Nehéz döntés 6. rész

6. rész

Kate nagyot nyelve várta a folytatást, miközben Castle most megint elfordította a fejét, és ismét kinézett az ablakon. Ajkán réveteg mosollyal figyelte az utcán szaladgáló gyerekeket, majd nagyot sóhajtott, és szinte kényszerítette magát, hogy a nő felé forduljon, és belenézzen a kérdőn csillogó zöldes-barna szemekbe.

-          A feleségem vagy, és én nem akarlak elveszíteni… - nyögte halkan a válasz folytatását az író, mire Kate megkönnyebbülten sóhajtott fel. Rettegett attól, hogy Rick esetleg a gyerek dolgon gondolkodott el, és most, hogy rájött, mire céloz a férfi, mázsás kő zuhant le a szívéről, mely eddig levegőt venni sem engedte.

-          Castle, nem fogsz elveszíteni! De hogyan jutott most ez eszedbe? – kérdezte szelíden, mire Rick rántott egyet a vállán.

-          Nem is tudom… itt ez a hatalmas ház – mutatott ki az ablakon a férfi az áldozat otthonára, ahova igyekeztek, majd folytatta – benn ül egy feleség, vagy talán éppen az ebédet készíti, és fogalma sincs, hogy mi éppen a férje halálhírét hozzuk. Pedig a fickó csak egyszerű üzlettulajdonos… te rendőr vagy Kate. Minden nap kockára teszed az életed, én pedig nem akarok megretteni minden csengetéskor, hogy mikor hozzák a halálhíredet, mert eltaláltak egy bevetés során. – buktak ki egymás után a kétségbeesett szavak Rickből, Kate pedig értetlenül nézett rá. Mióta együtt voltak, még egyszer sem merült fel ez a kérdés közöttük, és ő valóban hitte, hogy soha nem is fog. Mindig is úgy érezte, Castle elfogadta a hivatását, együtt tud vele élni, most azonban rá kellett jönnie, hogy a házasság megváltoztatta a férfiban a kérdéshez való hozzáállást.

-          Mégis, mire akarsz kilyukadni, Castle? – fordult most Rick felé Kate gyanakvó pillantással, mire az, nagy levegőt vett. Tudta, hogy kapcsolatuk során az egyik legnehezebb beszélgetés vár most rájuk, de nem hagyhatta ki a lehetőséget. S, noha nem sok esélyt látott arra, hogy Kate belemegy a javaslatába, mégis meg akarta próbálni.

-          Én csak arra gondoltam, hogy talán, a biztonság kedvéért, átkérhetnéd magad irodai szol…

-          Nem! Be ne fejezd ezt a mondatot, Castle! – csattant a hangja Kate-nek, így megakadályozva a férfit, hogy mondata végére érjen. – Eszem ágában sincs naphosszat egy íróasztal mögött ülni! Te tudod a legjobban, hogy imádom a munkámat! A személyiségem része!

-          Én csak nem akarlak elveszíteni! Ez akkora bűn? – nézett rá könyörgőn, szomorú szemekkel az író, mire Kate nagyot sóhajtva igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Megértette szerelme félelmét, de tudta, ha engedne, és feladná a munkáját, az megkeserítené először őt, aztán a kapcsolatukat. Éppen azon volt, hogy ezt elmagyarázza neki, amikor a férfi folytatta – talán a kisbaba szempontjából is jobb lenne egy nyugodtabb munkakör, ami nem olyan stresszes… - emelte most félve a pillantását a nőre, de amint tekintete találkozott a sötétté váló szemekkel, már tudta, hogy hiba volt felhozni a gyerekkérdést, azt a témát, mely már így is éppen eléggé frusztrálta a nyomozót.

-          Ezt ne! – emelte fel kissé hangját a nő figyelmeztetőleg, és szeme haragosan villant, ahogy folytatta – ne merészeld a gyereket felhasználni arra, hogy irodai munkára kényszeríts!

-          Miket beszélsz, Kate! Eszemben sincs kényszeríteni téged! Én csak azt mondtam, hogy el kellene gondolkodni azon, hogy egy kicsit nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb életet éljünk! – tiltakozott sértetten az író – mondjuk egy olyan életet, ahol legalább azt ki tudjuk számítani, mikor érünk haza a munkából, vagy nem kelt fel az éjszaka közepén a telefonod! Ne mondd, hogy ahogy most élünk, az kedvez a teherbeesésnek!

-          Castle, a nélkül is tisztában vagyok vele, hogy miattam nincs még közös babánk, hogy ezt bizonyos alkalmanként az orrom alá dörgölnéd! – fújtatott mérgesen a nő, és hangjából csak úgy sütött a keserűség, és a csalódottság, amiért képtelen megadni a férfinak, amit kér, de még mielőtt az, tiltakozhatott volna, folytatta – te magad mondtad, hogy a sors…

-          Igen, tudom, mit mondtam! De talán besegíthetnénk a sorsnak egy kicsit, nem gondolod? – kérdezte reménykedve, de Kate megrázta a fejét, majd nagy levegőt vett, és szinte feltépve a kocsiajtót, kipattant a volán mögül. Rick követve példáját a nyomába eredt, hogy a macskakővel lerakott járdán a házhoz menjenek – Kate! Legalább fontold meg!

-          Nem fontolok meg semmit! – rázta meg határozottan a fejét Beckett, majd ingerülten folytatta – akkor is tudtad, milyen életet élek, amikor feleségül kértél! Ez vagyok én, Castle! – torpant meg egy pillanatra, és zöldes-barna szemében határozottság, és makacsság csillogott, ahogy a most szomorú kék szemekbe fúrta – egy gyilkossági nyomozó, és nem akarok más lenni! Nem akarok, és nem is fogok íróasztal mögé ülni! Azt pedig nem tűröm, hogy ultimátumot adj! – jelentette ki elszántan, majd erőteljesen bekopogott a fehér ajtón.

-          Kate – fogta meg gyengéden a nő karját Castle, és nagyot nyelt, amikor látta, hogy a nyomozó egész teste megfeszül az érintésétől, miközben ő tovább beszélt – ez csak egy ötlet volt, ne haragudj…

-          Gratulálok, túl vagyunk az első házastársi vitánkon! – jegyezte meg gúnyosan Kate, de még mindig nem fordult a férfi felé – remélem, ez már természetesnek számít! – fűzte hozzá, mire Castle lehunyta a szemét.

-          Te tényleg azt hiszed, hogy én… - kezdett volna bele Rick, de Kate félbeszakította.

-          Hagyjuk! – rántotta ki a karját a szorosan ráfonódó ujjak közül, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni a bizsergést, mely gerince mentén végig futott a lágy érintésre. Castle éppen szóra nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor előttük feltárult az ajtó, és egy 30-as éveinek végén járó, barna, rövid hajú, barátságos tekintetű asszony mosolygott rájuk.

-          Jó napot! – köszönt rájuk, kizökkentve őket ezzel magánéleti konfliktusukból, és Kate egy pillanat alatt változott át feleségből nyomozóvá. Kabátja alá nyúlva emelte a nő elé igazolványát.

-          Kate Beckett nyomozó, new york-i rendőrség, az úr Richard Castle. – mutatkozott be a nőnek, akinek eltűnt arcáról a mosoly, és most aggodalmasan figyelte őket – a férje miatt jöttünk.

-          Jöjjenek beljebb – állt azonnal félre az ajtóból készségesen a nő, és beljebb invitálta vendégeit, egyenesen egy tágas nappaliba, ahol egy kényelmes kanapéra mutatott. Miután helyet foglaltak, várakozással, vegyes idegességgel nézett vendégeire.

-          Mrs. Lautner! Sajnálom, de a férjét ma reggel holtan találták az üzletében – közölte Kate nyugodt, tárgyilagos hangon, mire a nő hitetlenkedve rázta meg a fejét.

-          Nem… az nem lehet! – tiltakozott a tény ellen megkövülten, miközben olyan erővel kapaszkodott meg a fotel karfájában, melyen ült, hogy ujjai belefehéredtek – ez csak valami tévedés lehet!

-          Nem, bizonyosan nem tévedés. – erősítette meg a hírt Beckett együtt érző hangon, mialatt elővette mappáját, és bekapcsolta tollát, úgy folytatta – ma reggel lelőtték. Tud esetleg bárkit, akinek oka lett volna ezt tenni a férjével? – kérdezte Kate hivatalos hangon, igyekezve elnyomni magában azokat az érzéseket, melyek ilyenkor mindig úrrá lettek rajta, és az emlékeket, melyek előtörtek arról az estéről, amikor édesanyja halálhírét hozták, és apjának, aki megtörten ült nappalijukban, ugyanezeket a kérdéseket tették fel.

-          Nem, senkit nem tudok… - rázta meg a fejét még mindig döbbenten, az események hatása alatt állva a nő, mire most Rick szólalt meg, először, mióta beléptek a házba.

-          Esetleg üzleti ügy? Talán adósság, vagy… - puhatolózott óvatosan, figyelmen kívül hagyva Kate pillantását.

-          Nem… vagyis nem tudom – sóhajtott mélyet a nő – sosem avatott be az üzleti ügyeibe… de… biztosak benne, hogy a férjem az? Nem lehet esetleg tévedés? – kérdezte megint, mire Kate letette a tollat, és komolyan nézett az előtte ülő asszonyra.

-          Mrs. Lautner, higgye el, hogy ez nem… - fogott volna bele őszintén a nyomozó, de abban a pillanatban egy mély hang csendült fel az előszobából.

-          Melinda, megszereltem a csapot a konyhában, de… - lépett most be a szobába egy magas, 40 év körüli férfi, kezében koszos, valamikor fehér színben pompázó rongyot szorongatva, és amikor meglátta a kanapén üldögélő, most döbbent arckifejezéssel rábámuló vendégeket, gyanakodva húzta össze a szemét.

-          Tévedés… - fejezte be meglepett hangon korábban megkezdett mondatát Beckett, majd akárcsak az író, ő is hitetlenkedve meredt a nappaliban álldogáló férfira, aki, a reggel még a padló kövezetén holtan fekvő, Peter Lautner volt, épen és egészségesen.