24. rész
A kezdeti öröm,
és remény egy pillanat alatt adta át helyét Kate szívében a csalódottságnak,
amikor meglátta, hogy kései vendége nem az író, hanem Gary. A férfi egyenes
szabású, sötét öltönyt, hozzá fehér inget, és kék nyakkendőt viselt. Ajkán félénk
mosoly játszott, ahogy a nőre szegezte átható tekintetét, és várta, hogy
beljebb hívják. Keze görcsösen szorongatta a többfajta virágból álló csokrot,
majd, mivel a nő még mindig nem szólalt meg, és az ajtóból sem állt félre, hogy
beljebb mehessen, zavartan köszörülte meg a torkát.
-
Szia Becks! – köszönt félénk, halk hangon – látom, nem
rám számítottál…
-
Ne haragudj, Gary! Gyere be! – kapott most észbe a
nyomozó, és, hogy udvariatlanságát feledtesse, kedvesen mosolygott rá a
férfira, majd kinyújtott kézzel invitálta beljebb. Gary megkönnyebbülve sétált
a nappaliig, majd az immár bezárt ajtótól felé közeledő Kate-nek nyújtotta a
virágokat.
-
Ezt neked hoztam, bocsánatkérésképpen… - túrt bele
másik kezével sűrű hajába úgy, mint egy kisfiú, aki azt a feladatot kapta, hogy
felköszöntse az igazgatót, és zavarban van emiatt, nem tudja, hogyan is fog
reagálni a másik fél.
-
A bocsánatkérés pedig azért kell, mert… - hagyta nyitva
a mondatot Kate, várva, hogy a férfi megmagyarázza, miközben elfogadta a
virágot, és az asztalra tette.
-
Ma, amikor a kapitányságon voltam, beleolvastam Loren
naplójába – vallotta be az orvos szemlesütve, mire Kate megkönnyebbülten
lélegzett fel. A tény, hogy régi barátja önként számolt be neki tettéről, azt
bizonyította, hogy neki volt igaza, és nem az írónak. Ha Gary-nek bármi köze
lenne Loren gyilkosságához, biztosan nem jött volna el most hozzá. – Szégyellem
magam miatta, de egyszerűen nem bírom ki, hogy tehetetlenül várakozzak, amíg az
a szemét, aki ezt tette, talán már rég egy másik országban van! – tört fel
belőle kétségbeesetten, mire Kate megsajnálta. Teljes mértékben átérezte a
férfi fájdalmát, tehetetlen dühét, hiszen ő is pontosan ezt érezte anyja
gyilkosával kapcsolatban. Együttérző tekintettel figyelte, hogy az orvos
reményvesztetten leül a kanapéra, majd mellé ült, és kezét finoman a férfi
térdére tette.
-
Tudom, hogy, mit érzel, de ettől függetlenül, arra
kell, hogy kérjelek, maradj ki a nyomozásból! Nem folyhatsz bele, értsd meg! –
próbálta szelíd hangon rávenni a férfit, hogy engedelmeskedjen, mire az
ráemelte könnyes tekintetét.
-
Azt mondtad, megváltoztál Becks, de ez nem igaz. –
mosolyodott el szomorúan, majd kezét a nő kezére tette, és megszorította – még
mindig át tudod érezni mások fájdalmát, és még mindig segíteni akarsz
mindenkinek, mint régen – halkult el a hangja, de Kate nem válaszolt. Nem
akarta elmondani, miért is képes átérezni, amit a férfi átél ebben a
pillanatban, nem akart beszélni arról, min ment keresztül az évek során. Egyszerűen
csak hallgatott, Gary pedig, folytatta – tudod, hogy sosem telt el úgy nap,
hogy ne gondoltam volna rád? Mindig visszavártalak, Becks! Minden nap elmentem
az egyetem aulájába, és órákig üldögéltem ott, remélve, hogy megpillantalak… -
törtek fel a szavak a férfi szájából halkan, nem kis meglepetést okozva ezzel a
nőnek, aki most már kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát a vallomás
miatt.
-
Gary… kérlek… - próbálta szelíden, mégis határozottan
megállítani az orvos lelkéből feltörő szavakat, de az, nem is foglalkozott
vele, csak lassan csökkentve a kettejük közötti távolságot, egyre közelebb
hajolt.
-
Elég volt a „mi lett volna, ha” kérdésekből, Becks…
most már tudni akarom, milyen lenne… - suttogta lágyan, majd éppen megcsókolta
volna a nőt, amikor az, két tenyerét megtámasztva a férfi mellkasán
megállította, és finoman eltolta magától, miközben ő maga, felállt mellőle a
kanapéról, és nagyot sóhajtva nézett le rá.
-
Nekem van valakim, Gary, akit nagyon szeretek! –
jelentette ki magabiztosan. Bármennyire sajnálta a férfit a viszonzatlan
szerelem miatt, képtelen volt úgy tenni, mintha érdekelné, mintha bárki más
érintését elviselné az ajkán Castle-én kívül.
-
Tisztában van vele, hogy mekkora kincs van a
birtokában? – kérdezte fájdalommal a hangjában Gary, mire Kate bólintott.
-
Kettőnk közül, én vagyok az, aki mindig elfelejti,
mekkora szerencséje van a másikkal – felelte nyugodtan, és megint azt érezte,
hogy nem itt lenne a helye. Castle mellett kellene ülnie, a karjába simulnia,
megbeszélnie vele a történteket. Az orvos éppen válaszolt volna, amikor megint
kopogtattak az ajtón – egy pillanat – kért elnézést a nő a férfitól, majd
szélesre tárta a bejárati ajtót. Lélegzete elakadt, amikor tekintete találkozott
a ragyogó, bűnbánón csillogó kék szemekkel. Castle nem habozott, amint meglátta
a nőt a kitárt ajtóban, azonnal közelebb lépett, és puhán megcsókolta.
-
Sajnálom, Kate! Nem kellett volna úgy reagálnom a
pihenőben… - motyogta a csókba, mire Kate szomjasan viszonozta azt. Tüdejéből
megkönnyebbült sóhaj távozott a tudatra, hogy szerelme jól van, és örömmel adta
át magát, hogy élvezze ajka ízét, egészen addig, amíg a háttérből finom
köhintés nem hallatszott. Castle zavartan bontakozott ki az ölelésből, és
nézett a nyomozó háta mögé, majd szemöldöke haragos ráncba szaladt, ahogy felismerte
a vendéget.
-
Jó estét, Mr. Castle! – köszönt rá Gary visszafogottan,
majd mindkét férfi várakozón nézett Kate-re, aki úgy érezte, sokkal több
magyarázattal tartozik az írónak, mint az orvosnak, így először felé fordult.
-
Gary azért jött, hogy bocsánatot kérjen, amiért
beleolvasott Loren naplójába – adott magyarázatot a férfi ottlétére, mire
Castle szeme féltékenyen szűkült össze, és gyanakvó tekintettel mérte végig az
orvost, aki magabiztosan húzta ki magát.
-
Szerencsére, Kate, hamar megbocsátott – mosolyodott el
most a férfi nyugalommal az arcán, majd könnyedén folytatta – talán a virágnak,
vagy a sok szép emléknek köszönhetően, de egy biztos, hogy nem haragszik rám.
Kate… - fordult most a nő felé Gary látszólag neheztelőn – elmondhattad volna,
hogy Mr. Castle és te egy párt alkottok! Ha ezt tudom, nem csókoltalak volna
meg. Az is igaz, hogy visszatarthattál volna…
-
Gary! – háborodott fel Kate döbbenten, majd riadtan
fordult az író felé, akinek szikrákat szórt a szeme, és először a férfira
nézett gyilkos tekintettel, majd a nőre, de ekkor a haragot felváltotta
szemében a csalódottság és a fájdalom – Castle! Esküszöm…
-
Ne! Nem kell! Értem én! A múlt az múlt! – jegyezte meg
maró gúnnyal a hangjában, mintegy utalva arra, hogy a nő megint a múltat
választotta, majd kilépve a lakásból, még visszafordult – mielőtt még jobban
belemerülnétek a sok szép emlék felelevenítésébe – ejtette ki gúnyosan a Gary
által korábban használt szavakat az író – kérdezd már meg a barátodtól, mit
keresett ma délután a Sanofi-Aventis,
francia gyógyszergyár amerikai leányvállalatánál! Talán erre is van egy
meggyőző meséje! – vetette oda flegmán, majd a választ meg sem várva távozott. Amikor
felkereste a nőt, még azt hitte, meg tudják beszélni a pihenőben történteket.
Csak bocsánatot akart kérni, elmondani, hogy szereti, és bízik benne, és persze
szembesíteni a délutánnal, amikor Gary-t követve látta a férfit bemenni az
említett vállalathoz. Arra egyáltalán nem számított, hogy a nő lakásán találja
az orvost, főként azok után nem, ami kettejük között történt. Amikor pedig Gary
közölte, hogy meg is csókolta, fordult egyet a gyomra, és úgy érezte, minél
előbb el kell tűnnie a nő közeléből. Kate szívébe fájdalom mart, miközben
nézte, ahogy szerelme eltűnik a szeme elől a liftben. A keserűség mellé harag
is vegyült, ha belegondolt, hogy képes volt az író azt feltételezni róla, hogy
megcsalná. Csalódottan csukta be az ajtót, majd visszafogott dühvel fordult
Gary felé, aki meg sem várva a nő kérdését, azonnal belefogott.
-
Meg tudom magyarázni Becks! Amikor beleolvastam a
naplóba, tudtam, hogy ez a vállalat az egyik legnagyobb megrendelője a cégnek,
ahol Loren dolgozott. Gondoltam, nyomozok egy kicsit, ezért kerestem fel őket,
de még az igazgatóig sem jutottam! De azok után, amit ma este beszéltünk, esküszöm,
hogy kiszállok az ügyből… tényleg! Megígérem! – emelte esküre a bal kezét,
miközben a jobbat szívére helyezte, és szégyenlős mosolyt erőltetett arcára.
-
Miért hazudtad azt, hogy megcsókoltál? Mire volt ez
jó?! – szegezte a férfinak a kérdést indulatosan Beckett, mintha nem is
hallotta volna a korábbi magyarázatokat. Gary megrántotta a vállát, és bánatos
képpel válaszolt.
-
Nem tudom… hirtelen irigyelni kezdtem, és… eluralkodott
rajtam a féltékenység… sajnálom… - lépett közelebb a nőhöz, de Kate elhátrált
előle, egészen az ajtóig, majd szélesre tárva mutatott utat a férfinak.
-
Tűnj el innen! – utasította az orvost kemény,
megfellebbezhetetlen hangon, és amikor Gary szóra nyitotta volna a száját, egy
kézmozdulattal csendesítette el – Most! - mutatott kifelé, mire a férfi
lehajtott fejjel lépett ki a lakásból. Még mielőtt azonban távozott volna, Kate
még halkan hozzátette – ha még egyszer belédbotlok a nyomozás során, saját
kezűleg tartóztatlak le! – fűzte hozzá fenyegetően, halk hangon, mire Gary
bólintott, és már el is tűnt.
Kate töprengő
arckifejezéssel figyelte a fehér táblán sorakozó adatokat, miközben Javi és
Ryan a tegnapi kutatásaik eredményeiről számolt be.
-
Az igazgató alibije stimmel. Santa Monica-n volt a
feleségével a gyilkosság időpontjában. Ezen kívül, három megrendelőt találtunk,
akik első számú kuncsaftjai voltak a vállalatnak. Merck, Abott Laboratories
és az Amgen – olvasta fel
jegyzetfüzetéből a vállalatok neveit Ryan, miközben Kate egyesével felírta őket
a táblára.
-
Ellenőrizzétek le az összekötőket! – utasította a két
férfit, mire azok magabiztosan összemosolyogtak.
-
Már megtettük! – jelentette ki büszkén Javi, boldogan
bezsebelve felettesétől az elismerő pillantást, majd folytatta – a három közül
kettő egyáltalán nem tudott az új szerről, mint mondták, még csak fel sem
kereste őket McIntery, de a harmadik, az Amgen
összekötője, Fred Powell elmondta, hogy Loren néhány nappal ezelőtt felhívta,
és könyörgött a telefonban, hogy semmi esetre se vegyék meg az új terméket,
mert nem biztonságos! – ért mondandója végére Javi, Kate pedig szemöldökét
ráncolva kezdett gondolkodni.
-
Mi a helyzet a negyedikkel? A Sanofi-Aventis-sel? – kérdezte, egyfajta megérzéstől vezérelve,
mire Javi és Ryan tanácstalanul néztek össze, és rántották meg a vállukat.
Éppen szóra nyitották volna a szájukat, amikor kattant a liftajtó, ők pedig egy
emberként figyelték, hogy az író, két kávéval a kezében lépked feléjük. Kate
szíve a torkában dobogott, ahogy elfogadta a forró italt, és hálásan mosolyogva
megköszönte, de a mosoly az arcára fagyott, amikor pillantása találkozott
Castle tekintetével, és a ragyogó kékség most sokkal inkább emlékeztette egy
hideg, jeges fuvallatra, mint arra a bársonyos égboltra, amit megszokott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése