24.
rész
Kate elmormolt magában egy szitkot,
amikor meglátta, hogy Declan lábait felhúzva, hátát a mahagóni ajtónak
támasztva, karba font kézzel, lehunyt szemmel üldögél a folyosón. Szemmel
láthatólag őt várta, és a doktornő biztos volt benne, hogy nem lesz boldog a
tudattól, hogy ígérete ellenére elhagyta a lakást. Tekintete a hóna alá csapott
bukósisakra esett, majd alsó ajkát beharapva futott végig sportos öltözékén,
mely a legnagyobb jóindulattal sem volt elegánsnak mondható. Kim valószínűleg
sokkos állapotba került volna, ha bármelyik ruhadarabot fel kellett volna
vennie, ő viszont kimondottan élvezte, hogy végre önmaga lehetett, bár jelen
pillanatban, fogalma sem volt, hogyan magyarázza meg kinézetét a férfinak.
Hirtelen ötlettől vezérelve, óvatosan, amilyen lassan csak tudott, megfordult,
és igyekezve, hogy ne csapjon semmilyen zajt, a lépcső felé lépkedett, szinte
lábujjhegyen. Magában elmormolt egy hálaimát, amiért a motoros csizma mélyen
belesüppedt a szőnyegpadlóba, így egy ragadozó némaságával közelítette meg a
lépcsőlejárót.
- Tudod,
más körülmények között, hagynám, hogy az erőfeszítésednek eredménye is legyen,
de most túl türelmetlen, és dühös vagyok ahhoz, hogy hagyjalak kisétálni innen
magyarázat nélkül – állította meg Declan mély hangja, melyben feszültség
vibrált, Kate pedig azonnal megtorpant, és mély levegőt véve hunyta le szemét
néhány másodpercre. Lassan, minden mozdulatot megfontolva fordult meg, miközben
abban reménykedett, hogy amikor kinyitja a szemét, rájön, hogy az egészet csak
képzelte a fáradtságtól, és a férfi nem is ül az ajtaja előtt. Legnagyobb
bánatára azonban, Declan még mindig ott volt, igaz, ezúttal már felállt, és
kezét hanyag eleganciával zsebre dugva farmernadrágjába, mely kiemelte keskeny
csípőjét, és ráfeszült izmos combjára, várta, hogy magyarázatot kapjon. Bár
látszólag nyugodt volt, mereven tartott vállai, és állcsontjának rándulása
elárulta, milyen ideges. Sötétkék szeme, mely szinte világított a fehér ing
kontrasztjában, ellenőrzésképpen futott végig a nőn, és a harag villámai
mellett, Kate felfedezhette benne a megkönnyebbülést is, amiért nem esett semmi
baja.
- Úgy
tudtam, szabadnapot kaptál a mai napra – jegyezte meg Kate, miközben a lakás
felé indult, és a bukósisakot igyekezett háta mögé rejteni.
- Én
pedig úgy tudtam, hogy nem mész sehova, pihenni fogsz, és felkészülsz a holnapi
napra – idézte fel a nő korábbi mondatait Declan, miközben nagyot nyelt, ahogy
tekintete ismét végig siklott a tökéletes alkaton. Nem értette, miért
kényszeríti magát lenge öltözékbe a nő, amikor ebben az összeállításban sokkal
észbontóbban, és csábítóbban nézett ki. Egyszerre volt laza, sportos, érzéki.
Szemöldökét összeráncolva nézett meglepetten a bukósisakra, hiszen fogalma sem
volt róla, és elképzelni sem tudta, hogy Kimberly motorozna, de ezzel csak még inkább
felkeltette az érdeklődését.
- Másképp
alakultak a dolgok – zárta rövidre a témát Kate, mialatt kinyitotta az ajtót,
és belépett, Declan pedig zavartalanul követte.
- Kitalálhatom?
Hirtelen felhívott egy távoli rokonod, hogy azonnal vért kell kapnia, és mivel
sürgős volt a dolog, nem értél rá értesíteni engem – gúnyolódott a férfi, mire
Kate mérgesen nézett vissza rá.
- Nem
értem, miért kellett volna! Felnőtt ember vagyok, akinek nincs szüksége
engedélyre, ha… - fogott volna bele Kate, de Declan egy mozdulattal csapta be
az ajtót, amivel elérte, hogy elhallgatott, és rémülten nézett a férfira. Még
sosem élt át ahhoz hasonlót, mint az elmúlt órákban, amikor fogalma sem volt
róla, hol lehet a nő. Lelki szemei a legrosszabb lehetőségeket vetítették elé,
ő pedig magát ostorozta, amiért nem tudta megóvni. Amikor meglátta a folyosón,
egyszerre kerekedett felül benne a harag, és a boldogság, hogy sértetlenül áll
előtte. Az egyik pillanatban szorosan magához ölelte volna, hogy meggyőződjön
róla, nem a képzelete játszik vele, a másikban pedig elfenekelte volna, mint
egy szófogadatlan gyereket, amiért a veszély ellenére, aminek tudatában sem
volt, egyedül bóklászott New York utcáin.
- Mondjuk
azért, mert a testőröd vagyok! – közeledett Kate felé visszafojtott indulattal
a hangjában, aki egészen a falig hátrált – vagy azért, mert akkor nem töltöttem
volna az elmúlt nyolc órát azzal, hogy telefonáljak a kórházakba, rendőrségre,
és minden ismerősömnek, hogy megtaláljalak! – támasztotta meg mindkét kezét a nő
feje mellett, így elzárva bármilyen menekülési útvonalat. – Legalább 5 órán át
jártam ennek a tetves városnak az utcáit, mert Ms. Önálló nem volt képes
megereszteni egy telefont, hogy motorozni támadt kedve!
- Nem
is tudom a telefonszámodat – jegyezte meg halkan Kate, mire Declan ránézett, és
nagyot sóhajtva erőltetett nyugalmat magára, amikor meglátta a zöldes-barna
szemekben a félelmet.
- Egy
cetlire írtad fel, mielőtt Dallasba utaztál – válaszolta, miközben figyelmét
nem kerülte el, hogy a nő ajka megremeg. Csak remélni merte, hogy nem tőle fél
ennyire és sosem gondolna arra, hogy bántani tudná őt. Kate szíve a torkában
dobogott, miközben minden vágya az volt, hogy eltűnhessen Declan közeléből.
Noha, szíve mélyén érezte, hogy a férfi sosem emelne kezet rá, a helyzet
fájdalmasan ismerős volt a múltból, amikor Peter ugyanilyen haragosan kérte
számon. – Félsz tőlem? – kérdezte döbbent hangon Declan, kirántva ezzel az emlékek
közül a nőt, miközben lágyan simított végig karján, és szívébe jeges tőrként
hatolt, hogy annak megfeszült teste az érintésre.
- Engedj
ki – szólalt meg látszólag határozott hangon, de tekintete elárulta, milyen
ideges, mire Declan azonnal félreállt, és hagyta, hogy a nappaliig meneküljön
előle.
- Te
félsz tőlem – állapította meg szomorú hangon, miközben megállt vele szemben, és
fürkészőn futtatta végig tekintetét rajta. – Tényleg azt hiszed, hogy bántani
tudnálak?
- Az
utóbbi percekben nem te voltál a nyugalom szobra – rántotta meg könnyedén a
vállát Kate, de hangjának remegése elárulta, hogy sokkal több van e mögött, ami
Declan figyelmét sem kerülte el.
- Sajnálom
– köszörülte meg torkát zavartan, és arcán jól látható volt, nem szokott hozzá,
hogy elnézést kérjen – aggódtam érted – tette hozzá halkan, mire Kate szája
elnyílt meglepetésében, ahogy belenézett az őszintén csillogó sötétkék
szemekbe.
- Ez
még nem ok arra, hogy úgy csapkodd az ajtómat, mint egy őrült tiroli, és a
falhoz lapíts! – kérte ki magának sértetten Kate, miközben ledobta magáról
bőrkabátját, és a konyhába sétált, hogy keressen valami harapnivalót a
hűtőszekrényben.
- Falhoz
lapításról szó sem volt – követte Declan, és kényelmesen letelepedett az
átadópulttal szemközti bárszékre – egy pohár narancsot kérek szépen – jelezte,
mire Kate felhúzott szemöldökkel nézett vissza rá.
- Ne
tévesszen meg a pult, ez nem kocsma! – vetette oda, de ettől függetlenül
poharat, és egy kancsóban narancslevet tett a férfi elé, aki mosolyát elfojtva,
szolgálta ki magát.
- Ha
elmondtad volna, hova készülsz – folytatta, miután jóízűt kortyoltak mindketten
a gyümölcsléből – mindkettőnket megkíméltél volna ettől a jelenettől – húzta el
száját és a bűntudat, mely megjelent a szemeiben, egyértelművé tette, hogy
nagyon sajnálja a történteket.
- Azzal
is, ha időben felismered a dühkezelési problémáidat, és orvoshoz fordulsz vele
- jegyezte meg csípősen Kate, majd negédesen mosolyogva fűzte hozzá –
szerencsére, ezt még pótolhatod – húzta fel szemöldökét sokatmondón, miközben
ismét belekortyolt a savanyú italba, mire Declan először szóra nyitotta a
száját, hogy visszavágjon, végül meggondolta magát. Úgy érezte, magyarázattal
tartozik a reakciója miatt a nőnek, már csak azért is, hogy az lássa, nem kell
félnie tőle, sosem tudná bántani.
- Három
évvel ezelőtt, amikor utoljára hagytam, hogy ne az ösztöneimre hallgassak,
majdnem meghalt az egyik ügyfelem – vallotta be halkan, Kate kezében pedig
megállt a pohár, és mozdulatlanul meredt némán a férfira, aki folytatta –
szenátor jelölt volt. Akadtak bőven ellenségei, nekem pedig a nap minden
percében vele kellett lennem. Egyik alkalommal a lánya apa-lánya programot
akart, hétköznapinak akarta érezni magát, amibe nem fért bele egy sötét napszemüveges,
öltönyös testőr, aki zord képpel forgatja a fejét jobbra-balra –
sztereotipizálta saját magát gúnyosan Declan, miközben tekintetén látszott,
újra a múltban jár, és ismét átéli azt a napot. – Beleegyeztem, bár az ösztönöm
azt súgta, rosszul teszem.
- Mi
történt? – kérdezte együtt érző hangon Kate, miközben közelebb lépett a
pulthoz.
- Meglőtték
– nyögte nehezen Declan, és nagyot sóhajtva túrt bele sűrű hajába – túlélte, de
én sosem bocsátottam meg magamnak, hogy akkor nem voltam ott. Azt a golyót
nekem kellett volna kapnom. Nem várom el, hogy megértsd – nézett bele mélyen a
zöldes-barna szemekbe, melyből együtt érzést olvashatott ki – de azt akartam,
hogy tudd, nem azért voltam dühös, és ingerült, mert nem számoltál be minden
percedről, hanem azért, mert rettegtem még a gondolatától is, hogy
megismétlődik. Én sosem bántanálak, de beleőrülnék a gondolatba, ha valaki
megtenné, és én nem lennék ott, hogy megvédjelek – vallotta be fojtott hangon,
és Kate nem tudta, hogy az ügynök, vagy a férfi mondatja vele ezeket a
szavakat, de lelkére balzsamként hatott a tudat, hogy fontos a számára.
Ösztönösen nyúlt át a pult felett, és simult rá keze az erős, mégis gyengéd
ujjakra.
- Nem
a te hibád volt, ami történt – igyekezett meggyőzni Declan-t, mire az,
szomorkás mosolyt erőltetett magára, ő pedig folytatta – a két helyzetet
ráadásul össze sem lehet hasonlítani. Rám senki sem vadászik – mosolyodott el
könnyedén, de szívébe gyanakvás költözött, amikor a férfi nem viszonozta, csak
komoly tekintettel nézett vissza rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése