16. rész
-
Igen. Egyik alkalommal meglátott minket a parkolóban,
amikor az együtt töltött délután végén elköszöntünk egymástól. – magyarázta
nagyot nyelve a férfi, és arcán látszott, hogy még mindig az akkori események
hatása alatt áll – üvöltözni kezdett, obszcén szavakkal ócsárolta Petert, és
engem is, majd bepattant az autóba, és közölte, hogy ezért a megaláztatásért
még csúnyán megfizet Peter. – mesélte a szörnyű délután emlékeit a férfi, majd
nagyot sóhajtott – azt gondoltam, most már nem kell titkolóznunk, de Peter még
aznap délután szakított velem. Mint mondta, képtelen feláldozni az üzletét
kettőnkért…
-
Ez mikor volt pontosan? – jegyzetelt szorgalmasan a
nyomozó, mire Gary tekintete most a plafont szuggerálta, ahogy gondolkodni
kezdett.
-
Úgy három napja – felelte őszintén, alig egy
pillanattal később, mire Rick és Kate sokatmondón néztek össze.
-
Még egy kérdés, Mr. O’Brian. Hol volt tegnap hajnalban
négy órakor? – tette fel az utolsó, rutinkérdést Beckett, mire a férfi ismét
készségesen felelt.
-
A reptéren. Akkor szállt le a gépem, mert egy üzleti
ügyben Dubai-ba kellett utaznom. – válaszolta nyugodtan, majd az immár kihűlt
kávét szorongatva figyelte, hogy vendégei távoznak.
Kate amint beült
az autóba, Javi számát tárcsázta, majd amikor az, a kicsengés után nem sokkal
felvette, köszönés nélkül tért a lényegre, és vázolta fel, amit megtudtak.
Társa legalább olyan döbbenten hallgatta a fejleményeket, ahogyan ők reagáltak
a motelben, és Kate szinte látta maga előtt kikerekedő mogyoróbarna szemeit,
sőt, még azt is tudta, hogy a férfi undorodva rázkódik meg a hallottak
hatására.
- Nézzetek utána
a házasságának, és tudjátok meg, mi igaz abból, amit O’Brian elmondott –
utasította társát, majd folytatta – ha ezzel megvagytok, hazamehettek. Castle
és én még leellenőrizzük az alibijét – fűzte még hozzá, majd letette, és az
autót a reptér felé irányította. Alig két óra múlva már biztosan tudták, hogy
Gary O’Brian nem lehet a gyilkos, mert nemcsak a reptér, akkor szolgálatban
lévő munkatársa, de a biztonsági kamera felvétele is megerősítette, hogy a
férfi a gyilkosság időpontjában türelmesen várt a sorára, hogy átléphesse az
Egyesült Államok határát. Beckett csalódottan vezetett hazáig, és akárcsak az
író, ő is szótlanságba burkolózott, de nem az ügyön jártak gondolatai. Görcsbe
ránduló gyomorral, egyre szaporább szívveréssel tervezgette, hogyan valósítja
meg elhatározását, hogyan adja meg a szabadságot az írónak, hogy az, boldog
lehessen valakivel, aki megajándékozhatja egy babával. Mire a lakás elé ért,
már kész terve volt. Tudta, hogy nem lesz könnyű, és most minden energiáját
arra összpontosította, hogy végig tudja csinálni, egyetlen egyszer se gyengüljön
el, ne törjön meg. Amikor a lakásba értek, Rick ledobta a kulcsokat az ajtó
melletti kis polcra, majd a nappali közepére sétált, és várakozón pillantott a
nőre.
-
Nos? – kérdezte türelmetlenül, és testtartásából jól
kiolvasható volt az eddig elfojtott feszültség, Kate pedig, pontosan tudta,
mire vár férje.
-
Az utóbbi időben, történt néhány dolog, ami
megváltoztatott… nem csak engem, hanem a helyzetet is… - kezdett bele Kate
nehezen, miközben még mindig kereste agyában a megfelelő szavakat. Rick
azonban, sokkal feszültebb, és idegesebb volt annál, hogy ezt kivárta volna,
így a szavába vágott.
-
Beszélhetnél egy kicsit világosabban, és
egyértelműbben! – emelte meg kissé a hangját, de amint észrevette, azonnal nagy
levegőt vett, és igyekezett megnyugodni - magyarázatot szeretnék, Kate… Tudnom
kell, mi a baj? Eltűnsz sétálni a munkaidődben, aztán azt hazudod, hogy
Lanie-vel találkozol, de valahol máshol jársz! Hol voltál? Valóban csak
sétáltál, amikor nem mehettem veled? Tudnom kell! – lépett most közelebb
kétségbeesetten a férfi, és Kate nem tudta, mit mondjon. Szótlanul hunyta le
szemét, és nem nézett férje kérdő, számonkérőn csillogó kék szemébe. Képtelen
volt rá, hogy elmondja, mit titkol előle. Túlságosan szerette, és esélyt akart
neki adni egy olyan jövőre, amire vágyott, és amit ő nem tud megadni neki. Rick
felemelte karját, hogy megérintse, de félúton lehanyatlott. – Nem válaszolsz… -
állapította meg fájdalmasan, keserű mosollyal a szája szegletében. Úgy érezte,
a nő szótlansága válasz a gyanújára. Szívét égette a csalódottság, torkában
gombóc keletkezett a felismerésre, hogy igaza volt, Kate-nek van valakije – Mit
ad neked, amire én képtelen vagyok? – kérdezte halkan, fájdalommal a hangjában,
mire Kate döbbenten emelte fel a fejét, és nézett a bánatosan csillogó kék
szemekbe. Hirtelen rádöbbent, mire céloz a férfi, és noha ez lett volna a
legegyszerűbb módja, hogy kisétáljon az életéből, mégsem hagyhatta, hogy Rick
azt higgye, valaki más képes őt boldoggá tenni rajta kívül.
-
Nincs senki, Castle, csak te! – simogatta meg a férfi
arcát szerelmesen, miközben zöldes-barna szemét a férfiéba fúrta – esküszöm!
Nem csaltalak meg! De nekem ez nem megy… - nyelt nagyot, majd nagy levegőt véve
egyenesen a háló felé vette útját. A szekrényből egy utazótáskát vett elő, és a
fiókokat szép sorban kinyitogatva, ruhákat dobált bele, épp csak annyit,
amennyire két-három napig szüksége lesz. Rick döbbenten figyelte az ajtóban
állva felesége minden mozdulatát. A rémület a látványra vasmarokként szorította
össze a szívét, és nem is volt képes egy helyben állni néhány pillanatnál
tovább. Nagyot nyelve lépett a nő elé, amikor az, két inget emelt le a
fogasról, és épp a táskába készült hajítani.
-
Mégis mit művelsz? – állította meg a nőt a mozdulat
közben Rick, aki már semmit sem értett. Nem olyan régen ismerte be neki, hogy
csak ő van az életében, a szeméből tisztán kiolvashatta, mennyire szereti, most
pedig csomagol, és úgy tűnik, el akar költözni.
-
Elköltözöm… - adta meg a rövid választ Kate, majd
kihúzva kezét a ráfonódó ujjak szorításából, mindkét inget az utazóba vágta,
miközben kerülte a rászegeződő, értetlen pillantást.
-
Állj már meg egy kicsit! – kiáltotta el magát
kétségbeesetten Castle – Nem zavar, hogy én ebből az egészből semmit nem
értek?! – kérdezte ingerülten. Úgy érezte, teljesen összezavarodott, és csak
kapkodta a fejét, igyekezve megtalálni azt a pontot, ahonnan idáig eljutottak –
Tartozol annyival, hogy megmagyarázd! Tudni akarom, Kate! Mi a fene folyik
itt!? – kérdezte egyre idegesebben, miközben gyors léptekkel követte a nyomozót
a nappaliba, ahol Kate a földre dobta a táskát, majd nagyot sóhajtva, feszülten
túrt bele a hajába.
-
Nem tudok tovább színlelni! - tört fel Kate-ből
elementáris erővel a vallomás, mire Rick hangja elakadt, és értetlenül nézett a
nőre.
-
Színlelni? Mit? - kérdezte a férfi, miközben közelebb lépett
feleségéhez, és meglepetten látta, hogy a nő kissé távolabb lép tőle.
-
Azt, hogy boldog vagyok veled... - felelte Kate halkan,
és Rick azt hitte, rosszul hall. Amikor felfogta a szavak értelmét, szíve vad
dobogásba kezdett, gyomra pedig görcsbe rándult.
-
Úgy érted... boldogtalan vagy a házasságunkban? -
kérdezte lassan kiejtve a szavakat, miközben reménykedve figyelte a nő arcát,
hogy felfedezzen rajta egy kis huncut mosolyt, mely megmutatná neki, hogy a
nyomozó csak a bolondját járatja vele.
-
Nézd, azt hittem, menni fog! Azt hittem, működhet, de
nem megy! Mi ketten nem ugyanazt akarjuk - záporoztak a bántó szavak Kate
szájából, és Rick szíve minden egyes szónál fájdalmasan dobbant, ahogy rájött,
a nyomozó nem tréfál, mindent komolyan gondol - én már nem tudok úgy tenni,
mintha olyan lennék, amilyennek látni akarsz!
-
Mégis miről beszélsz?! - vált most már az író hangja is
ingerültté, miközben tekintetében félelem csillogott.
-
Arról az életről, amit megálmodtál nekünk! Házasság,
gyerek, talán még egy kutya is... de ez nem az az élet, amit én szeretnék!
Belefáradtam, hogy olyasmiért küzdjek, amit nem is akarok igazán! - emelte fel
a hangját most már Kate is, miközben érezte, hogy szemébe könnyek gyűlnek, de
folytatta - Én nem akarok gyereket, Castle! Sem tőled, sem mástól! A régi
életemet akarom! - fűzte hozzá, és szavai ostorcsapásként érték az írót, aki
egyre fehérebbé vált, ahogy hallgatta feleségét, a nőt, akit mindennél jobban
szeretett, aki éppen most vallotta be neki, hogy nem teszi boldoggá.
-
De... de azt mondtad, te is szeretnél közös babát... -
dadogta kétségbeesetten Rick, aki még mindig abban bízott, hogy ez egy rémálom,
amiből csak hamar felébreszti majd felesége telefonja, ő pedig szorosan
hozzábújhat, megkönnyebbülve, hogy visszatért a való világba a pokolból.
-
Hazudtam! - csattant a nyomozó hangja - Ezt mondtam,
mert ezt akartad hallani! De elegem van Castle! Elfáradtam a színjáték során!
Ez az egész... - mutatott körben az otthonuknak hívott lakásban Kate - nem én
vagyok!
-
Igent mondtál - hallotta most Rick reményvesztett,
csendes hangját a nyomozó - Én hajlandó lettem volna rád várni, amíg készen
állsz, de te azt mondtad, a feleségem akarsz lenni! Mi változott egy év alatt?!
-
Én! Én változtam, és nem tetszik, amivé váltam! -
sóhajtott nagyot a nő, miközben idegesen túrt bele lágy hullámokban vállára
omló hajába - Tudtam, mennyire akarod a babát, és megtettem mindent, hogy
boldoggá tegyelek, de már nem bírom tovább! - folytatta Kate, és látta a
férfin, hogy minden egyes szavával mély sebeket üt, melyek sosem fogna
begyógyulni - Ez nem én vagyok! Sokat gondolkodtam, és...
-
Ne mond ki, Kate! Próbáljuk megoldani, csak ne mond ki,
mert az visszafordíthatatlan lesz... - vágott közbe könyörögve a férfi, de Kate
elfordult, hogy ne lássa férje szemében a könnyeket, és szinte suttogva fejezte
megkezdett mondatát.
-
El akarok válni, Castle... - csendült fel hangja
halkan, és szinte látta maga előtt a fájdalmas kék tekintetet.
-
Ezt nem mondhatod komolyan! - tört fel az író ajkáról
gyötrelmesen, de Kate úgy tett, mint aki nem is hallotta. Keze már a kilincsen
volt, és a nélkül szólalt meg, hogy megfordult volna.
-
Ma este már Lanie-nél alszom, és addig ott leszek, amíg
nem találok magamnak egy lakást. A többi holmimért majd később eljövök - fűzte
még hozzá, majd szó nélkül elhagyta a közös otthonukat, Castle pedig
hitetlenkedve nézett utána, majd erőtlenül rogyott a fotelba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése