Éld az életem 30. rész

30. rész

Az impozáns épület előtt fotósok, riporterek és operatőrök sokasága várakozott, miközben mögöttük tini lányok nevetgéltek izgatottan. Szemüket egy percre sem vették le a bejárati ajtóról, arcukon jól látszott, alig várják, hogy megpillanthassák kedvencüket, míg a média képviselői abban bíztak, hogy megtudhatnak valamit a készülő esküvővel kapcsolatban. Kate érezte, hogy izzadni kezd a tenyere, szíve olyan gyorsan vert a mellkasában, hogy azt hitte, menten kiugrik a helyéről. Declan hasonló meglepettséggel bámulta a tömeget, de az ő tekintetéből inkább a harag, semmint a félelem volt kiolvasható.

- Honnan a fenéből került ide ez a sok ember? – tört fel kétségbeesetten a nő torkából, miközben agyában vadul próbálta felidézni, Kimberly hogyan reagálna ekkora érdeklődésre. Elhúzott szájjal jött rá, hogy valószínűleg széles mosollyal az ajkán, és csillogó szemmel lubickolna a helyzetben, és mindenkihez volna egy kedves szava, vagyis pont úgy viselkedne, ahogy ő képtelen.

- Lara! – adta meg a választ mérgesen Declan, és a következő pillanatban már a recepciós pultnál állt, szorosan maga mellett tartva Kate-t, Lara pedig bűnbánó mosollyal az ajkán nézett rájuk.

- Esküszöm, hogy nem én hívtam őket! – emelte fel jobb kezének két ujját, mintha a bíróságon lenne.

- Megosztotta a fotót, igaz?! – szembesítette az igazsággal Declan visszafojtott indulattal a hangjában, és testéből olyan feszültség áradt, hogy Kate kezdte megsajnálni szegény lányt, aki immár falfehéren, nem túl meggyőzőn rázta fejét.

- Talán… vagyis, igen… de bezártam az ajtót, hogy ne tudjanak bejutni, és én… - akarta megmagyarázni a helyzetet, de a férfi egy pillantásával elhallgattatta.

- Hol a hátsó kijárat? – kérdezte félbeszakítva a szóáradatot, mire Lara tanácstalanul vonta meg vállát.

- Fogalmam sincs, én mindig a főbejáraton jövök be dolgozni – húzta el száját, mire Kate lesújtva hunyta le szemét, Declan pedig nagyot sóhajtott, majd kihúzta magát, és komolyan nézett a nőre.

- A kocsi a bejárat előtt parkol – fogott bele, hogy elmondja, hogyan tervezi kimenekíteni a nőt az épületből – maradj mindig szorosan mellettem! Egy percre sem állhatsz meg, megértetted? – fogta meg karját, így nyomatékosítva szavait, miközben sötétkék szemét az övébe fúrta. Kate legszívesebben bólintott volna, és mindent megígért volna a férfinak, csak jussanak át az újságírókon és rajongókon, de tudta, Kimberly nem így gondolkodna, ő pedig nem adhat még több indokot arra, hogy Declan azt higgye, megjátssza magát a külvilág felé, így nagyot nyelt, és igyekezve nyugodtnak látszani, még egy mosolyt is kipréselt magából.

- Ugyan már! Nincs miért pánikolni! – rántotta meg vállát könnyedén, és figyelmét nem kerülte el, hogy Declan égnek emeli tekintetét – ezek csak fotósok, meg kíváncsi firkászok. Elbánok velük – legyintett fensőbbséges mosoly kíséretében, mire a férfi mérgesen húzta magához közelebb.

- Nincs kizárva, hogy közöttük van a kattant rajongód, aki a leveleket írta! – figyelmeztette komolyan, és sötétkék szemében aggodalom csillogott – nem tudtam felkészülni erre az egészre – mutatott tenyerével a bejárati ajtó felé, ahol a tömeg már felfedezte őket, és a fotósok áthatolhatatlan akadályt képezve zsúfolódtak az üveg elé, miközben sorozatosan kattogtak a gépek, hogy használható fényképet készítsenek a nőről. – Nem érdekel a véleményed, és az sem, mit gondolnak majd a rajongóid! Azt teszed, amit mondok, és erről nem nyitok vitát! – jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon, mire Kate készségesen bólintott. Lelkiismeretét azzal nyugtatta, hogy ilyen határozottságnak Kimberly sem tudott volna ellenállni, ráadásul neki kifejezetten jól jött, hogy Declan minél hamarabb el akarja innen vinni.

- Ez most olyan lesz, mint abban a Kevin Costner-es filmben? – csacsogta kíváncsian Lara, miközben mindkét kezével felkönyökölt a pultra, és állát kislányosan támasztotta meg tenyerén.

- Indulhatunk? – tartotta a szemkontaktust továbbra is Declan, ügyet sem vetve a fiatal lány kérdésére, mire Kate nagy levegőt vett, és bólintott – Rendben! Akkor gyere! – fogta meg a nő karját, és ujjai szorosan, de nem fájdalmasan fonták körbe. Kate érezte, hogy bőre a ruha anyagán keresztül is bizseregni kezd az érintéstől, miközben ahogy közelítettek a kijárat felé, úgy vert egyre gyorsabban a szíve. Amint Lara feloldotta a zárat, és kitárult előttük az ajtó, Kate fülét kiáltások, kérdések sokasága csapta meg, melyekből talán csak egyet-egyet tudott kivenni. Declan egy percre sem engedte el, jobb kezével szorosan tartotta, míg a ballal tolta el maguk elől a szemtelen fotósokat, akik igyekeztek minél jobb képet készíteni. Kate alig látott a rengeteg vakuvillanástól, miközben a kérdések folyamatosan záporoztak felé.

- Mikor lesz az esküvő? – jött az egyik oldalról, mire Kate nagy levegőt vett, és mosolyogva kereste a kérdés tulajdonosát, bár esélytelen volt, hogy megtalálhatja.

- Nem nyilatkozom – válaszolta vakon, miközben nem értette, hogyan lehetséges, hogy még mindig nem értek oda az autóhoz. Emlékei szerint, a férfi alig néhány méterre parkolt a bejárattól, igaz, akkor nem állta útjukat egy áthatolhatatlan tömeg.

- Miért egyedül szervezi az esküvőt? Gyermekáldás is várható?

- Abbahagyja a munkát, ha férjhez megy?

- Miért nem fogadta el a párizsi munkát? – záporoztak a kérdések, melyeket időnként a rajongók sikításától nem is értett, de nem is állt szándékában válaszolni.

- Mi a véleménye arról, hogy egyes tervezők szerint, már kiöregedett a szakmából?

- Ezért megy férjhez? Lejárt az ideje, Ms. Cooper? – jött a következő felháborító kérdés, és ezúttal Kate csak nehezen állta meg, hogy ne adjon egy csattanós választ, de ígéretet tett Declan-nek, és nem állt szándékában megszegni azt.

- Írd alá, Kim! Kérlek! – toltak az orra elé számtalan képet, mely kivétel nélkül nővérét ábrázolta, ő pedig sietősen firkantotta alá testvére nevét, miközben igyekezett tartani a lépést testőrével.

- Menjen hátrébb! – torpantak meg hirtelen, és Kate csak akkor látta, hogy egy fotós éppen az autójuk előtt áll, és egy totált készít róla, miközben Declan haragosan villantja rá szemét – nem értette, amit mondtam?! Kotródjon az autótól! – utasította még egyszer a barna hajú, magas, laza szabású inget, és zöld nadrágot viselő, baseball sapkás férfit, aki újra elkattintotta gépét.

- Szabad országban élünk, jogom van fényképezni – jelentette ki pofátlan vigyorral, miközben hanyag mozdulattal forgatta meg szájában a rágógumit, és ismét készített egy képet.

- Igaza van! – hagyta rá Declan, majd a következő pillanatban kikapta a férfi kezéből a fényképezőgépet, és a tömeg túloldalára hajította.

- Ember! Normális maga?! – háborodott fel látványosan az ismeretlen, mire Declan közönyös arccal nézett vissza rá, és egy fikarcnyit sem érdekelte, hogy a többi fotós vadul kattogtatja a gépét, az operatőrök pedig egymást eltaposva igyekeztek megörökíteni a jelenetet, míg a rajongók között előkerültek a mobiltelefonok is.

- Én a maga helyében megkeresném – jegyezte meg nyugodt hangon – elég drágának tűnt – mosolyodott el pimaszul, mire a férfi egy ideig némán farkasszemet nézett vele, majd lenyelve mérgét, kezdett áttörni az embereken.

- Seggfej! Ezt még megkeserüli! – fenyegette meg hátrafordulva, miközben morgolódva igyekezett elérni, hogy minél hamarabb a gépéhez érjen. – A bíróságon találkozunk! Be fogom perelni! – kiabálta, de a következő percben már egy másik fotósra förmedt – húzzon már az utamból!

- Nem maga lesz az első – rántotta meg vállát Declan közönyösen, miközben elégedetten lépett közelebb a kocsi oldalához.

- És nem is az utolsó, amennyiben így folytatod – jegyezte meg szárazon Kate, mire a férfi rezzenéstelen arccal pillantott rá.

- Szállj be a kocsiba – hagyta figyelmen kívül a megjegyzést, és Kate éppen azon volt, hogy engedelmeskedjen, amikor egy mély hang hatolt el hozzá a rajongók sikításán, és autogramkövetelésén keresztül.

- Kimberly! Én vagyok az! Végre itt vagyok! – kiáltott az ismeretlen férfi, aki fekete dzsekiben, barna nadrágban olyan magabiztos mosollyal állt a tömeg közepén, mintha kétsége sem lenne afelől, hogy a nő azonnal felismeri, amint meglátja. A magasságához képest, vékony testalkatú férfi ritkuló, sötét hajába belekapott a szél, miközben ajka várakozó mosolyra húzódott. – Annyira vártam már, hogy lássalak! – lépett kissé közelebb, a tömeg pedig egy emberként húzódott félre, és kíváncsian kapták tekintetüket Kate felé. Az újságírók még pislogni sem mertek, nehogy akár egyetlen pillanatot is elszalasszanak.

- Szállj be a kocsiba – ismételte meg gyanakvó hangon Declan, miközben Kate látta, hogy jobb kezét óvatosan a háta mögé csúsztatja.

- Sajnálom – mosolygott vissza az idegenre Kate, fejét ingatva, így jelezve, hogy nem ismeri, miközben hátat fordított, hogy eleget tegyen Declan utasításának, és mielőbb elmehessen végre erről a helyről.

- Ennyi?! – kérdezte ingerült számonkéréssel a hangjában az idegen férfi, amivel elérte, hogy Kate megtorpanjon, és akarata ellenére, nem szállt be az autóba, hanem érdeklődve fordult felé. – Sajnálod?! Én szeretlek téged, te meg sajnálod? Meg sem ismersz, igaz?! – lépett még közelebb, mire Declan ösztönösen húzta maga mögé a nőt.

- Maradjon ott, ahol van! – utasította a férfit ellentmondást nem tűrő hangon, de az, ügyet sem vetett rá, sötét szemét csak Kate-re függesztette.

- Nem mehetsz férjhez, Kimberly! Sosem leszel vele boldog! – kiáltotta most már sokkal dühösebben, mire a tömeg morajlani kezdett. Mindenki azt találgatta, vajon honnan ismerheti ez a férfi a szupermodellt, és gondolatban már meg is írták a botrányt keltő cikket, amiben leleplezik a titkos viszonyt.

- Szállj be az autóba! Most! – húzta ismét maga elé Kate-t Declan, ő pedig éppen beült volna, amikor hirtelen egy kiáltás hangzott fel.

- Fegyvere van! – hallotta meg valahonnan a tömegből, majd rögtön ezután lövés dördült.