Éld az életem 40. rész

40. rész

Kate egyetlen mozdulattal zárta kettőre az ajtót, így megakadályozva, hogy Steve bejöhessen utána a szobába. Alig eltávolodott az ajtótól, máris láthatta, hogy megmozdul a kilincs, így jelezve, hogy a férfi valóban megpróbálta.

- Édes! – szólította meg a vőlegény, és amikor nem válaszolt, újra felcsendült a hangja – miért zártad be az ajtót? – kérdezte értetlenül, mire Kate alsó ajkát harapdálva igyekezett magyarázatot találni.

- Nem akarom, hogy… kísértésbe essek – hazudta látszólag könnyed hangon – én komolyan veszem, amit abban a lapban írtak! – jelentette ki megmásíthatatlanul – azt akarom, hogy különleges legyen a nászéjszaka, és epekedj utánam! – tette hozzá, és kezét összekulcsolva imádkozott, hogy a férfi legyen olyan szerelmes, hogy elhiggye ezt a maszlagot, és engedjen szeszélyes „menyasszonya” kérésének.

- Szívem, én most is epekedek utánad – jött az ajtó mögül tompa hangon a felelet, és Kate magában elnyomott egy szitkot, de arca felderült, amikor Steve nagyot sóhajtva szólalt meg ismét – de… szeretlek, és nekem az a legfontosabb, hogy boldog legyél – mormogta olyan halkan, hogy a nőnek erősen fülelnie kellett, hogy minden szót értsen. – Ha várni akarsz, hát várjunk – sóhajtott mélyet, lemondón, mire Kate diadalittasan szorította ökölbe a kezét.

- Köszönöm, édes! – hálálkodott, ezúttal őszintébb hangon – átöltözöm, és máris kimegyek – ígérte, és amikor hallotta, hogy a férfi léptei távolodnak, azonnal a telefonhoz lépett, és nővére számát tárcsázta. Óráknak érezte azt a pár percet, amíg kicsengett, és meghallotta Kimberly hangját.

- Halló? – szólt bele álmosan a nő, de Kate-t most egyáltalán nem érdekelte, hogy esetleg felébresztette testvérét.

- Haza kell jönnöd! Most! – parancsolt rá ikrére mérgesen, mire néhány másodpercnek el kellett telnie, hogy Kim rájöjjön, ki van a telefonnál.

- Mi van már megint? – kérdezte duzzogva, és hangjából jól kivehető volt, a háta közepére sem kívánja ezt a beszélgetést, de ez minden bűntudat nélkül pergett le húgáról.

- A rajongód majdnem megölt! Aztán valami ajándékkal a lakásodra akar jönni, és Steve is megjelent! – hadarta egy levegővel Kate, de arról hallgatott, hogy mi történt közte és Declan között.

- Ajándékot vett nekem? Jaj, de édes! – kacagott fel Kimberly, mire Kate égnek emelte a szemét.

- Kapj az agyadhoz, Kim! Majdnem megölt, mert azt hitte, én te vagyok! – világosította fel megint testvérét, mire az, türelmetlenül csettintett nyelvével.

- A rajongóm, szóval nyílván nem akart igaziból megölni – húzta el a száját, az ifjú doktornő pedig, döbbenten tartotta el fülétől a kagylót, és hitetlenkedve rázta meg fejét.

- Igaziból megölni? Az ég szerelmére! Néha úgy érzem, a sok hajlakk károsította az agysejtjeidet! – bosszankodott, majd a választ meg sem várva, folytatta – Declan szerint, a rendőrség a nyomában van…

- Akkor, mit aggódsz? – vágott közbe két ásítás között Kimberly – elkapják, és maximum a börtönből írogat a továbbiakban.

- Nem csak ez a gond! – fojtotta ezúttal ő is testvérébe a szót – Steve itt van! Itt a nappaliban! Felfogod ez mit jelent? Csókolgat, és simogat, és… jesszus, mindjárt elhányom magam! – vett mély levegőt Kate, hogy háborgó gyomrát megnyugtassa, mire Kim hangosan felkacagott.

- Jó ég, Kate! Ne vedd már ennyire komolyan a dolgot! – hallotta meg nővére hangját, akit láthatólag korántsem rázott meg annyira a történet, mint a fiatalabbik ikret. – Megértem, hogy felkavar, ha egy férfi megcsókol, de ez azért nem a világ vége! Azt hittem, te és Peter…

- Engem nem az kavar fel, ha megcsókol egy férfi, hanem az, hogy ez a férfi a te vőlegényed, Kim! – tört fel a nőből dühösen, de csak újabb nevetés volt a válasz.

- Egy-két csók miatt még nem megyek a Szajnának, ne aggódj – nyugtatta meg testvérét könnyedén, majd szigorúbban tette hozzá – azért le ne feküdj vele, hugi, mert azt már rossz néven venném.

- Ne magadból indulj ki! – vágott vissza Kate sértetten, majd folytatta – gyere haza! Kérlek! – vette könyörgőre a dolgot, és a remény szikrái éledtek szívében, amikor csend volt a vonal végén, így jelezve, hogy testvére elgondolkodik a dolgon.

- Nem! – jött a felelet, ami mélységesen elkeserítette, hiszen az esélyt vette el tőle, hogy tisztázza Declan-nel a helyzetet – már csak alig egy hét van hátra! Bírd ki a kedvemért, és ígérem, életem végéig az adósod leszek.

- Azok után, amin keresztül mentem miattad az elmúlt két hétben, még a halálod után is az leszel! – szűrte fogai között mérgesen, mire Kim ismét csak felnevetett, ő pedig úgy döntött, megkockáztatva, hogy nővére élcelődik rajta, és hátralévő éveiben gúnyolódik rajta, beavatja a Declan-nel történtekbe, bízva abban, hogy ez megenyhíti önző szívét, és talán egyszer az életében képes lesz másra is gondolni önmaga helyett. – Kim, tényleg fontos lenne, hogy haza gyere… én megismertem valakit, és… nem lehetek addig vele, amíg a te szerepedet játszom… - nyögte nehezen, és izgatottan várta a választ.

- Mit mondtál? – kérdezett vissza testvére – nagyon rossz a vonal, Kate. Alig hallak…

- Ne csináld ezt! Pontosan tudom, hogy a vonalnak semmi baja! – csapott a kis éjjeli szekrényre mérgesen a nő, de abban a pillanatban ő is hallotta, hogy berecseg a vonal – Kim? Kim, hallasz? – kérdezte, de már nem érkezett válasz, csak néma csend volt, így csalódottan helyezte vissza a kagylót. Elkeseredetten állt meg a hatalmas szekrény előtt, mely tömve volt Kim ruháival. Ha nem akar Steve előtt is lebukni, kénytelen lesz nővére ruháiból válogatni. Elhúzott szájjal emelt ki egy rövid szoknyát, hozzá fekete, térdig érő, magas sarkú csizmát, harisnyát, és egy selyemblúzt. Amikor felöltözött, kedvetlenül nézte meg magát a tükörben. A szoknya tökéletesen simult csípőjére, kiemelte hosszú, karcsú lábait, melyet csak még inkább kihangsúlyozott a hosszú szárú csizma. Fülébe aranyfülbevalót akasztott, és jóval erősebb sminket rakott fel, mint szokott. A hófehér selyemblúzt csomóba kötötte köldöke felett, nyakánál pedig V-alakban hagyta nyitva, szemérmetlenül ráirányítva a figyelmet telt kebleire. A hajával legalább fél órát bíbelődött, mire zselé, hajlakk és wax segítségével, precízen belőtte, ahogy azt a nagyvilág elvárja Kimberly Cooper-től. Összességében pont úgy festett, mint ikertestvére, és legalább olyan rosszul érezte magát a bőrében, mint, ahogy azt sejtette. Amikor kilépett a szobából, Steve azonnal talpra ugrott a kanapéról, és lenyűgözve futtatta végig pillantását vélt menyasszonyán.

- Ejha! – füttyentett elismerőn – minden percét megérte várni – lépett közelebb, és finoman csókolta szájon a nőt. – Mit szólnál, ha csak holnaptól élnénk önmegtartóztató életet? - kérdezte halkan, szerelmesen suttogva, miközben tekintetét nem tudta levenni a dekoltázsáról, mire Kate határozottan, két ujjal tolta el magától leendő sógorát.

- Azt, hogy ismersz. Ha nem az van, amit szeretnék, durcás vagyok – biggyesztette le ajkát szomorkásan, mire Steve felsóhajtott, és megadón emelte fel mindkét kezét.

- Ahogy akarod, bár nekem ez maga lesz a pokol – jegyezte meg, mire Kate égnek emelte a szemét. – Mehetünk reggelizni? – kérdezte, és örömmel csapta össze kezét, amikor a nő bólintott.

- Igen, de utána elválnak útjaink – válaszolta, és amikor Steve döbbenten meredt rá, ártatlanul nézett vissza – sajnálom, édes! Ha tudtam volna, hogy hazajössz, nem mára teszem az esküvői ruhapróbát! Beláthatod, hogy oda nem kísérhetsz el! – tette hozzá, és megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor Steve ebbe is beleegyezett.

- Az estét azért együtt töltjük? – kérdezte reménykedő hangon, mire Kate elgondolkodva ráncolta össze szemöldökét, ő pedig folytatta – 22 órakor indul a gépem Svájcba, és szeretnék legalább egy kicsit veled lenni – nézett könyörgőn, Kate-nek pedig nem volt szíve visszautasítani, így bólintott.

Kate elmélyülten tanulmányozta a kartonokat munkahelyén. A reggeli után azonnal a kórházba sietett, ahol nem késlekedett megválni a kényelmetlen ruhadaraboktól, amivel nem kis figyelmet sikerült magára vonnia, főként férfi kollégái körében, akik nem értették, mitől változott meg ennyire a stílusa. A rövid szoknyát, és selyem blúzt zöld műtősruhára cserélte, mely fölé fehér köpenyt húzott, míg a harisnyát fehér sport zokni, a csizmát pedig kényelmes kórházi papucs váltotta fel. Elégedetten biggyesztette orrára szemüvegét, és valóságos csodaként élte meg a pillanatot, hogy nem kell összehúznia szemét, hogy tisztán lássa a hófehér papíron a betűket, mint akkor, amikor Declan nyújtotta át neki a zaklató levelét. Éppen aláírta az egyik kis páciens elbocsátó papírjait, amikor nyílt az ajtó, és Maggie, egy fiatal, 17 éves önkéntes lépett be rajta. Haját copfba kötötte, az elnyűtt farmerkabát és nadrág, mely kiemelte kislányosan vékony alakját, több helyen is divatosra volt szaggatva.

- Doktornő, meghozták Lewis-t, akit mára rendelt vissza, hogy eltávolítsa az oldalából a zsírdaganatot – tájékoztatta tisztelettudóan a nőt, miközben a szájában lévő rágót laza hanyagsággal pakolta egyik oldalról a másikra szájában.

- Rendben, lássunk neki! – bólintott Kate, majd az egyik fiókból steril kesztyűt húzott elő, és miután felvette, szájmaszkot kötött arca elé, haját pedig zöld műtőssapka alá rejtette, így elkerülve, hogy hajszál kerüljön a nyílt sebbe, és fertőzést okozzon. Éppen végzett, amikor Maggie jelent meg ismét, karjai között egy parányi yorkshire terrierrel, akinek csöppnyi, barna gombszeméből félelem áradt feléjük. Kate megnyugtatón mosolygott a kis állatra a maszk mögül, miközben átvette az önkéntestől, aki azonnal távozott, és a fém vizsgálóasztalra helyezte. – Nyugi, Lewis! Nincsen semmi baj – vakargatta meg füle tövét a kutyusnak, de amikor keze az oldalához tévedt, elégedetlen nyüszítés adta a tudtára, miért is fekszik az asztalon a kis kedvenc. Kate injekciós tűt vett elő, és egy átlátszó üvegből folyadékot szívott fel, majd finoman kézbe vette Lewis mellső lábát, és a bőre alá, vénába fecskendezte azt. Amikor látta, hogy az állat bágyadni kezd, levette nyakából a sztetoszkópot, és folyamatosan hallgatva a szívverését, egy csövet dugott le a torkán, hogy segítse lélegezni, amíg altatásban van. Éppen szikét vett a kezébe, hogy megejtse a bemetszést, amikor lassan nyílt az ajtó. Mérgesen emelte fel tekintetét, és kész volt letorkolni a hívatlan látogatót, de torkára forrt a szó, amikor meglátta, ki áll az ajtóban.