7.
rész
Kate
lehunyt szemmel támasztotta meg hátát a bezárt ajtón, miután belépett a
lakásba. Az, hogy Nanny a konyhában foglalatoskodott, és csend uralkodott a
házban, arra engedett következtetni, hogy Donald is hazament már, ő pedig nem
vágyott másra, csak, hogy felmehessen a szobájába, és szabad folyást
engedhessen könnyeinek, melyek égették a szemét. Sosem gondolta volna, hogy
lesz bármi, ami jobban fog fájni, mint az, ami a bál estéjén történt, de amikor
Clyde nem sokkal korábban közölte, hogy Dean és Karen együtt vannak, az szinte
égette a lelkét. Persze, gondolatban felkészítette magát arra a lehetőségre,
hogy Dean talált magának valakit, megházasodhatott, hiszen tíz év telt el
kapcsolatuk óta, de azt rémálmaiban sem merte elképzelni, hogy éppen Karen az.
Egyre biztosabb volt benne, hogy távol kell magát tartania minden áron Dean-től,
nem hagyhatja, hogy a szerelem, amit iránta érez, újra lángra kapjon, és a
férfi megint csak játékszernek tekintse, rövid kikapcsolódásnak, szórakozásnak,
ahogy akkor. Keserűen állapította meg magában, hogy Karen amúgy is jobban illik
hozzá, nemcsak azért, mert társadalmi helyzetüket tekintve ugyanahhoz a
körökhöz tartoznak, hanem azért is, mert minden ellenérzése mellett, azt el
kellett ismernie, hogy volt iskolatársnője gyönyörű volt a középiskolában, és
volt egy olyan érzése, hogy ez most sincs másként. Ráadásul ellentétben vele,
az ő nyakát nem csúfítja el egy ronda sebhely, ami élete végéig a része lesz,
és emlékeztetni fogja mindarra, amin keresztül kellett mennie.
- Hol
van Dean? – zökkentette ki fájó gondolatai közül Helen hangja, aki kezét egy
konyharuhába törölve lépett ki a konyhából, és kérdő tekintettel állt meg a
nappali közepén.
- Elment
– adott rövid választ Kate, mialatt ellökte magát az ajtótól és beljebb sétált
– azt kérte, búcsúzzak el tőled a nevében – tette hozzá, megkerülve nagyanyját.
- Mit
műveltél Kate? – szólt unokája után gyanakvó hangon, miközben Kate a konyhába
sétált, és egy pohárba vizet öntött magának.
- Semmit!
– fordult felé ártatlan tekintettel a nyomozónő – miből gondolod, hogy én
tettem valamit? – kérdezte sértett hangon, mire Nanny sokatmondón húzta fel
szemöldökét.
- Lássuk
csak – emelte égnek tekintetét Helen, mint, akinek gondolkodnia kell a válaszon
– Dean még soha nem ment el köszönés nélkül. Kimegy veled sétálni, majd szó
nélkül távozik, olyan hirtelen, hogy még a kalapját is itt hagyja – mutatott
látványosan a fogason lógó, fekete cowboy-kalapra, mire Kate elhúzta a száját.
- Oké,
sietve távozott, na, és? – rántotta meg vállát – miért hiszed azt, hogy én
vagyok ennek az oka, és nemcsak dolga akadt? – kérdezte, nagyanyja pedig
rezzenéstelen arccal nézett vissza rá, és arcán látszott, pontosan tudja, hogy
unokája nem annyira ártatlan, mint mutatja magát.
- Esetleg
abból, ahogy beszéltél vele? – csapta vállára a konyharuhát, mialatt ő is a
konyhába lépett és karba font kezekkel állt meg unokája előtt, mire Kate lazán
vonta meg vállát.
- Meg
volt rá az okom – adott kitérő választ, és meg sem lepte, hogy az asszonynak ez
nem volt elég.
- Mégis
mi? – kérdezett rá kereken – mi okod lehetett arra, hogy megfenyegesd egy
kedves barátomat, hogy ki fogod nyírni? – tette egyértelművé Kate előtt, hogy
világosan hallotta a beszélgetés egy részét, mire Kate felemelt ujjal kért kis
türelmet, míg lenyelte a nagy korty vizet.
- Először
is – fogott bele, hogy kimagyarázza magát a helyzetből, éppen úgy, ahogy
gyerekként is számtalan alkalommal tette, ha nagyanyja elővette valamiért – nem
azt mondtam, hogy ki fogom nyírni! Csak megosztottam vele, hogy felmerült bennem
a gondolat, és az ebéd alatt talán sorra veszem a lehetséges módszereket –
szépítette a történteket, de abból, ahogy Nanny összehúzott szemmel, mérgesen
nézett rá, sejtette, hogy nem túl sikeres az érvelése, de azért töretlenül
folytatta – másodszor…
- Nincs
másodszor, Katherine! – vágott közbe nagyanyja határozott, kemény hangon, Kate
pedig grimaszolva sóhajtott fel.
- Jesszus,
Nanny! Ne szólíts így! – kérte morcosan – feláll tőle a szőr a hátamon, és
ilyenkor úgy érzem magam, mintha megint gyerek lennék, és bajba kerültem volna!
– tette hozzá bosszúsan, mialatt a mosogatóba helyezte a poharat, és próbált
kimenekülni a konyhából Helen mellett, hogy így vessen véget a beszélgetésnek,
de nem volt szerencséje, mert nagyanyja nem tágított, és a nappaliba is követte.
- Akkor
ne viselkedj úgy, mint egy durcás gyerek! – közölte, és hangjából jól kivehető
volt, hogy a legkevésbé sem érdekli, mennyire bántja unokája fülét, ha kimondja
a teljes keresztnevét.
- Gyerek?
– húzta fel szemöldökét sértetten Kate – emlékeztetnélek rá, hogy gyilkossági
nyomozóként elvetemült bűnözőkkel nézek farkasszemet nap mint nap! Vásárra
viszem a bőrömet, amit egyáltalán nem neveznék gyerekesnek! – kérte ki magának
a jelzőt felháborodottan, mire Nanny nagyot nyelt, ahogy felfogta a szavak értelmét,
melyek eszébe juttatták, milyen nagy veszélynek is teszi ki magát egyetlen
unokája, akit az életénél is jobban szeretett.
- Köszönöm
– húzta el száját nagyot sóhajtva – mintha nem aggódnám magam halálra miattad a
nap minden percében enélkül is – jegyezte meg könnyes szemmel, Kate pedig
türelmetlenül sóhajtott fel. Más esetben azonnal bocsánatot kért volna, most
azonban túlságosan dühös volt. Dean-re, amiért még annyi év után is fájdalmat
tud neki okozni, Helen-re, amiért úgy védi, mintha nem is ő, hanem a férfi
lenne a vérrokona, de leginkább magára, amiért még mindig hatással van rá régi
szerelme, amiért annak ellenére sem tudja gyűlölni, amit vele tett, és amiért
még mindig ugyanúgy vágyik a csókjára, simogatására, ölelésére, mint tizenhat
évesen.
- És
tessék! – tárta szét karját hitetlenkedve – máris bűntudatom van! – tette hozzá
elhúzott szájjal – Remek! Úgyis olyan jó napom volt eddig! – fűzte mellé
szarkasztikusan, és már éppen elindult volna fel a lépcsőn, hogy elvonuljon
szobájába, amikor Nanny hangja megállította.
- Ne
tereld el a szót! – figyelmeztette az asszony, így jelezve, hogy pontosan
tudja, ez csak egy próbálkozás arra, hogy ne kelljen Dean-ről beszélgetniük, és
arról, amit tett, majd folytatta – Tudni akarom, miért vagy ilyen ellenséges
szegény Dean-nel! – közölte határozottan – tíz évvel ezelőtt minden magyarázat
nélkül tűntél el az életéből, most pedig úgy beszéltél vele, ahogy még soha nem
hallottalak senkivel!
- Ez
azért van, mert még nem vettél részt egyetlen kihallgatáson sem, amit én
vezettem! – villantott egy könnyed, pimasz mosolyt Kate, de Nanny nem volt
humoránál, mert szigorúan összehúzott szemöldökkel nézett vissza rá.
- Ne
komiszkodj velem, Kate! – figyelmeztette komolyan, de tekintetéből kiolvasható
volt a szeretet, és az, hogy aggódik. Nem ilyennek ismerte az unokáját, és
ösztönei azt súgták, komoly dolog lehet a háttérben, ami miatt Kate így
viselkedik. Szinte megőrjítette a tudat, hogy nem ismeri az okát, és
elhatározta, addig nem engedi ki a kezei közül a nyomozónőt, amíg választ nem
kap a kérdéseire. – Nem ezt érdemelte tőled – jegyezte meg cseppnyi
számonkéréssel a hangjában, mire Kate váratlanul felnevetett, de hangjában
nyoma sem volt az örömnek, sokkal inkább a gúnynak.
- Látod,
ebben igazad van! – értett egyet az asszonnyal, aki gyanakodva nézett vissza
rá, de néma maradt – Valóban nem azt érdemelte, hogy egyszerűen, szó nélkül
elutazzak! Két hatalmas pofon járt volna neki azért, amit tett! – közölte
indulatosan, és a fájdalommal vegyes düh ismét utat talált magának a szívében,
melyet csak még jobban felerősített az, amit Clyde-tól megtudott. – Olcsón
megúszta! – vetette oda félvállról, de amikor el akart indulni a lépcsőn, Helen
ujjai ráfonódtak felkarjára, és szelíden kényszerítette, hogy visszalépjen és
felé forduljon. Nanny meglepetten vette észre, hogy Kate szeme könnyben úszik,
és most már egyáltalán nem volt rá mérges. Hirtelen aggodalom és félelem fogta
el, hogy valami szörnyűség történhetett azon a bálon, ő pedig összebarátkozott
egy olyan emberrel, aki akkora fájdalmat okozott az unokájának, hogy az még tíz
év múltán is ennyire emészti. Bár sosem tudta volna elképzelni Dean-ről, hogy
szándékosan bántson bárkit, főleg nem Kate-et, akibe láthatóan halálosan
szerelmes volt, a világban számtalanszor lehetett hallani, milyen megtévesztőek
tudnak lenni az emberek.
- Mégis,
mit követett el, Katie? – kérdezte halk, együttérző hangon. – Soha semmit nem
mondtál róla, és láthatólag ő sem tudja, mert tőlem kérdezgette éveken át, hogy
miért hagytad el – nézett kérdőn az unokájára, mire Kate keserűen húzta el telt
ajkát.
- Naná,
hogy nem tudja – ingatta meg fejét – ahhoz túlságosan elfoglalt volt – tette
hozzá rejtélyesen, mire Nanny nagyot sóhajtott, és kézen fogva Kate-et, a
kanapéhoz sétált. Ott egyetlen mozdulattal nyomta le a bútorra, majd anélkül,
hogy bármit mondott volna, kiment a konyhába, és pár perc múlva egy bögre meleg
tejjel tért vissza. Miután ő is helyet foglalt, a meleg italt unokája kezébe
nyomta, majd egy takarót terített magukra a kanapé támlájáról, és átkarolva
Kate vállát, magához húzta a lányt, aki nagyot nyelve, könnyeivel küszködve
hajtotta fejét Nanny vállára, miközben mélyen magába szívta az ismerős
levendula illatot, emlékei között pedig felrémlett, hányszor ültek így
kettesben.
- Emlékszel?
Amikor kicsi voltál, és valami bántott, leültünk ide egy pohár tejjel, és
kibeszélted magadból – szólalt meg halkan, lágy hangon Nanny, mire Kate
bólintott – talán ezt kellett volna tennem azon az estén is – sóhajtott mélyet
Helen, majd megrázta fejét – de aznap, amikor hazajöttél, más voltál. Annyi
fájdalom volt az arcodon, hogy úgy éreztem, még nincs itt az ideje, hogy
beszélj róla… később pedig… elzárkóztál – folytatta megnyugtató hangon, de
ebben nem volt semmi szemrehányás, csak szomorúság, amiért nem tudott segíteni
unokája fájdalmán. – De azt hiszem, itt az ideje, hogy beszélj róla valakinek!
Itt a kanapé, a tej, és én is itt vagyok – mosolygott le lágyan Kate-re, aki
könnyes szemmel viszonozta, miközben nagyanyja várakozón nézett rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése