzta a száját.

- Égek a vágytól, hogy témát szolgáltathassak, de azt hiszem, erőt veszek magamon és inkább hazamegyek – felelte enyhe iróniával a hangjában, és anélkül ment el Dean mellett, hogy egy pillantást is vetett volna rá. Képtelen volt a szemébe nézni azok után, amit hallott tőle, és ami történt kettőjük között. Egyedül akart lenni, időre volt szüksége, hogy megeméssze, átgondolja a dolgokat, nemcsak a ma estét, hanem azt is, ami tíz évvel ezelőtt történt, és amit megtudott, ehhez pedig leginkább Dean-től kellett távol lennie. A közelében képtelen volt józanul gondolkodni, ha a karjaiba vette, vagy megcsókolta, megszűntek az ész érvek, az érzékei vették át a hatalmat, ezt viszont nem hagyhatta.

- Elvigyelek? – szólt utána Clyde, mire Kate megfordult, és megrázta fejét.

- Nem kell, autóval jöttem – válaszolta nyugodtan, így elutasítva az ajánlatot, mivel egyáltalán nem vágyott rá, hogy legjobb barátja, régi szokásához híven, arról faggassa, mi történt közte és Dean között a fűzfa tövében.

- Rendben, akkor Donaldot és Helent majd én hazaviszem – bólintott a férfi beleegyezőn, mire Kate elgyötörten sóhajtott fel, ahogy neki is eszébe jutott, hogy egy kocsival jött nagyanyjával.

- Ne! Nem akarom Nanny-t ilyen helyzetbe hozni – rázta meg fejét, miközben elgondolkodva simított végig homlokán. – Bemegyek, elköszönök tőle, aztán mehetünk – egyezett bele mégis a fuvarba, mire Dean úgy érezte eleget hallgatott.

- Nem szükséges! – jelentette ki határozottan, mire mindketten meglepetten fordultak felé – én szívesen elviszlek. Legalább folytathatnánk a beszélgetést… - húzta fel szemöldökét várakozón, remélve, hogy Kate nem akarja csak így lezárni azt, ami történt, de legnagyobb sajnálatára Kate elutasítón rázta meg fejét.

- Köszönöm, de nem szükséges – hárította el az ajánlatot rezzenéstelen arccal Kate – amúgy sem szeretném, ha Karen megorrolna rád emiatt – szúrta oda csípősen, így utalva rá, hogy bár Dean azt állította, sosem volt semmi köze Karen-hez, ennek ellentmond az, hogy együtt érkeztek a partira, mire Dean mérgesen szorította össze száját.

- Nem érdekel Karen! Nagy lány már, megoldja majd, hogy hazajusson! – jelentette ki, majd közelebb lépett a nőhöz, és karjánál fogva húzta magához közelebb, eltávolodva Clyde-tól, hogy az ne hallja, amit mond neki. – Beszélnünk kell Kate! Kérlek!

- Nem, Dean! Nem kell! – válaszolta határozottan a nyomozónő – menj vissza Karen-hez – tette hozzá, majd a választ meg sem várva, kihúzta kezét a férfi ujjai közül, és a pajta irányába sietett, Clyde pedig hosszú léptekkel követte. Dean nagyot sóhajtva nézett utánuk, majd dühösen ütött ököllel a fűzfa törzsébe, mely néma tanúja volt szenvedélyes csókjuknak, amikor még azt hitte, minden elrendeződhet, visszakaphatja szerelmét.