9.
rész
Kate
felszabadultan hajolt egészen közel Acapulco nyakához, miközben kissé
felemelkedett a nyeregből, hogy így könnyítsen lova terhén, és az még gyorsabb
lehessen. A friss szél az arcába vágott, ő pedig ugyanazt a nyugalmat,
szabadságot és gondtalanságot érezte, amit mindig, valahányszor kilovagolt a
tágas birtokra. Acapulco szinte lebegett a föld felett, a lábai mintha nem is
érintették volna a talajt, mindezt olyan könnyedén, és annyi természetességgel,
mintha szárnyai lettek volna, ő pedig élvezettel fogta egyre gyorsabb vágtára. Kate
nagyapja gyakran mondogatta, hogy az állat versenylónak született, és el is
kezdte trenírozni, de annak ellenére, hogy az edzéseken, és a felkészítéseken
klasszisokkal jobb volt társainál, és a legjobb időket futotta, éles helyzetben
megmakacsolta magát, leblokkolt, és nem egy esetben még elindulni sem volt
hajlandó. Frank végül feladta a csatát, Kate legnagyobb örömére, mert így
Acapulco csak az övé lehetett. Attól a naptól kezdve a személyes kedvence lett az
állat, csak és kizárólag ő gondoskodott róla, és ő volt az egyetlen, akit
megtűrt a hátán. Olyan szoros kapcsolat alakult ki közöttük, amilyen szoros
csak lehet ló és lovasa között, és ami azóta sem múlt el, annak ellenére sem,
hogy elköltözött Bostonba, és évente csak néhány alkalommal látogatott haza. Ahogy
elérte a birtok határát, lassan kiegyenesedett a nyeregben, és határozottan
kezdte maga felé húzni a gyeplőt, így jelezve Acapulco-nak, hogy lassítson, aki
azonnal engedelmeskedett, míg végül a gyors vágta ügetésbe, majd sétába ment
át. Kate nagyot sóhajtva szívta be a tiszta, vidéki levegőt, melyet össze sem
lehetett hasonlítani a bostoni szmoggal. Meglepetten állapította meg magában,
mennyire nem hiányzik neki a nagy város, és ellentétben azzal, amikor napokra
látogatott haza, és alig várta, hogy leteljen az idő, és visszatérhessen, most
egyáltalán nem sürgette az időt. Igaz, még csak egyetlen napja volt itthon,
mégis úgy érezte, sokkal nyugodtabb itt, mint bárhol máshol a világon. A szél
simogatta arcát, kellemes volt számára a friss, kora reggeli levegő, miközben
lehajolt, és elégedetten, büszkén veregette meg a ló nyakát, aki már ráérősen
hajtotta le fejét, hogy egy kis harapnivalóhoz jusson. Ahogy Kate tekintete a
távolba révedt, szeme megakadt a fakunyhón, mely nem messze állt tőle. Szívében
azonnal szúrást érzett, torkában pedig gombóc keletkezett, ahogy felidéződött
benne az a délután, amikor Dean és ő kilovagoltak ide. Fiatalok voltak,
boldogok, szerelmesek, és örültek annak, hogy kettesben lehetnek. Legalábbis ő
ezt hitte, ahogy azt is szilárdan hitte, hogy Dean volt az első és ő lesz az
utolsó férfi az életében. Mindennél jobban szerette, és egy percig sem
kételkedett benne, hogy helyesen cselekedett, amikor neki adta magát, egészen a
bál estéjéig. Rádöbbenni, hogy csak egy fogadás miatt volt kedves vele a fiú,
olyan érzés volt, mintha kitépték volna a szívét, de végre magyarázatot kapott
rá, miért őt hívta el randevúzni, miért ő kellett neki. Agya, mint egy
kegyetlen zsarnok, az összes együtt töltött pillanatot elé vetítette, beleértve
a közös sétákat, mozikat, beszélgetéseket, és az első, egyben utolsó
együttlétüket is. Dean arca jelent meg előtte, ahogy szerelmesen rámosolyog,
hallotta a hangját, ahogy fülébe súgja, mennyire szereti, ő pedig értetlenül simított
végig tarkóján. Még ma sem értette, hogyan tűnhetett annyira őszintének, amikor
ezeket mondta, ha az egészből semmi nem volt igaz. Hirtelen, mint egy villanás
ugrott be neki, amit Helen mondott. Lehet, hogy igaza van? Túlságosan hamar ítélkezett?
Talán szembesíteni kellett volna Dean-t a történtekkel, ahelyett, hogy
összecsomagol és elmenekül? Mi van akkor, ha tényleg csak Karen találta ki az
egészet? – záporoztak fejében a kérdések, de azonnal határozottan rázta meg
fejét. Nem! Gondolhat Nanny, amit akar, ő volt ott aznap este, ő látta, hogyan
csókolja Dean Karen-t, ezt pedig elég nehezen lehetne megmagyarázni, ráadásul
Clyde elmondása szerint, azóta is egy párt alkotnak! - szögezte le magában,
majd bosszúsan, amiért a korábban megszerzett nyugalmát megint felborította
azzal, hogy Dean-re gondolt, megfordította Acapulco-t, és elindult, hogy
visszalovagoljon a házhoz.
Dean
ráérősen sétált végig a poros földúton az istállókig, miközben tekintete a
távolba révedt. Ajkára azonnal mosoly költözött, ahogy meglátta a tisztáson
felé közeledő alakot. Ezer közül is felismerte volna Kate-et, aki
összetéveszthetetlen eleganciával és magabiztossággal ülte meg a telivér
kancát, miközben szélsebes vágtával kerültek hozzá egyre közelebb. Ló és lovasa
szinte eggyé olvadt, Kate pedig egyik kezével lefogta kalapját, nehogy a
szembeszél lerepítse fejéről. Acapulco sörényébe belekapott a szél, Dean pedig
úgy érezte, sosem látott ennél szebb képet. Amint olyan közel értek hozzá, hogy
már Kate is láthatta őt, a nő kiegyenesedett és lassította a lovat, majd
megállt, közvetlenül előtte, és zöldes-kék szemét összehúzva nézett le rá. Dean
tekintete simogatón futott végig a karcsú alakon, melyet csak még inkább
kiemelt a feszes farmerba tűrt ing, mely megfeszült a telt kebleken, és amelyen
éppen csak annyi gombot hagytak szabadon, hogy láttatni engedje a selymes
bőrt. Egyenes szálú, barna haját ezúttal
is copfba kötötte Kate, de most cowboy-kalap alá rejtette, ő pedig szinte kényszert
érzett rá, hogy levegye a fejéről, kibontsa, és beletúrjon a tincsek közé,
ahogy régen.
- Mi
járatban erre… seriff? – kérdezte Kate, miközben pillantása végig futott az
egyenruhát viselő férfin. Bosszankodva ismerte be magának, hogy a sors
kegyetlen tréfájából, a férfi a seriff egyenruhában, ha lehet, még vonzóbb,
mint amikor egyszerű inget és farmert visel. Széles, izmos mellkasán
megcsillant a nap fényében aranyozott jelvénye, kezében pedig színben a ruhához
tökéletesen passzoló, és szintén csillag alakú jelvénnyel ellátott kalapot fogott.
- Tegnap
itt hagytam a kalapomat – válaszolta Dean, mire Kate kihúzta magát, és
megtámaszkodva a nyeregkápán, lassan bólintott.
- Igen,
tudom – erősítette meg szavakkal is metajelzését – sőt, még arra is emlékszem,
hogy nem a tisztáson hagytad el, hanem a házban van – világított rá egy nem
éppen elhanyagolható tényre, Dean pedig már előre mosolygott, mert pontosan
tudta, mi fog következni. – Tehát a kérdés ugyanaz, mi járatban ERRE? – nyomta
meg az utolsó szót sokatmondón, így jelezve, hogy a kalap utáni kutatás még nem
elég magyarázat arra, hogy miért vár rá az istállóktól nem messze.
- Nyomós
indokkal kell rendelkeznem ahhoz, hogy kijöjjek ide? – kerülte meg a választ
kérdéssel Dean, mire Kate megvonta vállát.
- Ha
csak nem költöztél Nanny-hez a tudtom nélkül, nem ártana – válaszolta, mire
halk nevetés volt a válasz, ő pedig igyekezett nem törődni vele, hogyan
bizseregteti meg minden sejtjét a bársonyos nevetés, amit évek óta hiányolt.
- Beugrottam
a kalapomért, és Helen mondta, hogy kilovagoltál – felelte Dean megadón –
gondoltam, köszönök neked – nézett rá ártatlan tekintettel, Kate-nek pedig
emlékeztetnie kellett magát arra, hogy Dean és Karen egy pár, a férfi csak
szórakozik vele, aminek nem szabad bedőlnie.
- Szia!
– köszönt rá érzelemmentes hangon – megvolt! Mehetsz! – intett fejével a ház
felé, mely előtt ott parkolt a férfi szolgálati autója. Noha tudta, hogy
lehetne kedvesebb is, hiszen előző nap abban állapodtak meg, hogy barátok
lesznek, félt attól, hogy ha megadja az esélyt a férfinak, hogy közelebb
kerüljön hozzá, nem tud majd elég erős lenni, és elköveti ugyanazt a hibát,
amit tíz évvel korábban.
- Nyomaszt
valami? – kérdezte aggodalommal a hangjában Dean, figyelmen kívül hagyva a nem
éppen finom utalást arra, hogy távozzon, mire Kate látszólag értetlenül ráncolta
össze szemöldökét.
- Mert
nem igénylem a társaságodat? – kérdezett vissza válasz helyett, annak ellenére,
hogy pontosan tudta, mire gondol Dean.
- Nem
– ingatta meg fejét a férfi – hanem mert reggel hét óra múlt és Acapulco hátán
ülsz – lépett közelebb, hogy végig simítson a kanca nyakán, aki békésen
legelészett, nem foglalkozva azzal, mi folyik körülötte. – Akkor szoktál ilyen
korán kilovagolni, ha nem tudsz aludni, mert valami bánt, vagy nem hagy
nyugodni – egészítette ki Dean a válaszát, mire Kate nagyot nyelt. A tudat,
hogy Dean ennyire jól ismeri egyszerre töltötte el jó érzéssel, és rémítette
meg. Nem akarta, hogy kiderüljenek a rémálmai, nem akarta, hogy Dean rájöjjön,
mi nem hagyja nyugodni, és egyáltalán nem akarta, hogy ilyen jól ismerje a
szokásait, őt magát.
- Csak
jól esett egyedül lenni egy kicsit, ennyi az egész – zárta rövidre a témát,
miközben erősebben szorított rá a nyeregkápára, és egyetlen mozdulattal
átlendítette a lábát, hogy leszálljon a lóról. Dean ajka elnyílt, amikor
meglátta, hogy a farmer, hogyan feszül rá a nő formás fenekére, és nagyot
nyelve, erőnek erejével szakította el róla pillantását, éppen időben, mert Kate
már felé is fordult. Tekintete végig pásztázta a nő arcát, a gyönyörű
zöldes-kék szemeket, melyek olyan szerelmesen csillogtak, valahányszor
belenézett, a telt ajkat, ami csókra kínálta magát, a kecses nyakat, melynek
selymes bőrén számtalanszor siklott végig tenyere vagy ajka, és amivel mindig
halk, elégedett, vágyakozó sóhajokat tudott előcsalni a nőből. Ahogy pillantása
lejjebb vándorolt, szeme megakadt a vörös kendőn, és meglepetten ráncolta össze
szemöldökét. Tisztán emlékezett rá, hogy Kate előző nap is viselt ilyet, kék
színben, ahogy arra is emlékezett, hogy korábban sosem látott a nyakán ehhez
hasonló ruhadarabot.
- Szép
kendő – jegyezte meg, csak úgy mellékesen, de figyelmét nem kerülte el, hogy
Kate ideges lett és nagyot nyelt, amivel csak még kíváncsibbá tette. – Új
szokás? – kérdezte, Kate pedig menekülő utat keresve nézett az istálló felé –
azelőtt sosem hordtál ilyeneket – tette hozzá, mire a nyomozónő zavartan
köszörülte meg torkát.
- Most
kedvet kaptam hozzá! – jelentette ki, kihúzva magát, miközben ujjai szorosabban
fogtak rá Acapulco kantárára, mintha belőle akarna erőt meríteni.
- Jól
áll – mosolyodott el Dean, annak ellenére, hogy egyértelműen érezte a nőből
áradó feszültséget, csak éppen az okát nem tudta. Nem értette, miért lett
ennyire ideges attól, hogy megemlítette neki a kendőt, végül arra a
megállapításra jutott, hogy nyilván úgy érzi, kritizálni akarja az
öltözködését, így békítő hangnemben folytatta. – Bár, ha engem kérdezel, nem
kellene elrejtened a nyakad – jegyezte meg még mindig mosolyogva, miközben
közelebb lépett, amitől Kate csak még idegesebb lett, de a ló miatt nem tudott
hátrálni a férfitól, aki folytatta. – Mindig gyönyörűnek találtam… - halkult el
kissé a hangja, és fogalma sem volt, milyen fájdalmat okoz szavaival a
nyomozónak, aki érezte, hogy gombóc keletkezik torkában, és a sírás fojtogatja.
– Szerettem… végig simítani rajta… érezni a selymes bőrödet – lépett közelebb,
Kate pedig vadul dobogó szívvel figyelte, ahogy kinyújtja felé a kezét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése