17. rész
Espo unottan
forgatta kezében a kis, fehér, virágmintákkal díszített lapot, melyet a jobb
oldalánál lévő halomra helyezett volna éppen. Száját elhúzva állapította meg,
hogy siralmasan halad, még mindig több mint a fele hátravolt, és amit eddig elkészített,
azok sem nyerték el a tetszését. Alig egy órája érkezett haza menyasszonya
lakására, Lanie máris munkára fogta, és nekiálltak a meghívók címzésének,
aminek ő egyáltalán nem örült, már csak azért sem, mert mindig is rondán írt,
melyet társai, és kollégái nem egyszer hasonlítottak hieroglifákhoz, vagy
rosszabb napjaikon inkább macskakaparáshoz.
-
Ez… szánalmas! – tört ki belőle durcásan, majd a
mellette ülő, és szorgalmasan betűket rajzoló kedvesére emelte mogyoróbarna
szemét, Lanie pedig, érdeklődve vette szemügyre az elkészült példányt.
-
Tényleg az – értett egyet a férfival, akinek
kikerekedett szeméből látta, hogy nem éppen erre a válaszra számított.
Mosolyogva hajolt oda, és nyomott egy finom csókot az érzéki szájra
engesztelésül – Ne aggódj, majd azt mondjuk, az öt éves szomszéd kisgyerek
írta! – tréfálkozott jókedvűen Lanie, mire Javi csalódottan, és sértetten grimaszolni
kezdett.
-
Nem értem, miért nem lehet nyomtatni a meghívókon a
címzést is! Miért vesződünk vele, amikor sokkal jobban is elüthetnénk az időt…
- hagyta félbe a mondatot csábosan mosolyogva a férfi, majd azzal a lendülettel
már a nő mögött állva hajolt a selymes bőrű nyakra, és puha csókokat szórt rá.
-
Azért, Javier Esposíto, mert így… sokkal… - akadozott a
hangja a doktornőnek, miközben mélyeket lélegezve próbált mondanivalójára
koncentrálni a csókok helyett – sokkal… bensőségesebb… - sóhajtott mélyet, majd
elejtve kezéből a tollat, megfordult a székben, és átkarolva a nyomozó nyakát, szájon
csókolta. Ajkuk szenvedélyesen találkozott, nyelvük puhán simult a másik
szájába, miközben Javi felhúzta a nőt a székről, és szorosan átölelte. Éppen
elmélyítették volna a csókot, még inkább lázba hozva ezzel testüket, amikor az
édes pillanatot, mint egy szablya szelte ketté a csengő éles ricsaja. Javi
morgolódva hagyta, hogy a nő kibontakozzon az ölelésből, és ajtót nyisson,
miközben visszaült a székre, és egy újabb lapot tett maga elé, hogy rákarmolja
a címzetteket. Lanie nagyot sóhajtva rendezte szapora szívverését, majd
mosolyogva tárta szélesre az ajtót, de azonnal elkomolyodott, amikor meglátta
legjobb barátnőjét összetörten, utazótáskát szorongatva, szemében pedig
kétségbeesés, és annyi fájdalom csillogott, melyet utoljára akkor látott benne,
amikor a kanapéján ülve, könnyek között mesélte el, hogy visszautasította az
író házassági ajánlatát – Kate? Te jó ég, mi történt? – találta meg a hangját,
mire Kate megrántotta a vállát, és szeméből kibuggyant egy könnycsepp.
-
Elválunk… Lanie… el fogunk válni… - csuklott el a
hangja, és arcán látszott, hogy nem sokáig bírja tartani magát.
-
Javi! Megmenekültél, szívi! Hívd el Ryan-t egy italra,
és ne siess haza! – kiáltott oda az asztalnál üldögélő Espo-nak, anélkül, hogy
pillantását akár egy percre is elszakította volna az előtte álló, könnyben úszó
tekintettel ránéző barátnőjéről. Javi értetlenkedéssel, vegyes döbbenettel
emelte fel fejét, de amikor meglátta Beckett-et, utazótáskával a kezében,
azonnal a kabátja után nyúlt, és útra készen állt meg menyasszonya mellett.
-
Minden rendben? – vetett aggódó pillantást felettesére,
de Kate képtelen volt arra, hogy megszólaljon, még a tekintetét is elkapta a
rászegeződő, átható barna szemek elől, és inkább a padlót figyelte elmélyülten.
-
Egy kis félreértés! Menj! – érintette meg karját Lanie
kedvesen, és Javi tudta, ne kérdezzen többet, így bólintott, lágyan megcsókolta
a doktornőt, majd távozott, Lanie pedig egy mozdulattal rántotta be az ajtóból
a nyomozónőt. Elvéve tőle a táskát, az ajtó melletti fogas alá helyezte, majd
beljebb vezette a nappaliba, és leültette a kanapéra. – Ki vele! Mi a frász
történt? Megcsalt?! – szegezte barátnőjének a kérdést nyíltan Lanie, mire Kate
szeméből most már patakokban kezdett folyni a könny, és megrázta a fejét.
-
Dehogy! Soha, senki… nem szeretett még úgy, mint ő,
Lanie – zokogta kétségbeesetten, és hangja el-elcsuklott közben, de barátnője
türelmesen várt, ő pedig folytatta – ezért kell elhagynom! Ő… Ő olyan boldoggá
tesz engem, és én… én egy szerencsétlen csődtömeg vagyok… - akadt el a hangja
ismét, és Lanie nem tudott mást tenni, csak megölelte, és hagyta, hogy kisírja
magát. Amikor kis idő múlva, egy kissé megnyugodott, nagy levegőt véve
folytatta – annyira vágyik egy babára, de én… voltam egy vizsgálaton, és…
nekem…
-
Értem – szakította félbe a doktornő. Látta, hogy
Kate-nek micsoda küzdelem lehetett megbarátkozni az eredménnyel, melyet talán
még mindig nem dolgozott fel teljesen, ezért inkább közbeszólt, így elkerülve,
hogy annak, meg kelljen ismételnie, amivel küzd. Kate hálásan fogadta a
gesztust, Lanie pedig, folytatta – Rosszul fogadta? Ezért jöttél ma ide hozzám?
Nem úgy reagált, ahogy vártad? – záporoztak a kérdések, miközben arra gondolt,
hogyan ismerhette ennyire félre az írót. Azt hitte, minden álma, hogy Kate-tel
legyen, és sosem gondolta, hogy egyszer közéjük állhat bármi, leginkább az,
hogy Kate-nek nem lehet babája. Amikor azonban a nyomozónő nem válaszolt, csak
a kezében gombóccá gyűrt zsebkendőt gyűrögette még kisebbé, Lanie-t balsejtelem
kerítette hatalmába. Hirtelen, mint egy villámcsapás állt össze számára a kép,
és hitetlenkedéssel, vegyes döbbenettel bökte meg legjobb barátnője vállát –
Atya ég! Katherine Beckett Castle! Mondd, hogy elmondtad neki! Ugye tudja, hogy
ezért hagytad ma el! – húzta össze fenyegetőn a szemét, mire Kate szégyenkezve
hajtotta le a fejét.
-
Képtelen voltam rá, Lanie! Még azt sem tudja, hogy
kivizsgáltattam magam! – tört fel belőle a vallomás, szinte suttogva, és
barátnőjének kellett néhány perc, hogy megeméssze a hallottakat.
-
Miért? Joga van tudni, Kate! – háborodott fel a
legőszintébb hangon a doktornő, mire Kate elgyötört tekintettel nézett rá.
-
Nem érted? Ha elmondom neki, velem marad! – hadarta egy
levegővel, igyekezve logikailag alátámasztani nemcsak Lanie, de önmaga előtt is
döntése helyességét, de érezte, hogy nem a legjobb megfogalmazást választotta.
-
Ez olyan szörnyű lenne? – értetlenkedett Lanie, mire
Kate komolyan bólintott.
-
Igen, Lanie! Szörnyű lenne mindkettőnknek! – sóhajtott
fájdalmasan a nő – Castle minden álma, hogy közös gyerekünk legyen, amit én nem
tudok neki megadni, de ő sosem hagyna el emiatt. Velem maradna, engem pedig
felemésztene a bűntudat, és az, hogy csak szánalomból maradt velem. –
magyarázta, miközben újabb könnycseppek eredtek útjukra arcán lefelé, kis
patakot varázsolva maguk után, de a nő már nem foglalkozott vele, hogy
letörölje azokat, miközben tovább beszélt – Szeretem őt, Lanie, és ha valaki, ő
megérdemli, hogy újra apa legyen, hogy találjon valakit, aki teljes mértékben
boldoggá tudja tenni! Én ezt nem tudom megadni neki… - halkult el a hangja,
mire Lanie szomorúan, együtt érzőn emelte rá sötét szemét.
-
Meg fog gyűlölni… ezt te is tudod, ugye? – kérdezte
szomorú hangon. Rossz volt ilyen állapotban látnia barátnőjét, és a szíve
összefacsarodott a gondolatra, hogy a sors hibájából a két legösszeillőbb ember
ne lehessen együtt. Kate most bánatosan emelte rá könnyben úszó zöldes-barna
szemét.
-
Szükségem van rád, Lanie! – tört fel belőle olyan
elgyötört hangon, ahogy még sosem hallotta a nyomozónőt a doktornő. Nagy
levegőt véve bólintott.
-
Itt vagyok, és itt is leszek neked! De ne hidd, hogy
egyetértek a döntéseddel! – húzta össze haragosan a szemöldökét a nő – A
barátod vagyok, éppen ezért, szólok, hogy amit művelsz, marhaság! Meg kellene
hagynod a kék szeműnek a jogot, hogy eldöntse, téged akar jobban, vagy egy
közös gyereket! – fűzte hozzá, majd nagyot sóhajtott, és finoman megérintette
barátnője karját – gyere! Pakolj ki a vendégszobában – húzta fel a kanapéról az
összetört nőt, aki engedelmesen követte. Alig fél órával később, összehúzott
szemmel nézte az ágyában nyugtalanul alvó barátnőjét, majd halkan, nehogy
felébressze, becsukta az ajtót, és vőlegénye számát tárcsázta.
Lanie Parish nem
az az ember volt, aki beleszólt barátai életébe, legalábbis tettlegességig sosem
fajult a helyzet. Olykor-olykor ellátta őket, akár kéretlen, tanáccsal is, de
mindig megmaradt annál, hogy a legjobb, ha csak az oldalvonalról figyeli az
eseményeket, és kimarad a harcból. Most mégis úgy döntött, nem ülhet ölbe tett
kézzel. Tudta, hogy Kate a lehető legrosszabb döntést hozta, amikor ahelyett,
hogy megbeszélte volna férjével a vizsgálatot, és félelmeit, ellökte magától
egy mondvacsinált ürüggyel. Noha arról fogalma sem volt, milyen okkal jött el a
közös otthonból barátnője, azt biztosan tudhatta, hogy Rick-nek fogalma sincs a
valódi helyzetről. Nagy levegőt véve állt meg most a loft ajtaja előtt, és
erőteljesen bekopogott, de válasz nem érkezett. Várt néhány másodpercet, majd
most már nemcsak kopogott, hanem be is csengetett. Fel sem merült benne, hogy
az író nincs otthon, hiszen jól ismerte, és tudta, annyira szereti a
nyomozónőt, hogy egy ilyen sokk után, biztosan nem ment sehová, legalábbis
remélte.
- Castle! Lanie
vagyok! Nyisd ki az ajtót! Tudom, hogy itthon vagy! – kiabált be a csukott ajtón
keresztül, de a lakásból semmi mozgást nem hallott, így újra dörömbölni kezdett
– Nyisd már ki, hallod?! Addig úgysem megyek el innen! – tért át a fenyegetésre
Lanie, hangjából pedig düh csendült ki. – Castle, ha nem nyitod ki, leszólok
Javinak, aki a kocsiban vár, és ő majd rád rúgja! – dobta be az utolsó aduját a
doktornő, mire alig egy másodperc múlva halk neszezést hallott, és kitárult
előtte az ajtó, a látvány pedig teljesen letaglózta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése