34.
rész
Az irodában másodpercek alatt fagyott
meg a levegő, és olyan csend lett, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna
hallani. Míg Kate lázasan kereste a megfelelő magyarázatot, nem vette észre,
hogy Drew érdeklődve néz rá, mintha arcáról akarná leolvasni, bevallják-e az
igazat. Declan lassan zárta be az ajtót maga mögött, és mialatt beljebb lépett
a helyiségben, agyában próbálta elrendezni, amit hallott. A nő kijelentése
számtalan kérdésére adott volna választ, melyek az elmúlt napokban gyötörték,
és megoldotta volna azt a problémát, hogy egy ügyfelének menyasszonyába
szeretett bele, de újabbakat is szült volna. Képtelen lett volna elviselni a
tudatot, hogy hazudtak neki, ezen kívül az igazi Kimberly nyomába kellene szegődnie,
hiszen az őrült rajongója még mindig szabadon garázdálkodik, és bármikor
lecsaphat. Ösztöne azt súgta, végre meglelte a magyarázatot arra, amit érzett,
míg ha végig gondolta azokat a pillanatokat, amikor a vele szemben álló nő
olyan kiállhatatlanul viselkedett, képtelenségnek tartotta, hogy ne az igazi
Kimberly Cooper-t védte volna.
- Ejnye,
ejnye! – ingatta meg fejét Drew rosszallón, így megtörve a beállt csendet,
mintha egy csintalan kölyökhöz beszélne, miközben felállt a díványról, és ringó
csípővel sétált közelebb a férfihoz – hallgatóztál? – kérte számon szigorú
arccal, de Declan-ről láthatólag lepergett, és egy csepp szégyenérzet nélkül
tartotta a szemkontaktust, mire Drew színpadiasan sóhajtott – Jesszus, bébi, ne
nézz így rám, mert azt is bevallom, amit el sem követtem – kacagott fel zavartan,
majd Kate felé nézett, aki megkövülten állt még mindig ugyanott, és szemét egy
percre sem vette le Declan-ről. – Komolyan mondom, szinte levetkőztet a
tekintetével! Még szerencse, hogy voltam szoliban – tette hozzá
megkönnyebbülten, de amikor a várt hatás elmaradt, durcásan húzta el a száját.
– Hahó! Ez még mindig az irodám, nem egy panoptikum! Volna szíves legalább egy
valaki reagálni arra, amit mondok?
- Mit
értesz az alatt, hogy nem te vagy Kimberly Cooper? – ismételte el a korábbi kérdést
Declan, figyelmen kívül hagyva Drew magánprodukcióját, mire Kate idegesen
nyalta meg alsó ajkát.
- Declan…
én… - köszörülte meg torkát Kate, miközben azon gondolkodott, hogyan tudná a
legfinomabban elmondani az igazat. Tisztában volt vele, hogy a férfi nagyon
dühös lesz, már csak azért is, mert elpazarolta az idejét egy senki védelmére,
miközben az ügyfelének menyasszonya, aki valódi veszélyben van, Párizsban éli
napjait. – Már sokszor próbáltam beszélni veled erről, de…
- Esküvői
para! – kiáltott fel Drew, akinek figyelmét nem kerülte el a félelem a
zöldes-barna szemekben. Csak sejtése volt arról, mit érezhet Kate a férfi
iránt, és abból, amit látott annak arcán, úgy gondolta, hogy ez kölcsönös, így
nem akarta elrontani a dolgokat. Úgy döntött segít, már csak azért is, mert
Kimberly-t a legjobb barátai egyikének tartotta, és szilárdan hitte, hogy
nyomós oka lehetett erre a cserére.
- Tessék?
– néztek rá mindketten értetlenül, mire könnyedén felnevetett.
- Esküvői
para? – kérdezett vissza Declan hitetlenkedő hangsúllyal hangjában, mire Drew
komoly képpel bólogatott.
- Nem
is egy ilyennel találkoztam már – bizonygatta rezzenéstelen arccal, miközben
tekintete figyelmeztetőleg villant Kate felé, aki nem értette ugyan, miről
beszél újdonsült ismerőse, de bármibe belement volna, ha megússza a helyzetet.
– A menyasszony bizonytalanná válik, és szinte kivetkőzik magából. Olyan
dolgokat tesz, amit soha korábban, miközben úgy érzi, már azt sem tudja,
kicsoda valójában – magyarázta tudálékosan, mire Declan Kate-re nézett, az
pedig alsó ajkát rágcsálva bólintott.
- Igen…
pont így érzem magam az utóbbi időben – értett egyet Drew szavaival, annak
ellenére, hogy képtelenségnek tartotta az egészet.
- Éppen
erről panaszkodott, amikor betoppantál, és nem éppen úriember módjára, hallgatóztál
– rótta meg ismét Declan-t a producer, aki ezúttal sem vette magára az intést –
egész pontosan úgy fogalmazott, hogy ő nem Kimberly Cooper, és úgy folytatta
volna, hogy…
- Hogy
lassan már azt sem tudom, ki vagyok – jelentette ki őszinte hangon Kate, hiszen
ez igaz is volt.
- Úgy
van! – csapta össze tenyerét elégedetten Drew – nem az a Kimberly, aki volt! –
tette hozzá, mire Declan gyanakodva nézett végig mindkettejüket. Hitte is meg
nem is, amit hallott, de azt el kellett ismernie, hogy sok mindenre magyarázatot
adott volna ez a válasz.
- Tehát,
ha jól értem – próbálta összefoglalni a lényeget összeráncolt szemöldökkel – az
utóbbi napokban azért voltál más, mert...
- Mert
begazolt az esküvőtől, és mindattól, amivel jár – fejezte be Declan helyett a
mondatot Drew, miközben jobb kezével szélesen körbemutatott a levegőben. –
Teljesen érthető - jegyezte meg együtt érző hangon, miközben sajnálkozó
pillantást vetett Kate-re – gondolj csak bele! Az egész életedet egyetlen
emberrel éled le ezek után, és ha csak nem úgy kezeled az erkölcsöt, mint egy
ragályos betegséget…
- Mindent
csak ezért tettél? – fordult Declan Kate felé, figyelmen kívül hagyva Drew
szóáradatát, és a kérdésből egyértelművé vált, hogy, mire kíváncsi igazából.
Kate szíve szerint, nemet intett volna fejével, de jól tudta, hogy az egyetlen
módja, hogy végig tudja csinálni, amit testvérének ígért, ha most meghagyja a
férfit abban a tudatban, hogy, ami kettejük között történt, csak egy
fellángolás az esküvő előtti félelem miatt.
- Mindent
– hazudta nehéz szívvel, miközben nagyot nyelt, hogy a torkában keletkezett gombócot
legyűrje, Declan pedig elnyomva a sóhajt, lassan bólintott.
- Értem
– zárta össze ajkait a férfi, miközben igyekezett nem törődni a fájdalommal,
mely átjárta szívét a gondolatra, hogy nem jelentett többet a nő számára, mint
egy kis kikapcsolódást, egy utolsó lehetőséget, hogy mást is megízleljen az
esküvője előtt.
- Declan,
én… - kezdett volna bele Kate, hogy elnézést kérjen, de a férfi kihúzta magát,
és hátat fordítva neki, szélesre tárta az ajtót.
- Beszéltem
a rendőrökkel, elmondtam mindent, amit tudunk, és ami történt – közölte hivatalos
hangon, majd várakozón nézett vissza Kate-re – indulhatunk?
- Velem
nem akarnak beszélni? – kérdezte meglepetten, mivel arra számított, hogy a
rendőrség az ő válaszaira is kíváncsi lesz, de Declan megrázta a fejét.
- Kértem,
hogy ne zaklassanak fel újra – válaszolta halkan, és Kate-t meghatotta a
figyelmessége, amit Drew szóvá is tett.
- Jaj,
de kis cuki – gyűlt könny a szemébe, a férfi azonban, nem reagált, csak továbbra
is Kate-t figyelte rendületlenül.
- Hazaviszlek,
aztán bemegyek az őrsre – folytatta, majd a választ meg sem várva, kilépett az
irodából, amikor azonban, Kate is követni akarta, Drew fogta meg a karját.
- Figyelj,
szivi – nézett rá szokatlanul komolyan, és amikor elérte, hogy a nő minden
figyelme rá irányult, folytatta – ez a srác odáig van érted. Tudom, hogy
megígérted Kimnek, végig csinálod ezt az egészet, de néha nem árt, ha az ember
önző egy kicsit – tette hozzá sokatmondó tekintettel, de Kate-nek nem volt
lehetősége, hogy reagáljon, mert Declan visszalépett, és kérdő pillantása
jelezte, türelmetlenül várja, hogy csatlakozzon hozzá.
Miután Declan
hazakísérte, Kate arra számított, hogy ismét felhozza az irodában lezajlott beszélgetést,
és egyszerre sajnálta, és érzett megkönnyebbülést, amikor ez elmaradt. Helyette
a férfi biztosította a felől, hogy amíg ő a rendőrségen lesz, addig sem marad
egyedül, embereit az ajtaja és az épület előtt hagyta, hogy Kate biztonságban
érezhesse magát. Amikor elváltak, néhány másodpercig úgy tűnt, mondani akar
valamit, végül meggondolta magát, és távozott. Az elkövetkező napok gyorsan
teltek, és Declan egyetlen szóval sem hozta fel kettejük dolgát többé, amitől
Kate egészen felszabadult a közelében. Kifejezetten élvezte, hogy nem kellett
harcolnia érzéseivel, vágyaival, egyszerűen csak önmaga lehetett a férfi
közelében, már amennyire azt, szerepe engedte. Úgy tűnt, minden furcsaságot,
ami ellenkezett Kimberly személyiségével, Declan betudott annak, amit Drew
mondott, és azon kívül, hogy megértőn mosolygott, nem feszegette többé a témát,
hogy vajon, milyen lehet Kim igazából. Ez megnyugtatta Kate-t, aki az esküvő
további előkészületeit nyugodtan bonyolíthatta le. Miután egy-egy pontot
kihúzott a listáról, mindig szakítottak időt a férfival arra, hogy beüljenek
valahova ebédelni, vagy sétáljanak a közeli parkban, bár ez utóbbiért Declan
nem rajongott, tekintettel arra, hogy a zaklató még mindig szabadon kószált.
Mivel azonban, Kate élvezte ezeket a sétákat, hiszen ilyenkor kedélyesen,
fesztelenül beszélgettek, és egyre több dolgot tudott meg a férfiról, Kim undok
vonásait felhasználva, hamar elérte, hogy Declan engedjen a kérésnek, ő pedig
elégedetten mosolygott orra alatt, valahányszor rajtakapta a férfit, hogy
legalább annyira tetszenek neki ezek a pillanatok, mint, amennyire tiltakozik
ellene. Az utolsó program a listán a menyasszonyi ruha próbája volt, amit Kate
mindenképpen egyedül akart elintézni, amiről azonban Declan hallani sem akart.
Éppen erről vitatkoztak akkor is, amikor beléptek a nő lakásába, és Kate
fáradtan rúgta le magas sarkú cipőjét a fogas előtt, miközben szövetkabátját a
helyére akasztotta.
- Az
üzletbe bejöhetsz, de felejtsd el, hogy ott kotlasz majd a próbafülke előtt! –
jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mialatt Declan is megvált
kabátjától, Kate szeme pedig akaratlanul vándorolt bal felkarjára – milyen a
seb? – kérdezte, és most először idézte fel a néhány nappal korábban
történteket.
- A
varratok miatt húzódik egy kicsit, de ezt leszámítva, tökéletesen rendben van –
válaszolta Declan – vet rá egy pillantást, Dr. Cooper? – kérdezte vidáman
mosolyogva, mire Kate szíve nagyot dobbant, hogy a férfi tudtán kívül hívta
végre a saját nevén, még akkor is, ha ez pusztán a vezetékneve volt. Mégis, jó
érzéssel töltötte el, hogy végre, amikor hozzá beszél, nem nővére nevén
szólítja.
- Nem…
elhiszem – rázta meg fejét Kate, hogy még véletlenül se keveredjen hasonló helyzetbe,
mint az irodában, annál is inkább, mivel itt senki nem lett volna, aki időben
érkezhetne, és megakadályozhatná, hogy megtegyen egy őrültséget. Egy olyan
őrültséget, amire azóta vágyik, hogy átélje, amióta először ajkán érezte a
férfiét.
- Ahogy
gondolod – rántotta meg a vállát könnyedén Declan, majd a konyha felé vette az
irányt – amúgy, szerinted, az normális, hogy valami fehér váladék veszi körül a
sebet? – kérdezte nyugodt hangon, mintha arra lett volna kíváncsi, kér-e a nő
kávét, mire Kate döbbenten meredt rá, ő pedig kérdő tekintettel várta a
választ. – Csak azért kérdezem, mert te mégis több ilyet láttál a testvéred
munkája során, mint én – tette hozzá, miközben egy pohárba narancslevet öntött.
- Nem!
Egyáltalán nem normális! – sietett oda Kate, és ideges mozdulatokkal kezdte
kigombolni a férfi ingét, miközben az, kópés mosollyal harapta be alsó ajkát,
de szívverése felgyorsult, amikor megérezte a puha ujjakat, ahogy véletlenül
végig cirógatják vállát, és Kate kiszabadította felkarját az ingből, hogy aztán
egy laza mozdulattal tépje le a fehér ragtapaszt.
- Aú!
– szisszent fel Declan, miközben Kate közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre
vegye a sebet, amikor azonban meglátta, hogy abból semmiféle váladék nem
folyik, éppen ellenkezőleg, tökéletes állapotban van, és szépen gyógyul,
mérgesen nézett a férfira.
- Nincs
is semmiféle fertőzés! – húzta össze szépen ívelt szemöldökét, amiért így
ráijesztett Declan, mire az, ártatlan képpel mosolygott vissza rá.
- Nincs…,
de lehetne! – jegyezte meg, és hangján jól lehetett hallani, milyen jól
szórakozik a történteken, majd hirtelen elkomolyodott, és sötétkék szemével
foglyul ejtette a zöldes-barna szemeket – valahogy el kellett érnem, hogy végre
hozzám érj – fűzte hozzá halkan, Kate pedig érezte, hogy pulzusa felgyorsul,
ahogy belenézett a vágyakozó tekintetbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése