11.
rész
Nyelve ingerlőn futott végig annak
alsó ajkán, Kate pedig elfelejtkezve minden elővigyázatosságról, minden
elhatározásáról, sóhajtva nyitott utat előtte. Nyelvük puhán, selymesen
találkozott, és ugyanolyan érzéki gyengédséggel elevenítették fel a másik ízét,
mint tíz évvel korábban, amikor először érintették meg a másik ajkát. Kate
ösztönösen karolta át a férfi nyakát, és ujjai vágyakozva túrtak a sűrű tincsek
közé, miközben ugyanolyan odaadón simult az ölelésébe, mint régen. Dean lassan,
mégis perzselő szenvedéllyel csókolta, mialatt keze a derekára vándorolt, és
úgy szorította magához, mintha soha többé nem akarná elengedni. Tíz hosszú éve
várta már, hogy ismét ajkán érezhesse az övét, és most el sem akarta hinni,
hogy vágyainak tárgyát tartja a karjai között, hogy annyi álmatlanul töltött
éjszaka után, ismét ölelheti, csókolhatja, Kate pedig ugyanúgy viszonozza a
csókját, mint a bál előtt. Eltávolodva ajkától, nyakán futott végig ajka, és
apró, finom csókokkal szórta tele, de amikor a kendőhöz ért, összeráncolt
szemöldökkel vette tudomásul, hogy az megakadályozza abban, hogy végig csókolja
a puha bőrt, amit úgy szeretett.
- Mindig
is imádtam a nyakad – súgta fülébe szerelmesen, miközben ismét puha csókot
lehelt a nyakára, majd felemelve kezét, ujját végig húzta azon az úton, amerre
ajka haladt korábban, és már éppen lejjebb húzta volna a kendőt, amikor Kate,
aki addig lehunyt szemmel élvezte a kényeztetést, hirtelen megmerevedett a
karjaiban, és egyetlen mozdulattal lökte el magától.
- Ne!
– jelentette ki határozott hangon, miközben kezével ösztönösen szorított rá a
kendőre, mintha így akarná ellenőrizni, hogy Dean nem ért hozzá, nem láthatta
meg, mit takar. – Ne csókolj meg soha többé! – tette hozzá elcsukló hangon,
Dean pedig értetlenül nézett vissza rá.
- Miért?
Mi a baj? – kérdezte, és szemében fájdalom csillogott, ahogy megértette, hogy
Kate nem akarja őt, vagy az érintését, és most már csak a választ akarta tudni.
- Azért,
mert nem akarom, és kész! – kerülte meg az egyenes választ, de legnagyobb
sajnálatára a férfi nem hagyta ennyiben, mert ismét közelebb lépett, és álla
alá nyúlva, finoman kényszerítette, hogy nézzen rá.
- Miért?
– ismételte meg a kérdést, de most már sokkal halkabban – ennyire megrémít,
hogy jól esett? – tette hozzá, és hangjából remény csendült ki. Annál nagyobb
volt a csalódottsága, amikor Kate távolabb lépett tőle, és haragtól szikrázó
szemekkel nézett vissza rá.
- Nem!
– válaszolta kemény hangon – azért ne, mert a bál óta ehhez már nincs jogod! – tette
hozzá, majd a választ meg sem várva, faképnél hagyta a férfit, és sietősen
szedve lábait igyekezett a ház felé, hogy minél hamarabb beléphessen. Dean
döbbenten nézett utána, majd őt is elfutotta a méreg. Határozottan érezte, hogy
Kate visszacsókol, hogy megremeg a karjai között, hallotta sóhaját, és most nem
értette, mi ütött belé hirtelen. Száját komoran összeszorítva eredt a nyomába,
és szilárdan elhatározta, hogy addig el nem megy, amíg végre válaszokat nem kap
a kérdéseire. Tekintettel arra, hogy jó kondiban volt, különösebb erőfeszítés
nélkül beérte a nőt, aki láthatólag mindent megtett annak érdekében, hogy minél
távolabb kerüljön tőle, őt azonban nem abból a fából faragták, hogy hagyja
magát lerázni. Egyetlen lépéssel megkerülte Kate-et és karba font kézzel állt
meg előtte, így megakadályozva, hogy bemenekülhessen a házba.
- Hogy
érted azt, hogy a bál óta nincs hozzá jogom, hogy megcsókoljalak? – kérte
számon indulatosan, mert sértve érezte magát, hogy mindazok után, amin
keresztülment a nő miatt, még azt éreztetik vele, mintha elkövetett volna
valamit. – Kettőnk közül nem én voltam az, aki szerelmet hazudott, aztán minden
magyarázat nélkül faképnél hagyta a másikat! – zúdította rá Kate-re a haragját,
aki hitetlenkedve nevetett fel.
- Nem
te hazudtál szerelmet?! – ismételte meg döbbenten, mint, aki el sem akarja
hinni, hogy ez tényleg elhagyta a férfi száját – akkor te mégis, minek
neveznéd, amit tettél?!
- Amit
tettem? – kérdezett vissza Dean értetlenül – áruld már el végre, hogy mit
tettem! – túrt bele sűrű hajába türelmetlen mozdulattal – szerettelek, Kate!
Mindennél jobban szerettelek, és vártam rád a bálon! A park bejáratánál, ahogy
megbeszéltük, de te nem jöttél el!
- De
igen, Dean – nyelt nagyot Kate, hogy legyűrje a gombócot a torkából – elmentem,
ott voltam…
- Hogyan?
– húzta fel meglepetten a szemöldökét a férfi, és arcáról jól le lehetett
olvasni, hogy erről valóban fogalma sem volt – én… én nem is tudtam… úgy értem…
kerestelek mindenhol, egész este, de nem találtalak – lépett közelebb a nőhöz,
aki keserűen húzta el száját.
- Túlságosan
elfoglalt voltál ahhoz, hogy észrevegyél – válaszolta halkan, Dean pedig
értetlenül ingatta fejét. Egyszerűen semmit nem értett abból, amit a nő
mondott, de rossz érzése támadt, agya pedig percről percre pörgette le a bál
estéjén történteket, de sehogy sem talált magyarázatot arra, amit Kate mondott.
- Elfoglalt?
– ismételte meg a szót, miközben tanácstalanul simított végig homlokán – fogalmam
sincs, miről beszélsz – tárta szét kezeit tehetetlenül, mire Kate keserűen
mosolyodott el.
- Nem
baj – sóhajtott mélyet, mint, akinek már nem is számít az egész – kérdezd meg
Karen-t! – javasolta rezignált, érzelemmentes hangon, miközben belül majd’ szétfeszítette
a fájdalom. – Ő talán emlékszik rá – tette hozzá, és már éppen fellépett a
legalsó lépcsőre, hogy így köszönjön el, amikor Dean határozottan utánanyúlt,
és szembe fordította magával.
- Eszemben
sincs Karen-nel beszélni kettőnkről! – jelentette ki türelmetlen hangon, mire
Kate gúnyosan vonta fel szemöldökét.
- Miért?
Túlságosan kínos lenne? – kérdezte csípősen, Dean azonban megrázta a fejét.
- Egyszerűen
nem rá tartozik, én pedig tőled akarom megtudni! Tartozol nekem ennyivel, nem
gondolod? – kérdezte, és Kate meglepetten látta meg szemében a szomorúságot és
a fájdalmat, mely újra előhozta az előző esti mondatokat, amit nagyanyja
mondott neki, de az is eszébe jutott, amit Clyde-tól hallott.
- Nem
tartozom neked semmivel! – szegte fel állát büszkén – ha jól tudom, még aznap
este behajtottad a fogadás díját, szóval, nem hinném, hogy tőlem is számot
tarthatnál bármire! – tette hozzá megvető tekintettel végig mérve a férfit,
majd kirántotta kezét az erős karok szorításából, de a mozdulat túl hirtelenre
sikeredett, mert cowboy-csizmájának széle megakadt a lépcsőn, és ha Dean nem
kapja el, hanyatt vágódott volna. – Engedj el – nyelt nagyot, miközben érezte,
hogy Dean szorosan átölelve tartja, de a férfi megrázta a fejét.
- Eszemben
sincs! – jelentette ki halkan, mégis határozottan, miközben ajka olyan közel
volt a nőéhez, hogy az érezte forró leheletét – addig nem, amíg meg nem
magyarázod, milyen fogadásról beszélsz, és mi köze ehhez Karen-nek! – tette
hozzá, miközben legbelül érezte, hogy az ok, amiért Kate elhagyta annak idején
talán nem is az volt, hogy nem szerette őt a lány igazán, hanem inkább Karen
keze van a dologban, mivel azonban Kate nem válaszolt, folytatta – van róla
fogalmad, mit éreztem, amikor egyszer csak elmentél? – kérdezte és hangjából jól
érezhető volt a fájdalom, amit átélt. – Szó nélkül tűntél el az életemből,
Kate! – simított végig a nő arcán, miközben eltűrt egy kóbor, kiszabadult
hajtincset annak füle mögé, Kate pedig érezte, hogy most is ugyanúgy megremeg a
finom érintéstől, mint annak idején. – Miért mentél el? – tette fel újra a
kérdést, mely hosszú évek óta gyötörte, Kate pedig már éppen szóra nyitotta
volna a száját, amikor egy autó állt meg közvetlenül mellettük, mire egy
emberként távolodtak el egymástól.
- Hahó!
– pattant ki a kocsiból széles mosollyal az ajkán Clyde, de azonnal
elkomolyodott, amikor meglátta, milyen kedvetlenül néz vissza rá két régi
barátja – rosszkor jöttem? – kérdezte gyanakodva, és pillantása fürkészőn
futott végig arcukon.
- Mint
általában – húzta el száját morcosan Dean, ezzel utalva rá, hogy már tinédzser
korukban is jellemző volt a férfira, hogy a legszebb pillanataikba gyalogolt
bele, mire Clyde sértetten nézett vissza rá.
- Nem
tőled kérdeztem, Lakewood – vetette oda bosszúsan – ha nem tűnt volna fel,
Kate-hez jöttem – sétált el mellette peckesen, de azonnal megváltozott az
arckifejezése, amikor a nyomozónő elé ért. – Szia! Meghoztam a hétvégi bálra a
meghívót, ahogy tegnap ígértem – nyújtott át egy borítékot, Kate figyelmét
pedig nem kerülte el, hogy közben összehúzott szemmel méri végig Dean-t.
Meglepte az ellenszenv, amit volt szerelme irányába mutatott Clyde, mert bár
fiatalkorukban nem egyszer adta tudomására, hogy nem kedveli, sőt, meg is
akarta verni, amikor kiderült, mi történt a bál estéjén, de azt nem gondolta
volna, hogy évekkel később is tart közöttük az ellentét. Igazság szerint, sosem
jöttek ki jól egymással, nemcsak azért, mert természetüket, habitusukat
tekintve is ég és föld volt a két férfi, hanem azért sem, mert Kate mindig úgy
érezte, Clyde irigykedik Dean-re, a vagyonára, társadalmi helyzetére, eszére,
arra, hogy jóképűbb és izmosabb volt, mint ő, ráadásul az iskolai focicsapat
kapitányának is megválasztották, míg Clyde általában az ügyeletes kocka hírében
állt, akit csak akkor találtak meg osztálytársai, ha szükségük volt valamire.
Kate volt az egyetlen, aki önzetlenül barátkozott vele, és mivel a lányt is
kirekesztették származása miatt, hamar egymás bizalmasai lettek. Clyde
ellenérzéseit megértette, de az rejtély volt a számára akkor is, amikor együtt
jártak, és most is, hogy Dean miért viselkedik olyan hidegen gyerekkori
barátjával.
- Köszönöm
Clyde – szólalt meg, átvéve a borítékot, hogy elejét vegye egy szópárbajnak,
amire igen nagy volt az esély, látva Dean összehúzott szemét, és ökölbe szorult
kezét, ahogy Clyde megjegyzésére reagált. – Nem kellett volna fáradnod vele…
- Egyetértek,
nem kellett volna – szúrta közbe Dean, sokatmondó pillantást vetve a férfira,
így érzékeltetve, hogy egyáltalán nem örül a jelenlétének, de Clyde pillantásra
sem méltatta, csak Kate-re figyelt, aki villámló tekintetet lövellt Dean felé,
majd nyugalmat erőltetve magára, folytatta.
- De
nem megyek el a bálba – fejezte be a korábban megkezdett mondatot, mire mindkét
férfi meglepetten nézett rá – nem az én világom, és amúgy sem vágyom rá, hogy
beszédtémát szolgáltassak a helyieknek!
- Ugyan
már Kate! – ellenkezett Clyde döbbenten – már nem vagy az a számkivetett
kislány, mint régen! Gyönyörű nő vagy, bostoni gyilkossági nyomozó, akiről még
a lapok is írtak, amikor elkaptad Carl Messer-t, a sorozatgyilkost! –
mosolygott rá biztatón legjobb barátja, Dean figyelmét pedig nem kerülte el,
hogy Kate testtartása megfeszül a férfi nevének említésekor, és bár ő személy
szerint most hallotta először ezt a nevet, sosem olvasott bostoni újságokat,
abban biztos volt, hogy Kate nem örül neki, amiért Clyde megemlítette. – Büszke
lehetsz magadra, és talán itt az ideje, hogy a helyiek arcába vágd, mekkorát
tévedtek veled kapcsolatban! Gyere el! – kérlelte, szinte már könyörögve, de
Kate határozottan rázta meg fejét.
- Nem!
– jelentette ki és hangjából jól érezhető volt, hogy nem fogja megváltoztatni a
véleményét – nem tartozom a helyieknek semmivel! Senkinek! – nézett sokatmondón
Dean-re, aki értette a célzást, és nagyot nyelve nyomott el egy sóhajt. Már
éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor zsebében megszólalt a telefonja, ő
pedig ösztönösen nyúlt oldalához, és emelte füléhez.
- Lakewood!
– szólt bele, és magában elnyomott egy szitkot, amikor meghallotta, ki keresi a
vonal végén – Karen? Most nem alkalmas, később visszahívlak! – válaszolta kissé
türelmetlenül, és bontotta a vonalat, pillantása pedig még elkapta Kate keserű,
csalódott arcát, aki Clyde felé fordult.
- Kösz,
hogy benéztél, de a bált kihagyom! – közölte, enyhén remegő hangon, bár mindent
megtett annak érdekében, hogy ne lehessen hallani, mi megy végbe benne. A tény,
hogy Karen kereste telefonon a férfit, nemsokkal azután, hogy azt állította,
semmi nincs közöttük, csak még inkább megerősítette őt abban, hogy nem szabad
hinnie neki. – Szia! – köszönt el, majd a választ meg sem várva, magára hagyta
a két férfit, és szinte bemenekült a házba, Dean és Clyde pedig meglepetten
nézett utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése