36.
rész
Kate szíve a torkában dobogott, mialatt
szemét egy pillanatra sem vette le a bejárati ajtóról, ahonnan újabb kopogás
hallatszott, ezúttal türelmetlenebbül és hangosabban. Szája kiszáradt, pulzusa
vadul lüktetett, agya pedig lázasan kutatott valamilyen menekülő útvonal után.
Bár néhány órával korábban hálás volt az egyedüllétért, most mindent megadott
volna érte, ha Declan itt van mellette. Első gondolata az volt, hogy néma
csendben marad, és úgy tesz, mintha nem lenne itthon, de ezt azonnal elvetette,
hiszen vezetékes telefonon beszélt Kimberly zaklatójával, így az biztosra
tudhatta, hogy megtalálja a lakásban. Mivel Declan számát nem találta meg,
esélye sem volt rá, hogy értesítse a veszélyről, amibe akaratán kívül csöppent,
ezáltal egyre kilátástalanabbá vált a helyzete. A kopogás ismét felhangzott, ő
pedig nagy levegőt vett, és közelebb sétált az ajtóhoz.
- Nem
hiszem el, hogy megint megtette! – hallotta meg Declan bosszús hangját
fojtottan az ajtó mögül, mire szívéről mázsás súllyal gördült le a teher, és a
félelem. Egy másodperc töredéke alatt tárta szélesre az ajtót, és szíve
megkönnyebbülten dobbant, amikor belenézhetett a mérgesen villanó sötétkék
szemekbe. – Mi tartott ennyi ideig? Azt hittem… - forrt torkára a szó a
férfinak, amint meglátta a hófehér, sápadt arcot, és a félelmet a zöldes-barna
szemekben. Dühe pillanatok alatt elpárolgott, és tekintete kutatón pásztázta
végig a tökéletes testet, amelyet most laza hanyagsággal takart el a bő póló,
és a szürke szabadidő nadrág, mégis csábítóan bájos benyomást keltett benne a
nő. – Minden rendben? – kérdezte aggodalmas hangon, mire Kate könnyeivel
küszködve rázta meg fejét, Declan pedig beljebb lépett a lakásba, és bezárta az
ajtót maguk mögött.
- Én…
ő… - dadogta Kate, majd a következményekkel mit sem törődve, szorosan a
férfihoz bújt, aki döbbenten zárta karjaiba a nőt, és szorította magához. Keze
ösztönösen kezdte simogatni annak hátát, amint megérezte, hogy egész testében
remeg.
- Nincs
semmi baj – suttogta nyugtató hangon Declan, miközben annak ellenére, hogy fogalma
sem volt, mi történhetett, átkozta magát, amiért hagyta, hogy a nő elküldje
kora délután a lakásról. Látszólag semmi fizikai jele nem volt, hogy bárki
bántotta volna, és tudta, ennek csekély esélye lehetett, hiszen a fiúk csak nem
olyan rég hagyták el az őrhelyüket, amikor telefonált nekik, hogy leváltja
őket, de a rettegés, mely kiült a nő arcára, azt bizonyította, hogy komoly
megrázkódtatás érhette. Kate olyan szorosan simult a férfihoz, amennyire csak
tudott, miközben hálát adott az égnek, hogy itt van, és a biztonságot jelentő
karjaiban lehet. Könnyeinek szabad folyást engedve próbált megnyugodni, mialatt
érezte, hogy izmai lassan elernyednek a simogató kéz gyengédségének hatására. –
Mi történt? – tolta kissé távolabb magától a nőt, és szíve összefacsarodott,
amikor meglátta, hogy a zöldes-barna szemek könnyben úsznak. Még sosem látta
ilyen elesettnek és védtelennek a nőt, és még sosem érezte ilyen erősen, hogy
hegyeket lenne képes megmozgatni azért, hogy soha többé ne lássa sírni.
- Telefonált
– nyögte nehezen Kate, igyekezve uralkodni hangja remegésén, miközben mély
levegőt véve próbálta összeszedni magát – Tudja, hol lakom, és… ajándékot is
vett… azt mondta, nem akart bántani, és idejön – halkult el a hangja, majd
szemét lehunyva, szinte erőszakkal űzte ki fejéből a férfi suttogó hangját,
mely olyan rémületet generált benne, amit még soha életében nem élt át. – Azt
hittem… amikor kopogtattál… - hagyta félbe a megkezdett mondatot, miközben
érezte, hogy szeméből ismét kigördült egy könnycsepp, Declan pedig megint a
karjai közé vonta. Kate erőtlenül simult bele az ölelésbe, miközben mélyen
magába szívta a férfias, fanyar arcvíz friss illatát.
- Annyira
sajnálom – suttogta Declan nyugtató hangon, és forró lehelete megcsiklandozta a
nő fülét, aki most értetlenül emelte fel fejét, és zöldes-barna szemében
meglepettség csillogott, ő pedig folytatta – nem kellett volna egyedül hagynom téged
– ostorozta magát a férfi. A gondolat, hogy telefonálás helyett ide is jöhetett
volna az ismeretlen zaklató, jeges fuvallatként szántott végig rajta, és
elképzelni sem akarta, mi történhetett volna, de Kate tiltakozása jeléül rázta
meg fejét.
- Nem!
Ez nem a te hibád! Én akartam, hogy hazamenj! – jelentette ki, miközben észre
sem vette, hogy karjai még mindig biztonságot keresve kapaszkodnak a férfiba. -
Összekönnyeztem az ingedet – szipogta halkan, miközben tenyerével végig
simított a kidolgozott mellkason, ahol sötét foltot hagyott a kék ingen a sós
könny.
- Mit
szólnál hozzá, ha rendelnénk egy pizzát, és megnéznénk valami filmet? – vetette
fel, végig simítva hüvelykujjának ujjbegyével a nő arcán, mosolyogva, mire Kate
halványan visszamosolygott.
- Benne
vagyok – bólintott megadón, miközben hálás volt a férfinak, amiért megpróbálja
elterelni a figyelmét. Alig egy óra múlva, a kanapén egymás mellett ülve,
jóízűen falták a dupla sajtos, sonkás pizzát. Kate törökülésben helyezkedett
el, és gondolataiban már nyoma sem volt a korábban átélt megrázkódtatásnak,
hála Declan-nek, aki gyerekkori történeteivel szórakoztatta, és mindent megtett
annak érdekében, hogy elvonja figyelmét a zaklatóról.
- Gondolhatod!
Az igazgató magából kikelve ordított, anyám szégyenkezve sóhajtozott, apám meg
képzeletben már agyon is vert – nevetett vidáman az emlék hatására Declan, és
Kate sem állta meg kacagás nélkül, melynek csilingelésében boldogan fürdőzött a
férfi. Ezúttal megint eltűnt a nagyvilági szupermodell, és ugyanaz a
hétköznapi, egyszerű lány ült mellette, akinek minden mozdulatát szerette, és
akit élete végéig szeretni akart.
- Nehéz
elképzelni téged rakoncátlan kölyökként – futtatta végig tekintetét Kate a
férfin, aki most is ellenállhatatlanul vonzó volt világoskék ingében, és fekete
farmernadrágjában, mely ráfeszült izmos combjára, és Kate alig bírta megállni,
hogy tenyerével ne simítson végig rajta. Sötét hajából néhány tincs a homlokába
hullott, sötétkék szemében felfedezhető volt a huncutság szikrája, ahogy
kópésan mosolyogva megrántotta vállát.
- Nem
voltam mindig karót nyelt testőr, aki a szabályok oltárán áldoz – gúnyolta ki
saját magát éles öniróniával a férfi, mire Kate érdeklődve nézett rá.
- Mikor
lettél az? – kérdezte kíváncsian, Declan pedig nagy levegőt vett, és tekintete
a távolba révedt. Vonásai megkeményedtek, válla megfeszült, és arcának
komorságából jól ki lehetett olvasni, hogy a vidámabb emlékek helyére borús
gondolatok érkeztek.
- A
kamaszkori csínyek után rossz társaságba keveredtem – idézte fel életének
nehezebb szakaszát a férfi, miközben a kezében lévő sörös üveget forgatta
szórakozottan – egyre durvább balhék következtek, amit már a szüleim sem
toleráltak. Apám katonai iskolába küldött – igyekezett rövidre zárni a
történetét – kezdetben sokat harcoltam ellene, végül egyre inkább megtetszett.
Néhány év szolgálat után, anya beteg lett – köszörülte meg torkát, és szeme elhomályosodott,
Kate pedig ösztönösen fogta meg kezét – vele akartam lenni, ezért otthagytam a
sereget. Miután meghalt, apa teljesen összeomlott. Nem tudta, mihez kezdhetne
nélküle, és a magány elől az italhoz menekült. Próbáltam segíteni, de nem
hagyta. Alig pár hónap múlva követte anyát, nekem pedig kezdenem kellett
magammal valamit, így testőrnek álltam - kortyolt bele a kesernyés italba, majd
hirtelen mély levegőt vett, mint, aki lerázza magáról a szomorú hangulatot, és
mosolyogva fordult a nő felé. – Mi a helyzet veled? – kérdezte, mire Kate
megrántotta vállát.
- Egy
balhét sem tudok mesélni – jelentette ki, viszonozva a férfi mosolyát, mire az,
hitetlenkedve és gyanakodva húzta össze szemöldökét.
- Azt
akarod elhitetni velem, hogy soha nem keveredtél bele semmibe? – kérdezte
kétkedő hangon, Kate pedig ártatlan arckifejezéssel kortyolt bele sörébe.
- Mit
mondhatnék? – húzta fel vállát tanácstalanul – stréber voltam, aki mindent
megtett, hogy elérje a célját, és valóra válthassa az álmait – fűzte hozzá,
mire Declan meglepetten nézett vissza rá.
- Mégis,
mennyit kell tanulni ahhoz, hogy valaki modell legyen? – kérdezte enyhe gúnnyal
a hangjában, Kate szívébe pedig fájón mart a felismerés, hogy Declan Scott nem
arra kíváncsi, milyen gyerek volt Katherine Cooper.
- Nos…
- köhécselt zavartan, agyában pedig vadul kergették egymást a gondolatok, hogy
kimásszon valahogy a helyzetből – én is hamar rájöttem, hogy feleslegesen töröm
magam – vett mély levegőt, majd felidézve gyerekkorukat, mesélni kezdett –
középiskolás voltam, amikor leszólított egy fotós. Munkát ajánlott, magazinok
és reklámok… a szokásos. Anyuék persze, hallani sem akartak róla, de végül
beleegyeztek, azzal a feltétellel, hogy minden fotózásra elkísértek. Beindult a
karrierem, és még 17 éves sem voltam – helyezte a sörös üveget az üres pizzás
doboz mellé.
- Azt
mondtad, van egy ikertestvéred – szólalt meg Declan elgondolkodó hangon, mire
Kate szíve nagyot dobbant, és levegőt sem mert venni, amíg a folytatásra várt –
ő miért nem lett modell?
- Kate?
– ejtette ki saját nevét olyan lenéző hangsúllyal, ahogy csak Kimberly tudta,
majd felnevetett – tőle olyan távol áll ez a világ, mint Buddhától az erőszak.
Egyetlen fotózásra sem kísért el, mert még a gondolatától is viszolygott, hogy
bárki fényképet készítsen róla. Mióta az eszemet tudom, állatorvos akart lenni,
és meg is tett ezért mindent. Állandóan tanult, buli helyett a könyvtárban
lógott. A szociális élete olyan mélyen van, hogy egy aknász sem találná –
legyintett, ahogy saját magáról mesélt, és jó érzéssel töltötte el, amikor
látta, hogy Declan nem osztozik vele a gúnyos nevetésben, inkább komolyan néz
vissza rá.
- Külsőre
a megszólalásig egyformák, de belülről két, különböző világ – jegyezte meg a
férfi, miközben elgondolkodva húzta össze szemét, és Kate nem tudta nem
észrevenni a gyanakvást a sötétkék szemekben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése