10.
rész
Dean
tekintetét a nőébe fúrta, és már alig várta, hogy megérinthesse Kate-et, de
mielőtt megtehette volna, Kate felemelte a kezét, akadályt képezve tenyere és a
nyaka között, majd egyetlen mozdulattal eltolta, így elérve, hogy ne tudja megérinteni,
ő pedig nem tudta, mire vélni a hirtelen mozdulatot, és a félelmet, mely
megjelent a szemeiben. Csak nem gondolja, hogy képes lennék bántani? – tette
fel magának a kérdést döbbenten, de megválaszolni nem volt ideje, mert Kate
szólalt meg.
- Vissza
kell vinnem Acapulco-t – jelentette ki remegő hangon a nyomozónő, miközben
szemét könnyek égették. A gondolat, hogy Dean rájöhetett volna a titkára nem
fájt annyira, mint az, ahogy elképzelte, milyen reakciót váltott volna ki
belőle, ha a selymes bőre helyett, amire számít, a forradást érzik meg ujjai,
vagy leveszi a kendőt, és megmutatja, mit tett vele Carl Messer. Képtelen lett
volna elviselni a szánakozást, vagy az undort, mely megjelent volna a markáns
arcon, és a kék szemekben.
- Várj!
– érintette meg vállát Dean, és arcán értetlenség ült, amikor felé fordult –
félsz tőlem? – kérdezte halkan, és hangjában annyi kétségbeesés és fájdalom
volt, hogy Kate megsajnálta.
- Nem
– rázta meg fejét lassan, de elég határozottan ahhoz, hogy Dean elfogadja a
választ, miközben nem merte bevallani, hogy sokkal inkább a reakciójától, és
saját magától fél. – Be kell vinnem a lovat. Megizzadt a vágtában, muszáj
áttörölni – köszörülte meg torkát, remélve, hogy így elejét veszi a további
kérdezősködésnek, majd a választ meg sem várva, nyelvével csettintett kettőt a
lónak, aki azonnal abbahagyta a legelészést, és engedelmesen hagyta, hogy
elinduljon vele az istálló felé, Dean pedig nagyot sóhajtva, szomorúan nézett
utána, majd eltökélten vonta össze szemöldökét, és a nyomába eredt. Még azelőtt
utolérte, hogy átléphette volna az istálló küszöbét, Kate pedig, amint
észrevette, hogy a férfi megint ott van mellette, reményvesztetten
felsóhajtott. Képtelen volt elhinni, hogy megpróbáltatásainak még mindig nincs
vége, így türelmetlenül fordult felé. – Gondolom, neked is rengeteg dolgod van…
- hagyta nyitva a mondatot, remélve, hogy Dean ért a szóból, és udvariasan
elköszön, majd odébbáll, magára hagyva gondolataival, de legnagyobb bánatára,
amaz csak könnyedén vonta meg vállát.
- Igazság
szerint, pont ráérek – válaszolta, ujjai között pörgetve kalapját. – Tudod, egy
ilyen kis városban, mint Lakeville, nincs sok dolga a hivatalnak. Többnyire
csak járőrözünk, és szemmel tartjuk a környéket, hogy így is maradjon. Ez a
nyugalom szigete – mutatott körbe színpadias mozdulattal, és kifejezetten
élvezte, hogy jelenléte ennyire zavarja Kate-et. Csak remélni merte, hogy
azért, mert még mindig nem közömbös iránta.
- Óriási
– húzta el száját Kate, és arcáról jól le lehetett olvasni, mennyire nem örül
az információnak – úgy érted, nincs egy macska sem, amit le kéne hozni a fáról?
– húzta fel érdeklődve szemöldökét, mire Dean halkan felnevetett. Akár
sértésnek is vehette volna a megjegyzést, de tudta, hogy Kate nem bántásnak
szánta szavait, csak így akarja tudtára adni, hogy nem kívánatos a jelenléte,
amit viszont annak tudott be, hogy hatással van rá, és ez jobb kedvre
derítette.
- Azt
a tűzoltók csinálják – válaszolta elnéző mosollyal, majd fürkészőn fúrta kék
szemét a nőébe – miért van olyan érzésem, hogy azt szeretnéd, ha elmennék? –
kérdezte kíváncsian, mire Kate elgondolkodva húzta fel szemöldökét.
- Nem
is tudom – tárta szét kezét, és hangjából jól kivehető volt a szarkazmus –
talán azért, mert kivételesen jól működnek az ösztöneid? – vetette fel lehetőség
gyanánt, mire Dean szomorúan biggyesztette le keskeny, érzéki ajkát, de
szemében komiszság csillogott.
- Kár
– sóhajtott nagyot – azt hittem, legalább egy kávéra behívsz – tette hozzá,
miközben várakozón pillantott fel a nőre.
- Tegnap
azt mondtad, nem kávézol – jegyezte meg sokatmondón Kate, így keresve kibúvót,
hogy be kelljen hívnia a házba, mire Dean lassan megrázta fejét.
- Tévedés
– emelte fel ujját – azt Helen mondta – javította ki a nőt, aki mérgesen
szorította össze ajkát, ahogy rájött, a férfinak igaza van, ő sosem állította,
hogy nem iszik kávét – én csak éltem a lehetőséggel, hogy kettesben sétáljak
veled – villantott rá egy komisz mosolyt, amivel csak még bosszúsabbá tette a
nyomozónőt, aki rezzenéstelen arccal, kihúzott testtartással nézett vissza rá.
- Nos,
sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de nem főztem kávét – jelentette ki, de
meglepetésére Dean csak könnyedén legyintett.
- Semmi
gond – hárította el a bocsánatkérést, melynek őszinteségével kapcsolatban
voltak kétségei, de még mielőtt Kate megkönnyebbülten fellélegezhetett volna,
hogy talán már a búcsú előszobájában állnak, folytatta – Helen bekészített egy
adaggal – húzta fel szemöldökét pimasz mosoly kíséretében, és Kate már éppen
szóra nyitotta volna száját, amikor megjelent ugyanaz a fiatal lovászfiú, aki
felnyergelte neki Acapulco-t.
- Ha
gondolja, szívesen ellátom Acapulco-t – ajánlotta fel előzékenyen, mire Kate
bólintott.
- Köszönöm
– mosolygott hálásan a fiúra, majd hagyta, hogy kivegye kezéből a kantárt, és
néhány másodpercig némán figyelte, ahogy bevezeti a gyönyörű állatot az
istállóba, majd Dean felé fordult. – Árulj el nekem valamit! – kezdett bele
fojtott indulattal a hangjában. – Miért Nanny-nél kávézol? – tette fel a
kérdést, mely azóta foglalkoztatta, hogy a nagyanyja elmesélte, gyakran beugrik
hozzá a férfi. – Miért nem Karen főz neked kávét? Meghaladja a képességeit? –
kérdezte és hangjából jól kivehető volt, mit is gondol volt iskolatársukról,
akiről mindenki tudta, hogy társadalmi és vagyoni helyzetük miatt, soha
életében nem kellett a tűzhely mellé állnia, vagy felseperni, esetleg
elmosogatni, és Kate-nek kétségei voltak afelől is, hogy bármihez értett volna
egyáltalán azon kívül, hogy mióta csak ismerte, gazdag férjre vadászott, aki
mellett ugyanazt az életet élheti, amit megszokott.
- Nem
tudom – vont vállat Dean gyanútlanul, hiszen fogalma sem lehetett róla, mire
utal a kérdés – sosem teszteltem.
- Naná,
hogy nem – húzta el száját megvetőn Kate – nyilván voltak egyéb, tesztelést
igénylő képességei – tette hozzá gúnyosan, mire Dean gyanakodva nézett rá.
- Sosem
érdekeltek Karen képességei – jelentette ki határozottan, enyhe sértettséggel a
hangjában, amiért Kate azt hiszi, képes lenne összeállni egy olyan felszínes,
törtető, hideg, érzéketlen nővel, mint Karen. Persze, azt nem tagadhatta, hogy
tartották a kapcsolatot a bál után is, és jó viszonyban maradtak, sőt gyakran
jelentek meg együtt a különböző városi rendezvényeken, de ez csak azért volt,
mert egyiküknek sem volt senkije. Pusztán így diktálta a gyakorlatiasság, ahogy
Karen szokta mondani, ő pedig egyetértett ezzel. – Nincs köztünk semmi! –
szögezte le a biztonság kedvéért, és ez igaz is volt. Leszámítva azt az estét,
tíz évvel ezelőtt, a bálon, amikor Karen arról próbálta meggyőzni,
sikertelenül, hogy Kate csak a pénze miatt van vele, és nem is szereti igazán,
majd váratlanul megcsókolta, soha nem történt közöttük semmi. Azt a néhány
tized másodpercet leszámítva, ami eltelt aközött, hogy felfogta, mi történik,
és aközött, hogy eltolta magától a nőt, soha egyetlen alkalommal sem közeledett
hozzá Karen, már csak azért sem, mert aznap este egyértelművé tette a számára,
hogy az ő szívében csak Kate-nek van helye. Persze, akkor még nem tudhatta,
hogy a lány szó nélkül faképnél hagyja majd, és meg sem áll Boston-ig, de ennek
ellenére is megőrizte a szívében. Most pedig, hogy újra látta, érezte az
illatát, már végképp nem kellett neki senki. Válaszokat akart kapni, de még
inkább Kate-et akarta visszakapni, azt a boldogságot, amit nem érzett azóta sem
mással, csak az ő karjai között.
- Persze,
hogy nincs – rántotta ki gondolatai közül Kate hangja, melyből jól érezhető
volt a kétkedés, és még valami. Dean meglepetten húzta fel szemöldökét, amikor
felfigyelt az enyhe élre, a bosszúságon túl még valamire, ami reményt adott a
számára, és megerősítette abban, hogy Kate sem közömbös iránta az eltelt idő
ellenére sem.
- Egy
pillanat! – fonta ujjait a nő felkarjára, amikor az el akart menni mellette, és
határozottan, mégis finoman fordította maga felé – te féltékeny vagy! –
jelentette ki mosolyogva, miközben boldogság járta át a lelkét, ahogy rájött,
hogy a kemény páncél alatt, melyet a nyomozó viselt vele szemben, és az
elutasítás mögött pusztán az bújik meg, hogy Kate nem akarja elfogadni, hogy
még érez iránta valamit. A tudat, hogy féltékeny Karen-re, és ezt nehezen is
palástolja, boldoggá tette, és erőt adott neki ahhoz, hogy ne adja fel.
- Féltékeny?
– kérdezett vissza Kate döbbenten, miközben megpróbálta kihúzni karját a férfi
ujjai közül, melyek szinte égették az ing anyagán keresztül, de nem járt sikerrel,
mert Dean nem eresztette. – Neked agyadra ment a koránkelés! – tette hozzá
bosszúsan, de az, hogy nagyot nyelt, és ideges lett, árulkodóbb volt szavainál.
- Pedig
igenis az vagy! – kötötte az ebet a karóhoz Dean, miközben kissé közelebb
lépett, és figyelmét nem kerülte el, hogy Kate zavartan nyalja meg szája
szélét.
- Tévedsz!
– tartott ki álláspontja mellett a nő – ha így lenne, az azt jelentené, hogy
fikarcnyit is érdekelsz! – vágta oda büszkén, és mérgesen húzta össze
szemöldökét, amikor meglátta, hogy Dean még szélesebben mosolyog.
- Szóval,
azt akarod mondani, hogy nem érdekellek? – kérdezte halkabban, kihívón felhúzva
szemöldökét, mire Kate felszegte állát, úgy tartotta a szemkontaktust, miközben
azon rimánkodott, hogy életében először képes legyen meggyőzően hazudni, mely
sosem volt erőssége.
- Pontosan!
Egyáltalán nem! – jelentette ki határozottan, és gondolatban gratulált magának,
amiért hangja még csak meg sem remegett, annak ellenére, hogy szíve vadul
kalapált mellkasában, torka kiszáradt, és tekintete lejjebb vándorolt a
keskeny, érzéki ajkakra, melyek egyre közelebb kerültek az övéhez.
- Sosem
tudtál hazudni – jegyezte meg Dean suttogva, miközben még lejjebb hajolt, és
már csak néhány milliméter választotta el ajkától – ez volt az egyik dolog,
amit szerettem benned – tette hozzá alig hallhatóan, a következő pillanatban pedig
lágyan megcsókolta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése