17.
rész
Kate értetlenül pillantott vissza a komoly
tekintetű íróra, aki lélegzetvisszafojtva várta a választ. Hirtelen, és
váratlanul érte a kérdés, mely teljesen kizökkentette korábbi dühéből, melybe
belelovallta magát, és most zavartan köszörülte meg a torkát, megpróbálva
megérteni, hogyan jutottak el kettőjükhöz Bamby cikkétől, és attól, amit leírt
benne.
-
Válaszolj, Kate! Most az egyszer válaszolj
nekem! Ennyire zavarna? – ismételte meg a kérdést a férfi, aki hamar megunta,
hogy a válaszra várjon.
-
Igen! – tört fel határozottan a nő torkáról a
válasz, majd azonnal elbizonytalanodott, és mint aki csak most fogta fel, mit
is kérdeztek tőle, nagyot nyelve rázta meg a fejét, így próbálva rendezni
gondolatait, melyeket olyan sikeresen zavart össze az író – Vagyis, nem! Akarom
mondani, ennek semmi köze ahhoz, hogy mi zavarna, és mi nem!
-
Akkor, mihez van köze? Talán az orvosod látta a
blogot, és kiakadt? – kérdezte gúnyos éllel a hangjában Castle, mire Kate égnek
emelte a tekintetét.
-
Egyszerűen csak arról van szó, hogy te állandóan
más nőkkel vagy! – buggyant ki meggondolatlanul Kate száján a válasz, de
ezúttal nem törődött a következményekkel, csak folytatta. Túlságosan régóta
feszítette belülről a magány, és a félelem, hogy elszalasztotta élete
lehetőségét, és túlságosan régóta mardosta a harag, amiért a férfi olyasmiért
bünteti, amiről fogalma sem volt, micsoda, ahhoz, hogy most megálljt tudott
volna parancsolni feltörő dühének, és a szavaknak, melyek ajkára tolultak – Nem
akarok egy lenni a sok közül, még képletesen sem! Még akkor sem, ha az egész
csak kitaláció! Nem leszek egy, Rick Castle, a híres író trófeái közül! –
szorult ökölbe a keze mérgében, mire Castle szomorúan rázta meg a fejét. Kék
szemében hitetlenkedés, és fájdalom csillant, ahogy lassan közelebb lépett a
nőhöz, akinek egész teste megfeszült, ahogy megérezte a férfiból áradó arcvíz,
és a szappan fanyar illatának elegyét, testének melegét. Castle, amint
észrevette a megmerevedő vállakat, félreértve a nő reakcióját, akaratlanul is
hátrébb lépett.
-
Sosem voltál az, és soha nem is lettél volna! –
suttogta halkan, majd nagyot nyelve folytatta – Mindig különleges voltál a
számomra, Kate! Az egyetlen nő, akihez foghatót még sosem láttam, és az
egyetlen, akit annyira szerettem, hogy bármire hajlandó lettem volna érte… -
fűzte hozzá bánatosan csillogó szemekkel, mire Kate lélegzete elakadt, ahogy a
vallomást hallgatta. Szája kiszáradt, szíve gyorsabb ütemre váltott, majd a
kezdeti boldogságot, felváltotta a félelem, ahogy rájött, hogy az író múlt
időben beszél. Egy darabig csak némán nézett a rászegeződő kék szemekbe,
hagyva, hogy elvesszen bennük, majd nagyot nyelt.
-
Már nem ilyennek látsz? Már nem szeretsz? –
tette fel élete eddigi legfontosabb kérdését a nyomozó, és szíve még dobogni is
elfelejtett, amíg a válaszra várt. Ő sem
tudta, melyik válasznak örülne jobban. Ha a férfi azt mondja, még mindig
szereti, ő is elmondhatná, mit érez, amivel az egész élete változna meg
gyökeresen. Ha azonban az író már nem táplál iránta semmiféle érzelmet, tudta,
sosem bocsátana meg magának, amiért hagyta elmenni maga mellett az egyetlen
lehetőséget a boldogságra, és az ettől való rettegés, sokkal nagyobb volt, mint
a jövő ismeretlenségétől való félelem. Castle most elszakította pillantását a
nőtől, és hátat fordítva sétált arrébb néhány métert. Úgy tűnt, maga is
elgondolkodik a válaszon, mintha ő is azon töprengene, valóban másnak látja-e a
nőt, valóban nem szereti már. A másodpercek, és percek óráknak tűntek, és Kate
úgy érezte, éveket öregedett, mire felcsendült az író mély, bársonyos hangja,
melyből szomorúság, és keserűség csengett ki.
-
Becsaptál, Kate. Azt mondtad, nem emlékszel a
vallomásomra a temetőben, de ez nem volt igaz. – válaszolt Rick halkan, és
Kate-nek fülelnie kellett, hogy minden szót jól értsen. Alig elhangzott az első
mondat, már tudta, mivel bántotta meg a férfit, és azt is, mikor változott meg.
Hirtelen minden világossá vált, és most már nem tudta hibáztatni azért, ahogy
reagált. Csendben várta, hogy folytassa, miközben igyekezett, hogy a szemébe
gyűlt könnyek ki ne potyogjanak, Rick pedig, tovább beszélt – Mindenre emlékeztél,
egyszerűen csak nem akartad nyíltan megmondani, hogy te nem így érzel…
-
Castle… az…- próbált magyarázkodni a nő, de
Castle felemelt kézzel állította meg, ő pedig félve hallgatott el. Tudta, hogy
jár annyi a férfinak, hogy befejezhesse, amit mondani akar, ő pedig megérdemli
a szemrehányást, amit kapni fog.
-
Akkor csalódottságot, fájdalmat, keserűséget
éreztem. Ha akkor kérdezed meg, hogy szeretlek-e, és másnak látlak-e, mint
évekkel ezelőtt, azt mondtam volna, hogy igen. Igen, szerettelek, és igen,
hirtelen másnak láttalak. Már nem voltál különleges, csak egy nő, aki a
hazugságot választja az őszinteség helyett. A hallgatást a nyíltság helyett. –
beszélt tovább Rick, de még mindig nem fordult hátra, csak zsebre tett kézzel
sétált az ablakhoz, és New York nyüzsgő forgatagát bámulva beszélt tovább – Mit
érzek most? Erre a kérdésre még én is keresem a választ – húzta el a száját
maró öngúnnyal, majd fejét lehajtva nézett maga elé. Kate döbbenten hallgatta a
férfi szájából felhangzó szavakat, majd könnyeit visszanyelve lépett hozzá
közelebb. Megértette a férfit, és igazat is adott neki, mégis úgy érezte, nem
mehet el anélkül, hogy választ ne kapjon egy nagyon fontos kérdésre.
-
Meggyűlöltél? – kérdezte halkan, szinte
suttogva, mire Castle most némán megfordult, és szemét a könnytől csillogó
zöldes-barna szemekbe fúrta, melyből legalább annyi szomorúságot olvasott ki,
mint amennyi az ő szívét is nyomasztotta.
-
Gyűlölet? Harag? Igen, talán ez az, amit
kerestem… - gondolkodott hangosan, lassan ízlelgetve szájában a szavakat, majd
továbbra is a nőre szegezve tekintetét, nagyot sóhajtott. – Igen, gyűlölet.
Gyűlölöm, hogy a történtek ellenére képtelen vagyok otthagyni az őrsöt,
hátrahagyni azt az életet. Gyűlölöm, hogy nem tudok hátat fordítani neked, és
igen, gyűlölöm, hogy bár mindent megteszek érted, te mégsem veszed észre, hogy
csak te kellesz! – emelte meg egyre jobban a hangját, ahogy feltört belőle az
egy hónapja, vagy akár évek óta elnyomott feszültség, fájdalom, és keserűség –
Gyűlölöm, hogy bár megpróbáltam visszatérni a régi életemhez, semmire sem
mentem vele, mert beleégtél a lelkembe, és már minden nőt hozzád hasonlítok, de
egyik sem érhet még csak a nyomodba sem! Gyűlölöm, hogy ennek ellenére, némán
kellett végignéznem, ahogy vacsorázni mész azzal a ficsúrral, akinek a
rózsaszín nyakkendőjénél csak a humora borzasztóbb! – túrt bele idegesen a
hajába, összekócolva dús tincseit, és észre sem vette, hogy amíg ő beszél, és
kiönti magából a mérgét, addig Kate ajkára lassan megkönnyebbült mosoly
költözik – Gyűlölöm, hogy, hol közel engedsz magadhoz, hol eltaszítasz, én
pedig hagyom, mert még ez is jobb, mint itthon ülni egyedül, és arra gondolni,
vajon, mit csinálhatsz éppen! De tudod, mit gyűlölök a legjobban?! - kérdezte
haragosan, mire Kate némán rázta meg a fejét, ő pedig nagyot nyelve, halkabban
válaszolt. – Azt, hogy mindazok ellenére, ami történt, és amit érzek, még mindig
szeretlek, még mindig különlegesnek tartalak, és… - sóhajtott lemondóan - még
mindig képes vagyok hülyét csinálni magamból azzal, hogy ezt be is vallom,
pedig… - akadt el hirtelen a hangja, mert Kate egy lépéssel közelebb lépett,
két kezébe fogta az arcát, és ajkát finoman tapasztotta az övére. Cseresznye
ízű ajka puhán, melegen simult a szájára, így némítva el a férfit, aki először
döbbenten, mozdulatlanul tűrte, hogy a nyomozó megcsókolja, majd, amikor
megérezte, hogy az édes, selymes nyelv végig siklik alsó ajkán, nagyot
sóhajtva, szemét lehunyva adta át magát a bódító érzésnek, és ajkát résnyire
nyitva tört utat magának nyelvével a nő ajkai közé. Nyelvük először lassan, finoman
kóstolgatva találkozott, majd Rick karjait a nő dereka köré fonva húzta magához
egész közel, és ahogy a szenvedély lángja egyre feljebb csapott testükben, úgy
lett nyelvük koreográfiája is egyre lázasabb, egyre tüzesebb. Kate ujjai lágyan
túrtak a sűrű tincsek közé, teste szorosan tapadt az izmos felsőtesthez, és
belenyögött a csókba, amikor megérezte az író izgalmát. Tenyere most a férfi
tarkóján, nyakán simított végig, majd a feszes mellizmokra vándorolt, de ebben
a pillanatban Rick megszakította a csókot, és nagyokat lélegezve, ziháló
tüdővel tolta magától távolabb a nyomozót, aki értetlenül, de ugyanúgy levegő
után kapkodva nézett vissza rá. – Ne tedd ezt velem! Könyörgöm! – zihálta
vágytól rekedt hangon az író, szinte esdekelve, miközben ujjai a nő karjára
fonódtak, így tartva távol magától, hogy a korábbi csók ne ismétlődhessen meg –
Soha többé ne csókolj meg, Kate! Soha! – emelte most fel fejét, és a kék szemekben
olyan határozottság csillogott, amelyet még soha azelőtt nem látott a nyomozó,
kivéve akkor, amikor azért könyörgött neki a férfi, hogy hagyja veszni az anyja
ügyét, még mielőtt megölik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése