14.
rész
Kate
aprólékos mozdulatokkal öblítette le hideg vízzel az utolsó edényt, miután
végzett a mosogatással, miközben azon tanakodott, hogy nem ártana megfuttatni
egy kicsit Acapulco-t. Bízott benne, hogy a lovaglás megint jótékony hatással
lesz rá, és segít elfelejteni a csókot, mely két napja nem ment ki a fejéből.
Még mindig nem értette, hogyan lehet most is ugyanolyan hatással rá Dean, mint
tinédzser korában. Ahogy akkor, most is beleremegett egyetlen érintésébe, a
csókja teljesen felkavarta, és legszívesebben egész hátralévő életét a
karjaiban töltötte volna. Mérgesen szorította össze száját, és helyezte a
csepegtetőbe a tányért, amiért megint a férfi körül forognak gondolatai, éppen
akkor, amikor hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Biztos volt benne, hogy
Nanny érkezett haza a délelőtti bevásárlásból.
- Katie!
Merre vagy? – hallotta meg hangját, ahogy a nappaliból az emelet felé kiabált,
mire kezét törölgetve lépett a konyha boltíves átjárójába.
- Itt
vagyok! A konyhában! – kiáltott ki, nagyanyja pedig néhány lépéssel átszelte a
nappalit.
- Támadt
egy zseniális ötletem! – állt meg előtte izgatottan, és arcán látszott, alig
várja már, hogy beavassa tervébe unokáját, akinek rossz érzése támadt, ahogy
végig nézett az asszonyon.
- Hallgatlak
– huppant le az étkező asztal melletti székre a nyomozó, Nanny pedig fel-alá
kezdett járkálni a konyhában.
- Sokat
gondolkodtam a bálon – kezdett bele, Kate pedig égnek emelte szemét, és
lélekben felkészült egy újabb vitára, mely az elmúlt két napban már
rendszeressé vált közöttük. – Arra jutottam, hogy teljesen igazad van! –
jelentette ki határozottan, mire unokája meglepetten húzta fel szemöldökét.
- Tényleg?
– kérdezte gyanakvón összehúzott szemmel. Meglehetősen furcsállotta ezt a
hirtelen jött engedékenységet, már csak azért is, mert eddig valahányszor szóba
került a téma, Nanny mindig megpróbálta meggyőzni róla, hogy el kellene mennie
a bálba.
- Tényleg!
– erősítette meg Helen, Kate pedig meg sem lepődött, amikor folytatta –
tökéletesen igazad van abban, hogy ezen a bálon olyan emberekkel is találkoznod
kell, akik nem kedveltek téged. Megértem, hogy nem vágysz erre – ült le vele
szemben az asszony és megértőn simított végig a nyomozó összekulcsolt kezein,
aki még mindig nem mert fellélegezni. Egy belső hangocska és a sok évnyi
tapasztalat azt súgta, hogy nem nyugodhat meg.
- Miért
érzem azt, hogy a zseniális ötletednek én egyáltalán nem fogok örülni? –
kérdezte óvatosan, és ahogy meglátta Helen széles mosolyát, már tudta, hogy nem
tévedett.
- Rendezek
neked egy „Isten hozott Itthon, Kate!” – partit! – közölte elszánt,
boldog mosollyal az arcán, mintha ez lenne az évszázad ötlete, mire unokája
döbbenten meredt rá.
- Tessék?!
Hülyéskedsz velem? – kérdezett vissza, és hangjából jól kivehető volt, hogy ezt
talán még borzasztóbbnak találja, mint a Hill-i bálon való részvételt.
- Nem
viccelek – rázta meg fejét Helen – gondolj csak bele! Nekünk is van pajtánk! Kitakarítjuk,
feldíszítjük, az ajtó fölé kerülne egy hatalmas felirat, lufik mindenhol,
hatalmas torta… - melegedett bele egyre jobban, és figyelmét nem kerülte el,
hogy Kate egyre sápadtabb lesz, pont úgy, ahogy elképzelte. – Te döntöd el, kit
hívsz meg, így csak olyanok lennének itt, akiket szeretsz! Mit szólsz hozzá? –
húzta fel kérdőn a szemöldökét, és várakozón nézett Kate-re, aki hitetlenkedve
rázta meg fejét.
- Nanny…
- fogott bele óvatosan – gondolod, hogy ha attól pánikrohamot kapok, hogy
néhányan megnéznének a Hill-i bálon, akkor az jobb ötletnek tűnik, hogy egy
partit adjunk a tiszteletemre? – kérdezte sokatmondó hangsúllyal, miközben arra
gondolt, hogy legjobb lenne, ha összecsomagolna, és meg sem állna Boston-ig, de
a lehetőségre, hogy visszamenjen oda, kiverte a hideg veríték. Pihenni jött
ide, el akarta felejteni mindazt, ami ott történt vele, szüksége volt a
távolságra, és még nem érezte készen magát arra, hogy visszamenjen.
- Igen,
ebben lehet valami – bólogatott megértőn Helen, de amikor Kate már
megkönnyebbülten fellélegezhetett volna, folytatta – talán mégis a bál lenne a
jó megoldás, nem gondolod? – húzta fel kérdőn szemöldökét. – Így egy füst alatt
letudod a kötelező pofavizitet, és legalább engem is megkímélnél a készülődés
terhétől, ami egy parti szervezésével jár – tette hozzá, Kate pedig értetlenül
nézett vissza rá.
- Miért
kell választanom? Miért nem lehet opció, hogy nem megyek, és nem szervezünk
partit sem? – mosolygott nagyanyjára feszengve, mire az szomorúan sóhajtott.
- Persze,
így is dönthetsz – biggyesztette le száját, és Kate máris kezdte rosszul érezni
magát – én csak… tudod, olyan régen jártál itthon, és nagyon vártam ezt a bált.
Szerettem volna azzal a két emberrel menni, akit nagyon szeretek… te és Donald
– nyelt nagyot, majd nagy levegőt vett, és felpattant a székből – semmi baj!
Megértem az érveidet! – jelentette ki, és hangjában már nyoma sem volt a korábbi
szomorúságnak, mintha egyetlen mozdulattal lerázta volna magáról az érzelmeket,
Kate azonban egyre nagyobb bűntudattal nézte, ahogy törölgetni kezdi a
konyhapultot, azt a pultot, amit csak pár perccel korábban törölt át ő is.
- Rendben
– szűrte fogai között bosszúsan, és nem is értette, miért lepődik meg, hogy
nagyanyja végül elérte, hogy elmenjen a bálba, mire Helen boldog mosollyal az
arcán fordult felé.
- Rendben?
Ez azt jelenti, hogy mégis csak eljössz? – kérdezte a biztonság kedvéért, és Kate
már éppen bólintani akart, amikor hirtelen elmosolyodott.
- Rendben…
azaz, szívesen elmennék, de… - tárta szét kezét sajnálkozva, aminek azonban
ellentmondott a széles mosoly arcán, ahogy eszébe jutott, miért nem tud elmenni
az esti eseményre. – Sajnos, Bostonban nem igazán szoktam ilyen helyekre járni,
és egyetlen alkalomhoz illő ruhám sincs – húzta el száját, de arcán látszott,
mennyire elégedett magával, de zavartan ráncolta össze szemöldökét, amikor
Helen felpattant és a nappaliba sietett.
- Micsoda
szerencse, hogy ma a városban jártam! – kiáltott be, Kate-nek pedig balsejtelme
támadt, mely azonnal beigazolódott, amikor az asszony egy hatalmas dobozzal a
kezében jelent meg ismét. – Ezt egy üzlet kirakatában láttam meg, és nem tudtam
ott hagyni! Szerintem, csodásan állna rajtad – nyitotta fel a dobozt olyan
izgatottan, mint egy kis gyerek a karácsonyi ajándékot, mire Kate gyanakodva
nézett végig rajta.
- Te
előre tudtad, hogy így döntök majd! – szembesítette Helen-t azzal, hogy rájött,
a parti szervezésének ötlete csak egy trükk volt, hogy rávegye, mégis vele
tartson a bálon. Nyilván ismerte őt annyira, hogy tudta, a bál lehetőségénél
csak az riasztóbb a számára, ha egy olyan partin kell részt vennie, ahol
kimondottan ő a főszereplő.
- Nem
– rázta meg ártatlan arccal fejét Nanny – csak reméltem – kacsintott cinkosan,
miközben végre megbirkózott a dobozt lezáró madzaggal, és lehajítva egy székre
annak tetejét, kiemelte a ruhát.
- Ez
aljas és számító, és… - háborgott sértetten Kate, de elakadt a szava, amikor
meglátta az egyenes szabású, ujjatlan, fekete egész ruhát. Kétségtelenül
gyönyörű volt, az apró, aranyszínű kövek úgy csillogtak, ahogy ráesett a nap
fénye, mint éjszakai égbolton a csillagok, de ahogy tekintete végig vándorolt
rajta, meglátta a V-kivágást, mely teljesen szabadon hagyta volna a nyakát. – Ezt
én… nem vehetem fel – nyögte nehezen. – Nem állna jól – tette hozzá nagyot
nyelve, mire Nanny, aki azt hitte, azért akadt el unokája szava, mert annyira
tetszik neki a ruha, és meghatódott a figyelmességétől, ellenkezve rázta meg
fejét.
- Ne
beszélj butaságokat! – közölte határozottan, ellenvetést nem tűrő hangon –
gyönyörű vagy, ez pedig éppen a te méreted!
- Az
lehet, de én jobban örülnék egy olyan ruhának, ami… - próbált volna ellenkezni,
de eredménytelenül, mert Helen egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta.
- Ez
volt az utolsó darab, hiába is mennél be a városba, nem kapnál másikat –
jelentette ki nyugodt hangon, és arcán látszott, neki kétsége sincs afelől,
hogy tökéletes ruhát választott unokája számára, majd folytatta – mindenkit meg
fog enni a sárga irigység, legfőképpen Karent, ha meglátnak ebben a ruhában –
tette hozzá elégedetten mosolyogva, mire Kate elhúzta száját.
- Köszi,
Nanny – sóhajtott fel elgyötörten – amúgy is alig vártam az estét, most, hogy
megemlítetted Karent, alig bírok magammal – jegyezte meg szarkasztikusan, majd
a választ meg sem várva, kikapta nagyanyja kezéből a ruhát, és felmasírozott az
emeletre, Nanny pedig elégedetten csapta össze tenyerét. Csak remélni merte,
hogy Dean is ott lesz a bálon, és végre lesz esélye a két fiatalnak megbeszélni
a tíz évvel korábban történteket.
Kate
fintorogva nézett végig magán a tükörben, miközben százszor is elátkozta magát,
amiért nem volt elég határozott, hogy ellent mondjon nagyanyjának. A fekete
egész ruha tökéletesen követte testének karcsú vonalát, térd fölötti hosszúsága
pont elég volt ahhoz, hogy ráirányítsa a figyelmet lábaira, a pántok
ránctalanul simultak kecses vállára, a V-kivágás pedig kiemelte telt kebleit,
és nyakát. Az összképet csak a forradás rontotta el, aminek látványa megint
eszébe juttatta, miért is nem volt jó ötlet elfogadni a ruhát. Alsó ajkát
rágcsálva, tanácstalanul nézett körbe a szobában, hogy valami használhatót
keressen, amivel el tudja rejteni a sebhelyet. Éppen elég volt megküzdenie
azzal, hogy az összes figyelem rá irányul majd, egyáltalán nem hiányzott még
hozzá az is, hogy a hegről kérdezősködjenek, vagy rosszabb esetben nem
kérdeznének, csak a háta mögött találgatnának. Mialatt kihúzta az összes
fiókot, és feltúrt mindent, rossz kedvűen állapította meg, hogy a ruhái között
található kendők egyike sem illett az elegáns ruhadarabhoz, melyhez Nanny-től
még egy magas sarkú cipőt is kapott. Végül hirtelen elmosolyodott, és feltépve
szobája ajtaját, meg sem állt Helen szobájáig. Szerencséjére az asszony már a
nappaliban várta Donald-ot, így nyugodtan kutathatta át fiókjait. Néhány
perccel később, elégedetten szorított rá kezével egy hosszú, fekete
selyemsálra, majd zsákmányával felszerelkezve, visszasietett a szobába, ahol a
tükör előtt körbe tekerte nyakán, a felesleget pedig hagyta, hogy hátára
lógjon, melyet szintén szabadon hagyott a ruha szabása.
- Készen
vagy, Katie? – hallotta meg nagyanyja hangját a lépcsőfordulóból.
- Máris
megyek! – kiáltott vissza, majd még egy utolsó, ellenőrző pillantást vetett
magára a tükörben, ellenőrizve, hogy semmi nem látszik a forradásból, aztán
nagy levegőt vett, és felvértezve magát az estére, elhagyta a szobát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése