18. rész
Lanie döbbenten
futtatta végig tekintetét az előtte álló írón, akinek kezében üres whisky-s pohár
volt, melyben megcsörrent a jégkocka, ahogy az ajtót támasztotta. A máskor
csillogó kék szemekből most kihunyt a fény, és rezignáltan nézett a doktornőre,
aki a férfi mögé pillantva, hamar felfedezte a kanapé előtti asztalon álló,
félig üres alkoholos üveget. Castle unottan várta, hogy a nő belekezdjen
jövetele okába, bár voltak sejtései, miért is jöhetett. Kate nyilván már nála
van, és Lanie most azt hiszi, egy beszélgetéssel helyrehozhat mindent. De mit
tudna helyrehozni azon, hogy a nyomozó boldogtalan mellette? – tette fel
magában a kérdést. Semmi kedve nem volt beszélgetni a nővel, vagy meghallgatni,
de tudta, a nő elég kitartó ahhoz, hogy beváltsa fenyegetését, és tényleg
Javi-val rúgassa rá az ajtót.
-
Mégis mit művelsz magaddal? – kérdezte meglepetten a
doktornő, mire Castle most félreállt az ajtóból, és a kanapéhoz sétálva egy
újabb adag italt töltött magának.
-
Minek néz ki? – kérdezett vissza válasz helyett
flegmán, miközben látta, hogy Lanie beljebb jön a lakásba, és becsukja maga
mögött az ajtót.
-
Mielőtt félholtra iszod magad, meghallgatnál? – lépett
most a férfi elé, és kivette az üveget a kezéből, a pohárral együtt. Rick úgy
kapott utána, mint egy durcás ötéves, akinek a kedvenc játékát kobozta el az
anyukája.
-
Lanie! Add vissza! Meg ne sértődj, de semmi közöd
hozzá, mennyit iszom! – feleselt morcosan, de a nő nem is hallgatott rá, csak a
konyha felé indult, és az üveg tartalmát lelkiismeret-furdalás nélkül öntötte a
csapba – Elment az eszed?! Az egy 1200 dolláros Whisky!! – háborodott fel az
író, és hitetlenkedve nézte a lefolyón távozó italt – Na, jó! Mars ki innen! –
mutatott az ajtó felé sértetten, de Lanie csak karon ragadta, és visszavezette
a nappaliba.
-
Ülj le! – fújtatott nagyot, ahogy végre sikerült
elérnie, hogy az író, aki elég nehézkesen mozgott már az elfogyasztott ital
hatására, leüljön, majd mellé telepedett – Kate megjelent nálam, és közölte,
hogy el fogtok válni! Elhiheted, hogy meglepődtem!
-
Na, ezzel nem vagy egyedül! – húzta gúnyos fintorra
keskeny száját az író önmarcangolón – képzelheted, én hogy meglepődtem, amikor
minden előjel nélkül, csomagolni kezdett, és közölte, hogy nem boldog a
házasságunkban. Gyakorlatilag, ennél nagyobb pofont akkor sem kaphattam volna
tőle, ha tényleg képen töröl!
-
Hidd el, Castle, meg volt rá az oka, és ha megtudod… -
fogott volna bele a magyarázatba Lanie, de Rick félbeszakította.
-
Lanie! Hagyd ezt abba! – állította meg felemelt kézzel
a férfi a doktornőt – ne védd, rendben? Nem neked kellene elmondani, miért ment
el, hanem neki! – közölte emeltebb hangon, sértetten – De nem! Ő csak fogta
magát, és elment, miközben bejelentette, hogy válni akar! Tudod, mit? Rendben!
Áldásom rá! Két válást kibírtam, a harmadikba sem pusztulok bele!
-
Castle… félreértetted őt… - fogott hozzá ismét a nő
türelmesen, de Rick ezúttal sem hagyta, hogy befejezze.
-
Igen, ez lesz a legjobb! Azt hiszi, nem tudom, miért
nem boldog? Pontosan tudom, mi a baj! – lovallta magát bele egyre inkább
sértettségébe az író, miközben felpattant, és fel-alá járkálva, hevesen
gesztikulálva magyarázott tovább. – Nyilván rájött, hogy én korántsem vagyok
olyan szórakoztató, mint az a Dement gyerek, én nem mentek meg éheztetett
árvákat, mint a motoregér, vagy az én nevem mögött nem áll olyan kis piszok,
minthogy F.B.I – gúnyolódott a férfi, felsorolva Kate összes, általa ismert korábbi
kapcsolatát.
-
Castle, ez… - futott neki harmadszor a doktornő,
ezúttal is sikertelenül, mert Rick töretlenül folytatta.
-
Én mindig hittem kettőnkben, Lanie, de már látom, hogy
ostoba voltam! Látnom kellett volna a jeleket! Azt, hogy négy évig tartott, míg
elismerte, hogy viszontszeret, aztán pedig háromszor utasította el a
lánykérésemet, végül pedig, csak azért mondott igent, mert majdnem ott
patkoltam el egy bevetés során! – fakadt ki egyre ingerültebben, belemerülve az
önsajnálatba a férfi – talán jobb is, ha elengedem! Megkímélem magam…
-
Castle! – csattant most már ingerülten, és erőteljesen,
türelmetlenül a doktornő hangja, mire Rick torkára forrt a szó, és rémülten
meredt a haragosan villámló, sötét szemekbe – Befognád végre?! – kérdezte
idegesen a nő, majd amikor Rick elkerekedett szemekkel bólintott, és lassan
helyet foglalt, Lanie nagy levegőt véve folytatta – az egyetlen oka Kate
költözésének az, hogy azt akarja, boldog légy! – tört fel a nőből, mire Rick
értetlenkedve ráncolta össze a szemöldökét.
-
Hol is van ebben a logika? – kérdezte szarkasztikusan,
mire Lanie, megfogta a kezét.
-
Figyelj nagyon arra, amit mondok, és jól gondold meg,
mit teszel utána! – halkította le a hangját, Castle pedig, feszülten hajolt
közelebb, hogy minden szót értsen. Lanie először nehezen tudott beszélni arról,
amit megtudott, annál is inkább, mivel úgy érezte, elárulja barátnőjét, aki egy
hétpecsétes titkot bízott rá, de végül egyre gördülékenyebben jöttek ajkára a
szavak, Rick pedig figyelmesen, könnyes szemmel hallgatta – érted már? Szeret
téged, te szamár! – mosolyodott el lágyan, együtt érzőn a doktornő, miközben
figyelte a férfi arcán végbemenő változásokat. A dühös, haragos szikrák eltűntek
a kék szemekből, a sértettséget felváltotta a szomorúság, és az apró remény
csillogása. – Annyira szeret, hogy képes lenne lemondani rólad, csak boldognak
lásson!
-
De én csak vele vagyok boldog! Gyerekkel, vagy gyerek
nélkül, nekem ő kell! – tört fel a férfiból elkeseredetten, mire Lanie megértőn
bólintott.
-
Ne nekem, Castle! Neki! Neki mondd ezt el! – mosolygott
megint a férfira, majd amikor az felállt volna, egy laza mozdulattal nyomta
vissza a kanapéra. – és ha egy mód van rá, először zuhanyozz le, aludd ki azt a
méregdrága cefrét a szervezetedből, és aztán közöld vele, mennyire szereted –
kacsintott az íróra, majd az ajtó felé menet visszafordult, és pillantását
végig futtatta a kanapén ücsörgő írón, aki most kissé csalódottan emelte rá kék
tekintetét.
-
Miért nem mondta el nekem? – kérdezte fájdalmas
hangsúllyal a hangjában, mire Lanie csak nagyot sóhajtott.
-
Nem tudom, Castle – hazudta a nő szemrebbenés nélkül –
kérdezd meg tőle te! – fűzte még hozzá, majd távozott, egyedül hagyva az írót
nyomasztó gondolataival, és érzéseivel. Rick megkövülten ült továbbra is a
kanapén, miközben az elmúlt fél óra eseményeit igyekezett feldolgozni. A tény,
hogy Kate-nek nem lehet babája, sokkolta, és letaglózta. Emlékeiben utat tört
magának a délután, amikor Gary O’Brian lakására igyekeztek kihallgatni a
férfit, és az, milyen szeretettel fordult a nő a kislány felé, mennyi
gondoskodással törölte meg maszatos arcát, orrát. Ugyanebben a pillanatban
rémlett fel neki az is, milyen fagyossá vált az ágyban a hangulat, amikor a
közös babát említette, vagy amikor a nő azt mondta neki, a hiba benne van.
Lehunyt szemmel, összefacsarodott szívvel gondolt arra, milyen nehéz lehetett
Kate-nek egyedül megbirkóznia ezekkel az érzésekkel, félelmekkel, míg végül rá
kellett jönnie, hogy nem lehet közös gyermekük. Ezzel együtt azonban, dühös is
lett. Úgy érezte, joga lett volna tudni, milyen vizsgálatra ment a nő, ott
kellett volna lennie! Mint a férje, támogatnia kellett volna, fognia a kezét,
biztatni, hogy nem lesz semmi baj, és még akkor is, ha tenni nem tudott volna
semmit, együtt kellett volna hallaniuk az eredményt is az orvostól, a
lehetőségekkel együtt. Amikor összekötötte a nyomozóval az életét, megfogadta,
hogy jóban, rosszban támogatni fogja, vele marad, míg a halál el nem választja,
és ezt a fogadalmat ő komolyan is gondolta. Úgy érezte, nem volt hozzá joga a
nőnek, hogy helyette döntse el, mit szeretne, mitől lesz ő boldog. Ahogy ezt
végig zongorázta magában, már nem is érezte olyan sürgetőnek, hogy elmenjen a
feleségéhez. Sértve érezte magát, és megbántottnak, ezért egy gyors zuhany után
ágyba feküdt, és hosszas forgolódás után, melynek oka leginkább az volt, hogy
nem érezte maga mellett feleségének illatát, törékeny testét, melyhez az elmúlt
egy évben hozzászokott, mint a levegőhöz, nyugtalan álomba merült.
Kate köntösben, fáradtan
öntötte csészébe a kávét barátnője lakásán, miközben gondolatai még mindig az
előző este körül forogtak. Nem sokkal azután, hogy elaludt, zaklatottan ébredt,
újraélve veszekedésüket. Rick-et kereste maga mellett, és csalódottan
állapította meg, hogy már sosem bújhat ölelő karjai közé, nem érezheti orrában
a fanyar arcvíz illatot. Úgy gondolta, kimegy a nappaliba, talán Lanie még fent
van, és egy beszélgetéssel sikerül elterelnie a figyelmét, de barátnőjét nem
találta otthon. Beletörődve, hogy a nő átment Javihoz, és nála tölti az
éjszakát, visszament a hálóba, és erőt véve magán, megpróbált aludni. Annak,
hogy nem sikerült, ékes bizonyítéka volt a fáradtság, mely minden tagjára
ránehezedett, és a fejfájás, mely megbénította. Éppen azon gondolkodott, hogy
keres egy aspirint, amikor nyílt a háló ajtaja, és a doktornő lépett ki rajta,
frissen, kipihenten, útra készen.
-
Szia! Várj, neked is töltök, csak azt hittem, Javinál
töltötted az éjszakát – köszöntötte legjobb barátnőjét a nyomozó, mire Lanie
elnézőn legyintett.
-
Hagyd csak, majd én kiszolgálom magam – lépett volna a
nő mellé a pulthoz, de ebben a pillanatban megszólalt a bejárati ajtó csengője,
ő pedig nagyot sóhajtva ment kinyitni. Amikor meglátta, ki a váratlan vendég,
szája szegletében apró mosollyal kiáltott vissza Kate-nek – Tudod, mit? Inkább
iszok a boncteremben. Mentem! – fűzte még hozzá, majd a választ meg sem várva
emelte le kabátját a fogasról, és az írónak kacsintva már ki is libbent, Rick
pedig nagyot nyelve lépett beljebb a lakásban, és zárta be az ajtót maga
mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése