23. rész
Kate leverten
lapozgatta az aktát, melyet összeállított az igazgatóról, de nem jutott
előrébb. Gondolatai minduntalan elkalandoztak, és csak az íróval lezajlott
veszekedés képeit vetítették elé. Bármennyire nehezére esett is, el kellett
ismernie, hogy volt igazság abban, amit a férfi mondott. Elfogult volt Gary-vel
kapcsolatban, csak azért, mert régi ismerőse, és nyomozóhoz méltatlanul, még
csak utána sem nézetett a férfinak, mint ahogy tette volna ezt más esetben.
Bűntudattól emésztve dobta félre a mappát, és pattant fel az asztaltól,
kabátjáért nyúlva, hogy Rick után menjen, és megbeszélje vele a történteket, amikor
kattant a liftajtó, és Javi lépett ki rajta, Ryan, és az igazgató társaságában,
aki hátrabilincselt kézzel, morcos arckifejezéssel, némán lépkedett a nyomozók
mellett.
-
Castle-nek igaza volt! – tért azonnal a lényegre Javi
köszönés nélkül, miközben nem túl finoman taszított egyet a megbilincselt
igazgatón, aki majdnem orra bukott Beckett elé a lendülettől, ő pedig,
folytatta – A nővérénél dekkolt, egy helyes kis bőrönd társaságában. Átveszed?
– kérdezte kíváncsian, mire Kate hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Egyrészt
minden vágya az volt, hogy az írónál legyen, és megbeszéljék a vitájukat,
másrészt munkáját sem hanyagolhatta el. Vágyakozó pillantást vetett a lift
felé, majd a még mindig várakozón rápillantó társaira – Vagy… csináljuk mi? –
kérdezte Javi, mint aki megérzett valamit a nő tanácstalanságából, bár az okát
egyáltalán nem tudta.
-
Nem! Majd én! – döntött nagyot sóhajtva a nő, miközben
a korábban magához vett kabátot visszaterítette a székre, és elátkozta
felelősségérzetét, és hivatástudatát, amit még szülei, legfőképpen édesanyja
nevelt belé. Magában azért fohászkodott, hogy minél gyorsabban végezzen a
kihallgatással, és még ne legyen késő megbeszélni szerelmével a történteket.
Arra is gondolt, hogy talán sikerül az igazgatóra bizonyítani a gyilkosságot,
és akkor már kész tényekkel állhat az író elé. Javi csak bólintott a kijelentésre,
mint aki számított erre, majd erősen megmarkolva a férfi karját, az egyes kihallgató
szoba felé kezdte taszigálni, aki nyüszítve háborgott a bánásmód ellen, ami azonban
lepergett a nyomozóról. Kate nagy levegőt véve gyűrte le magában bűntudatát,
amiért megint előtérbe helyezi munkáját magánéletével, érzéseivel szemben, majd
felvéve az asztalról a mappát, amit összerendezett, elindult a fiúk után, hogy
kihallgassa az igazgatót.
Alan idegesen
táncoltatta lábát a padlón, izzadt tenyerét pedig nadrágjába törölte éppen, amikor
a nyomozó belépett az ajtón, és elé dobva az asztalra a mappát, helyet foglalt
vele szemben. Kis, közel ülő szemei vadul cikáztak a barna dosszié, és a nő
arca között, melyről azonban semmiféle érzelmet nem tudott leolvasni. Beckett
arca nyugodtságot, és magabiztosságot tükrözött, miközben a mappa mellé egy
bizonyítéktároló zacskót helyezett, és a tartalmát szép sorban a férfi elé
kezdte pakolni.
-
Útlevél, utazási csekk, készpénz, bankkártyák – sorolta
a zacskó tartalmát Beckett, majd a férfira pillantott, akinek ádámcsutkája
le-fel ugrált idegességében – utazni készült, Mr. McIntery? – kérdezte ártatlan
tekintettel, érdeklődve, mire az, megrázta a fejét, és megigazította ettől
lecsúszott szemüvegét orrnyergén.
-
Nem, dehogy! – hazudta elcsukló hangon, mire Kate
gúnyos mosolyra húzta a száját.
-
Akkor nyilván ezek a holmik mindig magánál vannak,
ahogy a becsomagolt bőrönd is, jól gondolom? Talán maga így készül egy
esetleges támadásra az ország ellen? – szembesítette a tényekkel Beckett, és
amikor a férfi nem válaszolt, csak szégyenkezve lehajtotta a fejét a
nyilvánvaló hazugságra, folytatta – elmondom, én mit gondolok erről – mutatott
végig kinyújtott tenyérrel az asztalon heverő holmikon – a vállalata a csőd
szélére került, magának pedig sürgősen piacra kellett dobnia valamit! Meghamisította
a tesztek eredményeit, hogy felgyorsítsa a folyamatot, arra viszont nem számított,
hogy Loren, a laborasszisztens erre rájön. Amikor megtudta, megölte!
-
Nem! Nem tettem ilyet! Esküszöm! – tiltakozott hevesen,
görcsös igyekezettel a férfi, mire Beckett az asztalra csapott, és egész közel
hajolt a férfihoz.
-
Tegyen meg egy szívességet, és próbálja ki, milyen
érzés őszintének lenni velem! Meglátja, nem bánja meg! – húzta össze a szemét
fenyegetőn, mire Alan nagyot nyelt, és remegő kezeit az asztal alá rejtve
hajtotta le a fejét.
-
Én végig őszinte voltam… - suttogta alig hallhatóan,
mire Kate most kényelmesen hátradőlt, és halálos nyugalommal nyitotta ki az
előtte heverő mappát.
-
Valóban? Lássuk, mennyire! – fogott bele, hogy
szembesítse az igazgatót addigi hazugságaival – ezek itt – tolt elé egy tucat
fehér, gépelt lapot magabiztosan – a bankszámlakivonatok, és a könyvelés. Bizonyítják,
hogy a vállalat a csőd szélén áll, amiről ugye, elfelejtett beszámolni. Ez
pedig, egy panaszlevél, amit Loren nyújtott be magának. Világosan kiolvasható
belőle, hogy nehezményezi a laborkutatások biztonsági szabályainak betartását a
kollégák részéről – helyezett a halom tetejére egy másik lapot Beckett, melyet
akkor talált, amikor belépett a vállalat rendszerébe – és végül, de nem
utolsósorban, vessen egy pillantást erre! – lökte a férfi elé most Loren
naplóját, mire Alan bizonytalanul tapogatta meg, de elgondolkodott, hogy
beleolvasson-e. Végül keze erőtlenül hanyatlott le, és továbbra is némaságba
burkolózva szuggerálta ölébe ejtett kezét. Kate egy pillanatig várt, majd
folytatta – ez egy napló, melyet Loren vezetett! Leírja benne, hogy többször is
felkereste magát személyesen, maga viszont azt állította, hogy nem is ismerte!
– emelte meg most már kissé a hangját Beckett, és elégedetten látta, hogy Alan
halántékán izzadság csorog végig, ő pedig, kitartóan folytatta – ami azonban
mégis a leginkább felkeltette az érdeklődésemet, az a bejegyzés volt, amiben
leírja, hogy meghamisították a tesztek eredményét! Látja?! – bökött ujjával az
említett bekezdésre Kate, mire Alan most először felemelte a fejét, és
elolvasta a mutatott sorokat, majd lesújtva hunyta le a szemét. Lassan leemelte
orráról a szemüveget, és mellényével kezdte törölgetni a lencséket, melyek
bepárásodtak felhevült bőrétől.
-
Nyomozó… elismerem, hogy hazudtam. – fogott hozzá
halkan, Kate pedig, megint hátradőlt, és várakozón fonta keresztbe karjait, így
jelezve, hogy hallgatja – valóban a csőd szélén állok, és igen, valóban
ismertem Lorent. Többször is járt nálam, és minden alkalommal a biztonságra
panaszkodott, és arra, hogy a minták nem elég védettek. Mindig megnyugtattam,
hogy tenni fogok a dolog ellen, de…
-
De nem tett, mert a maga felügyeletével hamisították a
tesztek eredményeit, így van? – kérdezte Kate határozottan, tekintetével fogva
tartva a férfi félelemtől csillogó szemét, mire az nagyot sóhajtott, és két
kezébe temette az arcát, szemüvegét az asztalra hajítva.
-
Értse meg, hogy nem volt más választásom! A hitelezőim
a nyakamra jártak, kellett a pénz! Az embereim biztosítottak afelől, hogy a
gyógyszer hatékony, és az a néhány hónap már nem számít, így aztán… felvettem a
kapcsolatot a megrendelőkkel, és megegyeztünk, hogy kissé megsürgetjük a
dolgokat. – vallotta be szégyenkezve Alan, és kezét tördelve, bűnbánó
tekintettel nézett fel a nőre, akinek arcáról megvetést olvashatott le, a
szánalom legkisebb jele nélkül – de higgyen nekem, arról fogalmam sem volt,
hogy ebből az egészből Loren bármit is gyaníthat! Amikor megölték, még csak a
városban sem voltam! Higgyen nekem! – könyörgött kétségbeesetten a férfi, mire
Kate lefirkantott néhány szót a jegyzetfüzetbe.
-
Hogyan dobta volna piacra? – kérdezte figyelmen kívül
hagyva a könyörgést, mire Alan remegő kézzel szántott végig haján.
-
Már csak egy fázis lett volna hátra… az
emberkísérlet…vagyis, hogy embereken próbáljuk ki a gyógyszert – magyarázta
hadarva, nagyokat nyelve közben – de azt mindig a megrendelő intézi… Az én
dolgom csak annyi volt, hogy kiállítok egy tanúsítványt, miszerint a következő
fázisba léphet a készítmény. Ezért kellett csalnom… - ért suttogásba a
vallomás, majd arcát a kezébe temetve, összegörnyedve várta, hogy mit mond a nyomozó,
Kate azonban csak felállt, és szó nélkül kisétált a kihallgatóból. Odakint Javi
és Ryan azonnal elésiettek, hogy megtudják a részleteket. Miután beszámolt
nekik mindarról, amit megtudott, asztalához lépett, és már kabátjába bújt bele,
amikor megszólalt.
-
Nézzétek meg, hány vállalattal volt kapcsolata a
cégnek, kik voltak a legnagyobb megrendelők, és azt is, hogy mikor kellett
volna szállítani a legújabb terméket, és hova! Ellenőrizzétek az igazgató
alibijét is, állítólag nem volt a városban Loren halálának estéjén. –
utasította a két férfit, akik bólintva, jegyzetelve vették tudomásul a parancsot,
ő pedig már a lift felé indulva fűzte hozzá – ha ez megvan, hazamehettek.
-
Te hová mész? – kérdezte kíváncsian Javi, mire Ryan
rosszallón pislogva könyökölt az oldalába, ő pedig értetlenül nézett vissza rá.
-
Helyre kell hoznom valamit – felelte Kate titokzatosan,
majd a reakciókkal mit sem törődve szállt be a liftbe, hogy meg se álljon
Castle lakásáig.
Kate fáradtan
görgette le laptopján a megnyitott oldal adatait, ahol arra próbált rájönni,
mégis hogyan is kerül piacra egy gyógykészítmény, de semmi olyat nem talált,
amit ne tudott volna már korábban, ezen kívül, nem is nagyon tudott odafigyelni
arra, amit olvasott. Csak arra tudott gondolni, hol lehet az író. Amikor
felkereste a lakásán késő délután, remélte, hogy meg tudják beszélni a
pihenőben történteket, de Martha nyitott ajtót, és arcán látszott a meglepettség,
annál is inkább, mivel ő úgy tudta, fia a nyomozóval van. Miután sikerült
megnyugtatnia a nőt, hazaindult, és telefonon próbálta elérni a férfit, aki
azonban nem vette fel. Szívéből nem tudta kiűzni az aggodalmat, hogy talán
valami baja esett az írónak, és már éppen azon volt, hogy ismét felhívja,
amikor halk kopogást hallott. Vadul dobogó szívvel ment ajtót nyitni, és arcára
volt írva a döbbenet, amikor meglátta, ki áll vele szemben, kezében egy csokor
virággal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése