8.
rész
Kate másodpercekig csak hallgatott,
Helen egyáltalán nem lehetett biztos benne, hogy ezúttal megnyílik neki, de
legnagyobb meglepetésére, amikor már elkönyvelte volna, hogy most sem fogja
megtudni, mi történt akkor este, Kate váratlanul belefogott.
- Sosem
értettem, miért engem választott – szólalt meg halkan, miközben gondolatban
visszarepült a múltba. – Nem volt bennem semmi, ami egy olyan srácot
érdekelhetett, mint Dean Lakewood. Ő jóképű volt, sármos, okos és vicces.
Minden lány őt akarta a suliban, de mégis tőlem kért randit, én pedig úgy
éreztem, hogy szeret… mármint… úgy igazán… - csuklott el a hangja, miközben
szégyenkezve gondolt rá, milyen ostoba is volt akkor. – Különlegesnek éreztem
magam… - jelent meg keserű mosoly az arcán, mire Helen együttérzőn simított
végig karján.
- Így
is volt, Katie – simogatta haját nyugtatólag Nanny, úgy, mint régen,
gyerekkorában. Abban az időben, amikor a legnagyobb fájdalma az volt, hogy
elesett biciklivel, befutott a házba, Nanny a karjába vette, és addig
simogatta, amíg abba nem hagyta a sírást, ő pedig bármit megadott volna érte,
ha most is működne ez a varázserő. -
Szívből szeretett téged… és különleges voltál!
- Én
is ezt hittem – húzta el száját keserűen – egészen a bál estéjéig – nyelt
nagyot, Nanny pedig türelmesen várta, hogy folytassa – úgy beszéltük meg, hogy
az iskola mögötti parkban találkozunk, így ott kerestem először – vett mély
levegőt, hogy folytatni tudja, miközben szemei előtt megint megjelent a kép,
olyan élesen, mintha csak tegnap történt volna – boldog voltam, és naivan
szerelmes – ingatta meg fejét csalódottan – arra viszont nem számítottam, hogy
amikor odaérek, azt látom majd, ahogy Karen-nel csókolóznak – akadt el a
hangja, mire Nanny döbbenten nézett le rá.
- Karen-nel?!
– tört fel belőle felháborodottan, mire Kate szomorkásan bólintott – nem lehet,
hogy valami tévedés… úgy értem, mivel magyarázta Dean?
- Semmivel
– vonta meg vállát Kate – ő nem látott, háttal állt a bejáratnak – válaszolta a
nyomozónő nyugodtan – Karen észrevett. Amikor elindultam, hogy megkeressem
Clyde-ot, és hazajöjjünk, utánam jött, hogy megmagyarázza a csókot – vett mély
levegőt, mert most következett talán a legfájóbb emléke annak az estének – azt
mondta, ez a csók pusztán egy fogadás díja volt, amit a nyertes behajtott rajta
– nyelt nagyot, hogy legyőzze rosszullétét, mely most is megkörnyékezte a
tudatra, hogy mit művelt vele Dean.
- Fogadás?
Díj? Miről beszélsz? – záporoztak Nanny kérdései, miközben rosszat sejtve
nézett unokájára, aki megköszörülte torkát.
- Karen
azt mondta, Dean kihívást keresett… minden lány örömmel mondott volna igent
neki bármikor és ez untatta – mesélte nehéz szívvel – én voltam az egyetlen,
aki figyelmen kívül hagyta – tette hozzá maró öniróniával, miközben keserűen
mosolyodott el – túl magamnak való voltam, nem igazán barátkoztam senkivel,
Dean pedig úgy érezte, igazi kihívás lehet engem meghódítani. Mivel a többiek,
Karen és az udvartartása nem hitte el, hogy sikerülhet, fogadást kötöttek, hogy
a bálig az övé leszek, a díj pedig egy csók volt Karen-től – sóhajtott mélyet,
remegő gyomorral – éppen azt láttam meg, amikor Karen fizetett… - tette hozzá,
miközben szeméből kibuggyant egy könnycsepp, melyet egészen addig
visszatartott, Helen pedig letaglózva ült a kanapén. Percek teltek el, mire meg
tudott szólalni.
- Erről
nekem fogalmam sem volt, Kate – simított végig döbbenten homlokán az asszony –
ha tudtam volna… - akadt el egy másodpercre, miközben belegondolt, hogy ő ezt
az embert fogadta a bizalmába, őt tekintette barátjának. Amikor azonban, felrémlett
előtte Dean arca, ahogy kétségbeesetten, könnyes szemekkel áll a verandán, és
Kate-et keresi, a megtört tekintet, amikor rájött, hogy a lány Bostonba
utazott, a gyötrő kérdések, ahogy választ keresett a miértekre, és az, ahogy
saját fülével hallotta, hogy a szüleivel vitatkozik telefonon, mert mindenáron
a lány után akart menni, kétségek ébredtek benne a történet hitelességét
illetően. – Mondd csak, biztos vagy benne, hogy minden úgy történt, ahogy Karen
állítja? – kérdezte óvatosan, és amikor nem kapott választ, folytatta – lássuk
be, Karen olyan, mint az anyja – húzta el száját megvetőn – sosem állt távol
tőle a gonoszkodás és az intrika, ahogy azt is mindenki tudja, hogy bármit
megadott volna, ha Dean az ő kegyeit keresi. Nem gondolom, hogy fogadáshoz
kötötte volna, hogy Dean megcsókolhassa. Ha engem kérdezel, Dean-nek a kisujját
sem kellett volna mozdítania, hogy Karen az övé legyen…
- Mit
akarsz ezzel mondani? – nézett rá összeráncolt szemöldökkel Kate, mire lassan
megvonta a vállát.
- Nem
is tudom… talán nem ártana Dean verzióját is meghallgatni, nem gondolod? –
vetette fel tűnődve, és örömmel látta, hogy unokája néhány másodpercig
elgondolkodik azon, amit mondott, így tovább ütötte a vasat – nyomozó vagy
kislányom! A munkád során sem alapozol egyetlen vallomásra, igaz? Szépen
utánajársz, hogy mennyiben fedi a valóságot, van-e bizonyíték…stb. Esetleg,
megpróbálhatnád ezt a módszert ebben az esetben is – javasolta szelíden, de Kate
megrázta fejét.
- Most
már teljesen mindegy – vett mély levegőt Kate, majd lerúgta maga elől a
takarót, a kanapé előtti asztalkára helyezte a tejet, és felállt, így jelezve,
hogy részéről befejezte a beszélgetést – még, ha Karen ki is találta az
egészet, már nem számít. Clyde elmondta, hogy a bál óta egy párt alkotnak, és azt
hiszem, ez többet mond mindennél – tette hozzá, majd mielőtt nagyanyja bármit
mondhatott volna, a lépcső irányába indult, de még hálásan rámosolygott
Nanny-re – köszönöm a tejet. Jó éjt! – búcsúzott el, mire nagyanyja bólintott.
- Jó
éjt, kicsim – köszönt el ő is, de még akkor is a kanapén ült, és gondolkodott,
amikor hallotta, hogy unokája bezárja maga mögött szobájának ajtaját. Ismerte
Karen-t és ismerte Dean-t is, mindkettőt gyerekkoruk óta, és teljesen biztos
volt benne, hogy Kate és a férfi egy gonosz cselszövés áldozatai lettek, ő
pedig elhatározta, hogy helyrehozza ezt a dolgot. A két szerelmesnek egymás
mellett volt a helye, őt pedig nem abból a fából faragták, hogy feladja. Miután
ezt végig gondolta, elégedetten mosolyodott el, és indult ő is saját szobájába,
hogy nyugovóra térjen.
Kate
fáradtan nyomott el egy ásítást, miközben kilépett a fürdőszobából szokásos
pólójában és rövid nadrágjában. Bármennyire is szerette volna, fejéből nem
tudta kiűzni Dean-t, a találkozásukat, sem azt, amit Clyde mondott. Egyszerűen
nem értette a saját érzéseit. Hogyan lehetséges az, hogy mindazok után, amit
tett ellene a férfi, ő mégis vágyakozott a csókjára, ölelésére, és az istálló
előtt majdnem hagyta, hogy megcsókolja? – tette fel magának a kérdést, majd
bosszúsan sóhajtott nagyot. A tény, hogy Karen és Dean egy párt alkottak
egyértelművé tette a számára, hogy a férfi most is csak nyilván szórakozni
akar, kíváncsi rá, hogy vajon ezúttal is sikerülne-e meghódítania, ő azonban
szilárdan elhatározta, hogy hiába próbálkozik. Az ablakhoz sétálva kitárta azt,
és mélyet szippantott a kellemesen friss, esti levegőből, orrába pedig
bekúszott a megszokott, vidéki, nyár végi illat. A hold kékes fénye adott annyi
világosságot, hogy ne kelljen lámpát kapcsolnia, így anélkül talált el ágyáig,
hogy akár egyetlen bútor is az útját állta volna. Mosolyogva gondolt rá, milyen
megnyugtató számára a megszokott illat, a tücskök ciripelése, mely felidézte
benne azokat az estéket, amikor nagyszüleivel késő estig üldögéltek a verandán,
vagy a tűz mellett beszélgettek a fakunyhónál. Egy csipetnyit sem hiányzott
neki Boston, az autók hangos tülkölése, a mentőautó vagy rendőr sziréna, vagy
az, hogy az éjszaka közepén felriasszák egy gyilkosság miatt. Ahogy
elhelyezkedett a takaró alatt, a kellemes emlékeket felváltotta a szokásos
szorongás. Bár borzasztóan fáradtnak érezte magát, és kimerítette a hosszú út
Boston-tól Lakeville-ig, a gondolat, hogy le kell hunynia a szemét, és aludni
fog, félelemmel töltötte el. Három hete minden egyes éjjel újra élte azt az
estét, mely örökre nyomott hagyott rajta, ő pedig küzdött az álmosság és
fáradtság ellen. Legnagyobb meglepetésére azonban, amikor lehunyta szemét, nem
a sötét alagsor jelent meg előtte, hanem egy átható kék szempár, egy sármos,
csibészes mosoly. Dean-t látta maga előtt, ahogy ránevet, hallotta hangját,
amint közel hajolva hozzá, azt suttogja, még mindig ugyanúgy szereti, mint
régen. Észre sem vette, és a szorongás megszűnt, egyre lassabban lélegzett, míg
végül elnyomta az álom. Fogalma sem volt, mennyit alhatott, de az óra számlapja
hajnali öt órát mutatott, amikor szaporán kapkodva a levegőt, verejtékező
homlokkal a saját fojtott kiáltására ébredt. Szíve vadul kalapált, torka
kiszáradt, keze pedig remegve nyúlt nyakához, és simított végig a forradáson.
Szinte újra érezte, ahogy az orvosi szike a húsába vágott, felhasítva bőrét, a
meleg vér pedig, mint egy kis patak folyt végig nyakán, le, egészen a
mellkasáig, miközben ő minden erejével azért küzdött, hogy kiszabaduljon az
erős karok fogságából. Miközben nagyot sóhajtott, és megrázta fejét, hogy
kiűzze belőle a szörnyű képeket, a rekedtes suttogás hangját, ledobta magáról a
takarót, a fürdőszobába ment, és a zuhany alá állva, hideg vizet engedett
felhevült bőrére. Fejét lehajtva érintette homlokát a hűvös csempének, miközben
keze ökölbe szorult, és fogát összeszorítva átkozta a pillanatot, mely örökre
megváltoztatta az életét. Háromnegyed órával később sokkal nyugodtabban állt az
ablak előtt, és a felkelő nap első sugarait figyelte, melyek szép lassan
aranyozott fénybe vonták szobáját. A nyitott ablakon át hallhatta a madarak
kora reggeli csiripelését, a lágy szellő elvitte hozzá az istállóban nyerítő
lovak hangját, ő pedig már tudta, mire van szüksége. Sietve belebújt
farmerjába, felkapott magára egy piros-fehér kockás inget, felhúzta lábára
cowboy-csizmáját, és az ajtó irányába indult. A fiókba nyúlva ezúttal egy piros
kendőt halászott elő, és csak úgy, mint egy nappal korábban, ezt is körbe
tekerte nyakán, elrejtve a világ, de legfőképpen Nanny elől a forradást, majd
leemelte az egyik, falra erősített szegről khaki színű cowboy-kalapját, és
amilyen halkan csak tudta, elhagyta a házat, majd meg sem állt az istállókig.
Már messziről hallotta, és ezer közül is felismerte volna Acapulco nyerítését,
amikor pedig belépett, a csodaszép, koromfekete kanca türelmetlenül kezdett
toporogni, mintha emlékezett volna az ígéretre, amit előző nap tett neki
gazdája.
- Kate!
– hallotta meg Phil Russel hangját, az intézőét, aki azóta vezette a farmot,
mióta ő az eszét tudta, és aki legalább olyan fontos helyet töltött be a
szívében, mint nagyapja, annak halála után pedig szinte teljesen kitöltötte az
űrt, mire odafordította fejét, és mosolyogva ölelte meg a férfit. – Sajnálom,
hogy nem üdvözölhettelek tegnap, de el kellett utaznom, és csak késő éjszaka
értem haza – szabadkozott a szikár termetű, 50-es éveinek végén járó férfi,
mialatt alaposan megszorongatta. Sötét haját, melyben bőven akadtak már ősz
szálak, sötétbarna, elnyűtt kalap alá rejtette, melyen jól látszott, hogy évek
hosszú sora óta hordja a fején, kék farmeringje fölött színben a kalaphoz
tökéletesen passzoló bőrmellényt viselt, melynek zsebéből kidudorodott
cigarettás doboza.
- Semmi
baj, Phil – simított végig a széles, izmos mellkason szeretettel Kate, ő pedig
kedvesen futtatta végig rajta pillantását.
- Meg
kell mondjam, egyáltalán nem úgy nézel ki, mint egy bostoni nyomozó – tolta
feljebb homlokáról a kalapot a férfi, úgy vakarta meg haja tövét – sokkal
inkább, mint egy vidéki cowgirl! Hála Istennek, nem változtatott rajtad semmit
a nagyváros! – kacsintott komiszul, így utalva rá, hogy milyen jól áll ez a
ruha a lánynak, mire az, elmosolyodott.
- Mondd csak, Acapulco-t elláttátok már? –
kérdezte, mire Phil mindent tudón elmosolyodott.
- Gondolhattam
volna, hogy nem az én öreg képemre vagy kíváncsi reggel fél hétkor – nevetett
fel karcos hangon, így jelezve, hogy pontosan tudja, mire is utal a kérdés, és
amikor Kate megadón emelte fel mindkét kezét, így jelezve, hogy lebukott, még
jobban nevetett – jól van, jól! – intett fejével beleegyezőn – máris
felnyergeltetem neked, de aztán vigyázz magadra, te lány! Rég volt már, hogy
lovon ültél! – figyelmeztette jószándékú, atyáskodó hangon, melyből jól
kivehető volt a szeretet és az aggodalom. – Ha leesel és össze töröd magad,
Helen ízekre szed, és az istálló bejáratára szegeli ki száradni a bőrömet –
jósolta meg a sötét jövőt, miközben intett egy 20-as éveinek elején járó
fiúnak, aki azonnal nyergelni kezdte a fekete kancát, mire az elégedetten
horkantott fel, mint aki pontosan tudja, mi fog következni.
- Ne
aggódj, nem a Kentucky Derby-n akarok indulni, csak teszek egy kört a tisztáson
– nyugtatta meg a férfit vidáman, mire az bólintott, és néhány perccel később
elismerő mosollyal ajkán figyelte, ahogy a karcsú termetű nő, szálfa egyenes
tartással üli meg a több száz kilós állatot, és könnyedén lovagol át a mezőn, így
kerülve tőle egyre távolabb.
- Ez
a gyerek lóra termett – szívta meg fogát, fejét ingatva, majd nagyot sóhajtott,
és egy kendővel végig törölve tarkóját, eltűnt az istállóban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése