26. rész
Kate olyan
erővel szorította a kormányt, amíg a kórház felé tartottak, hogy belefehéredtek
az ujjai. Dühös volt magára, amiért hagyta, hogy megtévessze Gary ártatlan
tekintete, megnyerő személyisége, őszintén csengő hazug szavai. Miután letették
a telefont, azonnal a számítógéphez ment, és lefuttatott mindent az orvosról,
kezdve a bankszámlakivonatokkal. Elállt a lélegzete, amikor meglátta, hogy
minden hónapban kapott egy nagyobb összegű átutalást, de amikor megpróbálta azt
visszakövetni, sehogy sem sikerült. Most, a kocsiban ülve, megint érezte, hogy
eluralkodik rajta a harag. Nem tudta, kire volt dühösebb. Az orvosra, amiért
becsapta, amiért kihasználta, hogy egykor barátok, sőt szerelmesek voltak, vagy
önmagára, amiért, bár az író többször figyelmeztette a jelekre, mégsem nézett
utána, csupán a legjobbat feltételezte róla, ami nyomozóként sosem volt rá
jellemző. Castle, mintha érezte volna, hogy ez nem az a pillanat, amikor
kárörvendhetne, inkább csendben maradt, és csak néha-néha engedélyezte magának,
hogy a nyüzsgő new york-i forgalmat feszülten figyelő nyomozó arcára vessen egy
pillantást.
-
Halljam! – törte meg a már-már nyomasztó csendet Kate
visszafogott, ingerült hangja, mire Rick ártatlan pillantással nézett vissza
rá.
-
Mit is? – kérdezte értetlenül, mire Kate türelmetlenül
kezdett dobolni az ujjaival a kormányon, miközben arra várt, hogy a lámpa
zöldre váltson, utat nyitva neki a kórház felé.
-
Te tudtad! Te megmondtad! Te figyelmeztettél! Te
szóltál, hogy nézzek utána! – sorolta a nő a lehetséges szemrehányásokat,
melyeket kaphatott volna az írótól, és a legrosszabb az volt, hogy bármelyiket
is választja a férfi, igaza lett volna.
-
Nem mondok ilyesmit. – rázta meg a fejét nyugodtan
Castle, mire Kate, miközben ismét sebességbe tette az autót, és tovább
vezetett, meglepetten pillantott a mellette üldögélő, kezeit ölében tartó
férfira, aki most folytatta. – Ingerült vagy, nehezen viseled, hogy becsaptak,
ráadásul fegyvered van, amit jobb szeretnék, ha Gary ellen használnál, és nem
ellenem – magyarázta természetes könnyedséggel, mire Kate akaratlanul is
elmosolyodott. Ez volt az egyik, amit annyira szeretett a férfiban. Még akkor
is képes volt megmosolyogtatni, amikor azt hitte, minden összeesküdött ellene.
– Ezen kívül pedig, anélkül is elég pocsék érzés csalódni egy barátban,
rájönni, hogy nem az, akinek végig mutatta magát, hogy ezt valaki még a
fejünkre is olvassa – fűzte hozzá komolyabban, miközben Kate leparkolta az
autót, és mielőtt kiszállt volna, a férfihoz fordult.
-
Köszönöm! – simogatta meg az arcát, mire Rick
elmosolyodott, és gondolkodás nélkül válaszolta vissza azt a szót, mely csak
kettejüké volt.
-
Mindig – fonta össze ujjait a nőével, Kate pedig
elmosolyodott, ahogy meghallotta a várt választ – most kapjuk el azt a
szemetet! – dörzsölte össze tenyerét gonosz vigyor kíséretében Castle, mire
Kate égnek emelte a szemét, és kiszállt az autóból, Rick pedig lendületesen
követte – ugye vele szabad kárörvendeni? – kérdezte, úgy, mint egy kisfiú, aki
engedélyt kér édesanyjától, hogy kipróbáljon egy új játékot, Kate azonban válasz
nélkül hagyta a kérdést. Lelkileg igyekezett felkészülni a férfival való
találkozásra, és amikor beértek a kórház hatalmas előterébe, határozott, kemény
arcvonással állt meg a nővérpult előtt, ahol most is az az ápolónő üldögélt,
akivel egyszer már találkoztak.
-
Gary Scottdale bent van? – kérdezte köszönés nélkül,
szigorú hangon, mire a nővér meglepődve bólintott, majd némán mutatott a lift
irányába. Tekintetükkel követve a mozdulatot, ők is meglátták, hogy a férfi
éppen a felvonóba készül beszállni. Fehér köpenye most is ugyanúgy feszült jól
kidolgozott testére, mint amikor először találkoztak, leszámítva, hogy most
sötét farmernadrágot viselt – Gary! – kiáltott oda neki a nyomozó, miközben
mindketten a férfi felé indultak, aki kíváncsian fordult hátra, de arcán nyoma
sem volt a döbbenetnek, amikor meglátta, hogy Beckett milyen elszánt
tekintettel igyekszik felé, sőt, ajka keserű mosolyra húzódott, melyből Kate
tudta, hogy a férfi rájött, miért vannak itt. Már csak három lépés választotta
el őket, amikor kattant a liftajtó, és egy édesanya lépett ki rajta, jobbján
egy ötéves forma, szőke hajú kisfiút vezetve. Még mielőtt Kate
figyelmeztethette volna őket, Gary egy mozdulattal lökte félre az édesanyát,
aki hangosan kiáltva vágódott hanyatt a kövezeten, a meglepett, rémült gyereket
pedig maga elé tartotta, bal kezét nyaka köré fonva, jobb kezében pedig
fecskendőt tartva. Kate azonnal előkapta a fegyverét, és Gary-re szegezte, miközben
Castle tekintete a nyomozó és az orvos között cikázott, akinek arcáról leolvasható
volt, hogy egy percig sem habozna, lelkiismeret-furdalás nélkül szúrná a szérumot
az apró testbe. – Engedd el! Azonnal! – parancsolt a férfira Beckett
határozottan, mire az, csak megrázta a fejét.
-
Nem lehet! Nem megyek börtönbe, Becks! Kizárt! – rázta
meg ismét a fejét, majd haragosan pillantott le a nem messze tőle, most már fél
térdre ereszkedett nőre, aki kinyújtott karral követelte vissza a fiát –
hallgass már! – dörrent a nőre, aki rémülten kapta szája elé a kezét, majd
könyörgőn nézett Kate-re, így kérve, hogy segítsen, Gary pedig, most ismét a
nyomozóra nézett – Tedd le a fegyvert, megijeszted a gyereket! – húzódott
sátáni mosolyra a férfi ajka, amitől Kate-t kirázta a hideg, és újfent elgondolkodott,
hogyan ismerhetett félre valakit ennyire. Hogyan lehetséges, hogy akiről az
ember azt hiszi, ismeri, hirtelen megmutatja egy olyan oldalát, aminek a
létezéséről még csak sejtése sem volt.
-
Emlékszel, mit ígértem tegnap este, ugye? –
elevenítette fel utolsó mondatának emlékét az orvosban Kate hideg, elszánt
tekintettel, és Gary arcának enyhe rezdüléséből tudta, pontosan érti a férfi,
mire gondol – mindig betartom az ígéretemet, Gary! Mindig! – fűzte hozzá
fenyegetőn, mire az, rántott egyet a vállán.
-
Én úgy látom, ez patthelyzet! Te nem teszed le a
fegyvert, én viszont telepumpálom a gyereket ezzel a szarral, ha nem engedsz
kisétálni innen! – jegyezte meg unott hangon, amitől csak még undorítóbbá vált
a nyomozó szemében, akinek pillantása most lejjebb vándorolt, és tekintete
összekapcsolódott a kisfiú rászegeződő, hatalmas, riadt kékes-zöld szemével.
Nagy levegőt véve szakította el pillantását a fiúról, majd körbenézve látta,
hogy a kórház valamennyi dolgozója, és néhány beteg, és látogató is döbbenten,
meredten figyelik az eseményeket, míg azt is észrevette, hogy Castle egy fél
lépéssel távolabb került tőle, mint, ahol eredetileg állt.
-
Miért? – kérdezte az orvostól, hogy szóval tartsa, mire
a férfi arcra gúnyos grimaszba ránduld.
-
Miért? – ismételte meg gúnyosan a nő kérdését – Tudsz
jobb okot mondani a pénznél? – tette fel a költői kérdést, és amikor a nyomozó
nem válaszolt, csak továbbra is rászegezve a fegyvert, néma maradt,
elmosolyodott – látod, én sem! Tudod te, mennyit keres egy orvos egy
közkórházban? Nevetségesen alulfizetettek vagyunk! És érdekel ez bárkit is?!
Nem! – mutatott körben ideges mozdulattal, fecskendővel a kezében, de még
mielőtt a nő reagálhatott volna, már megint a kisfiú nyakához szegezte azt, miközben
tovább beszélt – tudtam, hogy kell egy kis mellékes, ami be is jött. A kísérlet
projektvezetőjeként, és kapcsolattartóként, már egész tűrhető fizetést kaptam,
de aztán a kórház ezt is elapasztotta, amikor visszamondta a Tricelyd
kísérletet. Megszoktam egy színvonalat, amihez még több pénz kellett. Ekkor
jöttem rá, hogy lehet ezt másképp is. Megegyeztem Alan-nel, hogy majd én
szállítom az alanyokat a kísérlethez, és rajtunk kívül erről senkinek nem kell
tudnia – vigyorogta el magát büszkén, miközben Kate undorodva húzta el a
száját, de figyelme egy percre sem lankadt.
-
Ezért ölted meg Lorent? Veszélyeztette a bevételi
forrást? – kérdezte hitetlenkedve, mire Gary megrázta a fejét.
-
Nem kellett volna meghalnia! Ha nem lett volna olyan
túlbuzgó, még most is élne, de nem tudott leállni! Mindenáron az emberek
jótevőjét akarta játszani! – nevetett fel lekicsinylőn, majd hirtelen
elkomolyodott – De ugye tudod, Kate, hiszen rendőr vagy, hogy nem menthetünk
meg mindenkit, bármennyire szeretnénk.
-
Gary, utoljára kérlek, hogy engedd el a kisfiút, és én
megígérem, hogy segítek neked – próbálkozott most szelídebb hangon Kate,
remélve, hogy meg tudja győzni régi barátját, hogy maradt még valami benne
abból a kedvességből, amit megismert.
-
Segítesz? Mégis, hogyan? Huszonöt év helyett, megegyezünk
tizenötben?! – emelte meg hangját mérgesen Gary – felejtsd el! – jelentette ki,
majd fecskendős kezével háta mögé nyúlt, és megnyomta a lift hívógombját – a
kis srác és én most kisétálunk innen, te pedig hagyod! Ha csak megremeg az
ujjad a ravaszon, belenyomom a mérget a nyaki ütőérbe, és csak, hogy tudd,
évfolyamelsőként végeztem, szóval, biztos lehetsz benne, hogy nem hibázom el!
-
Csak, hogy tudd, jobban célzok, mint bárki az
egységtől, és ha, csak megremeg az ujjad a fecskendőn, golyót repítek a fejedbe!
– szűkült össze a szeme a nyomozónak, mire Gary megint elmosolyodott, de abban
semmi nyoma nem volt az örömnek, sokkal inkább a gúnynak. Éppen abban a
pillanatban, amikor hangos kattanással megérkezett a lift, és Gary taszított
volna egyet a fiún, hogy belépjenek, Kate ujja megremegett a ravaszon, szeme
sarkából pedig rémülten látta, hogy az eddig csendben mellette álldogáló író a
fal felé vetődik. – Castle! – kiáltotta el magát, de már későn, az események
láncolata elindult, és vad iramban pergett le szeme előtt, ő pedig, semmit sem
tehetett, hogy megakadályozza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése