25. rész
Castle csak egy
pillanatig hagyta, hogy tekintete összekapcsolódjon a bizonytalanul csillogó
zöldes-barna szemekkel, aztán erőnek erejével elszakította pillantását a nőről,
és a fiúk felé fordult, miközben igyekezett nyugalomra inteni zakatoló szívét.
Annak ellenére, hogy még mindig fájt neki a nő árulása, az, hogy a lakásán
találta az orvost, mégsem volt képes otthon maradni. A harag, melyet korábban
érzett, ismét elhatalmasodott rajta, amiért megint alul maradt saját magával
szemben, amiért megint nem volt elég erős, hogy hátat fordítson a nőnek. Most a
fiúk felé fordulva, magára erőltetett mosollyal, várakozón nézett rájuk.
-
Hol tartunk? – kérdezte látszólag nyugodtan, miközben
igyekezett figyelmen kívül hagyni a finom cseresznyeillatot, mely orrába
vándorolt, és megbizseregtette érzékeit, amikor Kate elhaladva mellette, leült
a helyére.
-
Tartunk? Castle, mi ez a királyi többes? – húzta fel
gúnyosan szemöldökét Javi, miközben mellette Ryan is tüntetőleg fonta karba
kezeit mellkasa előtt, Castle pedig, kínosan feszengve vigyorgott rájuk.
-
Ugyan már srácok! Értem én, hogy kicsit fújtok rám,
amiért leléptem délután, de azért még a csapat tagja vagyok, nem? – kérdezte
ártatlanul vigyorogva, mire mindkét férfi távolságtartón húzta össze a szemét,
ő pedig lemondón sóhajtott. Legnagyobb meglepetésére Kate hangja törte meg a
beállt csendet.
-
Foglaljuk össze, mit tudunk – sétált megint a nő a
táblához, mire Castle elfojtott egy mosolyt. Azt tudta, hogy Kate soha nem
számolna be neki egy ügy folyamatáról, vagy addigi eredményeiről, mintha a
felettese lenne, de a tény, hogy Kate az összegzés mögé rejtve akarja tudatni
vele a tényeket, jól esett neki. Gondolataiból a nyomozó töprengő hangja
rántotta ki, ahogy szemöldökráncolva tovább beszélt – van egy gyógyszergyártó
vállalat, amelyik meghamisítja az eredményeket, csak azért, hogy minél korábban
piacra dobhasson egy szert, és megmeneküljön a csődeljárástól. A laborasszisztens
rájön, próbálja megakadályozni, és telefonon még a beszerzőket is értesíti a
dolgokról, mire nem sokkal később valaki megfojtja a parkolóban. Az igazgató
alibije tiszta, a megrendelők közül kettő nem is tudott az új termékről –
mutatott a három táblára írt cégnév közül kettőre Kate – a harmadikat pedig
maga Loren figyelmeztette... Javi! – fordult most társa felé a nyomozónő, mire
az ösztönösen egyenesedett ki, úgy várva az utasítást – Ryan-nel menjetek el a
negyedik megrendelőhöz, a Sanofi-Aventis-hez!
Beszéljetek az igazgatóval, és tudjátok meg, náluk, ki a kapcsolattartó!
Mindent tudni akarok a kísérleti fázisokról! Mindent! – adta ki az utasítást,
mire a két férfi bólintott, és már útnak is indultak, kettesben hagyva az
íróval, aki ráérősen, látszólag unottan kezdett el játszani a nő asztalán lévő
tollak egyikével.
-
Sanofi-Aventis?
Csak nem? – húzta fel szemöldökét a férfi úgy, mint, akit meglepett a nő
döntése – Hol is hallottam már ezt a nevet… - töprengett összeráncolt szemöldökkel,
ajakcsücsörítve a férfi, miközben Kate gyilkos pillantást küldött felé, majd a
választ meg sem várva, két ujjával csettintett – Persze! Oda jár délutánonként
a te Gary-d, amikor unatkozik. Miért nézetsz utána a fiúkkal? Tegnap este
mégsem sikerült meggyőznie téged arról, hogy semmi köze az egészhez? Pedig,
gondolom, mindent megtett, igaz? – kérdezte gúnyosan, mire Kate lehunyt szemmel
vett mély levegőt.
-
Tegnap este még érdekelt, hogy mit hiszel, ma már nem!
– jegyezte meg Beckett, miközben felemelte asztaláról a bögrét, melyen az „ártatlan szemlélő” felirat díszelgett,
és a pihenő felé indult. Amint beért, két kézzel támaszkodott meg a pulton.
Fájt neki az író gúnyolódása, gonosz megjegyzései, főleg, mivel semmi alapja
nem volt, de a legjobban az fájt, hogy elhitte, képes lenne megcsalni az
orvossal. Gondolatai közül Castle kemény, rideg hangja rántotta ki.
-
Azért vicces, nem? Le merném fogadni, hogy azt hitted,
ha egyszer együtt leszünk, majd én fogok más nők miatt magyarázkodni neked, és
nem fordítva. – húzta el a száját keserű mosolyra Rick, mire Kate szó nélkül
állt neki elkészíteni a forró feketét, ő pedig, folytatta – igazából,
szerintem, mindenki ezt hitte…
-
Én nem magyarázkodom neked, Castle! Tegnap elmondtam,
mit keresett nálam Gary! – szólalt meg most Beckett határozott hangon,
igyekezve nem kimutatni, mekkora fájdalmat okoznak neki a férfi szavai, hideg
tekintete, mely máskor olyan simogatón szokott végig siklani arcán, testén.
-
Igen, elmondtad. Kivéve azt a kis apró részletet, hogy
megcsókolt – szűkült össze szemrehányón a kék tekintet, mire Beckett
megrántotta a vállát, mint akit tényleg hidegen hagy, mit gondol az író.
-
Nem mondtam, mert nem történt meg – felelte flegmán, de
amikor ki akart menni a pihenőből, megkerülve a férfit, az, eléállt.
-
Gary másképp emlékezett! – szegezte neki, amit az orvos
mondott, mire Kate most nyíltan a szemébe nézett, és komolyan válaszolt.
-
Nem érdekelnek Gary téveszméi! Ha te inkább hiszel
neki, mint nekem, az a te dolgod, engem viszont hagyj végre békén! Részemről
befejeztem! – jelentette ki határozottan, igyekezve, hogy arcára ne üljön ki
semmiféle érzelem – Amennyiben nem tudsz csak az ügyre koncentrálni, úgy menj
haza! Boldogulunk nélküled is! – fűzte még hozzá kemény hangon, majd most már
megkerülve a férfit, az ajtóhoz sétált, és keze már a kilincsen volt, amikor az
író hangja megállította.
-
Mindig úgy éreztem, hogy nem lennék elég jó neked,
Kate… változni akartam, hogy észrevedd, bennem is van valami különleges –
csendült fel halkan, bizonytalanul a bársonyos bariton, mire Kate anélkül állt
meg, hogy hátra fordult volna, ő pedig, folytatta – egy nyomozó, egy F.B.I
ügynök, egy orvos… kivétel nélkül valami hasznosat csinálnak, segítenek
másokon… ezzel, hogyan versenyezzek? Én csak egy író vagyok, aki, hogy
fontosnak érezze magát, hozzátok csapódott… Amikor pedig, már azt hittem,
valóra vált az álmom, és szerethetlek, megjelenik egy újabb orvos, aki…
-
Sosem kellett versenyezned… - fordult meg lassan Kate,
és nézett bele a kétségektől gyötrődő kék szemekbe – bárki is volt mellettem,
mindig téged akartalak, de ezt még magamnak sem mertem bevallani… - lépett
közelebb a nő, és finoman simított végig a frissen borotvált arcon, mire Rick
megfogta a kezét, és ajkához vezetve csókolt bele a tenyerébe, másik kezével
pedig, átölelve derekát, húzta magához egész közel a nőt, és érintette homlokát
az övéhez.
-
Olyan sokáig vártam rád Kate, és még mindig attól
rettegek, hogy csak álmodom, és bármikor elveszíthetlek… - suttogta Rick félve,
mire Kate halványan elmosolyodott. Mindig meglepte, mennyi bizonytalanság, és
félelem van a férfiban, annak ellenére, hogy a külvilág felé egy magabiztos,
egoista álarcot mutat, és még most sem értette, hogyan lehetséges az, hogy
ilyen sok időre volt szüksége, mire felismerte, milyen nagyszerű ember van mellette,
aki jobban tud szeretni, mint bárki, akit valaha ismert. Mivel ő nem tudott
olyan jól bánni a szavakkal, nem tudta, hogyan fejezhetné ki a férfinak,
mennyire szereti. Úgy döntött, egyszerűbb, ha megmutatja. Ajkát puhán érintette
Castle ajkához, nyelvével lágyan simított végig a keskeny, érzéki ajkakon, majd
amikor Rick nagyot sóhajtva viszonozta a gyengéd érintést, beljebb hatolt, és
lassú táncba kezdtek. Csókjuk most nem volt követelőző, vagy vágytól fűtött,
sokkal inkább érzelmekkel teli, melyben benne volt a megkönnyebbülés, a
szerelem, a másikhoz való feltétel nélküli ragaszkodás. Amikor levegő hiányában
megszakították a csókot, Rick szorosan magához ölelte a nőt, aki boldogan
simult a karjaiba – Annyira szeretlek! A múlt éjszaka maga volt a pokol! –
súgta a nyakába a szavakat, mire Kate keze lágyan simított végig tarkóján, és
fészkelte magát még jobban az ölelő karokba.
-
Én is szeretlek! – súgta vissza, majd újabb csókot
váltottak.
-
Ezek szerint, nem vehet el tőlem senki, ugye? –
kérdezte még mindig kissé bizonytalan hangon a férfi – sem orvos, sem bankár,
sem ügyvéd… - sorolta a lehetséges jelölteket, mire Kate elmosolyodott.
-
Senki! – jelentette ki, majd az újabb apró csók után,
ravaszkásan villant tekintete, ajka pedig csintalan mosolyra húzódott – bár…
mindig is odavoltam a tűzoltókért! - kacsintott a férfira, aki látszólag
felháborodva nézett vissza rá.
-
Megértem! Gyerekkoromban én is tűzoltó akartam lenni
egy darabig – nevetett a nőre, majd ismét megcsókolta. A meghitt pillanatot
Beckett telefonjának ricsaja szakította meg, mire a nő egy utálkozó grimasz
kíséretében nyúlt a készülék után, és hangosította ki egy gombnyomással.
-
Beckett! – szólt bele, mire a másik oldalon Ryan hangja
hallatszott.
-
A negyedik megrendelő is tiszta! Az igazgató elmondta,
hogy felkeresték a vállalattól, de mivel nem talált tesztelő kórházat, így
elutasította. – számolt be kutatásuk eredményeiről a férfi.
-
Tesztelő kórházat? – kérdezték Beckették egyszerre,
mire most Javi hangja csendült fel, így tudatva velük, hogy Ryan is kihangosította
a készüléket.
-
A gyógyszerkísérleteknek négy fázisa van. Első körben
elkészítik, és mikroszkóp alatt tesztelik, hogy hogyan reagálnak rá a sejtek.
Második lépésben állatokon kísérleteznek, amiket szándékosan megfertőznek az
adott kórral. Ha ott is átmegy a gyógyszer, akkor kerül a megrendelőkhöz, akik
felkeresik a kórházakat, és elindítanak egy kísérleti gyógykezelést, amire a
betegek önként jelentkezhetnek. A Sanofi-Aventis igazgatója elmondta, hogy
egyetlen kórház képviselője volt csupán, aki kitartott volna a tesztelés
mellett, de az igazgató végül keresztül húzta.
-
Melyik?! – csendült fel az újabb kérdés összehangoltan,
mire Ryan és Javi csak mosolyogva összenéztek.
-
A New York Memorial – válaszolta Ryan, majd kis
hatásszünetet tartva folytatta - tippelj, ki a kapcsolattartó! – tette fel a
kérdést sokatmondó hangsúllyal, mire Kate lehunyta a szemét, Castle pedig „én
megmondtam” pillantással nézett a nőre, Ryan pedig kimondta a nevet, amelyet
már akkor tudtak mindketten, amikor még csak a kórház neve hangzott el – Dr.
Gary Scottdale.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése