3. rész
Gates kapitány tisztában volt vele, hogy amire most utasítja a nyomozót,
az felér egy kínzással, de minimum egy személyes büntetéssel, de nem tehetett
mást. Castle nyomós érveket sorakoztatott fel a nő jelenlétének megindoklásául,
s noha a legkisebb porcikája sem akart egyet érteni a férfival, el kellett
ismernie, hogy ez esetben neki volt igaza. Nagy levegőt véve enyhített szigorú,
kimért arcvonásain, és cseppnyi együtt érzéssel nézett az előtte álló, kezét
feszülten ökölbe szorító nyomozónőre.
-
Detektív, én sem rajongok azért, hogy egy civil itt
lábatlankodjon, és mindenbe beleüsse az orrát, de abban igaza volt a
firkásznak, hogy a rendőrség megítélése nem a legjobb a városban! Annak
ellenére, hogy az egy hónappal ezelőtti robbantásos ügyet szerencsésen
megoldottuk, még mindig vannak, akik önkényeskedőnek írják le a rendőröket,
akik azokat a szabályokat szegik meg, melyekért a civil embereket letartóztatják!
– magyarázta türelmesen, szokatlan nyugodtsággal a hangjában, Kate pedig feszülten
figyelt, noha pontosan tudta, mire akar kilyukadni felettese – meg kell mutatnunk,
milyenek vagyunk igazából, hogy mi is csak emberek vagyunk, ehhez pedig jól jön
egy újságíró. Tehát, maga most kimegy, és közli a hölggyel, hogy kap 24 órát tőlünk!
Ez idő alatt, megmutat, és elmagyaráz mindent, mert a rendőrség, szívesen közreműködik
a sajtóval, hiszen nincs semmi titkolnivalónk! – utasította keményen a
nyomozónőt, aki ugyan megpróbált ismét szembeszállni, de ahogy tekintete
találkozott a Vaslady szigorú, elsötétülő pillantásával, inkább visszanyelte a
feltörni készülő választ, és csalódottan távozott. Amint kilépett, Bamby egy
forró kávéval a kezében tipegett elé magas sarkú cipőjében, mellette pedig
Castle álldogált, győzelemittas vigyorral a képén. Pontosan tudta, mert
leolvashatta a nyomozó arcáról, hogy számításai beváltak, és apró győzelmet
aratott a detektív fölött.
-
Na? Mi van? Maradok? Vagy cuccoljak haza? – kérdezte
fontoskodva Bamby, mire Kate nagy levegőt vett, és gyilkos pillantást lövellt
az író felé.
-
24 órán át a rendelkezésére állok, hogy megválaszoljak
minden kérdést, ami felmerül a rendőrséggel kapcsolatban – szűrte fogai között
a választ, majd ajkát feszengő mosolyra húzta, mely azonban inkább hasonlított
fájdalmas grimaszra, semmint őszinte mosolyra, úgy folytatta – mert a rendőrség
szívesen együtt működik a sajtóval, hiszen nincs semmi rejtegetnivalónk! –
ismételte vissza monoton hangon a Vaslady korábbi mondatait Kate, és Rick az
arcáról jól leolvashatta, hogy a pokolba kívánja az egész helyzetet. Javi és
Ryan sokat mondó pillantást váltottak, míg Bamby örömittasan kezdett ugrálni,
Kate pedig hitetlenkedve rázta a fejét, és fásultan könyvelte el magában, hogy
ez a nap, maga lesz a pokol. Éppen egy szúrós megjegyzést készült tenni, amikor
megszólalt a mobilja, ő pedig nagyot sóhajtva húzta ki zsebéből – Beckett! –
szólt bele hivatalos hangon, majd némán figyelt, hogy aztán két-három bólintás
után, rövid úton elköszönjön, és a fiúk felé fordult – Hulla a Lumitech labor
mély garázsában! - jelentette be nyugodt hangon, mire a srácok azonnal a
kabátjukért indultak, Beckett pedig, az asztala felé vette az irányt, hogy
magához vegye fegyverét és jelvényét, amikor hirtelen Bamby hangja állította
meg őket.
-
Na ne! Ez komoly?! Egy igazi hullához megyünk?! Egy
gyilkosság! Ha ezt a srácoknak elmesélem…! – ujjongott, és arcára átszellemült
vigyor költözött, miközben vérvörösre lakozott körmű kezével úgy tapsikolt
örömében, mint egy öt éves.
-
Nézze, Bamby! Egy ember meghalt, maga meg úgy ugrál
itt, mint egy óvodás, akit ingyen engedtek be a csoki gyárba! – teremtette le
határozottan és dühösen Beckett a nőt, aki most hirtelen elkomolyodott, és
ártatlanul csillogó, hatalmas szemekkel, értetlenül nézett vissza rá, ő pedig
folytatta – nem a vidámparkba megyünk, hanem egy gyilkosság helyszínére!
Megöltek valakit, akit a családja ma is hazavárt! Szóval, hervadjon le! –
csattantak keményen a szavai, mire Bamby szája sírásra görbült.
-
Elnézést, én csak nagyon izgatott lettem, mert még
sosem vettem részt nyomozásban… és tudja… - szabadkozott megszégyenülten,
miután felfogta, minek is örült annyira, de Kate egy kézmozdulattal
megállította.
-
Hagyjuk! – lépett át könnyedén a szituáción, és a
következő percben, nem foglalkozva Rick figyelő, nem tetszést kifejező
pillantásával, a lift felé indult, hátra sem nézve, hogy követik-e.
Annak ellenére,
hogy délelőtt 10 óra volt, a Lumitech labor mélygarázsában félhomály uralkodott,
melyet a rendőrautók fényszóróival próbáltak a kollégák csökkenteni, megfelelő
világítást nyújtva ezzel a helyszínelő kollégáknak, törvényszéki orvosnak. Kate
nagy levegőt véve közelítette meg a helyszínt, miközben szeme sarkából látta,
hogy Ryan és Espo észrevétlenül válnak el tőlük, hogy minél több forrásból
tudják meg, mi is történt valójában.
-
Sok hullát szoktak találni? – csacsogta érdeklődve
Bamby, miközben minden erejével azon volt, hogy lépést tudjon tartani a
nyomozónő határozott tempójával.
-
Nem szoktuk keresni őket! – felelte flegmán Kate, mire
Rick égnek emelte a szemét. Egy felől szórakoztatta Kate hozzáállása, hiszen
ahogy a nővel bánt, minden egyes pillanatban felidézte benne megismerkedésük
minden mozzanatát, másfelől viszont, kezdte sajnálni a butácska Bamby-t, akinek
semmi nem jött át abból, ahogy Kate akár az autóban, akár itt bánt vele.
-
Na jó, de azt mégis csak tudja, hogy egy évben cirka
mennyi gyilkosságot old meg, nem? – akadékoskodott tovább a szöszi, miközben
kezében jegyzetfüzetet, és ’Hello Kitty’ mintás ceruzát szorongatott, aminek
most feszülten rágcsálta a végét.
-
Ez változó! – rántotta meg a vállát Kate –
Halloween-kor mindig több hulla van, karácsonykor inkább az öngyilkosságok
gyakoribbak, vagy a családi balhék, amiket könnyebb felderíteni. Egy évben úgy,
100 esettel van dolgunk… legalább – adott választ kelletlenül a nyomozó,
miközben beljebb haladtak a garázsban, oda, ahol a hullát sejtette – ha jó
évünk van, akkor van, hogy ennek csak a harmada, de azok általában nehezebb
ügyek is, és tovább tart megoldani őket. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem
történik ennél jóval több gyilkosság, de azokat a többi kolléga veszi át…
-
Akkor az… szóval, nem 100, vagyis… néha 100, és akkor…
annak a harmada… - gondolkozott hangosan, továbbra is ceruzája végét rágcsálva,
összeráncolt homlokkal a nő, miközben égnek emelte tekintetét, Kate pedig
döbbenten torpant meg, és hitetlenkedve nézett rá – akkor most igazából, mit is
írjak? Mennyi hullát szoktak találni? – kérdezett vissza, feladva a küzdelmet a
számokkal, vagy a nyomozó mondanivalójának értelmezésével, mire Kate nagyot
sóhajtott.
-
Írja, hogy sokat! – egyszerűsítette le az információt
Bamby nyelvére a nyomozó, annál is inkább, mivel időközben a helyszínre
érkeztek, miközben égnek emelt tekintettel rázta meg a fejét, és szúrós
pillantást küldött az író felé, aki vigyorogva adta tudtára, mennyire élvezi a
helyzetet. A kordon mögött, melyet előzékenyen emelt fel egy fiatal egyenruhás
rendőr, amint meglátta Kate kezében megvillanni a jelvényt, egy hosszú, barna
hajú nő feküdt, hanyatt, természetellenes pózban kitekeredve, mellette pedig
Lanie térdelt, és éppen a nyaka vonalát vizsgálta, amikor felpillantott, és
pillantása találkozott Kate komoly tekintetével, ahogy végig futtatta az áldozaton.
-
Szia Lanie! – üdvözölte a nőt kimérten, mire az
visszabólintott. – Mi tudunk? – tért azonnal az ügyre, miközben fél szemmel
látta, hogy az újságíró hölgyike, aki olyan kitartóan küzdött, hogy velük
jöhessen, nem jutott tovább a kordonnál, ahol elmélyülten flörtölt az ott
álldogáló járőrrel. Megforgatva szemét, fordult vissza a doktornő felé,
miközben arra gondolt, hogyan lehetséges az, hogy Castle beéri ilyen
nőcskékkel, akik a szeme láttára állnak le bármelyik férfival flörtölni.
-
25 év körüli nő, hátulról megfojtották egy vékony
zsineggel. A halál ideje úgy hajnali egy és három közé tehető, míg a halál
okaként a fojtogatást jelölném meg, tekintettel a szem bevérzésére – rántotta
vissza Lanie hivatalos hangja gondolataiból a nyomozót, mire nagyot nyelve,
szemöldök ráncolva igyekezett az író, és állatnevet viselő barátnője helyett, a
munkára koncentrálni, a doktornő pedig folytatta – a zsineg bevágta a bőrét,
szóval a támadó valószínűleg férfi lehetett, méghozzá jó erőben volt. Ha nem fullad
meg, akkor a zsineg elvágta volna a nyaki ütőeret, és elvérzik.
-
Van bármi nyom, amit a támadó hagyhatott itt? –
kérdezte anélkül, hogy pillantását levette volna a holttestről, mire Lanie
megrázta a fejét.
-
Semmi, de a laborban tüzetesebben megvizsgálom majd.
Tekintettel arra, hogy zúzódások vannak a térdén, a bordáin, és az arcán –
mutatott most a kezében lévő tollal az említett helyekre, ahol kék, és lila
foltok csúfították el a valaha bársonyos selymességű bőrt - nagy
valószínűséggel védekezett, és talán sikerült neki egy kis DNS-t lehántani a
tettesről. – vélte elgondolkodva, mire Kate bólintott, és már éppen szóra
nyitotta volna a száját, hogy feleljen, amikor Bamby velőtrázó sikolya
fagyasztotta meg ereiben a vért. A nő torkából olyan erővel tört a felszínre az
artikulálatlan ordítás, és akkora hanggal, mintha a Vezúv tört volna ki, és
Kate egy pillanatra elgondolkodott, vajon Pompei lakosai is valami hasonlót
hallhattak-e életük utolsó néhány percében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése