25.
rész
Kate rosszat sejtve várta, hogy Declan
megerősítse kijelentését, és megnyugtassa, hogy valóban nem tehető egy lapra a
két eset, mivel azonban, amaz csendben maradt, és látszólag gondolataiba
mélyedt, ő is egyre idegesebb lett. Declan eljátszott a gondolattal, hogy nem
mondja el az igazat, és megtartja a nőt abban a hitben, hogy semmiféle veszély
nem leselkedik rá, de be kellett látnia, hogy amit vőlegénye kitalált álcaként
az itt létének, nem vált be. Míg az első hónapban úgy tűnt, Steve jól ismeri
menyasszonyát, és Kim még élvezte is, hogy egy testőr van a nyomában, sőt
egyenesen hivalkodott is vele, addig az utóbbi időben határozottan a tudtára
hozta, milyen terhesnek érzi a jelenlétét. Egyre több konfliktus adódott abból,
hogy a maga útját akarta járni, és a mai nap is alátámasztotta, hogy ha nem tud
a veszélyről, azzal csak kivívják maguk ellen a sorsot.
- Nem
csak az esküvői előkészületek miatt vagy itt, ugye? – tapintott rá a lényegre
Kate, ami azonnal elmozdította a férfit hezitálásából. Declan végül döntött, és
nagyot sóhajtva nyúlt bele bőrkabátjának belső zsebébe. Noha nem volt boldog a
tudattól, hogy meg kell szegnie Steve-nek tett ígéretét, de biztos volt benne,
hogy ha a nő tudomást szerez az igazi indokról, sokkal készségesebb lesz majd, és
elkerülhetik, hogy még egy ilyen pokoli napot kelljen átélnie.
- Ezért
vagyok itt – nyújtott át egy köteg borítékot, melyen kivétel nélkül Kimberly
neve állt címzettként, a feladó azonban üres volt. A borítékokon szívecskék,
rózsák, és egyéb, a szerelmet jelképező idézetek voltak.
- Rajongói
levelek? – kérdezte, miközben lehúzta a madzagot, amivel egyben tartották a borítékokat,
majd kíváncsian nyitotta fel a legkorábban érkezettet. Az első és második
levélben az írója még kedvesen dicsérte nővére szépségét, tehetségét, de ahogy
előrébb haladt, úgy vált a hangvétel egyre durvábbá, agresszívabbá. Az
ismeretlen sérelmezte, amiért Kim egyetlen levelét sem méltatja válaszra, annak
ellenére, hogy egyikben sem adott meg elérhetőséget, tehát, ha akart volna sem
tudott volna reagálni a levelekre testvére, majd felváltva könyörgött és
fenyegetőzött. Kate döbbenten olvasta az utolsó néhány levél sorait, melyben
egyértelművé tette az idegen, hogy amennyiben a következő vallomásra sem
reagál, úgy felkeresi, és saját kezűleg bizonyítja be, hogy Kimnek éppen egy
ilyen férfira van szüksége.
- Mr.
Ward úgy gondolta, csak aggódnál, ha tudomást szereznél róla, ezért az
ügynököddel megbeszélte, hogy az ő címére érkezzenek a levelek. Cenzúrázta, és
úgy adta át neked őket – magyarázta Declan, amikor látta, hogy az utolsót is
elolvasta a nő – nagyjából egy hónapja kapta ezeket– mutatott a paksaméta
tetejére – akkor hívott fel engem. Hogy téged megkíméljen, azt mondta, csak
azért vagyok itt, hogy a rajongók ne hátráltassanak a készülődésben, én pedig
az embereimmel ezalatt mindent elkövettem, hogy a nyomára akadjunk a fickónak.
- Gondolom,
nem sikerült – húzta el a száját még mindig a levelek hatása alatt állva Kate,
mire Declan bólintott.
- Mivel
azóta nem jött levél, gyanítjuk, hogy már nem pazarolja írásra az idejét –
folytatta gondterhelt hangon, és amikor Kate értetlenül nézett rá, folytatta –
minden valószínűség szerint, azt készíti elő, hogy mikor tudna lecsapni. Ez sok
energiáját elveszi, így nincs módja arra, hogy levelet írjon. Remélem, most már
érted, miért nem hagytalak egy percre sem magadra, és miért lettem dühös, hogy
eltűntél – ért mondanivalója végére a férfi, és kutatón pásztázta tekintetével
a nő arcát, hátha le tud olvasni róla valamit. Kate döbbenten próbálta feldolgozni
a hallottakat, és olvasottakat. Szívét félelem szorította össze a gondolatra,
hogy egy őrült áll lesben a nővérére, és csak az alkalomra vár, amikor
lecsaphatna, de azt sem felejtette el, hogy jelenleg ő van veszélyben, hiszen
akárki is írta a leveleket, őt fogja Kimberly-nek hinni.
- Ez
kész téboly – rázta meg fejét hitetlenkedve Kate, ami nem is a leveleknek, vagy
Declan-nek szólt, sokkal inkább a helyzetnek, amibe ikre belekeverte. Hirtelen,
mint egy villámcsapás hasított belé a gondolat, hogy ez az őrült talán azért
nem írt több levelet, mert megtudta, hogy Kim Párizsban van, és már elkapta, ő
pedig ezért hívja hiába nővérét. – Mi van, ha fogalma sincs róla, hogy New
York-ban vagyok? Talán, azt hiszi, hogy elmentem a párizsi fotózásra? –
kérdezte remegő hangon, amit a férfi a levelek okozta félelemnek tudott be, és
fogalma sem lehetett róla, hogy Kate fejében már a legrosszabb lehetőségek
peregnek le. A gondolatát sem bírta elviselni, hogy amíg rá Declan vigyáz,
nővére bajban van, és senki sincs, aki segítene neki.
- Akkor járnánk a legjobban – húzta el a száját
Declan. – Ha szerencsénk van, már az Eiffel-toronynál vacillál, hogy ugorjon-e
– tette hozzá, és nem tudta mire vélni, hogy a nő hevesen rázza meg fejét.
- Nem!
Úgy értem… - túrt bele amúgy is kócos hajába idegesen Kate – mi van, ha
összekever egy másik modellel? – kérdezte sután, és ő maga is érezte, milyen
gyenge lábakon áll a magyarázat.
- Nem
akarom az amúgy is hatalmas egódat tovább építeni, de kizárt, hogy téged
összekeverjenek bárkivel – mosolygott lágyan Declan, miközben tekintete
vágyakozva futott végig a nőn, aki lesújtva hunyta le szemét, majd nagy levegőt
vett, és úgy döntött, Kim érdekében itt az ideje, hogy bevallja az igazságot.
Elképzelni sem tudta, hogyan fog reagálni Declan, de abban biztos volt, hogy
nem lesz feldobva, ha megtudja, az igazi modell, akit védenie kell, Párizsban
van, és nagy az esélye annak, hogy az őrült rajongója is.
- Declan…
én… - fogott bele nehezen, és helyzetét egyáltalán nem könnyítette meg, hogy a
férfi érdeklődve fúrta tekintetét az övébe – valamit el kell mondanom. Emlékszel,
hogy a farmon meséltem Kate-ről, a testvéremről, igaz? – kérdezte, mire Declan
bólintott, ő pedig folytatta – Mi… ikrek vagyunk – nyögte ki, a férfinek pedig
elkerekedett a szeme a meglepetéstől.
- Azt
hiszem, tudom, mit akarsz mondani – állt fel a pult mögül, és közelebb lépett a
nőhöz.
- Azt
kötve hiszem – húzta el a száját Kate, miközben nyomorultul érezte magát – hidd
el, hogy én…
- Meg
fogjuk védeni! – jelentette ki Declan magabiztos hangon, miközben a
telefonjáért nyúlt, és egy számot tárcsázott.
- Várj!
Kate nincs veszélyben, Declan! – próbálta megakadályozni, de az már nem is
figyelt rá.
- Ne
aggódj, nem lesz baja, csak add meg a címét, és a munkahelyét – kérte hivatalos
hangsúllyal.
- Nem!
Nem érted! – rázta meg a fejét Kate, és elhűlve hallgatta, hogy a férfi
határozottan szól bele a telefonba, majd rá pillant.
- Hol
találhatjuk meg a testvéredet? – kérdezte sürgetőn, kissé eltartva fülétől a
telefont, mire Kate odanyúlt, és kezét az övére kulcsolva, húzta el a mobilt,
Declan pedig értetlenül nézett vissza rá.
- Tedd
le a telefont, és hallgass végig – kérte a férfit, aki ösztönösen
engedelmeskedett, és kinyomva a telefont, zsebre dugta, hogy aztán minden
figyelmét neki szentelje – az egész nagyjából másfél héttel ezelőtt kezdődött,
három nappal az előtt, hogy Dallasba érkeztem. Nem is tűnt nagy dolognak… -
sóhajtott mélyet, miközben lehanyatlott a kanapéra, Declan pedig követte a
példáját. Most már határozottan kíváncsi volt, mit akar mondani neki a nő, ami
még annál is fontosabb, hogy ikertestvérét védelem alá vegyék. Mialatt
igyekezett arra koncentrálni, amit Kim mesélt neki, gondolatai elkalandoztak az
iker felé. Kate Cooper. Vajon, milyen
lehet? Mennyire hasonlítanak egymásra? Neki is lehet gödröcske az arca jobb
felén, amikor nevet? Az ő szeme is villámokat szór, amikor dühös, és elsötétül
a vágytól? – tette fel magának a kérdéseket, de azonnal rendre utasította
magát, elvégre nem merenghet azon, milyen lehet az ikertestvére annak a nőnek,
akit mindennél jobban akar, még akkor sem, ha Kimberly bizonyos tulajdonságai
és megnyilvánulásai az őrületbe kergették. Hirtelen valami szöget ütött a
fejében. Agya egy másodperc alatt játszotta le az elmúlt másfél hetet, azt,
hogy mennyit változott a nő, és gyanakodva mérte végig az előtte ülőt. Ösztönei
azt súgták, talán nem véletlen, hogy az első egy hónapban semmi vonzalmat nem
érzett Kimberly iránt, most viszont megőrül még a gondolatától is, hogy nem
érhet hozzá. Mi van akkor, ha nem is Kim
ül vele szemben? - vetődött fel benne a kérdés, de azonnal el is hessegette
magától. Kizártnak tartotta, hogy így megtéveszthesse bárki több éves ügynöki
múlttal a háta mögött, ezen kívül felrémlett neki számtalan pillanat, amikor
Kim hű maradt önmagához, és a szokottnál is elviselhetetlenebb volt. –
Tortakóstolás, helyszín, virág kiválasztása, zenészek – sorolta Kate, kirántva
gondolataiból a férfit.
- Kim,
bizonyára nagyon fontos, amit mondani akarsz, de ha ez az őrült New Yorkban
van, és összefut a testvéreddel… - vetette fel Declan baljós hangon, mire Kate
türelmetlenül sóhajtott, és megrázta a fejét.
- Éppen
ezt próbálom elmondani, hogy kizárt, hogy Kate Cooper összefusson a levél
írójával! – tört fel belőle kétségbeesetten, mire Declan gyanakvón nézett rá.
- Miért
vagy ebben ennyire biztos? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, de a választ
már nem kapta meg, mert megszólalt a nő telefonja, ő pedig automatikusan nyúlt
a készülék után. – Declan Scott! – szólt bele olyan természetességgel, mintha
otthon lenne, majd döbbenten nyílt el az ajka, és az előtte ülő nőre nézett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése