Gyilkos kísérlet 12. rész

12. rész

Kate idegesen forgatta kezében a koktélos poharat, miközben arra várt, hogy vacsorapartnere megérkezzen. Nem haragudhatott rá a késés miatt, hiszen ő sem tudta, hogy mikor szabadul el az őrsről, így csak miután elindult onnan, hívta fel az orvost, hogy egy óra múlva találkozzanak az étteremben. Idegessége sem a vacsorának, vagy partnerének szólt, sokkal inkább annak, hogy bár egy igen jóképű, intelligens, kedves férfival készült együtt tölteni az estét, mégsem tudta fejéből kiverni az írót, aki folyamatosan jelen volt gondolataiban. Megint maga előtt látta a képet, ahogy a férfi komiszul vigyorogva egyezik bele a Bamby-val töltendő estébe, megint érezte szívében a szúrást, ahogy arra gondolt, mi következik majd a vacsora után, milyen desszertre gondolhatott a szőkeség, mellyel meglepi az írót. Dühösen itta ki az utolsó pár csepp koktélt. Dühös volt az íróra, amiért megváltozott, de leginkább magára volt dühös, amiért ennek ellenére sem tudta kiverni a fejéből, hogy nyugodtan élvezhesse az estét. Éppen újabb italt rendelt volna, hogy ellazuljon kissé, amikor egy finom kéz érintette meg lágyan a vállát, ő pedig azonnal a tulajdonosa felé fordult.

-          Szia Becks! – köszönt rá mosolyogva Gary, aki most sötét öltönyt, hozzá rózsaszín nyakkendőt, fehér inget viselt. Kate először összeráncolt szemöldökkel nézte a kombinációt, majd tekintete a boldogan ragyogó kék szemekre vándorolt – Gyönyörű vagy! – sóhajtott mélyet az orvos, miközben tekintete elismerőn siklott végig a nyomozó karcsú alakján, melyre egy vörös egész ruha feszült, kiemelve telt kebleit, formás csípőjét. A ruha félig szabadon hagyta egyik vállát, megsejtetve bársonyos bőrét, mely az étterem fényében bronzszínűként ragyogott, míg a kivágás jótékonyan takarta a sebhelyet a mell vonalában. A szintén vörös, magas sarkú cipő még hosszabbnak tüntette fel amúgy is hosszú, kecses lábait. Haját kontyba kötötte, a fülében lógó, smaragdzöld fülbevaló még inkább a zöldes-barna szemekre irányította a figyelmet, kiemelve közben kecses vonalú nyakát.

-          Köszönöm! – húzódott szégyellős mosolyra ízlésesen kirúzsozott ajka, miközben felállt, és kissé idegesen simította ki a nem létező ráncokat a ruhán.

-          Bocsáss meg, hogy késtem, de az utolsó pillanatban még befutott egy sérült, muszáj volt ellátnom… - szabadkozott a férfi bűnbánón mosolyogva, mire Kate elnézőn mosolygott vissza rá.

-          Semmi baj, Gary! Hidd el, megértem! – hárította el a bocsánatkérést Kate, miközben emlékei között felrémlett, mennyi közös programjuk hiúsult meg annak idején Josh, vagy az ő munkája miatt. – Mi lenne, ha inkább asztalhoz ülnénk? Farkaséhes vagyok! – ajánlotta fel, miközben az immár üres koktélos pohár mellől felemelte retiküljét, és útnak indult a hostess felé, hogy az, asztalukhoz vezesse őket. A fiatal, 20-as évei elején járó, csinos, dús, szőke hajkoronát, és szűk, fekete-fehér egyenruhát viselő lány egy pillanatig elmélyülten nézegette az előtte heverő, hatalmas vendégkönyvet, majd tanácstalanul nézett fel rájuk.

-          Elnézést, mit is mondott, milyen néven foglalt asztalt? – kérdezett vissza remegő hangon, mire Gary zavartan vakarta meg feje búbját, összekócolva ezzel sötét haját.

-          Nem foglaltam asztalt… - vallotta be szégyenkezve, mire a hostess félve pillantott rájuk.

-          Sajnálom, de mint látják, telt ház van… Egyetlen asztalunk van, de azt már lefoglalták, szóval, addig javaslom, igyanak valamit a bárban, és amint felszabadul egy hely, máris odavezetem Önöket. – ajánlotta fel előzékenyen.

-          Mégis mennyi idő körülbelül? – kérdezett rá Kate, aki már alig állt a lábán a fáradtságtól. Reményei, hogy gyorsan megvacsoráznak, és mihamarabb ágyba kerül, ebben a pillanatban kezdtek semmivé foszlani, amikor pedig, meghallotta a választ, szíve szerint, azonnal hazament volna.

-          Legalább egy óra, de talán több is lehet… - felelte készségesen a hostess, mire Kate lemondóan intett búcsút a korai ágyba fekvésnek. Gary tanácstalanul simított végig dús haján, majd Kate felé fordult.

-          Kérlek, ne haragudj rám! Gondolnom kellett volna a foglalásra, de egész nap meg sem álltam, és azt sem tudtam, mikor szabadulsz el az őrsről… - szabadkozott, kibúvókat keresve, és arca olyan kétségbeesést tükrözött, hogy Kate megsajnálta.

-          Semmi baj, Gary! El is halaszthatnánk a vacsorát, úgyis fáradt vagyok… - próbálkozott finoman, hogy végre hazamehessen, de ebben a pillanatban, még mielőtt Gary válaszolhatott volna, egy ismerős hang hatolt el a tudatáig.

-          Beckett?! Micsoda meglepetés! Ti itt? – állt meg előtte Castle vidáman mosolyogva, mire Kate hitetlenkedve sóhajtott. A remény, miszerint a ma este már nem lehet ennél szörnyűbb, mint egy szappanbuborék pukkant szét. Rick fekete öltönyt, fekete inget, és vörös nyakkendőt viselt. Elképesztően elegáns volt, sűrű barna hajából most is homlokába hullott néhány rakoncátlan tincs, keskeny, érzéki vonalú ajka csibészes mosolyra húzódott, kék szeme pedig, szinte észrevétlenül siklott végig a nyomozó tökéletes alakján. Ahogy tekintetével végig pásztázta a vörös ruhába bújtatott karcsú testet, egy pillanatra elakadt a lélegzete. Szíve őrült iramot diktált, szája kiszáradt, és nagyot nyelt, amikor pillantása megakadt a telt melleken, melyek sokat sejtetőn domborodtak a ruha alatt.

-          Castle, mit keresel itt?! – rántotta ki gondolatai közül Beckett ingerült hangja, aki minden igyekezetével azon volt, hogy elnyomja a szívében megszólaló csengettyűket, az öröm dallamos zenéjét, hogy láthatja a férfit. Amikor azonban meglátta, kivel érkezett az író, egy pillanat alatt szállt el az öröme. A férfi jobbján Bamby csimpaszkodott, szűk, fekete ruhába bújva, melyből épphogy ki nem buggyantak mellei.

-          Vacsorázni jöttünk Bamby-val – magyarázta magától értetődő természetességgel a hangjában Castle, miközben szeme résnyire szűkülve mérte végig a Beckett oldalán álló orvost. Szája alig érzékelhetően rándult meg, amikor felfedezte a rózsaszín nyakkendőt.

-          Éppen ide?! – faggatta tovább a férfit Beckett, mire az, nemtörődöm módon rántotta meg a vállát.

-          Most mondd meg, milyen kicsi a világ! – vigyorgott szemtelenül a nőre, akinek dühösen szűkült össze a szeme, de még mielőtt válaszolhatott volna, a hostess jelent meg mellettük.

-          Mr. Castle, az asztala készen áll, kérem, kövessen – mutatott kinyújtott karral a Beckettéknek korábban mutatott egyetlen szabad asztal felé, majd amikor éppen indultak volna, hirtelen megtorpant – elnézést, talán együtt vannak? – kérdezte a másik párra nézve.

-          Nem! – rázta meg fejét Beckett, és Castle ugyanebben az időben vágta rá határozottan a beleegyező választ.

-          Igen! – hangzott fel egyszerre megint az ellentétes válasz, mire Bamby viháncolva kezdett tapsolni, és ugrálni, melytől keblei vészesen közel kerültek ahhoz, hogy nyilvánosságra kerüljenek.

-          Hát nem cukkancsok?! – kiáltozta boldogan Gary-nek, aki értetlenül nézett vissza rá, de tekintete nem sokáig időzött a kék szemeken, hamar lejjebb vándorolt melleire. - állandóan ezt csinálják ám! – vigyorgott teli szájjal, mire Gary megbabonázva bólogatott, ő pedig tovább fecsegett – olyan, mintha gyakorolnák, de csak úgy jön belőlük. Látná őket munka közben… - mesélt tovább, miközben közelebb sétált az orvoshoz, aki nagyot nyelve próbált a nő szavaira összpontosítani, telt idomai helyett. Castle, és Beckett, akik továbbra is némán néztek farkasszemet egymással, az egészből semmit még csak észre sem vettek.

-          Nem ülök veled egy asztalhoz! – jelentette ki Kate határozottan, mire Castle érdeklődve húzta fel a szemöldökét.

-          Bocsánat, Gary talán foglalt asztalt? Ó, nyilván így történt, csak azért nem ültetek még le, mert… jaj, nem! Hiszen az én asztalom az egyetlen szabad hely az étteremben – kapta szája elé kezét megjátszott rémülettel a hangjában, mint aki csak most fedezte fel, mi a helyzet, mire Kate elhúzta a száját.

-          Nem vagy vicces! – fonta karba a kezét mellei előtt a nyomozó, mire Rick is ugyanígy tett.

-          Igen, mondtad már! Szóval? Eszünk négyesben? Vagy inkább elücsörögtök a bárpultnál? – kérdezte kissé komolyabban, mire Kate most először nézett vacsorapartnerére. Meglepetten állapította meg, hogy egyáltalán nincs kedve kettesben lenni a férfival, de ahhoz sem volt kedve, hogy premier plánból figyelje, hogyan viháncol Castle és Bamby. Tanácstalanul pillantott az ajtó felé, menekülési útvonalat keresve, de még mielőtt megszólalhatott volna, onnan érkezett a válasz, ahonnan egyáltalán nem számított rá.