31.
rész
Az elkövetkező
néhány másodperc, mintha lassított felvétel lett volna, ami óráknak tűnt Kate
számára. Érezte, ahogy Declan átöleli, és mindketten a földre zuhannak, míg a
sok ember jajveszékelni kezdett, és pánikszerűen hagyták el a helyszínt, majd
Kate újabb lövést hallott, ezúttal sokkal közelebbről. Háta fájón szúrt, és
minden egyes levegővétel nehezére esett a férfi súlyától, aki teljes testével
védelmezte őt. Declan félig lefordult a nőről, majd fegyverét elővéve, az
idegen férfi irányába célzott, de csalódottan állapította meg, hogy annak már
nyoma sincs, felszívódott a zűrzavarban. Vadul dobogó szívvel rakta el a
Glock-ot, és minden figyelmét az alatta fekvő nőnek szentelte.
- Jól
vagy? – kérdezte aggodalmas hangon, miközben tekintete kutatón futott végig a
karcsú testen, majd megállapodott a félelemtől csillogó szemeken.
- Igen
– bólintott nagyot nyelve Kate, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy
uralkodni tudjon testének remegésén, ahogy azonban belenézett a sötétkék
szemekbe, úgy érezte csapdába esett. Hirtelen rádöbbent, milyen szorosan simul
a férfihoz, kezei még mindig annak kabátjába kapaszkodtak, tekintete pedig lejjebb
vándorolt a keskeny ajkakra. Keze önkéntelenül vándorolt először a széles
vállakra, majd az erős felkarra. A külvilág megszűnt a számukra, érezte, ahogy
Declan keze finoman végig simít derekán, majd oldalán, hogy aztán nyakán
állapodjon meg. Szíve vadul kalapált mellkasában, szája kiszáradt, ő pedig
ösztönösen nedvesítette meg alsó ajkát, amivel odavonzotta a férfi tekintetét.
- Hívta
már valaki a rendőrséget? – zökkentette ki őket a pillanatban Drew reszkető
hangja, ők pedig egy emberként tértek vissza a valóságba. Declan azonnal
felemelkedett, és őt is talpra segítette, miközben a fotósok ismét magukhoz
tértek, és elkezdték megörökíteni a támadás utóhatásait. Kate zavartan túrt
bele hajába, bár sejtette, hogy nem kelthet túl jó benyomást – gyertek be! –
hallotta meg Drew utasító hangját, aki most az újságírók felé fordult – maguk
meg kotródjanak innen! Hess! Hess! – hessegette el őket kecses kézmozdulattal,
majd a választ meg sem várva, betuszkolta őket az irodaház aulájába. – Lara! Intézkedj!
– vetette oda a titkárnőnek, aki kivételesen azonnal engedelmeskedett. Kate még
mindig az események hatása alatt állt. A levelek egyszerre valóságosabbak
lettek, mint valaha, a tudat, hogy majdnem lelőtték, és Declan a saját testi
épségét figyelmen kívül hagyva óvta meg őt, feldúlta. Legszívesebben leült
volna egy sarokba, hogy kisírja magát, nemcsak a megkönnyebbülés miatt, amiért
egyiküknek sem esett baja, hanem azért is, mert a félelem, hogy Declan meg is
halhatott volna, csak most ért el tudatáig. – Jól vagy, kiscicám? – hallotta
meg Drew aggodalommal teli, lágy hangját, mire nehezen bólintott.
- Azt
hiszem, igen – nyögte halkan – az ijedtséget leszámítva, rendben vagyok – tette
hozzá, de amikor nem kapott választ, összevont szemöldökkel pillantott a
producerre, és majdnem felnevetett a helyzet komolysága ellenére, amikor
meglátta, hogy a kérdés nem neki szólt, hanem Declan felé intézte, és kék szeme
kutatón pásztázza végig az izmos testet.
- Kutya
bajom – morogta orra alatt Declan, aki szintén rájött, hogy a becézést neki
küldték, és láthatólag egyáltalán nem tetszett neki, mire Drew megkönnyebbülten
tette kezét mellkasa elé.
- Majdnem
infarktust kaptam, amikor lejöttem, és megláttam a tömeget – mesélte, miközben
hanyag eleganciával támaszkodott meg a pulton, csípőjét kissé előretolva –
biztos voltam benne, hogy Lara nem bírt magával! Szegényke nagyon dekoratív, de
ész csak annyi szorult belé, mint egy tenyérnyi szárított molylepkébe – húzta
el a száját becsmérlőn, majd nagyot sóhajtott. – És az a lövés! Sosem gondoltam
volna, hogy ilyen félelmetes, és ilyen hangos! A filmekben puffogtatnak, aztán
mindenki megy a dolgára, anélkül, hogy bárkit letaglózna. A valóságban viszont…
irtó ijesztő! – rázkódott meg látványosan, miközben Kate felé pillantott. – A
leveles pacák volt? – kérdezte, mire a nő bólintott. – Eszelős! – horkantott
megvetőn, egyetlen szóval jellemezve a férfit, aki rájuk támadt. – Legalább
elkapták?
- Meglépett
– szűrte fogai között indulatosan Declan, aki hiába győzködte magát, hogy elsődleges
kötelessége volt biztonságba helyezni védencét, nem tudta megbocsátani, hogy ez
idő alatt a zaklatónak lehetőséget adott a menekülésre – amint megérkezik a
rendőrség, bekéretem az összes felvételt, fotókat. Talán lesz köztük
használható.
- Elképesztő,
hogy a testeddel védted – sóhajtott réveteg mosollyal Drew, miközben tekintetét
egy pillanatra sem vette le Declan-ről, aki egyre kényelmetlenebbül kezdett
feszengeni. – Ha belegondolok, micsoda veszélynek teszed ki magad nap, mint
nap, egészen beleborzongok! Biztosan nem esett bajod, ugye? – tette fel a
korábbi kérdést megint, Declan pedig kényszeredetten bólintott, mire Kate
elnyomva a mosolyát, megköszörülte torkát, hogy a producer figyelmét elvonja a
férfiról.
- Köszi
a kérdésedet, édes! Én is jól vagyok! – jegyezte meg epésen, durcás
arckifejezéssel, mire Drew, mintha csak most jött volna rá, hogy meg sem
kérdezte, barátja hogy van, bűnbánón kapta szája elé a kezét.
- Jesszus,
Kimi! Bocsáss meg nekem! – szégyenkezett kezeit tördelve, miközben kék szeme
végig futott a nőn is, így bizonyosságot nyerve róla, hogy valóban épségben
van, majd hirtelen összeráncolta a szemöldökét, és nagyot nyelve kérdezte –
biztos, hogy jól vagy?
- Persze
– nézett vissza rá értetlenül Kate, mire Drew remegő kézzel mutatott jobb
kezére.
- De
drágám! A kezed… csupa vér – nyögte az ájulással küszködve, Kate pedig
döbbenten nézett az említett irányba. Szája elnyílt a csodálkozástól, amikor
meglátta, hogy tenyere és ujjai valóban véresek.
- De…
ez nem… - akadt el mondat közben, majd rémülten nézett fel Declan-re, aki
halványan rámosolygott – ez nem az én vérem – fejezte be suttogva a mondatot,
ahogy ráeszmélt, hogy a férfi vére hagyott nyomot kezein, nyílván akkor, amikor
végig simított karján. Ahogy pillantása végig futott annak arcán, azonnal
feltűnt neki, hogy sápadt, és verejtékezik a homloka, mellkasa pedig
szaporábban emelkedett és süllyedt.
- Orvost!
Lara! Azonnal hívj orvost! – rikoltozott Drew hisztérikusan, és amikor
észrevette, hogy Lara már régen nincs a helyén, minden ésszerűségtől mentesen
kezdett fel-le toporogni az aulában, körbe-körbe. Declan és Kate értetlenül
nézték egy darabig, majd mit sem törődve vele, Kate közelebb lépett a férfihoz,
és óvatosan simított végig karján újra, ezúttal sokkal lassabban, mint az
utcán. Azonnal meglátta a golyó ütötte szakadást, melyből arra következtetett,
hogy a sérülés nem lehet túl mély.
- Csak
súrolt a golyó -–erősítette meg feltételezését Declan halkan, mintha olvasna a
gondolataiban, mire Kate nagyot sóhajtott.
- Ettől
függetlenül szeretném megnézni – jelentette ki és elégedetten állapította meg,
hogy hangja még csak meg sem remeg annak ellenére, mennyire aggódott a
férfiért. Kate óvatosan simított végig a férfi széles vállán, és tolta le róla
a kabátot, hogy jobban szemügyre vegye a sérülést. Declan érezte, hogy az
érintéstől hevesebben kezd el verni a szíve, és kiengedve a tüdejéből a
levegőt, vágyakozó pillantással nézett le a nőre.
- Tudod,
hányszor elképzeltem már, hogy vetkőztetni kezdesz? Igaz, nem pont ilyenek
voltak a körülmények – jegyezte meg halkan, kópésan mosolyogva, de Kate elengedte
a füle mellett a célzást, helyette ledobta a pultra a kabátot, és a kék ingen
keletkezett szakadást kissé széthúzva hajolt közelebb.
- Össze
kell varrni – közölte hivatalos hangon, elfelejtve, hogy Kimberly még a vér
gondolatától is rosszul van – kórházba kell menned – tette hozzá határozott
hangon, mire a férfi távolabb lépett tőle.
- Megérkeztek
a rendőrök – jelentette ki Lara, aki időközben visszaért a pulthoz – engem már
kifaggattak, most krétáznak, aztán majd magukat is megkeresik – tette hozzá
unottan, mire Kate és Declan értetlenül meredtek rá. Kellett egy kis idő, mire
rájöttek, hogy a „krétázás” a
helyszínelési technikát jelenti a lány szókincsében.
- Remek,
akkor máris szólok nekik, hogy orvosra is szükség van, vagy bevihetnek a
kórházba – mosolyodott el megkönnyebbülten Kate, de Declan jobb kezével
megragadta, és megállásra kényszerítette.
- Nem
megyek sehová! Jól vagyok – nyúlt kabátja után, annak ellenére, hogy a kék
ingen egyre nagyobb foltot hagyott a sebből szivárgó vér. – Nem fogom feltartani
az orvosokat egy kis karcolás miatt – tette hozzá büszkén, mire Kate
hitetlenkedve nézett rá, majd elhúzta a száját.
- Ó,
elnézést, Mr. Tesztoszteron! – gúnyolódott mérgesen, majd nyugalmat erőltetett
magára, és látszólag közönyösen tette hozzá – semmi baj. Megvárom, amíg
jártányi erőd sem lesz a vérveszteség miatt, és akkor majd elcipellek én a
kórházba.
- Ugyan,
ne túlozz! Azért ez a seb nem egy kráter! – ellenkezett tovább a férfi,
félvállról véve a sérülést – látod? Nem is fáj! – próbálta megmozdítani karját,
és bár fogait összeszorította, ajka megrándult a fájdalomtól, mire Kate unott,
mindent tudó pillantást vetett rá.
- Aha,
lenyűgöző – húzta el száját, majd nagy levegőt vett. – Így nem maradhatsz! –
fonta keresztbe karjait Kate, aki elhatározta, hogy ezúttal nem enged, és ő fog
kikerülni győztesen. Nem lepte meg, hogy Declan hallani sem akart a kórházról,
de gyakorlott orvosként tisztában volt vele, hogy így a seb elfertőződhet, és a
vérveszteséggel is számolni kellett. – Vagy kórház, vagy megcsinálom én –
vetette fel gondolkodás nélkül, de mire észbe kapott, már késő volt.
- Van
ember orvos is a családban, akitől elleshettél ezt-azt? – kérdezte mosolyogva
Declan, így utalva arra, amikor a farmon bekötözte a csődör lábát.
- Az
nincs – rázta meg fejét Kate, miközben fél szemmel látta, hogy Drew végre
megnyugodott, és körmét rágcsálva, idegesen áll mellettük – de állatorvosként…
- harapta el a mondatot, majd azonnal folytatta, torkát megköszörülve – Kate
elég sok mindent megmutatott. Ő… tudod, ő elég ügyes, én meg gyorsan tanulok –
vágta ki magát nem túl magabiztosan, mire Drew szörnyülködve meredt rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése