35.
rész
Az elmúlt napok fesztelen könnyedsége
olyan villámgyorsan távozott, átadva helyét a vibráló feszültségnek, mint egy
lágy szellő, mely csak annyi időre marad, hogy végig cirógassa az ember arcát,
miközben Kate érezte, hogy szája kiszárad, és ösztönösen nedvesítette meg nyelvével
alsó ajkát, amivel sikerült odavonzania Declan tekintetét.
- Azt
hittem, ezen már túl vagyunk – jegyezte meg halkan, és észre sem vette, hogy
ujjai közben finoman cirógatják a férfi bőrét a seb körül.
- Elfojtottuk
– válaszolta nyugodt hangon Declan – az nem ugyanaz – tette hozzá, miközben
kissé közelebb lépett a nőhöz.
- Be
kell… khm… be kell kötni a sebet – köszörülte meg torkát Kate zavartan, de
amikor el akart távolodni, Declan keze a derekára vándorolt, és megakadályozta
benne.
- Meddig
akarsz küzdeni ellene? – kérdezte lágy hangon, melyben nyoma sem volt a sértettségnek,
vagy a számonkérésnek, mire Kate nagyot sóhajtott, és lenyelve a gombócot, ami
torkában keletkezett, határozottabban vonta ki magát a férfi karjaiból, aki
ezúttal hagyta, hogy eltávolodjon tőle.
- Amíg
fel nem adod – válaszolta mélyen belenézve az elszánt, sötétkék szemekben, miközben
szíve szerint, mindent elmondott volna a helycseréről. A félelem azonban, mely
átjárta a gondolatra, hogy Declan meggyűlöli a hazugság miatt, és az ígéret,
melyet nővérének tett, megakadályozta az igazság felfedésében.
- Kitartó
típus vagyok – mosolyodott el a férfi, mire Kate hátat fordított, és miközben
elővette a szekrényből az elsősegély dobozt, válaszolt.
- Ahogy
én is – felelte halk, mégis határozott hangon, majd kötszert és gézlapot vett
elő. Declan szó nélkül figyelte, ahogy precíz, óvatos mozdulatokkal jódot ken a
sebre, majd a steril gézt ráhelyezi, és lefedi a fehér kötszerrel, hogy aztán
leragassza azt. Bár a nő látszólag mindent elkövetett azért, hogy távol tartsa
magát tőle, őt nem tudta becsapni. Határozottan érezte, hogy vonzódik hozzá.
Érezte a csókjából, hogy szenvedélyesen viszonozta, a halk sóhajból, mely
elhagyta tüdejét, amikor ajkuk egymáshoz ért, abból, ahogy megremegett a karjaiban.
Még most sem értette, miért akar hozzámenni egy olyan férfihoz, akihez
láthatólag egyáltalán nem kötődik, de elhatározta, hogy mindent el fog követni
annak érdekében, hogy ezt meghiúsítsa, és lebeszélje Kimberly-t erről az
őrültségről. Egy hónappal ezelőtt még nyilván bárkinek a szemébe nevetett
volna, aki azt mondja neki, hogy beleszeret a híres szupermodellbe, hiszen
mindig is taszították az efféle nők, de amióta az előtte álló nő megérkezett
Dallasba, nem tudta kivonni magát a hatása alól. Felfedezte, hogy a rideg,
önző, felszínes álca alatt egy érző, őszinte szív lapul. Az a kislányos báj,
amely sugárzott belőle, amikor elhagyta a feltűnő sminket, az egyszerű, szolid
ruhák, a kissé kócos haj, a csípős humora, az igazságérzete, és az, hogy
bármikor hajlandó volt vele szembeszállni, és úgy vágott az esze, mint a borotva,
levették a lábáról, és ő menthetetlenül beleszeretett. A gondolat, hogy el kell
engednie, és hagyni, hogy más felesége legyen, elviselhetetlennek tűnt. –
Készen is vagy – rántotta ki gondolatai közül a nő hangja, miközben tekintete
találkozott a várakozón rászegeződő zöldes-barna szemekkel.
- Köszönöm
– bólintott hálásan, mialatt begombolta ingét, és szótlanul figyelte, ahogy
amaz elsurran mellette, majd biztonságos távolságban megáll a nappali közepén.
- Mára
nem terveztem semmi különöset – fonta keresztbe karjait mellkasa előtt Kate –
azt hiszem, rám fér a pihenés…
- Így
akarod a tudtomra adni, hogy távozhatok? – kérdezte mosolyogva Declan, és arcán
látszott, kimondottan élvezi a helyzetet, hogy a nő zavarba jött a kérdést
hallva. A férfi arra számított, hogy visszakozni fog, és ahogy az rá jellemző,
kedves mosoly mögé rejtve valódi érzelmeit, magyarázkodni kezd, így nem tudta
elrejteni meglepettségét a választ hallva.
- Pontosan
ez a szándékom – válaszolta Kate kihúzva magát, és tartotta a szemkontaktust.
- Még
mindig meg tudsz lepni – húzta fel szemöldökét Declan, de láthatólag nem
óhajtott eleget tenni a burkolt kérésnek.
- Annyira,
hogy földbe gyökerezett a lábad? – kérdezte Kate, és értetlenül ráncolta össze
szemöldökét, amikor Declan felnevetett, és fejét rázva sétált ő is a nappaliba,
majd közvetlenül a nő előtt megállt.
- Tudod,
egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy veszem a kabátom, és magadra
hagylak a nap további részére – felelte elgondolkodó hangon a férfi, mire Kate
érdeklődve nézett fel rá.
- Ne
hagyd, hogy lebeszéljelek róla – húzta el a száját látszólag közömbösen Kate,
de szívének nem tudott parancsolni, mely őrült iramban vert mellkasában.
- Aztán
eszembe jutott, hogy legutóbb, amikor ezt mondtad, több órán keresztül jártam a
várost, hogy megtaláljalak – hagyta figyelmen kívül a gúnyos megjegyzést, mire
Kate lemondón sóhajtott.
- Megígérem,
hogy ezúttal jó leszek, és nem hagyom el a lakást – emelte esküre a kezét, miközben
úgy érezte, a világon mindent megígérne, csak egyedül lehessen végre, távol a
kísértéstől, melynek egyre nehezebb volt ellenállnia. – Mentségemre legyen
mondva, hogy akkor még nem tudtam arról az őrültről, és te is megspórolhattad
volna magadnak a céltalan kóborlást, ha beavatsz – csípett bele a férfiba, mire
amaz lassan bólintott, amivel sikerült meglepnie a nőt, aki arra számított,
hogy Declan tiltakozni fog, és megpróbálja megvédeni saját álláspontját.
- Jogos
– értett egyet, majd elindult a bejárati ajtó felé, és mialatt óvatosan, hogy a
karján lévő seb ne húzódjon túlságosan, belebújt kabátjába, ismét a nő felé
fordult. – Az ajtó előtt hagyom két emberem, és az épület előtt is lesznek
testőrök. Ha esetleg megint motorozni támadna kedved, én leszek az első, aki
megtudja.
- Ez
fenyegetés? – kérdezte összehúzott szemmel, mire Declan elgondolkodott egy másodpercre,
majd megrántotta a vállát.
- Inkább
figyelmeztetés – válaszolta könnyedén, majd a reakciót meg sem várva, elhagyta
a lakást. Kate még jó néhány percig nézte a zárt ajtót, miközben igyekezett
kiverni fejéből a gondolatot, milyen szívesen marasztalta volna a férfit. Esze
azt súgta, helyesen cselekedett, és akkor van a legnagyobb biztonságban, ha
Declan nincs a közelében, szíve azonban minden dobbanással őt követelte, a
közelségét, az ölelését, a csókjait, melyről azonban, tudta, hogy nem
fogadhatja el addig, amíg Kimberly bőrében kell lennie. Hogy borús gondolatait
elterelje, a hálószobába indult, és hamar megszabadult a kényelmetlen, elegáns
ruhadaraboktól, melyeket pólóra és szabadidő nadrágra cserélt, hogy aztán
lekuporodjon a kanapéra egy könyvvel a kezében. Az idő gyorsan repült, annak
ellenére is, hogy néhány oldalt kétszer kellett elolvasnia, mivel gondolatai
újra és újra Declan köré kalandoztak. Éppen azt próbálta felidézni, miről szólt
az utolsó fejezet, amikor megcsörrent a telefon, ő pedig hezitálni látszott,
mielőtt a készülék után nyúlt. Tekintettel arra, hogy a vezetékes készülék
szólt, biztos lehetett benne, hogy testvérét keresik, így nagy levegőt véve
próbálta magára erőltetni nővére személyiségét.
- Kimberly
Cooper – szólt bele magasabb hangon, de válasz nem érkezett, csak csend volt a
vonal végén. – Halló!? – kocogtatta meg a kagylót, mire halk torokköszörülést
hallott. – Declan? Te vagy az? – kérdezte, miközben érezte, hogy félelem keríti
hatalmába a rejtélyes telefonálótól. – Figyelj, ez egyáltalán nem vicces! –
lett mérges, ahogy eszébe jutott, hogy talán a férfi ellenőrzi, valóban otthon
van-e.
- Sajnálom…
- csendült fel végre egy suttogó hang, és Kate azonnal tudta, hogy nem Declan
hívta – annyira sajnálom, Kimi… - csuklott el az idegen hangja, miközben
hangosan szipogott, ami egyértelművé tette, hogy sír. – Nem akartalak bántani!
Esküszöm! – zokogott fel hangosabban, mire Kate érezte, hogy kiszárad a szája,
és a félelem vasmarokként szorítja össze szívét, ahogy rájött, hogy a zaklató
van a vonalban.
- Nem…
nem haragszom – igyekezett megőrizni nyugalmát, miközben tekintetével a
táskáját kereste, amiben mobiltelefonját hagyta, és csalódottan vette
tudomásul, hogy túl messze van, esélye sincs rá, hogy elérje, és értesíthesse
Declan-t.
- Te
olyan jó vagy! Nem érdemellek meg! – szipogott a rejtélyes idegen – szeretnék
bocsánatot kérni! Vettem neked ajándékot is!
- Igazán
nem kellett volna – mosolygott kényszeredetten Kate, miközben elborzadt még a
gondolatától is, hogy a zaklató tudja, hol lakik.
- Oda
szeretném adni! Biztosan tetszeni fog, és meg tudjuk majd beszélni, ami
történt! – vált izgatottá az idegen – de az a fickó mindig a közeledben van! –
csendült ki düh a hangjából, mire az ifjú doktornőnek a lélegzete is elállt a
lehetőségre, hogy személyesen keresi fel a lakásán.
- Nem
hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha találkoznánk – próbált nyugodt maradni, és
amikor nem érkezett válasz, úgy döntött, a legjobb lesz, ha nem dühíti fel a
férfit, és inkább úgy tesz, mintha érdekelné ez a kapcsolat, ami egyértelműen
csak annak fejében létezett. – Tudod, az a testőr folyton itt van, és még bajod
esne! – vetette fel látszólag aggodalmas hangon.
- Féltesz
engem? – érződött ki döbbenet a hangjából, mire Kate lenyelte az undort, amaz pedig,
folytatta – de most nincs ott, ugye? Láttam, hogy néhány órával ezelőtt elment!
- Bármikor
visszajöhet – hazudta szemrebbenés nélkül, legnagyobb meglepetésére azonban, az
ismeretlen felnevetett.
- Ne
aggódj! Itt vagyok a közelben. Felkészülten megyek, és ő nem számít rá, hogy
ott leszek – válaszolta magabiztosan, majd hozzátette – senki nem állhat
közénk, Kimi! Ez már biztos! – jelentette ki, majd bontotta a vonalat, Kate
pedig, vadul dobogó szívvel tette helyére a kagylót. Olyan gyorsan pattant fel
a kanapéról, mintha kígyó marta volna meg, miközben első gondolata az volt,
hogy elhagyja a lakást, ekkor azonban eszébe jutott, hogy Declan az ajtaja elé
is állított őröket, amitől sikerült megnyugodnia kissé. Nagy levegőt véve tárta
szélesre az ajtót, hogy figyelmeztesse a férfiakat, ne engedjenek be senkit, de
legnagyobb rémületére, ott senkit nem talált. A folyosó kihalt volt, ellenben
ahogy jobbra fordította fejét, látta, hogy a lift számlálója világít, így
jelezve, hogy valaki az emeletre utazik vele. Remegő kézzel vágta be az ajtót,
és akasztotta fel a láncot, miközben a táskájához rohant, és mindent az
asztalra szórva belőle kereste Declan számát, melyet állítólag az, egy papírra
írt fel nővére számára. A kétségbeesés és a félelem egyre inkább eluralkodott
rajta, amikor nem találta, szíve pedig kihagyott egy ütemet, amikor kopogás
törte meg a csendet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése