27.
rész
Declan érezte, hogy pulzusa felgyorsul,
ahogy szélesre tárult az ajtó, és meglátta a nőt, aki ezúttal is gyönyörű volt.
Határozottan imponált neki az a változás, amin az elmúlt időszakban
keresztülment. A visszafogott stílus, amire a kihívó ruhadarabokat cserélte, és
a finom smink rejtélyessé tette, megközelíthetetlenné, amivel egyre vonzóbb
lett a szemében. A már ismerőssé váló citrom és rózsakeverék illata bekúszott
az orrába, megbizseregtetve érzékeit, kezét pedig ökölbe kellett szorítania,
hogy ne simítson végig a blúz kivágása mentén a selymes bőrön. A kívánatos
cseresznyeajkakon rúzs helyett szájfény kínálta kóstolásra magát, neki pedig
nagy levegőt kellett vennie, hogy kiverje fejéből a nő ajkának ízét, melyet
szinte most is a száján érzett.
- Gyere
be – zökkentette ki Kate hangja, miközben hátat fordított neki, tovább kínozva
akaratlanul Declan-t, aki így most már arról is meggyőződhetett, hogy az
elegáns, színben tökéletesen a kosztümkabáthoz passzoló nadrág, milyen csodásan
emeli ki formás fenekét, ahogy lehajolt egy világos, szintén krémszínű cipőért.
– Korán jöttél – jegyezte meg Kate, belepréselve magát a lábbelibe, és arcán
grimasz jelent meg, ahogy megpróbált lépni a magas sarkúban, és az,
kényelmetlen durvasággal préselte össze lábujjait. Mindent megadott volna érte,
ha ezúttal a tegnap esti viseletben mehetett volna, de tekintettel arra, hogy a
zenészek producere ismerte Kimberly-t, erre esély sem volt, valamint Declan-nek
sem tudta volna megmagyarázni a hirtelen jött lazaságot. Így is hálát adhatott
a sorsnak, amiért a férfi egyszer sem kérdezett rá a motorszerelésre, vagy a
bukósisakra. Mivel nem érkezett válasz kijelentésére, Kate hátrapillantott, és
felhúzta szemöldökét, amikor meglátta, hogy vendége leheletnyit oldalra hajtott
fejjel éppen az ő idomait veszi szemügyre – Khm! – köhintett figyelmeztetőleg,
és elégedetten mosolyodott el, amikor meglátta a zavartságot, ahogy Declan
kínos mosollyal szája szegletében kihúzza magát. – Zavarok?
- Igen…
vagyis nem! – rázta meg fejét a férfi, majd végig simítva tarkóját nézett bele
a vidáman csillogó zöldes-barna szemekbe – a fenébe is! Van erre jó válasz? –
kérdezte vigyorogva, így elismerve, hogy lebukott, mire Kate megrántotta a
vállát.
- A
bocsánat tökéletes lett volna – jegyezte meg kissé sértett hangon, igyekezve
leplezni, milyen jóleső érzéssel töltötte el, hogy felkeltette a férfi
érdeklődését.
- Miért
kellene elnézést kérnem? – lépett közelebb Declan, miközben kabátját ezúttal
lazán vetette széles vállára, melyen megfeszült a sötétkék ing. – Mert
megnéztelek, vagy, mert észrevetted?
- Pontosan
ezek miatt – felelte Kate, miközben leemelte a fogasról nővére szövetkabátját,
és karjára hajtotta – elég ízléstelen így végig mustrálni egy nőt – tette hozzá
egy undorodó grimasz kíséretében, mire Declan megtorpant, és hitetlenkedve
nézett rá.
- Először
is, nem mustráltalak, csak… odatévedt a tekintetem, és ha már ott volt,
pihentettem egy kicsit – válaszolta komisz mosollyal szája szegletében, mire
Kate égnek emelte szemét – másodszor, le merném fogadni, hogy a drágalátos
Steve is legeltette már a domborulataidon a szemét – csipkelődött a nővel, mire
Kate magabiztosan felnevetett.
- Steve?
Az én domborulataimon? – rázta meg fejét még mindig nevetve Kate – biztos
lehetsz benne, hogy nem! – jelentette ki vidáman, hiszen egyetlen alkalommal
találkozott életében leendő sógorával, aki olyan szerelmes volt, hogy sok
esetben még a kérdést sem hallotta meg, amit szülei vagy ő intéztek felé,
annyira lekötötte minden figyelmét a nővére.
- Értem
már! – kapott a fejéhez Declan, amivel elérte, hogy Kate érdeklődve nézett rá -
sehogy sem tudtam rájönni, miért mész hozzá feleségül, de azt hiszem, már
képben vagyok!
- Kifejtenéd?
– kérdezte Kate unott hangon, miközben volt egy olyan érzése, vagy valami hatalmas
őrültséget fog hallani.
- Meleg,
igaz? – kérdezett vissza halkan Declan, mire a nő szája elnyílt meglepetésében,
ő pedig folytatta – neked kapóra jön ez a házasság a nyilvánosság miatt,
ráadásul 27 évesen már gondolom a biológiai órád is ketyeg, ő meg így
eltitkolhatja a szülei elől, hogy egyetlen fiúk… szóval… érted – bólogatott
sokatmondón, és élvezettel figyelte, hogy a zöldes-barna szemekben megjelennek
a düh szikrái.
- Szó
sincs ilyesmiről! – tört fel Kate-ből ingerülten, miközben szinte feltépte a
bejárati ajtót, és szélesre tárta azt – egyszerűen csak több jó modor van a kis
ujjában, mint benned valaha is lesz! Ami pedig a biológiai órámat illeti, nem
feltétlenül kell gyerek egy boldog házassághoz! Az én órám helyett inkább
foglalkozz a sajátoddal – jegyezte meg titokzatos együtt érzéssel a hangjában,
mire Declan összeráncolt szemöldökkel nézett vissza rá.
- Mire
akarsz kilyukadni? – köszörülte meg torkát gyanakvón, mire Kate ártatlan
tekintettel rántott egyet a vállán.
- Tudod…
nekünk nőknek nincs korhoz kötve a házasélet, míg ti férfiak… hát igen - bólogatott
ugyanazzal az arccal, mint korábban a férfi – egy idő után – emelte fel jobb
kezének mutatóujját, majd lassan behajlította – szóval… érted – használta
ugyanazt a kifejezést, mint Declan, mire az, grimaszba húzta keskeny, érzéki
ajkát.
- Nagyon
vicces – jegyezte meg örömtelenül – nem hinném, hogy 30 évesen emiatt kellene
aggódnom, de ha téged nyugtalanít, szívesen… - lépett közelebb a nőhöz, mire
Kate azonnal kilépett az ajtón.
- Szükségtelen
– rázta meg fejét határozottan, és bosszúsan vette tudomásul, hogy égni kezd az
arca. Nem értette, hogyan lehet rá ilyen hatással a férfi, hogy egyetlen
pillantásával képes felkelteni a vágyát, de dühítette, hogy ő, aki mindig képes
volt józanul és higgadtan viselkedni, a közelében képtelen ugyanerre –
induljunk, mert elkésünk! – jelentette ki határozott hangon, és kulcsával a
kezében várta, hogy Declan is kövesse, és bezárhassa az ajtót. Ahogy elhaladt
előtte a férfi, akaratlanul is lejjebb vándorolt a tekintete, és fejét kissé
megbillentve vette szemügyre a szűk farmerbe bújtatott fenekét. Ajkát elismerőn
húzta el, és magában elmosolyodott, de arcára fagyott a jókedve, amikor Declan
megszólalt.
- Láttalak!
– nevetett fel vidáman, mire Kate mérgesen szorította össze ajkait.
- Nem
láthattál, mert nem csináltam semmit! – feleselte vissza, miközben a lift felé
szaporázta lépéseit, és minden idegszálával arra koncentrált, hogy lábai ne
adják fel a küzdelmet a puha szőnyeggel.
- Mustráltál
– játszotta meg a sértettet Declan, és még karjait is keresztbe fonta izmos
mellkasa előtt, úgy várta a liftet – azt kell mondanom, igazad van. Tényleg
megalázó – értett egyet mártír arckifejezéssel, de a humor pattogó szikrái a
sötétkék szemekben árulkodóbbak voltak mindennél – legalább tetszett, amit
láttál? – kérdezte aggodalmas hangon, mire Kate égnek emelte tekintetét, és
hálaimát mormolt, amikor a lift megérkezett, és kinyílt előttük az ajtó.
- Fogd
be! – morrant rá a férfira, miközben belépett és indulatosan nyomott rá a
földszintet jelölő gombra, igyekezve figyelmen kívül hagyni a férfi torkából
mélyről jövő nevetést.
Kate mérgesen csapta be a sötétkék Ford
anyós ülés felőli ajtaját. Az ide út minden egyes percét kiélvezte Declan, hogy
őt bosszantsa, amiért rajtakapta, hogy végig futott tekintete a testén, ő pedig
egyre dühösebb volt, leginkább saját magára.
- Legalább
nyugtass meg, hogy megütöm a mércét – pattant ki Declan is az autóból, és vidáman
kerülte meg azt.
- Az
ég szerelmére, hagyj már békén! – tört fel elgyötörten Kate-ből – egyáltalán,
milyen mércéről zagyválsz? – kérdezte, miközben tekintete egy pillanat alatt
mérte fel a helyet, ahova érkeztek. A hatalmas, legalább 50 emeletes, minden
oldaláról ablakokkal keretezett épület méltóságteljesen tört a magasba, mintha
ezzel is azt hirdette volna, itt nem akárki bérelhet irodát. A manhattani
környezet úgy ölelte körül drága üzleteivel, frissen felújított sétálóutcájával,
és precízen rendezett, szerelmes párokat, sétálókat, hobbifutókat, vagy
kutyatartókat hívogató parkjával, mintha az egész környéket ő uralta volna. A
két szárnyú, üvegből készült bejárati ajtó automatizált volt, és alig
közelítette meg valaki, máris szélesre tárult, így csalogatva még beljebb a gyanútlan
bámészkodót, hogy bent aztán ügyvédek, zenei producerek, biztosítási ügynökök
martalékává váljon. Kate-nek még a háta is borsózott a gondolattól, hogy
bemenjen, hiszen sosem szerette az ehhez hasonló elit helyeket, ahol mindig
szürke kis egérnek érezte magát a sok fontoskodó, karót nyelt ember között, de
Kim bőrébe bújva, nem tehetett mást. Idegességét csak fokozta, hogy fogalma sem
volt róla, kit kell keresnie, csak a nevét tudta, de arcot, lévén, hogy nem
ismerte, nem tudott csatolni hozzá. Rettegett, hogy úgy jár, mint Anette-tel,
és túl szívélyes lesz, amivel egy csapásra lebuktatja magát. Csak remélni
merte, hogy amennyiben így történik, ez a férfi is lesz annyira diszkrét, mint
az idős asszony.
- A
Ward-féle mérce – rántotta ki merengéséből Declan hangja, miközben beléptek a
tágas aulába. A bejárattal szemben egy széles pult helyezkedett el, mely a
recepciónak adott otthont, és amely mögött egy fiatal, 20-as éveinek elején
járó lány ült. Szőke haja loknikba rendezve keretezte arcát, kék szemében a felismerés
szikrája villant, vérvörösre rúzsozott, telt ajka pedig széles mosolyra
húzódott, ahogy meglátta a belépőket.
- Atya…
Úr… Isten! – kapkodott levegő után, mire Kate ösztönösen nézett körbe, hogy vajon,
mi válthatta ki a lányból a rosszullétet – Kimberly Cooper! – hallotta meg
álnevét, mire észbe kapott, és rájött, hogy a fiatal recepciós felismerte. Még
mindig szokatlan volt a számára, hogy testvérét felismerik, azt pedig még
egyszer sem tapasztalta, hogy így reagáljanak a jelenlétére. – Ezt nem hiszem
el! Csak álmodom! – legyezte magát gyors kézmozdulatokkal, mire Kate feszengve
elmosolyodott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése